Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1967-01-03 / 1. szám

3

Í Engedjék meg, hogy most a következő kérdéssel forduljunk önökhöz. Kérésünk csak annyiból áll, hogy szenteljenek egy kis figyelmet a következő soroknak. Nincs most körkérdésről, vagy vélemény-nyilvánításról szó, hanem egy bizonyos együttműködésről.

Mi ugyanis fel szeretnénk mérni, ki szeretnénk értékelni, hogy a magyar ifjúság milyen mértékben vette és veszi ki részét a CSISZ tevékenységéből. Hogy jobban megértsük egymást: előrebocsátjuk, hogy tudjuk, nem rendelkeznek megfelelő szaktudással és így nincs is fogalmuk arról, hogy egyáltalában hogyan kell hozzálátni a hasonló feladatok teljesítéséhez. Mégis hisszük, hogy a segítségünkre lesznek és tudatában vagyunk annak, hogy munkájukkal közelebb visznek minket a célhoz. Miért fordulunk olvasóinkhoz? Lehet, tudják már, hogy az ifjúsági mozgalom történetét Csehszlovákiában még nem dolgozták fel tökéletesen. Kevés történelem-író foglalkozott behatóan a haladó ifjúsági mozgalom történetével. Jóllehet már eddig is több monográfiát adtak ki, mégis több történelmi időszak nincsen alaposan feldolgozva. Az egyes kerületekben, járásokban, falvakban, üzemekben nem jegyezték le a haladó ifjúsági mozgalommal összefüggő eseményeket és így eddig még nem sikerült megírni a csehszlovák haladó ifjúsági mozgalom egyetemes történetét.

Többek között eddig még nem dolgozták fel, hogy a magyar fiatalok milyen mértékben vették ki részüket a haladó ifjúsági mozgalomból. Pedig a magyar fiatalok — vállvetve a szlovák, ukrán, cseh és német fiatalokkal — a proletár nemzetköziség szellemében beírták magukat a történelem lapjaira. Ezt bizonyítják a levéltári dokumentumok és a kortársak tanúvallomásai is. Mi teljes képet akarunk nyerni a múltról, világosan és igazságosan szeretnénk megítélni. Kihangsúlyozzuk, hogy az egybegyüj- tött adatokat majd végérvényesen a szakemberek, a történelemírók kapják kézhez és dolgozzák fel. Jelenleg ezekhez a szakemberekhez is szólunk, azzal a kéréssel fordulunk hozzájuk, hogy ezentúl több figyelmet szenteljenek a haladó ifjúsági mozgalommal kapcsolatos kérdéseknek.

Kedves olvasóink, úgy érezzük, hogy kérésünk jogos, arra is figyelmeztetni szeretnénk olvasóinkat, hogy valóban érdekes és

szép munkára kérjük fel Önöket. Aki ismeri a múltat, az jobban

megérti a jelent és a jövőt is.

Hogyan képzeljük a közös munkát? Elsősorban a fiatal tanítókhoz és a történelem-tanárokhoz fordulunk, akiknek meg van a megfelelő szakképzettségük ahhoz, hogy ilyen kutatómunkát végezzenek és összegyújtsék a mozgalomra vonatkozó adatokat. Nagyon helyes lenne, ha érdek-köröket szerveznénk és azok a helyben gyűjtenék össze az adatokat. Szeretnénk, ha megírnák, hol alakultak már ilyen érdekkörök, szívesen segítségükre lennénk, tanácsokkal látnánk el a körök tagjait. Ha megfelelő számban jelentkeznének, ez esetben szakszemináriumokat is nyitnánk számukra.

Ha valóban arra határoznák el magukat, hogy behatóan foglalkozni akarnak az ifjúsági mozgalom történetével, az adatok gyűjtésével, akkor elsősorban már a meglévő szakirodalommal kell megismerkedniük. Lapunk hasábjain majd közöljük a szükséges irodalom jegyzékét.

Mire összpontosítsuk figyelmünket? Elsősorban ismerkedjünk meg a haladó ifjúsági mozgalom hagyományaival kerületünkben, járásunkban, falunkban, az üzemben, ahol dolgozunk. Használjuk fel a már eddig ismert forrásokat, kutassuk fel a helybeli irattarák anyagát, tanulmányozzuk a korabeli sajtót, a helyi híradókat, a kortársak feljegyzéseit és keressük fel a szemtanukat. Azok számára, akik elhatározták magukat, hogy majd ezen a téren önállóan fognak dolgozni, összeállítjuk az alapvető kérdéseket. Az ifjúsági szervezetek: a pionírok, CSISZ-tagok bizonyára kellőképpen értékelik majd igyekezetünket és munkájuk eredményét majd kiállítások vagy előadások keretében mutatják be.

Lapunk hasábjain majd nyilvánosságra hozzuk a legérdekesebb és a legjobban feldolgozott anyagokat.

Ha megfelelő számú érdekes tanulmányt gyűjthetnénk össze, akkor könyvalakban is megjelentethetnénk.

Felhívásunk reméljük visszhatigra és megértésre talál és meghozza a várt gyümölcsöt.-sz1

Hagyományaink

nyomán

Fura világ. Egyre változik. Itt van például ez a bútorhistória. Rohanó trolibuszok, csengő villamosok, zsongó embertömegek között, kis és nagy autók tetején, lovas és kézikocsikon szállítják a bútorokat. Zöld. piros, sárga, kék színben változnak a huzatok, és pimaszul incselkednek velem. Már nem csodálkoznék, hogyha a háztömbök tetején is bútorok táncolnának. Az ember önkéntelenül is sajlt szobáiba képzeli őket. Berakom sarkaiba, az ablakok alá, és arra döbbenek, hogy vigabban ugrálnak rajta a virgonc napsugarak, mint a régieken. Például milyen vonzó az a kecskelábú heverő, amelynek olyan a formája, mint a régi dikóé. Jól emlékszem, ilyen volt Szabó Andris bácsinak, az uraság tehénpásztorának a dikója is. Hogy félreértés ne essék, azért mégis másként festett. Mert praktikus emberek voltak a régiek, nem lehettek olyan tehetetlenek, mint mi. Maguk készítették a bútoraikat. Igaz, nem volt legyalulva, a legtöbb esetben lopott és nyersen összetákolt deszkákból készítették. Szabó Andris bácsinak ilyen volt a nászégya. Ezen született a hat gyerek. A hetedik csak azért nem láthatta meg ezt a napsugárral bőven, de kenyérrel annál szükebben bélelt világot, mert szegény közben súlyos tüdőbajt kapott, vért köpött és akarata ellenére meg kellett térnie a megszentelt anyaföldbe. Jól emlékszem rá, akkor már hétéves voltam. Nem

is lehet őt elfelejteni, mert azóta sem áldogatott úgy senki, mint ő, miután jól meg- masszíroztam fájó, görnyedt hátát. Azt mondta, arany kezem van, az isten is masszőrnek teremtett.

Egyszóval, Andris bácsi elment, de az ágya megmaradt. Juliska, a legnagyobb leánya örökölte, amikor férjhez ment és beköltöztek a kamrába újdonsült férjével és a régi ko- módtal, amit a férje hozott. A kamra földjén nem volt szőnyeg, de szépen föl volt csapva. Kicsi börtön-ablakait viszont sűrű függöny födte, nehogy belopja magát *a napsugár, mert nem volt arra semmi szüksége az akkori szegényembernek. Jutott elég belőle a földbirtokos úr földjén.

Fura világ, egyre változik. Képtelenségnek tartom azt a mai bútortékozlást. Embertömeg hömpölyög a nagy bútorüzletekben és válogat. Arcuk izzik, szemük megfényesedik, ábszellemülten szólnak egymáshoz az ismerősök. Egészen furcsák lettek. Mint ez a Martinék is itt az első emeleten,

aki legújabb szomszédom. Ázt kérdezi az üzlet vezetőnőjétől:

— Tizenhárom és félezer koronát számoltunk ki. Mit gondol, megadja az üzem?

— Kétségkívül, hisz önnek három gyermeke van.

— De csak tizenkettőt jelentettem be.

— Nem számít, míg írásban nincs elintézve. Amit kiválasztottak, félreteszem maguknak. Tessék csak elmenni az üzembe, utSna meg a takarékpénztárba.

Hát igen! A takarékpénztár meg két kézzel szórja a pénzt. — Itt van, vásároljátok meg álmaitokat. Majd aprópénzben visszafizetitek. Aztán még csodálkozom, hogy az emberek már dikót is elfelejtettek készíteni. Hogy hová jutunk... Ugyanis az emberek manapság már nem is költözködnek. Hogy hogyan? Hát csak olyan egyszerűen, hogy szárnyuk nő az új bútoroknak és nesztelen suhannak be a vadonatúj lakisokba.

— De mit cselekedtek a régivel? — emésztem magam már hatodik hete a kérdéssel. Megkérdezni persze nincs bátorságom, mert az öreg szekrényeimet csak én hoztam magammal az új lakásba. Nem mintha bántana a dolog, dehogy, sőt... Egy kicsit meg is hatódom, mert mendegyikhez emlékek fűznek.

Az íróasztalomat például a német-franciaszakos tanáromtól vettem, aki „anyaországi“ volt, s a front utáni gyorsan eszkábált paragrafusok értelmében mennife kellett. Neki fez volt az egyetlen bútordarabja, nekem meg az egyetlen nagy álmom. Ezer pengőben szabta meg az árát, de nekem nem volt egy fityingem sem. Az Sl- momat is elrabolta. Ott táncolt a szemem előtt. Jövendő nagy versek fogantak lelkemben és képzeletemben már rajta írtam őket. Igén ám, dé honnan szerezzem a rá valót?, — volt a nagy kérdés.

Nagy könyörgésemre édés- anyám „kölcsönzött“ ötszáz pengőt. Tudtam, hogy ismerőseim cserebere árán szereztek minden létezhető dolgot. Ez volt akkor i divat. Nehéz, háború utáni időket éltünk. Belevetettem magam én is a fekete forgatagba, és olyan feketekereskedő lett belőlem, hogy nemcsak nemes gondolkodású néni és bácsi ismerőseimet leptem meg vele, de még jómagámat is. A nagy zenei tehetséggel megáldott Princ Albintól élesztőt vásároltam, s már hajnalban kivittem a környező falvakba és — uram bocsáss, — méreg drágán eladtam. Igaz, szép ízléses csomagolásban, hogy aztán én vásároljam föl a falu áruját, va-i jat, tojást, libát stb. És aztán eltűntem a Republikäban. Prágából kockacukrot, Svitből kötött fehérneműt hoztam magammal. Fát kaptam érte, lisztet. Két egész mázsát. Másoknak rántanivalójuk sem volť. De itt rá is fizettem a boltra, a lisztet hitelbe adtam legjobb barátnőimnek, akik özvegy édes- és nagyanyjukkal éheztek. Soha nem fizették k! és tönkrementem. Kilencszázkl- lencvenkilenc pengőre azért csak kihúztam.

Éppen a pénzemet számolgattam, amikor beállított az én kedves tanárom egy barátja társasligában. Nagy zavarban voltam, mert anyám halk szóval rágta a fülemet, hogy botrány ennyi pénzt osak így a levegőbe kiszórni, amikor az embereknek énniök sincs mit és lepogányozott. A legnagyobb zavaromat azonban mégis az a fene egy szál pengő okozta, amely az összegből hiányzott. Előzőleg kiforgattam minden zsebemet, minden fiókot, nem létezett sehol, anyám meg nem állt velem szóba, mert nem fizettem vissza a „kölcsönt“. Mint egy fatuskó álltam jó tanárom előtt, és sokáig tartott, amíg összefüggéstelenül sikerült kinyögdécselnem, hogy nincs meg az íróasztal ára, csak kilencszázkilencvenkilenc pengőm van, az is apróban. Utlna egész éjjel nem aludtam.

Galamblelkű anyám nem tudom honnan vette energiáját a fél éjszakára terjedő szemrehányásra, annyi bizonyos, hogy a borzalmak éjszakája volt. Le nem húnytam a szemem, még a testem is kínok hasogatták. Reggel nehéz fejjel keltem, elhatároztam, hogy eladom az íróasztalomat. Drága asztal volt. Nagyon megfizettem érte. Ha mindent összeszámoltam, az útjaim és a kínjaim, akkor tízezerre is felszökött az ára. Kinek kellett volna abban az időben ilyen drága bútordarab?,

Csak olyan magamfajta bolond» nak, akinek versek keringőznek az agyában. Bolondot szemüveggel sem lehet talälni, az embereket nagyon kijózanította a háború.

A könyvszekrényemről nem szólok, mert a háborús históriákat ma már nagyon únják az emberek. Annyira únják, hogy megszöknek a moziból és a televíziót is kikapcsolják, ha észreveszik, hogy újbói ezzel a savanyú étekkel akarják őket traktálni, mert a napot, a nevetést szeretik inkább, és igazuk van.

Belevegyülök inkább a nagyváros hatalmas forgatagába és elnézem a sok mesehoimit, az emberek átszellemült arclt és igyekszem kifürkészni, hová tették öreg holmijukat. Mert én is vennék újat, de nincs hová tennem őket. Mert a mai új lakások apró szobáiban kevés a hely, és az én áldott íróasztalom éppenséggel egy fél szobát vesz igénybe. Pedig a sarkot betöltő néhány kiló versemet is elküldtem a gyűjtőbe, hogy több legyen a hely, mégsem férek. El kéne talán adnom őket, mármint az öreg szekrényeimet, de ki adna pénzt értük? Nem is kéne pénz sem, csak megígérnék, hogy szeretik majd őket, ahogyan én szerettem. Hiszen a tárgyak beszélni is tudnak.

De nincs bátorságom senkit megszólítani. Félek a tekintetüktől. Bizonyára nagyon furcsán néznének rám, és a hangom sajnálatraméltóan elvész- ne a tömegben. Mojzes Ilona

Megtört a jég, s az építészet ma már nem lenézett hamupipőke. Az olyan »szülők száma is egyre fogy, akik legszívesebben letagadnák, hogy a fiúk az elemi iskola elvégzése után a kőművesek között kötött ki. Ezt az állítást az a tény is igazolja, hogy többéves hiábavaló igyekvés után, idén a tanoncto- borzás eredményes volt. Az ács és betonozó mesterség azonban valahogy nem vonzza a fiatalokat. Ugyanis az első évfolyamban 190 ácstanonc hiányzott. E emllett azonban 1330 tanonccal több volt, mint az előző évben, s ez nagy eredmény.

Vitathatatlan, hogy nagy szerepet játszott az a tény is, hogy a 11.000 építőipari tanuló közül 5600 jól felszerelt tanoncotthonokban lakik. További tanoncotthonok is épülnek, körülbelül 4000 férőhellyel.

Közülük az egyik Bratislavában épül. Hivatalos elnevezése: Épjtóipari Fiatalok Szaktanintézete. Valóságos kisváros lesz, négy építővállalat' 1330 ta- nonea lakik majd benne.

Az épületben jelenleg a Stavoindustria 410 tanonca tanul.. Igaz, étkezni a közelben levő építészeti szállodába járnak, a tornagyakorlatokat az ideiglenes tornateremben, pontosabban a nem használt öltözőben végzik A tanterem körül nem kisebb a sár, mint bármelyik más építkezésen. A három- személyes szobácskák azonban a bratislavai Kuchajda és a besztercebányai kezdetleges tanoncszállókhoz képest nagy előnyt jelentenek a fiatalok számára.

Nem tudom, véletlen-e, de az első évfolyamosok között, akik kőműves és épító-szerelg szakmát tanulnak, csupa Záhorie vidéki fiatallal találkoztam. A Smolej testvérek, Gustáv Sele Malackáról Rudolf Podchyly, Petrová Ves- röl, stb. Persze, dél és középszlovákiából is vannak ott fiatalok.

Az épületben 5 napig nem fűtöttek, s ezért a tanoncokat hazaengedték. S most zúgolódnak, hogy a szabad szombatjuk rovására kell behozniuk az elmulasztottakat. Időbe telt, amíg odáig jutottam, hogy a tanoncotthonban félóráig beszélgethettem a tizenötéves fiatalokkal. Kissé furcsa volt a beszélgetés, többnyire azok jutottak szóhoz, akik nem is kértek szót, de a fiúk megjegyzései, amelyek barátaik háta mögül szűrődtek ki. sokmindent ■elárultak.

Kőművesre még sokáig szükség lesz

# Szlovákiában csaknem 11000 épitésztanonc van az épitő- szakmában # Tanonc-otthon Bratislavában # Eszmecsere a Stavoindustria tanoncalval #

Elárulhatom hát, hogy közöttük akadnak olyanok is, akik jóformán maguk sem tudják, hogyan kerültek az építőipari szakmába. Más foglalkozásról álmodoztak. Kedvetlenségük azonban egyre inkább múlófélben van. Megszokják a szakmát. Persze, hébe-hóba azért még pusmognak. Cyril Vavrík, aki előbb hallani sem akart az építőszakmáról, most nyugodtan kijelenti:

— Megy ez nekem, a mesterek jól megmagyarázzák a dolgot.

Másrészt viszont azt is hallani hogy olyan szülők is vannak, akik a kőmüvesmesterséget gyerekeik előtt lepocskondiázzák, mondván, hogy megbolondultak — ilyen semmirevaló szakmát választani. A fiatalok azonban nem hagyják magukat, s azt hiszem, jól teszik. Megkérdeztem az egyik fiatalt, nem írígyli-e a szerelőket, hogy ők „csak“ kőművesnek tanul. A válasz meglepett:

— Kőművesre még sokáig szükség lesz!

Fején találta a szöget.

Igen, a fiatal gondolkodjon a maga fejével, ne hagyja magát sem rábeszélni, sem lebeszélni. Főleg az olyan munkásoktól, akik felelőtlenül gyakran azt hajtogatják a fiatal munkások előtt, hogy építőszerelőnek kár tanulni, hisz azt a munkát közönséges szakképzetlen ember is elvégzi...

A Stavoindustria 400 tanonca készül az életre Bratislavában, a tmávkai szaktanintézetben. Tanulnak. Egyiküknek jobban megy másikuknak kevésbé. A tanoncotthon házirendjét nem mindnyáian tartják be. Ezek miatt szenvednek aztán a többiek. Ők zúgolódnak, akárcsak a 15—18 éves fiúk bárhol a világon. Ha azonban az ember beszédbe elegyedik velük, büszkén kijelentik:

— Az épület belső falazását mi csináltuk, másodmit szól hozzá?

és harmadévesek. No,

Bennük már érlelődik a szakmai büszkeség, s ahogy mondják, qyökeret vertek. S nem egy tanonc álmokkal és fantáziával teli agyában lapul a vágy hogy országjáró utaik során még külföldre is elkerülhetnek dolgozni A Stavoindustria Moszkvában, Etiópiában is épít, sőt, ahogy hallani, Líbiába is készülnek.