Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-10-10 / 41. szám
XVI. évf. 1967 X 10'. A CSISZ SZLOVÁKIAI KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA Ar uráli mérnökök fiatalok, akár az Urál számos gyára. És Vlagyimir Nyevsz- kij, a Kurcsatov akadémikusról elnevezett Belojarsz- ki Atomerőmű igazgatója. Tamara Alejnyikova és Mark Pakin, akiknek a közelmúltban megtartott esküvőjükön barátaik egy púd sót ajándékoztak (az orosz közmondás szerint ugyanis ennyi sót kell megenni ahhoz, hogy az emberek megismerjék egymást) — már az uráli ipar dolgozóinak második nemzedékéhez tartoznak. Szüleik tanulatlan munkásként jötték az uráli üzemek építkezéseire. Megteremtették az ipart, és az ipar új emberré formálta őket. Az Urál első építőinek gyermekei már az új Urál emberei, akik az ország legnagyobb iparvidékén, az acél, a gépóriások, a megszelídített atom birodalmában élnek. * Beérett a szőlő Megszokta már az öregember, hogy idegenek is betérnek a présházba. A szőlő mellett haptásnyira húzódik az országút, autón, szekéren, meg gyalogosan sok ember megfordul arra, egyik egy bögre vizet kér, másik érdeklődik, hogy van-e eladó szőlő, harmadik megáll egy kicsit pihenni, hiszen a présház eresze alatt csak kényelmesebb elszívni a cigarettát. Magam is átlépdelek a szőlőtőkék során, aztán köszönök illendően, de erre fel sem rezzen az öregember. — Lenne egy szál gyufája, bácsi- kim? — Az nincs — mondja, — az nincs, csak tüzem van. Tüzem az még a- kad. Kimustrált télikabáton ücsörög, lába előtt görcsös bot hever, amely nem tolvajriasztó szerszám, csak arra jó, hogy könnyebben feltápászkod- jon, ha mindenképpen mennie kell. — Messziről? — kérdezi, miközben világháborús töltényből gyártott öngyújtóval lángot csihol az arcom e- lőtt. — Csak a fővárosból. — Csak? Hiszen az messzi van. Az unokám is ott lakik de nagyon ritkán jön haza. Fél éve talán annak, hogy utoljára láttam őt. — Egyedül csőszködik az egész szőlőben? — kérdem, hogy gyorsan másra tereljem a szót, mert gyanúsan megremegett az öreg hangja, nyolcvan felé érzékeny az ember, mint a kisgyerek. Az öreg sovány arcán halovány mosoly: — Nem vagyok én csősz, csak a- molyan madárijesztő. A magamfajta vénember már csak madárijesztőnek alkalmas. Én csak a seregélyeket ű- zöm, hogy höss, te hössl Éjszakára haza is mehetnék, mert akkor jön a rendes csősz, de inkább itt alszom, mivel messze van már nekem a falu. Vacsorát küld az asszonyom... — Hát reggelit, meg ebédet? — Akkor magam ura vagyok. — Mi volt a reggeli? — Egy kis paprika, meg egy kis szalonna. Elég az egy magamfajta ö- regembernek. — Hát az ebéd? — Egy kis sült szalonna paprikával. — Hát egy kis borocskát küld-e az asszony a vacsora mellé? Az öreg szava most legéhyesen kemény: — Ha parancsolom neki, küld. Csak hát nem parancsolom őneki, mert nem szeretem a bolti bort. Csontig ég a cigarettánk, de még nem szedelőzködöm. A szavunk is megreked, mind a ketten átöleljük a térdünket és hallgatunk. Jó így, mindig szerettem a hallgatag öregemberek mellett ülni, megnyugtató, mintha csendes folyócska partján he- verészne az ember. Én erre gondolok éppen. De ugyan mire gondol most az öregember? — Mire gondol most bácsi? Min gondolkozik ? — Hát csak úgy gondolkodom. E- zen az akácfán gondolkodom. Mikor megismertem, egyik markommal átfogtam a derekát. Most meg kövérebb, mint az én derekam. Igaz, én sem viseltem akkor ilyen szorosan a nadrágszíjamat. Ez az öregember sorsa. Ügy hallom, mintha ismét megremegne az öregember hangja, vidámabb témára akarok váltani, de csúful melléfogok. — Hát öröme volt-e mostanában? — Örömöm? Az ilyen öregembernek inkább csak a bánatot méri a sors, De erről ne beszéljünk, úgyis hiába .. — Hátha segíthetek Keserűn legyint az öregember, s most „fiam“ helyett úrnak nevez — Hát ha álruhás király lenne az úr, az én bánatomon akkor sem segíthetne. Mert az unokám ... — Hazajön az nemsokára... — Hazajön, hazajön, de nincs rendben az élete. Válik az asszonytól, már talán egy tehén árát is ráköltöt- te az ügyvédekre. Pedig én szeretném, szépen, rendben itthagyni a családot .'.. A bánat is megdöbbent, de igazán azon lepődöm meg, hogy a kiadás nagyságát még mindig egy tehénke árával méri az öreg. — Hát mondom, hogy az én bánatomon nem segíthet az úr! Megint hallgatunk, átöleljük a térdünket újra. Az öreg felnéz az a- kácfa tetejére, amely a kalapja pereméig sem ágaskodott fel valamikor. Fönn ág reccsen, most látom: fészek van ott, madár pihen abban. — Hál most mire gondol? Az öregember szégyellősen nevet: — Nem is tudom... Vén korában annyi bolondságon spekulál áz ember. Azon töröm a fejem, hogy oda fenn vajon álmodik-e az a madár? Simon Lajos £ Ara 80 fillér o Nem lehetünk egyszerre jók is, óvatosak is, s nem szolgálhatunk egyszerre két urat: önzésünket és szerelmünket. Tudatosan vakmerőnek kell lennünk, tudatosan vállalnunk kell a kockázatot, hogy ne hasonlítsunk azokhoz a földi lakókhoz, akik sohasem feledkeznek meg érdekeikről. El kell tudnunk viselni azt, hogy megcsalnak bennünket. Ez az az áldozat, amelyet az észnek és az önzésnek meg kell hoznia a lelkiismeretért. AMI EL a* ■a s Ü OLDALAINKON • TERE-FERE A RÓMAI BIRODALOMRÓL # OKTÓBER HARCOSA • MINI-INTERJÚ TRUHLÁR Ágnessel • a HARMADIK LÁNCSZEM • INTERJÚ KOVÁCS KATIVAL • LÁTÓHATÁR: BANYAI PÄL. DARKÓ ISTVÁN • URÄ- LON INNEN. IJRÁLON TÚL • JAVOR PAL Élete 9 kijevi mazsolák • AZ ÚJ IFJÚSÁG KÉRDÉSEIRE IHAROS SÄNDOR VÁLASZOL • DIVATTANÄCSADÖ # SS lljtsag • CSISZ Szlovákiai Köz» ponti Bizottságának lap» ia 9 Megjelenik mindén kedden • Kiadja a Smena, a CSISZ Központi Bizottságának kiadó» vállalata 9 Szerkesztő» ség és adminisztráció B.ratislava, Pražská 9 9 - Tel. 485-44-45, — Pos» tafiők 30 — Főszerkész» tő: Szóké József — Nyomta: Západoslovén» ské tlačiarne 01 # Elő» fizetés 41,60, félévre 20.80^ négyedévre 10.40 9 Terjeszti a Posta Hírlap- szolgálata, ‘előfizetni lé» hét minden postán — Kéziratokat nem őrzőnk mep és nem adunk visz- sza 9 — A lapot külföld számára a PNS Ústredná expedícia tlače útján lé» het megrendelni 9 Cl» me: Bratislava. Gottwal» dovo námestie 48/VII. K—05*71381 \
