Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-03-08 / 10. szám

a József Attila Ifjúsági Klub 2 éves 1964. február 21-én ala­kult meg a pozsonyi József Attila Ifjúsági Klub, mely a szlovák fővárosban élő magyar főiskolásokon kivül egyre „családiasabb“ ott­hont biztosít a dolgozó — főleg értelmiségi — fiatalok számára is. A JAIK létrehozásának gondolatát a Bölcsészettu­dományi Kar magyar tan­székének akkori végzős hallgatói vetették fel, akik­nek legjobbjai 1963 őszén — fáradságot nem ismer­ve — végigjárták a pozso­nyi főiskolákat és diákott­honokat, hogy felkutassák az „elveszett“ magyar egye­temistákat, és tömegalapot biztosítsanak ötletük meg­valósításához. Azután következett a hi­vatalos killncselgetés. Az engedélyt — ha nehezen is — sikerült megszerezni a CSISZ-központon, de anya­ságot: termet és anyagi tá­mogatást sehol sem ígér­tek. 1964. február elején az alakuló klub néhány szem­füles tagja „befészkelte" magát a Priemstav Volgo­gradská—Štúr utca sarki pincehelyiségébe. Itt kez­dődtek az első intim viták a klub megnevezéséről, kül­detéséről, programjáról, a fital magyar értelmiség kul­turális nevelésében betöl­tendő szerepéről. Most már csak fájó em­lék, hogy a klub több, mint egy évig anyátlanul, min­dennemű anyagi és erkölcsi támogatás nélkül küzdött puszta létéért. 1965 tavaszán a Csemadok pozsonyi helyi szervezete is csak előzetes vonakodás után vállalt védnökséget a klub felett. A klub nem véletlenül vette fel József Attila ne­vét. A nagy költő nevével való azonosulás — eszmei programjával való azonosu­lást, a költő szellemében va­ló munkálkodást jelent. Reméljük, hogy a klub munkájában továbbra is (és a jövőben egyre fokozottab­ban) érvényesülni fog Jó­zsef Attila „A mindenséggel mérd magad“ igénymércé­je; de hogy e krédó a klub szempontjából ne maradjon csak formális jelszó, min­denképpen szükséges lenne kidolgozni egy olyan - rész­leteiben is - konkrét és re­alizálható programot, amely irányt szabna a klub további működésének, és biztosítaná a tagság fokozottabb aktivi­tását. A JAIK a jövőbe mutató program hiánya ellenére is jelentős tevékenységet fej­tett ki a két év alatt. Itt csupőn a legfigyelemremél­tóbb akciókat említjük meg: előadások kulturális életünk és irodalmunk fontosabb kérdéseiről (pl.: Dobos: Az Irodalmi Szemle funkciója és küldetése, Forbáth: Élet­pályám és az avantgardiz- mus, Szalatnai Rezső: Az el­ső Csehszlovák Köztársaság magyar ifjúsága, Csanda: Fejezetek a Sarló történe­téből, Vass Lajos: A ma­gyar zene fejlődése Bartók­tól napjainkig stb.), útibe­számolók (Kanada, a Szov­jetunió, Brazília stb.), viták (Csikmák: A csehszlovákiai magyar újságírás problémái, Konrád-Szilágyi: A MATESZ és a győri Kisfaludi Szín­ház munkája és problémái stb.). A klub Irodalmi Színpada az elmúlt évben sikeresen szerepelt a Jókai-napokon a „Cím nélkül" versösszeálli- tással és T. Rózewicz Adat­tár című abszurd színművé­vel. Külön említést érdemel a klub tagságának az árvízká­rosultak megsegítésére szer­vezett brigádja és a körösi 1. Nyári Ifjúsági Találkozó megszervezésében való rész­vétele. A JAIK és a további öt magyar ifjúsági klub képvi­selői a Népművelési Intézet nemzetiségi osztályával kar­öltve 1965. novemberében öltve 1965. nov. létrehozták a Magyar Ifjúsági Klubok Ta­nácsadó Testületét, melynek feladata, hogy módszertani­lag segítse a meglevő klu­bok munkáját, és támpon­tokat adjon további ifjúsá­gi klubok alakításához. A JAIK elnökségében szü­letett meg az újságkiadás gondolata. A terv néhány hónappal ezelőtt lényegében meg is valósult. 1965. de­cemberétől (egyelőre a NÉPMŰVELÉS melléklete­ként) ÍGY ÉLÜNK MI cím­mel megjelenik az ifjúsági klubok közös fóruma. Ter­mészetesen a jövőben emel­ni kell a lap színvonalát, Tudatosítanunk kell, hogy szlovákiai magyar viszony­latban egy új kulturális fo­lyamat, a klubmozgalom \an kialakulóban, mely új lehe­tőségeket, munkaformákat kínál kulturális életünk gaz­dagabbá, sokrétűbbé tételé­hez. KÖVESDI János B ayert a reformkorszak szele sodorta Magyar- országra - írta vissza­emlékezésében Hatvány Lajos. Megnősült a Dunántúlon és ott is telepedett meg. Nyel­vében német maradt, de szívében magyar. A szabadság- harc idején ő védte Lipótvárt (Leopoldov), közben azonban színdarabokat írt, melyeket — ismét idézem Hatványt - mint Lipótvár parancsnoka a vár ostroma közben költött. Ami­kor egy-egy darabbal elkészült, a kazamatákban sorakoztatta fel katonáit s miközben fent az ágyuk dörögtek — ő lenn, a kirendelt hallgatóságnak olvas­ta fel Pompejust vagy Nérót. Lehet-e színésznő számára megfelelőbb nagyapát képzel­ni? A szabadságharc elbukott, a nagyapa visszament LUttichbe, de fia Bayer Marcell visszajött Magyarországra. Talán a szíve hozta vissza, talán az elhelyez­kedési lehetőség (anyai ágon rokona volt Weisz bárónak). Budapesten telepedett meg, a- hol a szerény rokoni segítség egy Kálvin-térl kávéházhoz jut­tatta, az is tönkrement. Három gyermeke volt: Mária, Rudolf és Gizi. Gizi hetven éve, 1896- ban született. Az Erzsébet körút 1 szám alatt laktak, szerény körülmé­Lipótvár védőjének unokája... nyék között. „Furcsa véletlen — írta Gobbl Hilda — ott, ahol Blaha Lujza lakott éveken át és amely ház rézsűt áll a Nem­zeti színházzal“. Gizi kezdettől fogva hajlamot érzett a színé­szethez. Boldog volt, ha a Bá- thorl kávéházban, mint csitri lány, segíthetett apjának fel­szolgálni a feketét a színészek­nek. Mikor elvégezte a színmű­vészeti akadémiát, Bajor Gizi (ekkor már így hívták) Kárpá­ti Aurél feljegyzései szerint — éppúgy mint Márkus Erzsébet, szinte az iskola padjából lépett a színpadra. Már 1914-ben fel­tűnt a Színművészeti Akadémia vizsgaelőadásán a Nőuralom­ban, mire a tehetséges fiatal színésznőt nyomban szerződ­tette a Nemzeti Színház.“ Bajor Gizi további pályája már a magyar színészet törté­nelméé. Sikert sikerre aratott, századunknak talán legnagyobb magyar színésznője volt. Egy­formán jó volt mint Vajda Jú­lia a Lillában, vagy Gárdonyi Annuskája, Gábor Andor Rizá- ja, Tolsztoj Másája vagy Anna Kareninája stb. Nemcsak mint színésznő volt nagy, de mint ember Is. A fa­sizmus alatt minden erejével támogatta az elnyomottakat és üldözötteket. Vajda Miklós je­gyezte fel róla, hogy amikor a hírhedt revolveres nyilas éra alatt elvitték. Bajor Gizi volt az, aki kimentette őt a halál torkából — a hírhedt Város­major utcai nyllasházból. Rendkívül képzett egyéniség volt, folyton olvasott. Nagyon szerette József Attilát. Aztán jött ■ végzetes 1951. február 15-e, és Bajor Gizi meg Germán orvosprofesszor nem voltak többé, ügy érzem — ir­ta Gobbl Hilda — hogy az az ezer és ezer hóvirág- és ibo­lyacsokor, ami a koporsót vivő rideg autógumi kerekei elé hullt, az mind egy-egy alakítá­sának köszöneté volt, a Nem­zeti Színháztól a Farkasréti te­metőig. Házában ma múzeum van. Egy cintányéros zenebohóc, mely­ről Escher Károly és Vajda Miklós Bajor Gizi című em­lékkönyvükben (Magvető, 1958) azt írták, hogy Jászai Mari a- jándékozta Bajor Gizinek 1926- ban. Ez a kis zenebohóc nekem már negyven éve üti a cintá­nyért. üsse neked kétszer any- nyi ideig — Irta hozzá. De nem így lett. Az idén kétszeresen emlékezünk meg a nagy szí­nésznőről. Születésének 70 -ik, halálának pedig 15 -ik évfor­dulójáról. A szlovákiai magyar­ság szeretettel idézi a nagy szfnésznő emlékét, aki még köztünk maradhatott volna. Mártonvölgyl László Oskar Kokoschka Március 1-én a nagy fes­tőművész 80. születésnapjá­ról emlékeztünk meg. A művész hazája az egész világ. Nevét mindenütt ismerik, képei a nagy múzeumok gyöngyeihez tartoznak. Cseh származású, de Ausztriában született. Már kisgyermek - korában Komensky Orbis pictus című könyvét forgat­ta előszeretettel, és onnan másolgatta első rajzait. Ustí nad Labem-ben érettségi­zett, majd iparművészeti szakiskolára iratkozott be Bécsben. A bécsi múzeumban ismerkedett meg a képző­művészet neves képviselői­vel. Ferdinand Waldmüller és Brueghel képei hatottak rá a legjobban. Amint leve­lében olvassuk, a korabeli művészeti irányzatok az impresszionizmus és a ku­bizmus nem találtak vissz­hangra nála. Mint portré- festő kereste kenyerét. Neve egyre ismertebb lett. Nagy élményt jelentett számára Olaszország és az első vi­lágháború. A fronton majd­nem életét vesztette, olyan súlyosan megsebesült. A há­ború után a drezdai festé­szeti akadémia hívta meg tanárnak és olyan anyagi helyzetbe került, hogy tovább képezhette magát és sokat utazhatott. Végigtanulmá­nyozta az európai nagy kép­tárakat, járt Afrikában, Kis- Ázsiában, de a legszíveseb­ben Prágában élt. Mindig oda tért vissza. Leghíreseb­bek a prágai képei, a stra- chovi kolostor ablakából fos- tett hangulatos tájképei, a Károly-Hídról és a Moldvt- parton festett műremekei, melyeknek ma már szinte muzeális értékük van. A második világháborúban Angliába emigrált. Ott fes­tette a híres Nosztalgia cí­mű képét. Akkor még nem sejtette, hogy Angliában töl­ti majd élete javarészét. A legdrágább portréfest'ók közé küzdötte fel magát. A köz­élet legismertebb egyénisé­geit festette le. A háború alatt karikatú­rái és politikai plakátjai váltak közismertekké. Ezen a téren is nagy sikereket ért {p. Közismert, hogy Kokoschka mester nyáron át Salzburgban tartózkodik, ahol nemzetközi festőiskolát tart fenn. A világhírű mes­ter befolyása a középkorú festőnemzedékre olyan erős, hogy erről a képzőművésze­ti irodalom kötetekben szá­mol be. Kokoschka világéletében realista maradt. Stílusa nem változott, követői nehezen tudják utánozni. M. M. uiiiiiiimiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiüiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiit' DISPUTA iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiliilillllllllliilillli u 1 r w * ** aMiiaaiiiiiMiii H a figyelemmel kísértük az elmúlt Jókai napok után a sajtó hasábjain a mű­kedvelő színjátszás problémái­ról folytatott cikkeket, azt tapasztalhattuk, hogy számos hiányosság mellett főként a színdarabok kiválasztása az a terület, ahol a színjátszó cso­portok munkája, még svadig igen sok kívánnivalót hagy hátra. Valahogy félnek a kor­szerű daraboktól s ennélfogva kevés korszerű előadást látha­tunk. Tudjuk, hogy a színdarabvá- lasztás minden színjátszó cso­port’ kulcsproblémája. Az e- gyüttes ideológiai és művészi célkitűzéseit a műsortervnek kell tartalmaznia. Ugyanis az előadásra kerülő színdarabok­ban nyilvánul meg a csoport érettsége, sajátos egyénisége, művészi színvonala, felvilágo- sultsága, művelődés-politikai igyekezete. Ezért ügyelni kell arra, hogy a kiválasztott színdarab követelményei ne haladják meg az együttes ké­pességeit. Az erőn felül vál­lalt feladat művészietlen elő­adást eredményez — nemcsak a műkedvelőknél, — s ez sem­miképpen sem gyarapítja szín­játszásunk hírnevét. A Népművelődési Intézet é- véken át rendezett tanfolya­mokat, újabban táviskolázást is indított színjátszó csoport­jaink vezetői részére, amelyre a lehetőség szerint a legjobb szakembereket hívtuk meg e- lőadóknak, ám az eredmények még mindig nem kielégítőek. Hangsúlyozom, hogy a lehető­ség szerinti legjobb előadókat hívtuk meg, mert a választék enyhén szólva, nem túlságosan nagy. A tanfolyamok értéke­lése során olyan felszólalások is elhangzottak, hogy az anyag túlságosan igényes, és talán éppen ezzel magyarázható, hogy nem minden meghívott vesz részt a tanfolyamon, il­letve iskolázáson. Tavalyi rozs- nyói tanfolyamunkon két nap beszédtechnikai órát iktattunk be. Előadónak meghívtuk kva­lifikált előadóművészünket. A tanfolyam résztvevői közül né- hányan kijelentették, hogy ha még egyszer ilyen száraz, u- nalmas előadót hívunk meg, a- ki két nap alatt nem tudta be­mutatni, hogyan kell a szín­padon két értelmes mondatot elmondani, többet nem jönnek el a tanfolyamra. I ntézetünk évente körül­belül 12-14 napos isko­lázást rendez. Ezeken a tan­folyamokon oly sok anyagot kell átvenni, hogy a színpadi beszédre előreláthatólag csak 1-2 nap jut évente. A Jókai napokon esett meg, hogy egyik kritikusunk megdorgálta a szepsi műkedvelőket, — ki­váltképpen pedig egy idősebb bácsikát, aki szegény azt sem tudja, mi fán terem a színpa­di beszéd, — hogy gömöri táj­szólásban beszélnek. Az iskolá­zásokon ezeket a problémákat is megbeszéljük, megvitatjuk, így tehát megint felvetődött a kérdés: hol, mikor és kitől hallhatnak műkedvelőink pél­damutató színpadi beszédet. Mivel okulni kívántam, el­mentem a MATESZ egyik előa­dására, feltételezve, hogy ide­Színjátszásunk problémáiról „Lessing örökké például fog émlíttetni azok ellen, kik — többnyire idétlen szüleményeik mentségére — oktalanul hir­detik, hogy a kritika a géniust eltörpíti. Az én hitem mindég az marad,, hogy a kritika olly lelket, melyben költői elme vagy philosophicus ész idomai rejtőznek, kifejt, megerősít, és bátrabbá tészen; azt pedig kit a természet mostoha ke­zekkel alkota, nem eltörpíti, hanem elrezzenti azon pályáról, hol különben is csak kontár fogott volna lenni, s kontárt el rezzenteni, kiűzni, hogy szen-tetlen kezei által a múvészség ne profanáltassék, valljonnem nyereség-e? —“ Bajza József idézete Lessing Hamburgi dramaturgiájából. stova tíz esztendő alatt elég alkalmuk nyílt már beszédtech­nikájukat a korszerű színház követelményeinek megfelelően kicsiszolni. Sajnos, — tisztelet a kivételnek — meglepetéssel kellett tapasztalnom, hogy a magyar nyelvnek távolról sincs annyi tájszólása, ameny- nyi idiómát a MATESZ tag­jai egy előadás során hasz­nálnak. Csupán egy kirívó pél­da a Jókai darabban: Tóth Lászlótól és Lengyel Ferenctől, a nyekergésen túl egyetlen ép­kézláb magyar mondatot sem hallottam. Ha a hivatásos szí­nészek tíz esztendő alatt csak ilyen beszédtechnikát tudtak elsajátítani, hány évre lehet szüksége a műkedvelőnek a szép szó helyes tolmácsolásá­nak megtanulására. Már fentebb idéztem: „Az erőn felül vállalt színdarab művészietlen előadást eredmé­nyez." És ez a megállapítás nem csak a műkedvelőkre áll. Azt is tudjuk, hogy a korszerű színjátszásnak még mesterség­beli részét sem lehet egy-két napos megbeszélésen, vagy egyhetes tanfolyamon elsajátí­tani. Korszerű darabot a maga idejében, korszerűen előadni, valóban nem könnyű dolog. Ki­től tanuljanak hát műkedve­lőink? Kézenfekvő, hogy a hi­vatásos színészektől kell ta- nulniok. Ámde a múlt évi Jó­kai napokra meghívott műked­velő rendezők közül sokan az­zal hagyták ott a Rozsdateme­tő előadását, hogy unalmas és érdektelen volt. A továbbiak­ban: az egyik komáromi tan­folyamra meghívott rendezők megtekintették a MATESZ e­lőadásában a „Változnak az i- dők“ című vígjátékot. A da- rab a maga idejében időszerű volt, nyilván ezért mutatta be a színház is. Egyébiránt több rendezőnk is kérte, hogy a darabot adja ki a DILIZA. A MATESZ előadása után azon­ban ez az érdeklődés meg- megszünt. Nem is csodálom, Jóllehet ezt a darabot pro­fesszionális rendező rendezte... Nincs elég terem ahhoz, hogy a gyenge teljesítmények okait boncolgassam, le kell azonban szögeznem': áldozatkész mű­kedvelőinknek az ilyen és eh- hez hasonló előadásokból iga-1 zán nem volt mit tanulniok. A kép teljessége kedvéért még kell állapítanom, hogy a másik Gyárfás vígjátékról sem mondhatnék jobbat (ismét tisztelet a kivételnek). Kénytelen vagyok azonban i- dézni egyik műkedvelő rende­zőnk szavait: „Történt pedig mindez abban az időben, ami­kor a világ Shakespeare és Ma­dách géniuszának hódolt.“ M űkedvelőink tehát az em­lítettekből nem sokat -tanulhattak. Azt mondhatná azonban valaki, hogy mindez már a múlté. Ámde csak a kö­zelmúltban láttam egy, a mű­sorfüzetben „világsikernek“ feltűntetett előadást. Ezt a hírverést némi fenntartással fogadtam, mert nemrégiben olvastam Osváth Béla kitűnő tanulmányát, a „Molnár legen­dát“. Nem érzem magam hiva­tottnak, hogy ítéletet mondjak Molnár munkásságának értéké­ről, ámde kétségtelen, hogy ez a darab a múltban sikert ara­tott. Igen tetszetős dolog a műsorfüzetben Kárpáti Aurélt és Hegedűs Gézát idézni, ám sajnos a MATESZ előadta Li­liomból nemcsak Kárpáti és Hegedűs, de — és főként — Molnár is hiányzott. Ha fen­tebb említett két színházi esz­téta az említett előadást látja, aligha fog tollat a kezébe. .. Kárpáti így ír: „Hol van már az a liget, a hajóhinta“ stb. stb. Hát hol van? Sajnos, csak a műsorfüzetben. Pedig ha van egyáltalán szerep, amelyre áll a mondás, hogy a színész mennybemenetele, akkor a Li­liom szó szerint az. Éppen csak el kell tudni játszani! S még kirívóbb ennek a Liliom­nak a liliomtalansága Feren- czy Anna csodálatosan szép Julikája mellett. S hangsúlyo­zom mindezt annak tanúsításá­ra, amit fentebb írtam: Az erőn felül vállalt feladat mű­vészietlen előadást eredmé­nyez, — és nemcsak a műked­velőknél. Mindezeken túl azonban hadd mondjak valami vigasztalót is. Örömmel olvastam a HÉT ha­sábjain azt a cikket, amely egy új kassa* színház megala­pításának gondolatát veti feí. Jó volna, ha az ügy nem szunnyadna el úgy, mint évek­kel ezelőtt a rozsnyói magyar színház ten’e. A színészeken nem múlik. A kassai, rozsnyói és további élenjáró együttesek színészeiből kétségtelenül erős, életképes hivatásos csoportot lehetne alaki’ a ni. Ha.vani László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom