Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-01-03 / 1. szám
3 • M. L. Katona: „Szeretném verseimet közölni az Üj Ifjúság című lapban“... írja levelében. Mi, ha nem veszi rossznéven a „nemközlés“ mellett foglaltunk állást és végérvényesen lebeszéljük az Írásról. • „Tavaszi álmok“: Versei híjával vannak a költészet legcsekélyebb jelének is. Csak puffogó, agyonkoptatott frázisok (Vadnyugat Vietnamban) és szentimen- talizmus minden mennyiségben, (Mlondd miért...) ízléstelenségekkel, stb. tetézve. Ennek illusztrálására bátorkodunk idézni utóbbi versének két sorát: /Nem vagyok én magamnak, csak árnyéka/ /Mint a tó partján a vízbe ugró béka/. Lebeszéljük! • S. 1. Vysoká pri Morave: Versei csak édesbús magyar nóta hangulatok. Még csak a szándékát sem látjuk az önálló látásra való törekvésnek. Lebeszéljük! • „Első és utolsó“: Legyen ez a hozzánk küldött, utolsó ön által írott vers. Mást nem mondhatunk. Az irodalmat szeretni, olvasni higgye el. sokkal szebb és nemesebb valami, mint rossz verseket írni. • N. J. Nagymegyer: A versei nem „hibásak voltak“, hanem egyszerűen rosszak, ezért tekintettünk el annak idején a közlésüktől. A most küldöttekről sem mondhatunk mást. Még Megtört ajég Csendes, nyugodt kis falu ez a miénk. S úgy látszik elégedett emberek is lakják. Ugyanis legalább öt éve, hogy semmiféle komolyabb kulturális megmozdulás nem volt benne, sőt egyáltalán semmi. Sem színdarabot, sem eszt- rádmüsort nem adtak elő hazai szereplőkkel. A falu lakói élték egyhangú napjaikat, dolgozgattak szorgalmasan. Senki sem érezte szükségét annak, hogy mint műkedvelő színjátszó csillogtassa meg tehetségét legszűkebb pátriája színpadán, hogy őrömet szerezzen a falu fiataljainak, öregjeinek. Mert ez nem szégyen! Nem lehet szégyen az, ha egy faluban, melynek lélekszáma a nyolcszáz körül mozog, felkérnek 8-10 embert arra, hogy mutasson be egy színdarabot. Igaz ugyan, hogy a televízió közvetít színdarabot, más viszont az, egészen más, ha falunk szülöttel lépnek színpadra. Olykor évekig is emlegetik az emberek, a szomszédok, a rokonok, a szereplők egy-egy jól sikerült alakítását. Ez történt most nálunk is, s még Inkább dicsérni való, hogy több évi pangás, hallgatás után fiatal, rutin nélküli színjátszók ébresztik újjá egy faluban a műkedvelő színjátszást. A fiatalok ezt tették. Végre megtört a jég! A fiatalok törték meg. Tudták, hogy nem lesz könnyű dolguk, nagyon jól tudták, s mégis jöttek az első szóra Csatasorba álltak, hogy részt vállaljanak ők is a kultúra terjesztéséből. Jöttek annak ellenére, hogy nem u- natkoztak egyébként sem, hisz csaknem mindannyian érettségi e- lőtt állnak. Színdarabot tanulni, próbára járni, s a próbák után még az iskolában feladott tananyagot magolni. Ez gyakorlatilag annyit jelentett, hogy ebben az 1KEDVES OLVASÓINK! Az Üj Ifjúság szerkesztősége még januárban megkezdi egy sorozat közlését Tízszer a filmről címmel. Termeszétesen a már hagyományos versennyel egybekötve. Minden folytatás után három kérdésre kell majd válaszolni. A verseny formáját később még pontosan ismertetjük. Tizenöt értékes díjat (fényképezőgép, táskarádió, villany borotva stb.) sorsolunk ki a helyes megfejtők között. Ne feledje el, már most biztosítani az Üj Ifjúságot! A szerkesztőség. dőszakban nem is volt szabad idejük: tehát elestek a televízió közvetítette jó filmek, vagy színdarabok, s egyéb érdekes műsorok megtekintésétől. De jöttek, mert tudják, hogy a falu érdekeivel is kell törődniök. Dicséret Illeti őket: Piri Máriát, Pénzes Gusztávot, Kanta Ilonát, Vrba Bélát, Marcsek Terézt, Dolenszky Jánost, Kanta Margitot, s nem utolsósorban Stullajter Gábort, aki bár nem húszéves, mégis örömmel állt be a fiatalok közé, hogy eljátsza ,,'A vén szerelmes“ című 3 felvonásba bohózat címszerepét. Emellett a szervezés oroszlánrésze Is őrá nehezedett. Sok ilyen önfeláldozó, kezdeményező emberre lenne szükség manapság. Megindult hát egy folyamat, melynek eredményeképpen az ege- gi színjátszás elérheti az öt év e- lőtti színvonalat, melyről még mindig beszélnek az idősebb korosztály tagjai. Kár, hogy csak beszélnek és pihennek a babérjaikon, s nem tesznek egyetlen lépést sem a falu színjátszó műltjának fel- támasztása érdekében. A fiatalok már megtették az elsőt. Tóth László, Egeg Telve akarással és reménnyel Rimaszombati ökonómiai Középls* kola magyar végzős növendékei • tamásfalvai művelődési otthonban tartották szalagavató estjüket. Erre igyekezett a szülők és rokonok karavánja. A terem zsúfolásig megtelt, pedig nem mondható kicsinek. Ipolyságtól Királyhel- mecig gyűltek itt össze rokonok és Ismerősök e kedves Iskolai ünnepségre. Tizennyolc órakor elsötétült a nagyterem, s a színpad függönye előtt Zatykó Mária, az osztály diákalnöke üdvözölte a vendégeket, hogy aztán átadja a szót a műsor két krónikásának: Pikor Éva és Jajnyik Júlia végzős növendékeknek. A rimaszombati fiatalok Kulcsár Tibor: „A küzdő ember“ című három felvonásos színművét mutatták be az ünneplő közönségnek. Drobka Géza rutinos rendezői munkáját dicséri, hogy rövid idő alatt is sikerre tudta vinni a Madách Imre legküzdelmesebb éveiről szóló darabot, a kezdő szereplőkkel. Dicséret illeti a szereplőket is, — Balázs Jolán, Balog Gyula, Balog Jolán, Benkő Erzsi, Csontos Katalin, Drobka Géza, Molnár József éz Tóth István — akik nagy igyeke- zattel vitték sikerre Kulcsár Tibor darabját. A kultúrműsort Bán Magda és Varga Erika szavalatai egészítették ki. Aztán a fülekl zenekar a Gaudeamus igltur régi diákdalt into- nálta, miközben Klllner Bamáné osztályfőnök vezetésével a színpadra vonult az érettségi előtt állő 31 leány és két fiú tanuló. Az osztályfőnök feltüzte a 33 tanuló mellére a zöldszalagot, előlegezve valamennyinek a bizalmát, hogy majd a júniusi nagy „erőpróbán" valamennyien becsülettel helyt Is állnak. Köszönet a tanároknak, a rendezőnek és a tanulóknak. Sólyom Mária, Losonc az sem indíthat meg bennünket hogy mindegyik verse mellé rövid magyarázó jegyzetet Irt Ajánlanánk, hogy előbb olvasson, tanuljon sokat. • Szőke fiú: A versei naivak, egymás mellé rakott szavak, anélkül, hogy valamit is akarnának mondani, éreztetni, láttatni az olvasóval. Szokja meg: a költő is ember, ember módjára beszéljen a világon mindenről. • ősz: Kedves „ősz“, azt írja levelében, hogy „szeretném, ha versem megjelenne az Oj Ifjúságban.“ Mi is szeretnénk, de sajnos... Lebeszéljük. • Gy. I. Rimaszécs: .,Ha tovább írogatok és olvasok, kibővítem szókincsemet, lehet-e belőlem valami?“ — kérdezi kísérőlevélében. Mi a sorrendet egy kicsit megbolygatnánk, mégpedig olyan formában, hody először olvasson, tanuljon, művelje magát és csak aztán vegyen kezébe tollat. Aztán majd meglátjuk... • „Szeretem a nyíló orgonát“: Továbbra is biztatjuk. Három verse közül a Szél, idő, dal és a Jambu- sok című javítással közölhető is lenne. Legyen szigorúbb, önmagát próbálja „kifejezni" a verseiben. Emlékezzen Flaubert tanácsára... • B. A Boldog: „Kérem közöljék az Oj Ifjúságban“ — írja. Hát nem közöljük és nem azért, mert nagyon jő versek... KEDVES OLVASOK! Szerkesztőségünket elárasztják a levelek, verseket, elbeszéléseket, stb. hozva bensejükben. Mindegyikre válaszolni még így a rovaton belül is szinte lehetetlenség — ezért úgy határoztunk. hogy az elkövetkezőkben csak azokra az írásokra reagálunk, amelyben tehetséget vélünk felfedezni. Ugyanúgy nem vesszük figyelembe azokat a leveleket sem, amelyekben csak jelige szerepel. A szerkesztőség A magas, nyurga fiú egyik lábáról a másikra topogott édesapja előtt, nemigen tudta elszánni magát, hogy bejelentse féltve őrzött vá- (fyát; színész szeretne lenni. Szorongása jogos volt. Az édesapa fejcsóválva kérdezte: „Édes fiam, nem tudnál magadnak valami „tisztességes" foglalkozást választani... a családunkban mindenki becsületes munkával keresi a kenyerét..." A fiú azonban nem tágított. Szerencséjére segítségére sietett az osztályfőnöke, aki meggyőzte a szülőket, arról, hogy legalább a felvételi elé ne gördítsenek akadályt. Ha nem igazán tehetséges, úgysem veszik fel — „vigasztalta" a szülőket. De felvették. Mert a fiú tehetségéhez nem fért kétség.-0Percnyl pontossággal érkezik a találkára, de csak percek múlva tud kiszabadulni az autogrammké- rók gyűrűjéből, akik azonnal körülfogják, amint a Nemzeti szomszédságában lévő presszó előtt kiszáll kocsijából Sinkovits Imre Kossúth-dijas, a budapesti Nemzeti Színház népszerű művésze. „Civil“ megjelenése is oly megnyerő, amilyennek szerepel alapján, az évek folyamán megismertük. Lényéből szinte sugárzik a derű, a kedvesség, a közvetlenség. az az érzésem, mintha régi ismerősök lennénk. Tizenöt évet perget vissza emlékezetében, tizenöt év sikerét a színpadon és a filmvásznon. S ezalatt az idő alatt az ország egyik legnagyobb színészévé, százezrek kedvencévé vált. — Mikor határozta el tulajdonképpen, hogy színész lesz? — Habár gimnazista koromban műkedvelőként sokat játszottam, furcsa, de Így van, színházban alig voltam. Mégis annyira megkapott a színház varázsereje, hogy nem tudtam szabadulni tőle. Valami belső erő űzött, hajtott a színpad felé. — Hogyan alakult pályája a szl- niiskola elvégzése után? — A budapesti Nemzeti Színház szerződtetett s úgyszólván egy-* szerre Indultam el a színi- és a civilpályán — meséli kedves mosollyal. — Ugyanis akkor nősültem — feleségem, Gombos Katalin a Madách Színház művésznője — s jóformán az első szerepekkel egyidejűleg jöttek a gyerekek — ez utóbbit apai büszkeséggel a hangjában hangsúlyozza. Majd lerázza cigarettáj&ról a hamut és úgy folytatja: — Az emlékezetes nap óta szüleim nézete is megváltozott a színészetről. Megtanultak színházba járni, nem azért mennek, hogy engem vagy a? öcsémet lássák, egyszerűen életszükségletükké vált a színház. Én ennek nagyon örülök... Rajtuk keresztül látom a legjobban, mit tud adni az ember tragédiája Adámjának megformálásába. A felsorolás csak egy kis töredéke Sinkovits alakításainak, de ezek Is tanúsítják a művész rendkfvüli sokoldalúságát, művészetének terjedelmes skáláját. Egyaránt otthon van tragédiában és komédiában, klasszikus vagy modern darabban; arcvonásai hol félelmetesen riasztók, kegyetlenek, hol elmélázöan lágyak, szemel szúrnak, villámlanak, majd bárgyúság mögé rejtett fondorlatosságot tükröznek vissza. — Csodálatos dolog színésznek lenni — mondja két kezét széttárva, szinte kiáltva — a színpadról közvetlen kapcsolatot teremteni a nézővel, csodálatos az az érzés, amikor a színész és néző lelke egy húron hangolódik, csodálatos megteremteni ezt a meghitt, közös kapcsolatot. — Tehát nemcsak a siker, az elismerés teszi boldoggá, hanem maga a játszás öröme is — ha elgondoljuk, éppen azért szerez játékával olyan élvezetet, mert örömmel csinálja. — így van. Nagy öröm adni, és érezni, hogy elfogadják. Az Imént a színpadi szerepekről beszéltünk, Sinkovits Imrét azonban a filmvászonról, no és persze a képernyőről is jól ismeri a közönség. Hadd említsük meg mindjárt feledhetetlenül szép alakítását, Berlioz megformálását az ők tudják mi a szerelem, nemzetközi díjnyertes TV-játékban. Megható volt a fiatalkori szerelmét öregen meghódítani akaró híres zeneszerző szerepében. Határozott, de minden szavával gyöngédséget eláruló hangja zengett, kért, követelt, játszott szemének tűzével, de még a szája szögletének a rezdülésével is. Játékával Igazi művészi tolmácsolásban volt részünk. — Említsünk meg néhány filmszerepet is. — Szerettem a Legenda a vonaton brigádvezetőjét, a Próbaút részeges sofőrjét, a Párbeszéd főszerepét. Legutolsó filmem, az És aztán a pasas érdekessége, hogy tucatnyi szerepet alakítok benne. Bármilyen hézagos is a felsorolás, nem hagyhatjuk ki a Tizedes és a többiek minden hájjal megkent tizedesének kiváló alakítását. — A „tizedes“-t folytatjuk — veszi át a szót a művész s lelkesen magyarázza, hogyan alakul a szereplők sorsa a háború után lejátszódó filmben. Egészen belehe- vül, amint meséli a történetet, ki hogyan viszonyul az új helyzethez. Magyarázatát a presszó ajtajában megjelenő öreg színházi ügyelő zavarja meg, aki átugrott a színházból, hogy figyelmeztesse a művészt: 10-kor próba. Sinkovits szemében öröm csillog: — Hát nem megható ez a gondoskodás — szól csaknem elérzéke- nyülten, — ezek az öregek pótolhatatlanok. Az ilyesmi nincs benne a fizetésében, nem is parancsolja neki senki, mégis megteszi... ha kihalnak, űrt hagynak maguk után — mondja az ajtó felé tekintve, amerre az öreg bácsi eltűnt. Megható ez a gondoskodás és megható az Is. ahogy a művész észreveszi és ennyire hálás érte. Még elmondja, hogy jelenleg Czlllei Ulrikot próbálja a Czillel és a Hunyadiak drámában (a beszélgetés óta már be is mutatták) és miután S perc múlva tiz. már siet a próbára. Mert Sinkovits Imre pontosan érkezett a találkára és pontos a próbán is. Amint gyorsan végigmegy az asztalok között, a vendégek összesúgnak, s már régen elment, amikor még innen is, onnan is hallatszik: Sinkovits, Sinkovits. Mindenki szereti. Nagy művész és elragadó ember. Mestan Katalin a színház az embernek, és ezért úgy érzem, érdemes dolgozni — mert ezen a pályán is „becsületesen“ kell dolgozni, méghozzá keményen... Sinkovits Imre „becsületes“ munkája eredményeképpen olyan nagyszerű és egyedülálló alakításokban lehetett részünk, mint a Julius Caesar Cassiusa, a Lear Király Kent grófja, Az ifjúság édes madara Chance Wayne-je, az Akt hegedűvel inasa, a Macbeth címszerepe, A Marai halála De Sade márkija. Talán tudása legjavát adta az Orestela Orestesének és Viktor Priorba Míkronovelltt VAGY, VAGY A szövetkezetünkben me ea.V nagyon fontos tagsági gyűlés van. A műsor: elnök választás. Jozef Coufal a legesélyesebb jelölt / kor Indul hazulról, od« a feleségének: — Hét, Isten áldjon, Mária! Vagy úgy jövök hanm, mint elnök, vagy színióza- nul. LÉGY JELLEMES Az egérfogóhoz, amelyben rémülten futkos egy egér, odaszalad a másik és ast mondja: , — Légy szíves, add ide a szalonnát a horogról, neked már úgyse Igen fog írleni!!... MEGVÁLTOZOTT A HELYZET — Hát mi van, öregem? Malacot igért, ha jobban adom — állítja meg az orvos volt betegét. Azt mondja erre öreg Va- ňásek: „Tudom én, tudom doktor úr, de ha közben a malac is jobban lett“ LASSABBAN A küzdelem leglzgahn«- sabb, leghevesebb pillanatában a boxolók váratlanul otthagyják egymást. — Ml történt? — kérdi a mérkőzésvezető. — Eh semmi, csak a rádióriporter olyan hevesen közvetíti a mérkőzésünket, hogy nem bírjuk az iramot. mi és az Állatok A nemrég elhunyt francia humorista Jean G. Boissiére a következőket írta egyik cikkében: „Minden állat megtanította az embert valamire: a sas — repülni, a rák — a páncélmellény viseletére, a szépia — a könnygázbombák használatára, a mókus — spórolni, a kígyó — kém-’ kedni. Csak a galamb, csak a galamb nem tanította még meg semmire! SZONDA — Szakaszvezető elvtárs, meglehet büntetni egy katonát azért, amit nem kö-< vetett el? — Természetes, hogy nem! — Szakaszvezető elvtársi nak jelentem; nem tisztítottam ki a géppisztolyomat... ANKÉT A „Gazeta Zlelonogőrska“ című lap, rendszeresen közli a „Hét kérdését" amire aztán az olvasók válaszolnak. A múltkori a következő volt: „Miért félsz a főnöködtől?“ íme néhány, a beérkezett válaszok közül: — A főnökömtől nem félek, mert nincs is miért fél-* nem és egyáltalán nincs la számításomban félni tőle. Ez azért van, mert egyáltalán nincs is főnököm. — Félek a főnökömtől, mert gyáva és ó maga is rettenetesen fél a főnőkéitől Azonkívül állandóan ijesztget bennünket valamivel, de annyira, hogy éjszakáról- é.jszakára az ember már csak rendőrökről, ügyvédekről, meg bíróságokról élmo- nik. — Személy szerinť én a főnökömtől nem félek, da úgy teszek mindig, ha beszélek vele, mintha rettenetesen zavarban volnék, hogy ezzel is örömet szerezzek neki. — Azért félek a főnökömtől, mert elkaphat a feleségével. Kérem, a lapba ne tegyék be a nevemet. (-tó- fordítása)
