Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-09-13 / 37. szám

ül­Gondolatok nemcsak úgy általában Nem vagyok operett-rajongó! Az úgynevezett „komoly mű­faj“ híve vagyok: a nagy Sha­kespeare tragédiák, Verdi-ope- rák rajongója. A moziban is inkább azokat a filmeket né­zem meg, amelyek az embert elsősorban elgondolkoztatják. Az én dolgom: Ugye?! De nem vetem el és nem nézem le a „könnyű műfajt“; szeretek jó­kat nevetni, szeretem a tánc­zenét és bizonyos pillanataim, ban kedvelem az operettmuzsi­kát is. örültem hát, amikor megtud­tam, hogy a budapesti Fővárosi Operettszínház újra Bratisla- vába látogat. Itt is volt, szep­tember 3—6-ig, hat előadáson szórakoztatta Pozsony és vidé­ke közönségét. Nincs szándé­komban a hat előadásról kriti­kát írni, de még csak beszámo. lót sem. Hiszen akik az elő­adást látták, nagyon jól tud­ják, hogy ez az est milyen szórakozást, kikapcsolódást je­lentett számukra. Akik pedig nem látták, azok — a hírek után ítélve — sajnálják, hogy egy kellemes esttől fosztották meg magukat, hogy lemaradtak egy kellemes estről. De mint ahogy már fent je­leztem is, nem erről akarok ír­ni, illetve egy kissé áttételesen ugyan, de mégiscsak erről a Večerník szeptember hatodik (eh) jelzéssel ellátott, a „Csa­lódások estje“ címet viselő kri­tikája kapcsán. Esküszöm, nem vagyok elfo­gult, s ha egy hottentotta együttest ért volna hasonló igaztalan „kritika" akkor is vi_ tatkozni kényszerülnék. Nézzük hát a cikket! (eh) „kritikája“ bevezetőjé­ben a 40, 30 és 20 koronás helyárak ellen ke! ki. Igaza van. (Mindenesetre kikérhette volna a PKO igazgatósága véleményét is.) Mi is sokalljuk, bár az utóbbi időben egyre jobban hozzászokik az ember (Kleopát­ra). „A műsor dramaturgja, illet­ve összeállítója diszkréten is­meretlen marad. Nem tudjuk, tehát, hogy az itt bemutatott • lapunk régi munkát ária NEMRAVA JÓZSEF hosszas be­tegség után szeptebmer 1-én hirtelen elhunyt. Évekig szer­kesztette ktilönbBzö tanácsadó rovatainkat, nagy szeretettel foglalkozott a fiatalok érzelmi problémával. Szerkesztőségünk mindazok nevében akiknek lapunk hasáb­jain tanácsot adott ezúton bú­csúzik régi. érdemes munka­társától. műsort vendégeink ajánlották- e, avagy a mieink közül válo­gatta, korrigálta, állította igy össze valaki.“ — írja a kéte­lyek közt vergődő „kritikus“. Hadd idézzék hát megnyugtatá­sára mindjárt a kéthyelvű mű­sorfüzetből: „Ez a műsor rend­kívüli sikert aratott legutóbb Olaszországban és Görögor­szágban is .“ Azt hiszem ebből világosan kitűnik, hogy a mű­sort maga a Fővárosi Operett­színház állította össze. Mind ahogy világosan kitűnik az is, hogy a vérmes kritikus nem is látott műsorfüzetet... (amit köztudottan azért adnak ki, hogy a közönség könhyen tá­jékozódhasson és hogy a je­lenlévő újságírók munkájához segédanyagul, segítségül szol­gáljon.) Különben rendkívüli éleslátásra vall, hogy minderre a „(eh) kritikus“ nem jött rá. S az még inkább hogy nem is tartotta fontosnak ellenőrizni magát, mint ahogy ez majd az alábbiakból is kitűnik. (Itt je. gyeznénk meg, hogy a műsor összeállítói nem maradták is­meretlenek az olvasnitudók előtt, a (eh) jelzésű kritikus, annál inkább.) A kritika írója „több humort, leleményességet, művészi esz­közt“ várt a jeles vendégmű­vészektől. Igen érdekes. De ha mindez nem volt meg, ugýan ml a fenét tapsolt a termet mind a hat alöadáson zsúfolá­sig megtöltő közönség? „Kér, hogy annyira a bevált de ugyanakkor alaposan elkop­tatott operett-kllséra támasz­kodtak...1' — mondja a kriti­kus. Egy valamit azonban nam ér. tünk, — azt ugyania, hogy más- nap a bratlslaval vezetékes rá­Nagyon jé szolgalatot tesz Bratlslaviban a magyar könyv­tár már hostzű évek óta... így beszélik mások, és igy tudjuk ezt ml magunk fa! Grek Imréné a könyvtár ve­zetője elmondja, hogy körül­belül kllencszáz állandó olvasd, juk van. — Amikor még itt volt a pe­dagógiai Intézet, lényegesen több könyvet kölcsönöztek ki az emberek havonta, mint most. S azután mondanék én még mist is, de ezen az elvtársak úgy sem segítenek... — Hátha mégis... Tessék csak nyugodtan és őszintén elmon­dani mindent! — bátorítjuk. — A legnagyobb baj az, hogy nincs pénzünk új könyvekre!... Pár évvel ezelőtt még annyi könyvet vásárolhattam könyvtá­runk részére, amennyit csak akartam. Most azonban egész évre csak nyolc ezer koronát adtak, ami annyit jelent, hogy minden új könyvből csak egy példányt vehetünk!... El tud­ják képzelni, hogy ez mit je­lent? Közben észrevesszük, hogy a könyvtár másik dolgozója, egy nagyon kedves és helyes kis­lány is szeretne valamit mon­dani! P ó s a Aranka nemrég hagyta el az iskolapadot, de már jól kiismeri magát ebben a dió egy órán át mire fel köz­vetített Lehár, Kálmán és má­sok „alaposan elkoptatott ope­rettjeiből“ részleteket. Csak nem azzal a nevelői célzattal, hogy így, ezt nem szabad? (eh) kritikája további részé­ben a rendező-bizottságot von­ja kérdőre, amiért így hazar­díroz a közönség bizalmával és pénzével. „Mert amit mi — ír­ja tovább — lassan de bizto­san lépésről-lépésre igyekszünk kiszorítani színpad jainkról... stb. Hát igen! Nagyszerű! De újra nem értjük, hogy a Nová Scéna (Oj színpad) miért játsza ak­kor évek óta a Denevért?! Élénken emlékszünk még az operettszínház három év előtti bratislavai fellépésére. A Csár- dárkirálynőt mutatták be. (Pe­dig ha valami poros, akkor az poros!) Bár a zenéjét az egész világon kedvelik. A Večerník akkor mégis vörösre tapsolta a tenyerét. Hát nem érdekes? Cikkem elején azzal kezdtem, hogy nem vagyok operett-ra­jongó és a filmek közül is in. kább a komolyabbat nézem. Ez az én privát ügyem. Mint ahogy a privát ügyem volt az is, hogy ennek ellenére megnéztem az Operett színház műsorát. Tud­tam, hogy mire adom ki a 40 koronát. így tehát nem is csa­lódtam. Sőt... S itt kezdtem végleg nem érteni a Večerník (ch) jelzésű „kritikusát“. Cik­ke alapján ugyanis arra kell hogy gondoljak, hogy elment az Operettszínház műsorára azért, hogy ott operaáriákban, Liszt, Bartók, Chopin, Mozart művek előadásában gyönyörködjön. Hogy nem ezt kapta; ugye ez kész csalódás. De ha már ott volt és elhatározta, hogy ír ró­la, akkor körültekintően, kri­tikusi alapossággal kellett vol­na ezt tennie. így sajnos túl­ságosan is az egyoldalúság uszályába sodródott s ilyen nemzetközileg is komoly nevű művészekről még a Večerník sem engedheti meg magának, hogy így írjon. Ugyanis a szo­cialista kritika, építő kritika, kell, hogy legyen mindig és mindenkor. S bármely témához nyúl is a kritikus — az körül, tekintésre. alapos elemzésre kötelezi. Kár, hogy a „mi“ kri­tikusunk erről megfeledkezett, vagy... Mindenesetre nem vett észre például egyetlen jő han­got, nem vette észre (legalább­is cikkéből erre következte­tünk, ugyanis a ma emberé­hez közelálló modern formákat követel), hogy a „poros" ope­rettek mellett olyan modern mjuzikelékből láthattunk részle­teket, mint Brecht: Bicska Ma­xija, Vagy Vacek-Havru: Jő éjt Bessv-ie, De sorolhatnánk még egv at. Vagy talán ezek a szá sem voltak elég moder­nek? Végezetül még egyszer meg­jegyeznénk, hogy ha a „ked­ves“ kritikus nem ért rá oda­figyelni az előadáson, illet? vol­na legalább a műsorfüzetből (3.50 Kčs) tájékozódnia. így ugyanis Írásából túlságosan is kilóg a lóláb. S mindenképpen arra kell gondolnunk, hogy a Večerník „kritikusának“ hozzá- nemértéséné! már csak a me­részsége nagyobb. Hogy ezen állításunkat igazoljuk is. a Sme. nából idézünk: „A budapesti Fővárosi Operettszínház szom­batesti első fellépése a brati­slavai Kultúra és Pihenés Park­jában rendkívüli sikert ara­tott...“ Tóth Elemér T apasztalatok Az utóbbi időben gyakran olvasunk az ifjúsági klubokról. Ez természetes is. Még többet szeretnénk hallani a klubok működéséről, A fiúk és lányok mindenütt kellemesen és hasz­nosan akarnak szórakozni és azt szeretnék, ha ezek a klu­bok jól működnének. Könnyebb azonban írni vagy beszélni az ifjúsági klubokról, mint megoldani a tevékenységükben felmerülő problémákat. Vegyük például az első kérdéseket, honnan teremtsük elő ■ klubhelyiséget? Hogyan rendezzük be a klubokat? Ki szer­vezze meg a klubok tevékenységét? A legtöbb községben nagyon sok nehézségbe ütközik a klubok megszervezése. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy «gy kis jóakarattal minden megy, különösen, amióta CSIS2 KB és a Fogyasztó Szövetkezetek Központi Szervezete között megállapodás jött létre. Ennek egy éve és azóta már jelentkeztek Is az eredmények. Szlovákiában eddig már 48 falusi Ifjúsági klub működik, ezek a klubok a fogyasztó szö­vetkezetekhez (JEDNOTA) tartoznak. A szövetkezetek gon­\legjobb barát doskodnak a helyiségekről és a berendezésről: a székekről, asztalokról, televíziókról, gramorádiökról, és a könyvtárak­ról is. A fogyasztó szövetkezetek az ifjúsági klubokba már 350 ezer korónát ruháztak be. így például a Szene melletti Királyréven, valóban szép Ifjúsági klubot rendeztek be. Ebben a községben a fiatalok túlnyomó része diák vagy üzemben dolgozó. A klubban öt érdekkör működik: A propagációs kör (híradó­kat adnak ki és a helyi adóban fejtenek ki a klub érdekében propaganda-tevékenységet), a gyűjtők köre (fényképeket, levelezőlapokat és jelvényeket gyűjtenek), a zenekedvelők köre (teljátszák a zeneújdonságokat) és végül az olvasók köre. A klub ezenkívül előadásokat, beszélgetéseket, vasár­napi teadélutánokat és táncmulatságokat rendez. Jó eredmé­nyeket érnek el a fogyasztó szövetkezet rendezte klubokban más helyeken is. Ahol gyengébben működnek a klubok, az csak azért van, mert a CSISZ vezetői azt hiszik, elég ha a klubokat ünnepélyesen megnyitják, a többivel már nem kell törődni, megy az „magától“ is. A fiatalok rosszul teszik, hogy csak addig verik a nagy­dobot, amíg a klubhelyiséget megnyitják, de azután elhanya­golják és nem látogatják a nehezen kiverekedett klubhelyi­ségeket. Ján Breznicky szakmában .. Hiszen az iskolá­ban is ezt tanulta. — Az olvasók bizony nem na­gyon vigyáznak a könyvekre. Üj könyvet visznek el és sokszor „salátát“ hoznak vissza. A sza­kácskönyvből például kitépde- sik a legjobb recepteket... — Nem is olyan nagy csoda, Foto Tóthpál Gyula hogy a könyvek táblája gyor­san elrongyolódik, hisz nincse­nek becsomagolva. De Aranka kivédi a „szúrá­somat“... — Igaza van. De miért van ez így?... Megmondhatom: mert nincsen pénzünk! Csehország­ban igelitbe kötik a könyvtári könyveket, így azután látszik a recenzió, és a fedőlap sem ron­gálódik meg... Pénz kellene, mert így nem sokat tehetünk! Kell ehhez a könyvtárhoz is, ha ki akarjuk elégiteni olvasó­inkat... Ahogy jobban körülnézünk, elismerjük magunkban, hogy nagyon is igazat mondott. S közben újra Grek Imréné veszi át a szót: — Nagyon sok könyvet nem kapunk vissza a főiskolások­tól!... Befejezik a főiskolát, az­után eltűnnek a könyvekkel együtt! Közbe-közbe félbe kell sza­kítanunk többször is a beszél­getésünket, s ezt az időt arra használjuk ki, hógy pár szót váltsunk a könyvtár látogatói­val. Tóth Frigyes tizennyolc éves. A Krymben dolgozik; pincér, s havonta körülbelül tíz köny­vet olvas el. FogI György technikus a szín­házban. ö is körülbelül nyolc­tíz könyvet olvas el havonta. Elárulja nekünk, hogy Jókait, Gárdonyit, Tolsztojt és Gorkijt olvassa legszívesebben. Több emberrel beszélünk, akik nem szívesen olvasnak há­borús tématikájú könyvet, vagy olyat, amelyik egyre csak a munkát emlegeti... Az, emberek munka után szórakozni akar­nak! Megtudjuk, hogy a magyar írók közül Győri Dezsőt, Szabó Pált, Rejtő Jenőt és Berkesit szeretik legjobban. A szlovákiai magyar írók közül pedig Duba Gyulát. Sokan keresik az ifjúsági könyveket, az útleírásokat, de kevesen találnak ilyet. Hiá­nyoznak a kötelező olvasmá­nyok is! — Halljuk, hogy nagyon sok könyvet kiselejteztek. — S mi lesz ezeknek a könyveknek a sorsa? — Sokat küldtünk már ez- idáig is az árvízsújtotta fal­vakba!-O­Nagyon szomorúnak találom, hogy a bratislavai magyar könyvtárnak mindössze kilenc- száz állandó olvasója van! Hogy nem kapnak pénzt új könyvek vásárlására! Hogy nem jut pénz a köny­vek becsomagolására! Hogy az olvasók nem vigyáz­nak eléggé a kikölcsönzött könyvekre! Hogy sok főiskolás megtartja a kikölcsönzött könyvet! Soroljam tovább? Egyáltalá­ban nem esne nehezemre! De egyelőre talán ennyi is elég... N, László Endre • F. J. Blava: — Verseit elolvastuk. Küldje talán be prózai Írásait. (Esetleg sze­mélyesen is behozhatja). • „Egy fájó szív“: A mi szívünk is fáj, hogy Hoz­zád című versére nemmel kell válaszolnunk. Ha gon­dolja, küldjön többet. • N. J. Nagymegyer: Ver­seid a kezdés minden hibá­ját magukon viselik. Egye­lőre azt ajánlanánk, hogy olvass, tanulj. Időd van, fia­tal vagy. Az írónak ismer­nie kell mestersége« alap­anyagát a nyelvet is... • Sz. B. Pólyán: Verse plakátízű. szólamos, az ér­zések őszintesége, tüze nél­kül való. Közölhetetlen. • K. D. V. U. Pezinok: — Sajnáljuk, de kézírását leg­jobb igyekezetünk mellett sem tudtuk elolvasni. • F. D. Bratislava: Téve­dés című írása irodalomnak rossz, érdekességnek pedig kevés. Nem közölhetjük. • Szőke lány: Javaslatai nagyon érdekesek. Fontoló­ra vesszük és talán meg is valósítjuk. ...Ha az író világosan ír, mindenki észreveszi, amikor hamisít. Ha ködösít, hogy kitérjen az egyenes gondo­lat elöl (aminek semmi köze nincs ahhoz, amikor az úgy­nevezett színtaktikai és grammatikai szabályokat ab­ból a célból sértik meg, hogy olyan eredményeket érje­nek el, amilyenekre más mó­don nem lehet szert tenni), akkor ezt a hamisítást nem lehet olyan könnyen lelep­lezni, és más írók, akiknek szükségük van a ködre eb­ből a célból, önfenntartási érzékből magasztalni fogják öt. Nem lehet összekeverni a valódi miszticizmust a ha­zug titokzatossággal, amely semmiféle titkot nem takar, s amelyhez a tehetségtelen iró folyamodik, aki igy akar­ja leplezni tudatlanságát, vagy azt, hogy képtelen vi­lágosán írni. A miszticiz­mus magában foglalja a misztikumot, valamilyen ti­tok jelentését, és a világon sok-sok titok van; de sem­miféle titok nincs a tehet­ség hiányában; a dagályos zsurnalisztika pedig nem ERNEST HEMINGWAY: Halál délután (Részletek) válik irodalommá, ha egy adag ál-epikai hangot fecs­kendeznek belé... Minden rossz író isteníti az eposzt... ...Amikor regényt ír az író, élő embereket alkosson, ne pedig irodalmi jelleme­ket. A jellem torzkép. Ha az írónak sikerül életre kel­tenie ezeket az embereket, tehet, hogy könyvében nem lesznek kimagasló hősök, de regénye talán egységes lesz mint könyv. Ha az embe­reknek, akiket az író alkot, szokásuk beszélgetni régi mesterekről, a zenéről, a modern festészetről, az iro­dalomról vagy a tudomány­ról, ám csak beszélgessenek mindenről a regényben. De ha ez nem szokásuk, és az író mégis beszélteti őket ezekről a dolgokról, akkor csaló, ha pedig ö maga be­szél minderről, hogy meg­mutassa, milyen sokat tud, akkor kérkedő. Bármilyen sikerült egy fordulat, vagy metafora, az író csak ott használja ezeket, ahol fel­tétlenül szükségesek és nél­külözhetetlenek, másképp hiúságával tönkreteszi mun­káját. A széppróza építészet, és nem díszítőművészet, ezért kerülték is a barokk korszakai. Ha a regény szer­zője mesterkéltén megfor­mált jellemeinek szájába sa­ját okoskodását adja — ami összehasonlíthatatlanul hasz­not hajtóbb, mint életszerű leírások formájában kinyom­tatni —, ez nem irodalom. A regényben szereplő embe­reknek (embereknek, és nem mesterségesen megformált jellemeknek) az író felha­talmazott és elsajátított ta­pasztalatából kell megszü­letniük, az író tudásából, eszéből, szivéből, mindabból, ami benne van. Ha nem saj­nálja az erőfeszítést és ez sikerrel jár, épségben viszi papírra alakjait, akik akkor több mint kétdimenziósok lesznek és sokáig fognak él­ni. A jó írónak a lehetőség­hez képest mindent tudnia kell. Ez persze nem szokott előfordulni. Amikor az író nagyon tehetséges, úgy tű­nik fel, hogy születésétől fogva fel van ruházva tu­dással. Ez természetesen nem így van: születésétől fogva csak azzal a képesség­gel van felruházva, hogy észrevető erőfeszítés nélkül és csekélyebb időveszteség­gel, mint más emberek, te­gyen szert tudásra, s emel­lett azzal a készséggel, hogy befogadja vagy elvesse azt, ami már megszilárdult is­meret. Vannak dolgok, ami­ket nem lehet gyorsan meg­tanulni, és ilyen esetekben drága tanďijat kell fizetni­ük, mert az idő az egyetlen vagyonunk. Ezek a legegy­szerűbb dolgok, és megisme­résükre rámegy az egész életünk, s ezért az újnak a morzsái, melyekre minden ember szert tesz életében, különösen becsesek, s ez az egyetlen örökség, amely fennmarad utána. Minden igazul megírt könyv gazda­gítja az ismeretek közkin­csét, amelyet az író a he­lyére tépő írónak rendelke­zésére bocsát, de ennek az írónak is — annak rendje szerint — hozzá kell járul­nia ehhez a közkincshez a maga tapasztalatának bizo­nyos részével, hogy meg­értse és elsajátítsa mindazt, ami az öröklés joga szerint őt illeti meg — és így to­vább. Ha az író jól ismeri azt, amiről ír, sokat elhagy­hat abból, amit tud, és ha igazat ír, az olvasó éppoly erősen átérzi azt, amit ki­hagyott, mintha elmondotta volna. A mozgó jéghegyet az teszi nagyszerűvé, hogy csak egy nyolcada magaslik a víz felszíne fölé. Az az író, aki tudatlanságból hagy el sok mindent, egyszerűen fogja fel munkáját, hogy minden erejével azt igyek­szik megmutatni az olvasó­nak, milyen képzett, kultú­rált és finom 6, a szerző — nem egyéb papagájnál... Nem lehet összecserélni a komoly írót az ünnepélyes íróval. A komoly író talán sólyom vagy héja, sőt esetleg pa­pagáj, de az ünnepélyes író mindig törpebagoly.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom