Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-02-22 / 8. szám

—------®JL-----------------=. ()í^ utOJÍAÓ* VCHŕlút

rezték mind a ketten, hogy valamilyen idegen, majdnem megmagyarázhatatlan oknál fogva csontkezű hidegség telepedett közéjük. Egymás mellett ültek mégis; a lány engedte, hogy átkarolják a vállát, az apró-kis ujjait is odanyűjtotta a fiúnak, aki erős, hatalmas tenyerébe fogta, mint egy megbúvó, oltalmat kereső kismadarat.

— Mennem kellene — mondta a lány és ujjaival bele fésült a hajába. Szőke haja volt, egy kicsit barnás, de a holdfény most különös szőkévé világosította. Teljesen olyan volt a haja, mintha festette volna: nem természetes ragyogása, hanem mesterkélt, ügyesen kikombinált szőke.

— Maradj még, ráérsz

— mondta a fiú, bár tudta; a lány akkor sem menne el, ha küldené. Egyszerűen ejtette ki a szavakat, éppen úgy, mintha azt mondta volna, hogy a fűzőid az más mint a fa lombjának a zöldje. Mondta, mert más nem jutott az eszébe, s egy kicsit illett is, hogy mást ne mondjon.

— Maradhatnál te is — mondta a lány. Az 3 hangja is üres volt, másról szeretett volna beszélni, de érezte, megsejtette; nem lenne értelme.

— El kellene mennem — hajtogatta a lány, de csak ült és arra gondolt, hogy a fiú már nem őszinte hozzá, az is lehet... De nem merte végig gondolni. Később mégis megérett benne a gyanú és már nem hagyta nyugodni.

— Mire gondolsz most? — kérdezte, de nem várt felelelet.

— Arra a másikra?

A fiú felrezzent, mint akit tetten értek, aztán valami gri- maszos ásításba vitte át a meglepődését.

— Ugyan, miket beszélsz!?

— mondta s közben arra gondolt, hogy nem is olyan kis buta. liba ez a lány.

— Szöveti igaz — fordult feléje a lány és kezét a fiú karjára tette.

— Gyanúsítani akarsz ? — tett ö is egy negyed mozdulatot a lány felé, és igyekezett sértődöttnek látszani.

— Én téged?! Nem lenne értelme... Lehet-e két lányt egyszerre szeretni? Tudod te is: igazán, őszintén nem lehet.

A fiú hallgatta, s érezte, hogy bután játszott. Egy kicsit sajnálta is a lányt, de már nem akart viszakozni. „Elmegyek, egy óra múlva indul a vonatom, aztán..." — gondolta.

B

alra tőlük mozdony fújtatott, aztán az egymásnak szaladt vagonok acéljának összekoccanó csörömpölése hallatszott.

A lány kinézett az útra a távolodó autó után, amelynek

hátsó, vörösen izzó lámpái apró pontként tűntek el a távolban. „Ha egy percig nem jön semmi, akkor az enyém marad" — gondolta, de a város felöl máris feltűnt egy közeledő motorkerékpár fénycsóvája.

Később ismét a fiú felé fordult és azt mondta;

— öt meddig tartod meg? Mondd: meddig ... ?

Váratlanul hangosan felkacagott, hangja idegesen reszketett a holdfényes levegőben.

— Mit nevetsz? — kérdezte a fiú.

— Semmit. Csak... csak úgy. Magamat, bolond magamat. Először csak azért beszéltem veled, mert nálunk a tizenegyedikben már minden lány. nők volt fiúja, csak nekem nem. Nem is tetszettél olyan nagyon. Hiúságból beszéltem veled. Jóval később szerettelek csak meg, akkor este, amikor „azt" a bolondságot elkövettem ...

— Ügy teszel, mintha oka lennék valaminek. Mintha valami rosszat tettem volna...

— Ugyan, ne beszélj csacsi- ságokat...! Ülünk itt a hold- fényben, igyekezünk udvariasnak látszani egymás előtt,közben ... — Legyintett a kezével és a messzeségbe nézett, a kivilágított kórház épülete felé.

— Nézd, én nem tehetek semmiről... Ma rossz hangulatban vagyok, mással is megeshet.

Bal kezét kivette a zsebéből, s az órája számlapján igyekezett megállapítani a foszforesz- káló mutatók állását. „Minden nő ilyen, ha észreveszi, hogy kiadták az útját?... Vajon az a másik is ilyen lesz?“ — kérdezte önmagától, hogy elterelje figyelmét a mellette ülő lányról, akihez semmi vonzalmat sem érzett már.

smét autó jött, zúgtak, sziszegtek a kerekei a nagy sebességtől.

Oda kellene ugrani az autó elé... vagy a sínek közé állni behunyt szemmel. A hálál mindent meggyógyít...

Egy pillanattal később mégis a fiúba karolt. Szorosan hozzá- dörgólődzött, arcát belefúrta a másik kabátjába annak a szíve fölött. „Hagyna-e meghalni... engedne-e az útra szaladni ? — mondta magában.

Hangosan nem szólt semmit, a könnyeit itatta fel a kabát szövetén, hogy legalább azt vigye magával a fiú. Jobbjával felnyúlt a fiú ajkáért, s lehúzta a fejét az övéhez. A csókja azonban kereső volt csak; kíváncsi volt, még mindig nem mert hinni, bizonyítékot akart önmagánák.

— Nem kívánok rosszat..., pedig úgy kellene... Minden lány azt tenné a helyemben,

A fiú nem szól, nem is bólint. Titokban hálás a lánynak. Gondolatban meg is simogatja, ahogy régen; porcelánfehér nyakán megcsókolja a kerek, barna anyajegyet; kitapintja keskeny arcán a szemét, amely - nek kék tükre mosolyogni szokott még rá, mielőtt lezárná csókjaival; ujjai szorításában érzi kerek, meg-me glendülő mellét, ahogy süllyed és emelkedik a szakadozó lélegzéstől.

— Minden lányt úgy szeress, ahogy engem szerettél először, és téged is úgy szeressenek, ahogy én szerettelek téged. Ha becsapnának valamikor, gondolj arra: miattam van ...

— Mennem kell — mondta a fiú és kiszabadult a lány öleléséből. Felállt, aztán lassan az állomás épülete felé indult. A lány ott haladt mellette, lépteit igyekezett az övéhez igazítani.

— Nézd — fordult hirtelen a lányhoz — nézd: buta az élet, az ember is... Nem kell azért mindenből tragédiát, drámát csinálni!... Majd legközelebb, ha találkozunk, elmondok mindent. Tudom, meg fogsz érteni, és nekem adsz igazat. Most fáj a fejem, és valójában az bosszant legjobban, hogy szamárkodtál.

lány egy lépéssel elébe lépett, szembe fordult vele, aztán a szemébe nézett. /

— A búcsúzás előtt legyünk legalább őszinték egymáshoz — mondta. — Én tudom, hogy egész este rágondoltál, utána vágyódtál, csak ülőnek tartottad tudatni velem, hogy más lép a helyembe. Megmondhattad volna nyugodtan, hiszen máskar is érik meglepetések az embert.

— Rémeket látsz ... Fölösleges képzelődés az egész... Menj szépen, holnapra elmúlik ... Legközelebb — mondom — mindent elmondok majd.

— Legközelebb?!... Ugyan, hol van az a legközelebb ... — mondta a lány és még mindig a fiú szemét nézte, barna szemét, amely nem is olyan régen még nevetett rá, pajkos, szerető nevetéssel belenevetett az 3 szemébe.

Lassan lehajtotta a fejét, aztán csak azt mondta:

— Menned kell. Egy perc múlva indul a vonat.

Most nem várt érzelgős búcsúzásra, tudta: úgyis felesleges már. Kilépett a peronra és nézte, ahogy a fiú felugrik az utolsó kocsi lépcsőjére. Integetni akart, de feleméit karja félúton megállt a levegőben, aztán erejét vesztve lehanyatlott. A vonat már eltűnt, csak kerekéinek egyre halkuló moraja emlékeztette, hogy alig egy perce látta még az utolsó kocsiját.

BÁBI TIBOR:

Csak az éjszaka volt. . .

Csak az éjszaka volt, s a sötétség sövényén Júl egy hívogató, fehér ablak.

Szél dudált, porzott a hó, s ez volt a karácsony: a súlyos ég alatt pilleként halódó, parányi fény.

Mindig közétek vágytam, most végre megérkeztem, s ünnepelek, velünk, ó megfoghatatlan csoda történt, a föld porából emberré testesültünk, s vagyunk, mint az Isten-asszony és férfiú...

Te vagy a kapu, rajtad keresztül érkeztem meg:

ma én vagyok

a karácsonyfa és az ajándék, lásd, csillagot szór

a szemem;

te pedig anya vagy, felhasadt, termő barázda, s mint

kalász tokja az édes, fanyar búzaszemet, ringatod, érleled súlyos örömeim.

Egy nap visszatérek mégis a hóval porzó, fekete éjszakába.

KUO MO-ZSO:

Éjjeli ■ csönd

Falu fölött a fenyves halvány holdfénybe szőve szendereg, gomolygó fellegekből itt-ott csillag pereg.

Hová lett a Tejút?

A tenger messzi ködbe fúl.

Lehet, hogy lenn a parton sellő néz a holdra és könnye hull?

udom, hogy állattörténetkéket a világon senki sem olvas — jómagam rájuk nézni sem bírok —, ezúttal azonban különleges jellegű beszámolóról van szó, ugyanis pudlim, Cassius, nem holmi közönséges kutya volt. Ebben a pudliban mocorgott valami,

Az ebet születésnapomra kaptam ajándékba rokonaimtól, akik sajátságos módon nem tudtak mit kezdeni vele, s egy darabig valóban tökéletes harmóniában éltünk egymással: esténként, ha füles karosszékembe telepedtem és pipáltam, pudlim a lábamhoz heveredett, meg- megnyalintotta a kezemet, és hűségesen bámult rém okos kutyaszemével, amelyből, mint köztudomású, az állat lelke beszél az emberhez. Ügy éreztem hogy végre megért valaki, és felismertem ama mondás mélységét, miszerint az ember legjobb barátja a kutya. (Cassius legjobb barátja egy Waldi névre hallgató dakszli volt.)

Ätn boldog együttélésünk csak rövid ideig tartott. Egy szép napon, ahogy hazatérek a sétálásból, látom, hogy Cassius az íróasztalomon ül. Az utóbbi időben írt verseimet olvasgatta éppen. Odaléptem hozzá, mire éles pillantást vetett rám.

— Szemét! — közölte.

Mint képzelhető, meglepődtem, mégpedig nem csupán a tényen, hogy pudlim nyilvánvalóan olvasni és beszélni tud, hanem a — szerintem — túl szigorú ítéleten is.

— De miért? — kérdeztem megszeppenve.

— Először is... — kezdte pudlim, s mancsával néhányszor megveregette a kéziratcsomót — a versszerkezet meglehetősen laza. Nem is csoda, hisz jóval több jelzőt használsz a kelleténél. Másodszor pedig, ha tisztán emberi szempontból...

— Már megbocsáss — vágtam közbe, bevallom, némileg sértődötten, — e tekintetben te igazán nem vagy mérvadó számomra.

— Nos, ahogy akarod — szólt pudlim, leugrott a székről, tányérjához vonult, és bevágott egy szelet Spratt-féle kutyalepényt.

A nézeteltérés révén természetesen némi feszültség lopózott viszonyunkba. Eleinte szemrehányásokkal illettem magamat, hogy miért nem hallgattam meg legalább a véleményét, de aztán hamarosan beláttam: elégedetlenségemet tulajdonképpen az a körülmény idézte elő, hogy csökkent a tekintélyem a kutyám szemében.

Este, amikor sétálni vittem Cassiust, kissé bizonytalanul megkérdeztem, mit gondol, ő vajon jobb költeményeket írna-e. Pudlim felnézett rám a lámpaoszloptól, amelyet éppen körülszimatolt, és hűvösen tudakolta:

— Hallottál már valaha is olyan kutyáról, amelyik költeményeket ir?

Kénytelen voltam bevallani, hogy ilyen kutyáról még soha életemben nem

hallottam.

Mivel előzékeny akartam lenni hozzá, félénken azt rebegtem:

— Talán folyóiratot kellene kiadnod.

— Nincs az az író, aki írna egy folyóiratba, ha kutya szerkeszti — dör- mögte pudlim megvetően.

Elnyomott kisebbségek kiábrándultsága csendült ki a szavakból.

De hát éppen ez az — kiáltottam fel. — Folyóirattal az ősi előítéletek ellen! Harc a toleranciáért!

Bezzeg pudlim a füle botját sem mozgatta az ügyért lángoló lelkesedésem hallatára, hanem az utca túlfelén szaladó, karcsú nőstény terrier után bámult.

Az este folyamán később Arnold Günzburger és Florián Krantz jött hozzám látogatóba. Nekik is demonstráltan pudlim újonnan felfedezett tulajdonságait, mégpedig olyképpen, hogy beszélgetést kezdeményeztem vele a lírai költészetről.

— Csoda! — kiabáltak elképedt barátaim.

— Nono, korántsem csalhatatlanok az ítéletei — jelentettem ki szárazon, mivel mérsékelni kívántam kissé felindulásukat, de ezt figyelembe se vették, sőt, most ők kezdték noszogatni az ebet, hogy vállalja el velük együtt egy folyóirat szerkesztését. Pudlim eleinte aggályoskodott, végül azonban beleegyezett a dologba.

ttől kezdve a szerkesztőségben töltötte napjait. Néhány hét elteltével hazahozta pofájában a folyóirat első, még nyomdafestéktől nedves számát, és lerakta a lábam elé.

A folyóirat címe egyszerűen Adalékok volt. Kinyitottam és elolvastam a tartalomjegyzéket.

Cassius: „Emberi és állati komorság Arnold Günzburger műveiben".

Arnold Günzberger: „Florian Krantz és az európai ember."

Florian Krantz: „Cassius kritikája az emberiségről“. Közbe, körbe, karikába.

— Érdekes — mondtam Cassiusnak, miközben ő valami csonton rágódott a sarokban. — De túl nagy jövőt nem jósolok ennek az ügynek.

Cassius némán tovább marcangolta a csontot: a szerkesztőségből mindig szörnyű éhesen jött haza.

Igazam lett, az Adalékok első száma egyben az utolsó is volt. Eleinte sajnálkoztam a dolgon, Cassius miatt, hanem ő tüstént megbékélt a tényekkel,

— Hiába, kevés ma az olvasók száma — magyarázta — ráadásul Günzburger és Krantz is másodrangú tehetség, az ilyenek egyébként még a magamfajtának sem kellenek.

Aztán megkért, hogy nyissam ki neki az ajtót, mert Waldit szándékozik meglátogatni, esetleg tyúkvadászatra mennek.

És bár ezután többé egyetlen szót sem ejtett ki a száján, viszonyunk soha nem nyerte vissza korábbi szívélyes színezetét. Mindig az az érzésem, hogy a hátam mögött beleolvas a müveimbe, és olyan véleményt alkot róluk, amit még kimondani sem érdemes. Sajátságos, de nehéz belenyugodni abba, hogy egy kutyának is lehetnek kritikusi képességei.