Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-09-06 / 36. szám

P

iroska, a mesék egyszerű, piros-bóbitás kislánya, nekivágott az erdőnek, hogy meglátogassa drága nagymamáját. Finom pecsenyét és jó bort vitt az öregasszonynak, aki egy kicsit el volt kényeztetve és kedvelte a jó életet. A pirosbóbitás Piroska tizenhat esztendejének minden gömbölyűségével mendagélt az ösvényen, és valami ártatlan dalocskát dúdolt azon az édes, csiszolatlan hangon, amelytől

HELTAI JENŐ:

Piroska és a farkas

Illusztrálta KISS SÁNDOR

csiszolt drágakövek' szoktak nőni az okos kislányok fülében.

Az erdők gáláns gavallérja, a vén farkas, meglátta az elragadó teremtést és fiatalos vággyal kezdett utána kullogni.

— E nőért három évig juhászkutya lennék — mondta valamelyes lírai ellágyulással.

Majd nekibátorodott és megszólította az ártatlan Piroskát:

— Hová, hová, mezők keresetlen vadvirága?

— Csak ide, a nagyanyámhoz — mondta Piroska üde őszinteséggel.

A farkas gondolt egyet. Nagyon jól ismerte Piroska nagymamáját, még abból az időből, mikor ez öregasszonynak is csak az ihaj-tyuhaj kellett, nem a mü-haj. Nyakába vette tehát mind a négy lábát, és a rövidebb úton megelőzve Piroskát. bekopogtatott a nagymamához:

— Az unokád jön hozzád,

a Piroska. Találkoztam vele az erdőben. Ennivaló kislány

__

A nagymama okos asszony

— Szev-szevasz — szólt rá a humorista Pemete Benőre, a „A NEVETŐ EMBERHEZ“ címzett kocsma előtt, egy lámpaoszlop társaságából.

— Szervusz — állt meg hők- kenten Pemete, s közelebb lépett. Az oszlopot nagyszerű rumszag lengte körül. — Hol jártál ? — kérdezte, bár a tünetekről nem volt nehéz kitalálnia.

— Én ? En hol jártam ? — ha-ha tudni akarod, én az életben jártam. Az élet fenekén jártam. De hova jársz te? Én megmondom, hova jársz te — s két busa szemöldökét homloka közepére rántva, letérdelt az oszlop mellett.

— Pemete gyorsan hozzáug- rott, felemelte s kivezette az egyre növekvő csődületből, be, vissza „A NEVETŐ EMBERHEZ“ címzett fogadóba.

Még le sem ültek, a pincér már ott volt a nagy rummal.

— Látod — révedezett el a humorista és szeretettel simogatta a kopott asztallapot. Ez az élet... Itt szeretnek engem... Itt jön rám az ihe- let... - S a rumot egy zsonglőr ügyességével tüntette el valamelyik odxms fogában.

Körülnézett, majd merően Pemetére bámult. Csak sokára szólalt .meg. hangjában egy kiérdemesült kocsis közvetlenvolt. Rövid alku után eladta Piroskát a farkasnak.

Ezek után a nagymama eltávozott hazulról. Nagyon helyesen úgy vélekedett, hogy a fiatalok sokkal könnyebben értik meg egymást, ha ő nincs jelen, így esett, hogy Piroskát a nagymama ölelő karja helyett a farkasé fogadta. Nyomban megkezdődött közöttük a szerelmesek kötelező évődése.

— Miért olyan nagy a fogad? — kérdezte Piroska.

— Ä, á, ez már megint valami. De a pofád, az az édes, az a gyönyörű, az a szerelemre termett, még mindig rettenetesen szőrös. Egyáltalában, sok rajtad a fölösleges szőr, látszik, hogy ritkán borotválkozol.

A farkas elrohant a borbélyhoz, az egész terjedelmében beszappanozta és leborotvált, lekefélt, lenyúzott róla minden szőrt. A farkos úgy ordított, mint a vesze— Hogy jobban csókolhassalak.

— Miért olyan hegyes a körmöd ?

— Hogy jobban magamhoz szoríthassalak.

— Igen ám, de az én bőröm gyöngéd és finom. Ha magadhoz akarsz szorítani, előbb le kell vágatnod a körmödet.

Erre a farkas elrohant a manikűrhöz és valamennyi körmét gondos ápolás alá helyezte. A végén olyan rózsaszínűek és ártalmatlanok voltak, mint egy bankhivatalnokéi. Piroska gyönyörködött bennük:

— Ä, ez már valami. De a fogad ... Hogyan akarod pici szájamat megcsókolni, amíg ekkora fogad van?

A farkas elment a fogorvoshoz, az belefeküdt a szájába, fúrni, faragni, vésni és reszelni kezdett, szép kacér aranyfogakat csinált neki, végül pedig úgy bevonta őket kultúrával, hogy szegény enni is alig tudott velük. Piroska helyeslőén bólintott.

kédetť fene, de azért hősiesen állta a tortúrát. Álmatagon sóhajtozott!

— Szerelmemért teszem, csak a szerelmemért!

Most tetőtől talpig rózsaszínű volt már. Olyan volt, mint az újévi malac, csak a citrom hiányzott a szájából. Piroska ájuldozott: .

— Ä, á, á, túlságosan szép vagy már. Féltékeny leszek rád, mert a rossz nők el fognak tőlem csábítani, te pedig faképnél hagysz. Jaj, de boldogtalan vagyok, jaj, de boldogtalan vagyok...

És sírva fakadt.

A farkas szédült a boldogságtól és dagadt a büszkeségtől. íme, ez a tizenhat éves ártatlanság féltékeny rá...! Mindjobban szédült, mindjobban dagadt, és most már nem volt olyan, mint az újévi malac, olyan volt, mint egy kövér éltes újévi disznó.

— Ne félj, cukrom-bukrom, gilimben-galambon — fuvolázta üveghangon — sohasem hagylak el...

— Esküdj!

— Esküszök!

Piroska nevetett:

— Könnyú itt esküdni!

— Hát hol esküdjek?

— A hivatalban esküdj, az anyakönyvvezető előtt...

Erre a farkas elrohant Piroskával a hivatalba és megeskü- dött vele az anyakönyvvezetö előtt. Hogy ki volt a tanú? Hát ki volt a tanú? Két gólya, mely ott kelepelt. Két gólya, mely ott kelepelt.

— Most már valamivel nyu- godtabb vagyok — mondta Piroska.

Hazamentek meghitt fészkükbe. kies odújukba, hogy pazarul lakmározzanak a szerelem asztaláról, amely most már a házasság szent, fehér abroszával volt megterítve.

De a piros-bóbitás menyecske nyugalma nem sokáig tartott.

— A, á, á, — súgta harmadnap — igaz ugyan, hogy a feleséged vagyok, de az emberi szív változó, mint a hold, megtelik és elfogy.

— Az én szívem sohasem fogy el — felelte meggyőződéssel a farkas.

— De elfogy a szerelmed. Megunsz és elválsz tőlem. Hová megyek akkor én, koldus kis cseléd, aki neked adtam érintetlenségemet, szépségemet és fiatalságomat? Hol találok olyan szamarat, aki csúnyán és vénen is elvesz feleségül? Jaj, de boldogtalan vagyok, jaj, de boldogtalan vagyok...

A farkas beismerte, hogy a piros-bóbitás menyecskének igaza van és ráíratta odúját, házait, földjeit.

— Ä, á, á — mondta erre Piroska — ami biztos, az biztos. Földrengés jöhet, amely fölfordítja a házakat, árvíz jöhet, amely elmossa a földeket. Okosabb, ha mindent eladok és a pénzt beviszem a városba a takarékba, ahol négy és fél percent kamatot fizetlek érte ...

gy tett, ahogy mondta.

A farkasnak most már elég rossz sora volt. Pénze nem volt többé, az asz- szony nem adott neki. Ami keveset nehéz és szorgalmas ragadozó munkájával keresett, az éppen csak arra volt elég, hogy pontosan befizesse az életbiztosító társaságba, felesége és esetleg születendő gyermekei javára.

Most voltak már olyan pillanatai, amelyekben el volt keseredve, amikor átkozta magát azért, hogy levágatta körmeit, rendbehozatta fogait, megborotválkozott és megházasodott. De ezen nem lehetett többé segíteni. Igen, ha fiatalabb lett volna! Akkor talán kinőttek volna a karmai, lett volna még annyi erő az állkapcsában, hogy a düh és az elkeseredés nagy föllobbanásában torkon ragadja és fölfalja Piroskát. De így ...

Így Piroska falta föl a farkast.

:ize*ne

U!

r

s

I

N

I

S

I

N

I

S

I

\

I

s

I

s

I

s

I

s

I

N

I

s

I

s

I

s

I

\

I

s

I

s

I

s

I

s

I

Ľ

ALEKSZEJ SZURKOV:

A túz, az ólom

A tűz. az ólom, a kötél s a balta hajlongó szolgaként nyomunkba járt, minden csöpp vízben özönvíz aludt, hegyóriássá nőtt a kis kavics, s a gyenge ágban, melyre rátapostunk, fekete karú őserdők morogtak.

A hazugság velünk evett s ivott, harangok zúgtak puszta megszokásból, csengését, súlyát vesztette az ércpénz, s a hullától a gyermekek se féltek.

Akkor tanultuk meg a gyönyörű, kegyetlen és keserű szavakat.

Kardos László fordítása

A ICH PÉTER:

Öröklés

iszom a láncra melynek utolsó szeme az elsővel összefügg iszom a láncra melyről nem tudjuk hogy végtelen-e avagy se

esküszöm

esküdsz

eszküszik

hogy lehajtjuk fejünk kebelére

szemek

szerelmek

szemek

lánc

éghez vagy földhöz csatoló?

iszom a láncra melyről nem tudható hogy növekszik-e vagy végtelen

iszom a láncra mely összekapcsolódik mely mindvégig mint az ostor engedelmeskedik.

MIKOLA ANIKÓ:

Tűz és füst között

Tűz és füst között a nyárson

megkínzott vér dalát hallgatja sok kegyetlen , értelem.

Hullass a tűzre könnyeket hints rá csokornyi margarétát adj innom bérced karszt-vizéból adj enyhet tűz és füst között.

1

s

l

s

I

!

>

s

V

I

v

I

s

I

\

I

N

I

N

I

N

*

V

I

s

»

V

I

s

I

V

I

\

I

s

I

s

I

s

I

s

I

s

I

v

I

s

*

\

*

V

I

\

*

s

\

s

V

I

>

s

*

\

I

V

\

\

i

s

N

I

\

I

N

I

s

*

ségével, finomságával, intelligenciájával.

— Minek jársz te naponta a könyvesboltba?

Pemete egy kissé zavarba jött.

TÓTH ELEMÉR:

2*®itsele

Senc

és a humorista

— Tudod, izé... mindenki jár valahova. Valaki a kocsmába, másvalaki meg a könyvesboltba. Szerintem inkább a könyvesbolt, mint a kocsma...

— Hah, hah — sikoltott fel, mint három sebzett kakadu a humorista. — És te akarsz lírai verseket írni, meg olyan izéket... novellákat? Ha-ha...

Pemete Benő rántott egyet a vállán, ami olyasvalamit volt hivatott kifejezni, hogy igen, sajnos, ez van.

— tró vagy te? — frecsegett tovább a maró nyál illetve a maró gúny a humorista szájából — nem vagy te író. Az írók, hukk ... kávéházba járnak, meg kocsmába járnak és nekem fizetnek minden kocsmában és minden kávéházban. De te... — borsónyi könnycseppek gurultak végig életbarázdálta orcáján — haj aj — legyintett szomorúan a meg nem értett zsenik fájdalmával. A lendület azonban egy kissé erősebbre sikerült, s az alkoholba áztatott gerinc nem bírta fenntartani a testet, s az bizony rábukott az asztalra. Hét másodperc múlva erősen szuszogott. Pemete azt hitte elaludt s már éppen felállt, hogy lelépjen, amikor a humorista újra felütötte szép fejét, s szemében a távlatok halvány izzásával rázendített érces rekedtes hangján:

— Hade, mer, aszondi — halkabban a hópehelynél...

Pemete ijedten visszaült.

— Én a könyvesboltba járok, gyere te is oda... — dadogta.

— Hah, hah — sikoltott fel újra a humorista, akinek a könyvesbolt emlegetése olyan volt, mint bikának a vörös posztó. — Meg akarsz ölni? — Hát hol vagy te az élettől? Hiába magyarázom? Az életet közelről kell szagolni — mondta még s szétcsapva karjait lefordult a székről, az ugyancsak életszagú padlóra. Boldog mosolyra nyílt szájjal horkolni

kezdett. A feketenadrágos pincérek mivel jól ismerték, előzékenyen átugráltak fölötte.

Másnap, amikor egymásba futottak, a humorista gyűrötten ugyan, de rettenetesen ti- tokzatoskodva, kézenfogta Fernerer és behúzta a legközelebbi kocsmába. Miután elhelyezkedtek, s a pincér is kihozta a két rumot, amit a humorista egymás után el is tüntetett, elórehajolt ültében, megfogta Pemete Benő kabáthajtókáját, s kissé magához húzta, óvatoskodva körülpülantott, hogy nincs-e avatatlan fül a közelben és hangjában erős rumszaggal és enyhe remegéssel beszélni kezdett:

— Te, életem legjobb írása...

— Hol van, hadd lássam — örült meg Pemete, hogy csak erről van szó.

— Tegnap, tudod miután elaludtam, az ihelet... álmomban... Itt benn már kész az egész... és micsoda kicsúcso- sodás ...

— Micsoda?

— Hát tudod, én elesek a harc mezején és testem fölött fekete paripák száguldanak a kivívott diadalra ... Már csak le kell írnom... — dőlt hátra székén egy hadvezér méltóságával.

— Te, tudod, valahogy, egy kicsit mintha ismerős lenne —

csavarta a szót Pemete — de — tette hozzá azonnal, mivel látta, hogy a gyermeki öröm mosolya hervadozik a humorista orcáján, s a szent tobogás is hunyadozik nefelejcskék szemében — ne félj, álmodsz te még valami egészen eredetit is egyszer, meglátod.,. — ha sokáig élsz — tette még hozzá magában.

— Igen, azt hiszed? — s szemét három kutya hűségével Pemetére függesztette.

— Persze — bizonygatta

Pemete, s ha még a könyvesboltba is... — tovább nem

mondhatta, mert a humorista égnek emelte mind a két karját s hogy-hogy nem újabb két rumot csorgatott magába.

— Azt nem, azt már nem,

tudod a stopplámpák... —

nyöszörögte a humorista.

— Miféle stopplámpák? — nézett maga köré Pemete, hogy kitűnő barátja hol lát stopp- lámpákat. — Csak nem kocsit vettél?

— Ejh, — legyintett a humorista — mit is tudhatsz te, aki nem szagolod közelről az életet. Stopplámpák, itt benn — bökött a mellére, aztán meg a fejére — zavarna a könyv, nem lennék többé életszagú. Könyv, könyvecske, könyvesbolt, könyvesboltocska, — suttogta^ maga elé révedezve. — Egy igazi zseni nem olvas! — jelentette ki ellentmondást nem türöen. — Én se olvasok, olvassanak engem. Megyek is írni... — azzal indult, — a rumot fizesd ki — szólt még vissza az ajtóból a zsenik természetességével. Azzal elrohant.

A legközelebbi önkiszolgáló boltig meg sem állt.

Hazament. Tiszta papírt tett az asztalra s meghegyezett 25 ceruzát,

Nekigyürközött, majd asztalhoz ült. Töltött magának az önkiszolgálóban vett rumból.

Jól haladt.

Egy óra és másfél liter rum között leírta élete első fél mondatát: „Hihetetlen.,.“

— Sikerült — sóhajtotta felszabadultan.

Fáradtnak érezte magát, leugrok egy kávéra, hogy felfrissüljek — gondolta s már vette is a zakóját.

Rettenetesen boldog volt. Csaknem olyan boldog, mint a tojásain ülő strucc, a csillag- talan ég alatt.

Ahogy cikázott a részegen ténfergő járó-kelök között, mindenkire rámosotygolt.

A nők utána fordultak.

Nagy-nagy humoristának érezte magát.