Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-03-08 / 10. szám
A vonat késik VINCENT ŠIKULA: — Maga költő? — kérdezte Miro húga. — Hülyeség! Sehol semmi, elnevette magái és én csakhamar csatlakoztam — Hallja? — és abbahagyta a nevetést. Egy vonatra figyelmeztetett, amely ki tudja honnan indult, lehet, hogy egészen Bratislaváből. — Lehet, hogy ez az első reggeli vonat, — mondta. — Lehet reggeli, lehet esti. Ki tudja milyen, mikor a vonatok annyit késnek. A vonatok késnek és Vrblnkán alszanak az emberek. Milyen buta is vagyok... Nem jön velem? — kérdezte. — Es hová? — Hozzánk. A forgalmista kissé megnyitotta az ajtót, bekukkantott a váróterembe, de épp abban a pillanatban szólalt meg a telefon, így aztán az ajtót újra becsukta...-0Hányszor üldögéltem Miróval és Marienkával: néha mindkettőjükkel, máskor csak vele egyedül. Padlásszobában lakott, és mindig meleg volt nála. A Cipőmet az ajtó előtt hagytam és csak zokniban mászkáltam a padlón, úgyhogy senkinek sem juthatott eszébe, hogy látogatója is lehet. A kályha duruzsolt és a kis nyílásokon át látni lehetett a lángot. — Meleg van, — mondtam és odamentem az ablakhoz. — Nincs. — Ne nyissam ki? — Nem kell. Mellé ültem, s együtt bámultunk a tűzbe. A kályhából kiperdült egy izzó széndarabka, tenyerembe kaptam és bedobtam a hamuba. — Ondrejko, hallod? — szólított meg. — Vonat, — mondtam, mert abban a pillanatban úgy tűnt, hogy tényleg hallani a vonatot. — Ez nem vonat. — Műt hallgassak akkor? — Valaki sétál a járdán. Hallod? Füleltem, aztán bólintottam. — És az eresz alatt a verebeket hallod? — beszélt tovább. — Hallom. — És mit csinálnak a verebek? — A verebek? De igazán hallom őket. — Mondd, mit csinálnak a verebek! — A verebek. Üldögélnek az eresz alatt. A szénában. Vagy a kéményhez tolakodnak. Lábacskáikkal kaparóz- nak és lassan mozgatják a szárnyukat, hogy minél jobban betakarózhassanak velük. Napközben meg az ablakok körül leskelődnek. Esik a hó. Olyan szőbácskám van..., egyszer majd el fcell nézned hozzám... És Margita? — Mi? — Hogy jössz ki Margitéval? — Margita..., istenem... elgondolkodtam. — Hogy jössz ki vele? — Hogyan?! Senkinek sincs olyan jó dolga ezen a földön, hogy még rosszban is legyünk vele... — Istenem, te értesz engem! Azt hiszem rajtad kívül senkisem tudna így megérteni... És Miro azt mondta: — Marienka egy tehén... Csaknem sírva fakadtam. — Miért? — kérdeztem és nagyon szerencsétlen voltam, amiért így beszél egy olyan jó kislányról, sőt a saját testvéréről.-OIsmét bejött a forgalmista. A kályhához ment, kinyitotta az ajtaját és belenézett. A kislány hozzá szaladt. — Azt hiszem már füstöl, — vigyorgott Tonko. A forgalmista eikomorodott. — Mi van? — kérdezte az öreg és az apró csikkel új cigarettára gyújtott. — Ég? — kérdezte a kislány. — Nem ég, — mondta a forgalmista. A diák felállt és járkálni kezdett. Az öreg eldobta a csikket és kétszer jót szippantott az új cigarettából. — A szén az oka? — kérdezte és közben a szájából dőlt a füst. — A szén nem, — mondta a forgalmista. — A szén. Ugyanezzel a szénnel fűtik a mozdonyokat is, — szólt közbe az idősebbik asszony. Hívta a gyereket, hogy üljön le, de amikor leült, újból ráparancsolt, hogy járkáljon. — A mozdonyokat mazuttal fűtik, — mondta a diák és körülnézett. KISS SÁNDOR illusztrációi — Pf — Tonko társa újra kiköpött. — A mazut jó, de a mozdonyok... Már az újságokban is írtak róla... — Tonko, ml is jók vagyunk az asszonyaink meg mások. — Hisz az. — Mikor jön a vonat? — kérdezte a fiatalabbik asz- szony. — Lehet, hogy egy óra múlva, de az is lehet hamarább... Az öreg felállt és odament a forgalmistához. — Hogyan? És égni nem fog? — kérdezte. — Nem tudom, nem tudom, emberek, maguknak is tisztára kialudt... Tonko elnevette magát. — Hány óra? — kérdezte a diák. — öt, — mondta a fiatalabbik asszony. Tonko felvidult. — öt? — öt? — Hét óra múlva itt lesz az új év... — Az igen, — erősítette a forgalmista is.-ODe én nem tudom Marienkát elfelejteni, nem tudom elfelejteni... — Marienka, tudod miben főzögetem a teát? — kérdeztem egyszer, amikor együtt üldögéltünk a duruzsoló kályha mellett. — Miben? — Pléhdobozban. — Igazán? — És bár nem tudta, hogy milyen dobozra gondolok, mégis felvidította. — Nem ihszed? — Az pompás lehet. Fazekad nincs? — Van. — és miért nem abban főzöl? — A fazékban? — Igen. — Akkor is a pléhdobozban főztem amikor még nem volt fazekam. — Mennyire is tetszel nekem — kinyújtotta a kezét és megsimogatta a hajamat. — Mondok neked valamit, — mondta egy kis idő múlva. — Mondd! — Mondok neked valamit, de félek, hogy elszomorít. — Nem szomorít. — Félek. — Akkor inkább ne mondd. — De én akarom. — Akkor mondd! — Már kétszer voltam kórházban... — Igazán? — Igazán. — Hm. — Neked az nem számít? — Mi? — Azt gondoltam... De te azt hiszem nem értettél meg. — Kétszer? — Igen. — Nem haragszol? — kérdezte egy kis idő múlva. — Miért? — kérdeztem és csak akkor értettem meg. — Azt akartam, hogy tudd. Néhány napig nem mutatkoztam náluk. Otthon üldögéltem, a tankönyveket néztem, hol mindenféle könyvekben turkáltam, de egyetlen könyvet sem olvastam el és azok alatt a napok alatt semmit nem tanultam. Ültem az ablaknál, iszogattam a teámat és mindenféle hülyeségek jártak az agyamban: az énekes rigó miért költözik el a tél elől és a fekete rigó miért nem? A léprigó meg éppen telelni jár ide. A madaraknak is, csakúgy mint az embereknek meg vannak a maguk szokásai. Bámultam a kertbe és Marienkára gondoltam, arra, hogy ő is csodálja a madarakat, hogy időről időre kézbe veszi az ornitológiát és lapozgatja, vagy kimegy az udvarra és a madáretetőbe árpát szór vagy morzsát és közben talán rám gondol és lehet, hogy ő is olyan szomorú mint én. És ha már tényleg kibírhatatlanul rossz lesz neki, üzen Mirótól, hogy jöjjek, én meg nem tudok majd kifogást találni, mert nem is akarok... És Miro egyre hajtogatja: — Merienka egy tehén... Védekezni akartam. Ügy éreztem mintha magamat védeném, amikor Marienkát védtem. Miro lehülyézett, leostobázott, elmondta ugyanazt amit a húga, igaz egy kissé más szavakkal. Mondta, hogy Marienka egy ciga, rettáért elmenne bárkivel, és amikor ellentmondtam, azzal torkolt le, hogy már úgyis az Idegeire mentem, hogy már másvalaki jár utána és ha most a szemük elé kerülnék, esetleg még ki is dobnának. Most SZILVESZTER van és én már négy órája várom a vonatot. Marienkára gondolok, mert csak őmiatta akartam Vrbinkáról elmenni. Hideg van, a sírás is fojtogat, meg álmos is vagyok. El akartam menni, nem tudom hova, de el akartam menni. Nem egészen hét óra múlva éjfél és az már új év lesz, és nekem úgy tűnik, hogy a vonat addig sem jön meg. Talán haza kellene mennem lefeküdni, abba az én fűtetlen szobámba, kialudni magamat, ezeknek meg akik itt várnak és egyáltalán mindazoknak, akik a különféle vasútállomásokon, különféle autóbusz megállókon várakoznak a buszra vagy a vonatra, amelyek az idén már bizonyára nem mennek, mindannyiuknak jó éjszakát kellene kívánnom, vagy mit tudom én? ha akarnak, hát várakoz- eanak, csak hadd várják az új évet, vagy a vonatot, amelyik talán már nem fog késni, vagy az autóbuszt, amelyik nem reked valahol a hófúvásban... Fordította: Tóth Elemér Farsangolás ősi falusi szokás, Télen a farsangolás. Egyszer én is próbáltam, S a környéket bejártam. Kisölveden marhanyelvvel Kínálgattak — de nem ettem. Garamsalión, Bort forraltak egy vasallón, Néhány kortyot ittam is, — Asszony adta — egy hamis. Omiét ballagtam Damásdra, A Garam parton parázsra Léptem — jaj, a talpam! S elszaladtam. Lekéren átzötyögtem szekéren, S vajat kaptam — kenyéren. Oroszkán, Szemközt jött egy oroszlány, S kockacukrot dobott rám. Csatán épp csatáztak, Piszkafával vártak, S intettek, hogy meg ne álljak. Bényben egy edényben, Az Avar sáncok tövében Aranyra akadtak. — De nekem nem adtak. Kéménden az egyik kéményen, Komor füst szállt éppen, Kurta szoknyában pörögtek, Kenyeret sütöttek. Garampáldon okosodtam jó példákon, — Mondták: itt Kónya is tanított, Száz kilósra hízott. Kisgyarmaton pattogtak a szavak: itt még mindig gyarmatosítanak. Pásztón átsuhantam egy szánkón, S rettegtem: meg ne álljak, Itt nem rég hiúzt láttak. Ipolybélen — kirántott csibebélen Rágódtam egy ebéden. Szakálason megszakállasodtam, Borotválkozni Lontóra hintón robogtam, S a környéket Íme, bejártam, Egy bálra sem találtam. Hazafelé a Cseresen Jöttem keresztül — sebesen, Nehogy a farkas megegyen. CSONTOS VILMOS
