Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-08-30 / 35. szám
VLADIMÍR REISEL: A felkelésből A nyárfa alatt búcsúzkodtak, s a fiú elment. Ő várja most is. Arca ráncos de csak nem fárad el szerelme. S vár a fiú is, mosolyogva, fiatalon ma is, golyóval a szívében. Demény Ottó fordítása Temető Temető van az ablakunk alatt. Tikkadt nyáron, mikor a város hőségtől remeg, a temetők is, mint a kertek, friss vegetációt lehelnek. Mert százéves fák vannak ottan, lombok lobognak és sírköveket ölelnek a rózsák, micsoda formák, micsoda színek, micsoda virágok. JÄN KOSTRA: van az ablakunk A mindenség érzékeny szerveivel itt földből, levegőből és napból vizet, fényt, hőt és életet merít. Tikkadt nyáron, a temetők is, mint a kertek, friss vegetációt lehelnek. alatt S egy nyári délután, midőn eső pereg, és négyen kártyáznak az asztal körül, és esik. a kitárt égbolt kútja megeredt, és az eső a szomjas földekre ömöl, te tisztán hallod virágok halk ajkain csobogni a létezés örök italát; azt issza a sírok között minden szomjas virág. Kiss Károly fordítása jyj ZVOLEN. 1944. AUGUSZTUS 30. ár amikor a motoros vonatot átvettem, majd a bőröm-- bői ugrottam ki az idegességtől. A méreg evett mindenért és szinte tűkön ültem. Késtünk, zivatar volt készülőben, a feleségemet meg a fiamat Žilinán hagytam, a nővéremnél, és minden valahogy egy hajszálon lógott. Az útiparancsom már megvolt^ dehát azt mégse tehettem meg, hogy a szerelvényt 'egyszerűen csak ott hagyom és hajrá, gyerünk. Most meg ráadásul még két tucat német is a vagonban, két tucat kiglancolt pifke, generálistól lefelé, törzskar, misszió vagy mi a csuda. Nyomnak benneteket az oroszok kifelé Ro- mániából, mi, meg van sózva a farotok és most uzsgyi, irány Berlin, ugye? Tomašavcétôl Zvolenig nem történt semmi. Csak feszengtem és egész úton törtem a fejem, hogy mitévő legyek. Mert az valamiképp magától értetődött, hogy valamit tenni kell. Álltam a fülkében egyedül, hallgattam, hogy dolgozik a gép, és bámultam a menekülő síneket. Annyit tudtam, hogy ma nem futunk aknára, erre a volnalra rövidesen szükségünk lesz. A síneket néztem, de a német tiszteket láttam magam előtt, fene a dolgukat, amint urasan utaznak a motorosomban és azt hiszik, hogy holnapra otthon vannak. Ezt mindenesetre sokalltam egy kicsit. Ha hazaszállítom őket, holtom napjáig azt hiszi rólam mindenki, hogy elment az eszem, és az unokák majd úgy mulatnak rajtam, mint mi az öreg Vendelín bátyón, aki bikát vett a detvai vásáron, de ökörrel ért haza a tanyára. Zvolenben megkérdeztem a kalauzt", hogy mit csinálnak. Azt mondta, semmit — tanácskoznak. Tanácskozzatok csak, ficsú- rok, gondolom magamban, tanácskozzatok csak, aztán úgy ne járjatok, mint Vak Ferkó. De még mindig nem tudtam, mi legyen velük: Csak ennyit tudtam, hogy Vrútkyra ei nem viszem őket, ha öreg banyák potyognak is az égből. Ha még a másik kocsiban ülnének: semmiség volna lekül- deni őket a harmaneci alagútból. Csakhogy — teli a motoros civilekkel és mennyi közte a mi emberünk! Egyszer azt is gondoltam, bár már Žilinán lennénk az enyéimnél, máskor meg azt, hogy inkább rekednénk meg valahol a hegyek között, hogy mozdulni se tudjunk! Lenne riadalom ezek között! Közben meg csak robogtunk Zvolenból Bystrica felé, és az istennek sem jutott eszembe semmi. Bystricán már hat perccel tovább álltunk, mint kellett volna. Mondom a kalauznak: — Mi lenne, ha meglépnénk, hm? — Megrázta a fejét. — Egy órányira van a repülőtér. Meg aztán nem tudod, kit viszel. — A többieket gondolta. Mindenütt hűségesen jelentette, kit viszünk. Útban Diviaky felé megint csak nem történt semmi említésre méltó. Mindössze Štubňán: Sehol, nyoma sincs a falu felett horogkeresztes zászlónak. Ezt már különösnek találtam. Štubnianské Teplicén viszont két csehszlovák meg két vörös zászlót lengetett a szél. No, a mindenit! Hallgatom a kerekek zakatoló játékát. Látták? Nem látták? Mögöttem kattan az ajtó. — Láttad a zászlókat? Ha ezek benn meglátták, sejthetik, hogy valami van a levegőben. Hallod? — mondom hangosabban, mert leértünk a völgybe és a dübörgés egetverő. Annyi év alatt sem tanultam meg megkülönböztetni a német sarzsikat. Ez tán hadnagy lehetett. Fiatal volt, tejfölös- szájú és vöröshajú. Mióta az eszemet tudom, idegesítettek a vöröshajúak. Van is erről, ha jól tudom, valarpi közmondás. Lovaglóruhában, szétvetett lábakkal állt, bizonyos, hogy himbálózni akart előre-hátra, de a kocsi nem úgy dobálta, a- hogy neki tetszett volna. Sehogy sem volt méltóságteljes látPeler Karvaš: VELÜNK és ELLENÜNK (Naplórészletek) vány. Azť hiszem, szemmel akart tartani egy kicsit. Eleinte mindenféle mozdulatokat végeztem, amiket nem érthetett, meg-megtapogattam különböző fogantyúkat, megfogdostam minden eiképzelhetöt, még az órát meg a hőméről is, hogy megbolondítsam, figyelje az öregapját. Észrevette, hogy mulatok rajta. Hanem hát őt csak egy dolog érdekelte: hogy valahogy ne fékezzek, meg ne állítsam a vonatot ezen a vidéken. ahol a házakra partizánzászlókat tűznek. Ezért küldték a nyakamra ezt a zöldfülű ifjú óriást. Ma tudom, hogy nem az ilyen uracskák körül forgott akkor a világ. A bajtársak Vrútkyn már javában ostromolták a Sláviát, amelybe tábori csendőrök vették be magukat. A franciák Martinon keresztül jöttek Strečnónak a Marseillaise-üket énekelve, Jegorovék Brezno felé eftjgzkedtek le a hegyekből, a sklabiňaiak pedig a Turiec völgyét-'áfeéllták meg. Az én ficsú- rom velem együtt nagyon mellékes figura volt e pillanatban — ami engem illet, jobb lett volna, ha az osztagomnál vagyok már. De mindegy: Hirtelen úgy éreztem, hogy éppen ennek a jólfésült vöröshajú hadnagynak köszönhetem annyi esztendő sérelmét, mintha harminckilenc óta éppen ez a könyörtelen úri pofa szívta volna a véremet, mintha az újság, amit Vrútbizony nem adtam volna fel Banská Bystricát. Krížnél parancsot kaphattunk volna akár arra is, hogy egy tankkal támadjunk meg tízet. Elrendelhették volna azt is, hogy másfél órán át gépfegyverrel fedezzük a visszavonulást. Megparancsolhatkyn kiadtunk, éppen 6 ellené irányult volna, mintha az ő besúgói és spiclijei hajszoltak, üldöztek volna annyiszor, mintha ő adott volna parancsot az utóbbi évek számolatlan kivégzéseire. Végül pedig — bár meggyötörtek ők engem akárhányan, mégis ez volt az első, aki a munkámban, a gépem mellett akart a körmömre nézni. Mindennek van határa! Száz kedvem lett volna, hogy megforduljak és belapítsam azt a nemes metszésű orrát. Príbovcén ez a kedvem akkorára dagadt, hogy az álmosság se különben negyvennyolc órai szolgálat után. Az ágyat nézi úgy az ember olyankor, mint ahogy én bámulhattam rá. Nem bírtam ellenállni, öt éve szomjúhoztam ezt a percet. Egyfelől, persze, számolnom kellett azzal, hogy ordítani kezd és idecsödíti a többieket. Vagy kihúzza a revolverét és akkor kénytelen leszek a csontjait összetörni. Másfelől, nemsokára amúgy is tömegesen fogjuk ütni őket. Végül pedig, Žilinán Dóra meg a fiam vár rám, akiktől minden eshetőségre el akarnék búcsúzni. Bizsergett az egész testem, amikor befutottunk Martinba. Olyan erővel fékeztem le mérgemben és bánatomban, hogy a Hitler-fióka nekiszaladt az elülső falnak, akár a repülő légy az ablaküvegnek. — Nicht bremsen! Weiterfahren! Amikor a közelemben éreztem a parfüm- és pomádéillatát, "egyszerre kifogyott bennem a béketűrés. Vájterfáren, apusként, vájterfáren. öt esztendeje osztogatjátok a parancsokat, hogy az ember lassankint azt sem tudja, kinek a kutyája. De itt aztán a magam ura vagyok. Érted-e, te vájterfáren?! Nem is nagyon huzakodtam vele. Ügy elrepült, mint a dróton rángatott Jancsi, és csudamód a sarokba huppant. Mivel a szerelvény megállt, egyszerre csend lett. Pár pillanatig úgy éreztem magam, mintha valami hibás lépést tettem volna sakk közben, amikor munka után Benyovszkyval a fütőházban játszunk. És akkor, a nagy csöndben egyszerre látom, hogy a kocsiból kiszáll a generális, utána a többi tiszt sorban, le egész a csicskásokig. A vonat előtt egy tiszt fogadja őket és már vezeti is. A mi tisztünk! A szemem dülledt ki. De akkor felismertem Cirillt, Ferót meg a többieket és láttam másokat is a peronon fegyveresen, géppisztolyosan. Egy szemvillanás alatt megértettem, hogy viszik őket — békés úton. Helyes. Megráztam a földön fekvő fiatalembert", hogy a lélek zötyö- gött benne. — Kiszállás! Vájterfáren! — De fekve maradt, akár egy halom kocsonya. Van, akinek akkor kezdődött" a felkelés, amikor Banská Bystricán kihirdették. Van, akinek akkor, amikor kikiáltották a köztársaságot és kiragasztották a hirdetményeket. Nekem akkor kezdődött, amikor leütöttem ezt az embert. Persze, találhattam volna az első csapáshoz derekabb legényt is. De hát, néha nincs mód a válogatásra. Az a fő, hogy Martinban lefékeztem. Azután, mondhatnám, már úgy ment minden, mint a karikacsapás. A vonatot már nem engedték tovább Vrútkynak, reggel visszatért Bystricára. Čatloš bejelentette, hogy a németek megszállnak bennünket. Bystricáról megindultak rádión a felhívások. A Streöno alatti aíagútakat eltorlaszoltuk. Kezünkben tartottuk egész Közép-Szlovákiát. Elkezdődtek a hadműveletek. Dórával majd csak akkor látjuk egymást, ha az egésznek vége lesz. Huszonnyolcadikén reggel sortűz hallatszott a kaszárnya udvarából. A vöröshajúra kellett gondolnom. Hogy feszített, milyen kevélyen lépkedett a lovaglónadrágjában. Meg a többiekre, a szőkékre, feketékre, gesztenyebarnákra. STARÉ HORY, 1944. OKTOBER 29. M éltóztassék megérteni: Mit ért a magamfajta ember a tankokhoz? Én a porcelánhoz, fajanszhoz, a rosen- thalihoz, a sévresi-hez meg az eschenbachihoz értek, nem a tankokhoz. Az üveghez is konyítok, mint bizonyára tudni tetszik és éppen ezért rendkívül sajnálom, hogy bevertem az ön összes ablakait. Ezt önnek, kérem tisztelettel, testvérek között is kerek nyolc ezrese bánja. Csakhogy, tessék megítélni, tehettem volna egyebet? Mint mondom, a tankokhoz nem értek. De, ha szabad ezzel a kifejezéssel élnem, ez az alkotmány a szívemhez nőtt. Azóta közlekedünk már vele, hogy Krupina alatt, mindjárt az elején a kezünkbe került. Mondhatnám azt is, hogy ezen harcoltunk. Egyenesen reszkettem érte, hogy meghagyják nekünk. Filip vezette állítólag ilyen kiképzése volt vagy talán nem is, de mindenesetre Diesel-motorral járt sokáig. Valami Figura volt a lövészünk, civilben esztergályos, egy kicsit dadogott, Spanyolországban is tüzér volt. Ha támadtunk, csak neki drukkoltam, hogy az istenért valami baja ne essék, mert utána biztos, hogy nekem kellett volna beugranom, márpedig, hogy én micsoda lövész vagyok, azt ugyebár tetszik tudni. A porcelán az egészen más. Tény, hogy az egész felkelés alatt tankon jártam. Valahogy megfeledkeztek róla, meghagyták nekünk, elvégre jól verekedtünk. Tessék megengedni, hogy ezt elmagyarázzam. Ez alatt a két hónap alatt, kérem, sok minden megvilágosodott az agyamban. Főképpen azt figyeltem meg, kérem szépen, hogy ki kinek a pártján van. Ez roppant fontos. De a legfontosabb mégis az, könyörgöm, hogy én a helyes oldalon állok. Mindezt, engedelmével, máskor magyarázom majd meg, ezúttal csupán a betört ablakokról van szó, hogy el ne felejtsem. Még csak annyit, hogy a mi oldalunkon mindenféle ember harcolt, de mind a mieink voltak. Tizenegy évig árultam porcelánt, mint tudni tetszik, de még csak fogalmam sem volt róla, hogy ennyien vagyunk. Ha én ezt tudom, az ön megboldogult bátyjaura alig futtathatott volna meg naponta, végig a raktárakon holmi százkoronás karlsbadi éjjeliedények után. Hát szóval az üveg... Mindennek az a bizonyos parancs az oka. Ne tessék rossz néven venni, de teljességgel ostoba parancs volt. És az az út, Krupinától Bystricáig! Nap nap mellett harcoltunk. Hogy én mi vagyok, kérem? Kereskedősegéd, engedelmével. De ha megkérdezték volna tőlem, én KOPÖCS TIBOR illusztrációi ták volna — egy kis túlzással —, hogy menjünk egyenesen Berlinbe. De nem parancsolhatnak rá az emberre, hogy hagyja faképnél a tankját és hordja el magát. Ennyit kérem, merek állítani ha nem is értek a porcelánon kívül máshoz, és ha a tankban százszor attól rettegtem is, hogy ne adj isten, megtalálják ölni Figurát. Krupinától Bystricáig egyenesen feléledtem, sokkalta inkább mintha száz évig árultam volna még szobrocskákat és higiénikus fehér porceláncsészéket. Pedig én azt is becsülettel végeztem, amint a kedves bátyjaura bizonyára elmondta önnek. Nem tehetek róla, hogy a tankunk éppen az Alsóvárosban, az ön háza előtt állt meg. Szívesen eljutottam volna vele és ide jönnek utánam és egyszer még engem céloznak meg egész idáig vagy tovább. Ha elgondolom, hogy megtalálják és idejönnek utánam és egyszer még engem céloznak meg a mi tankunkból, olyan forróság öntött el, mint amikor hajdanában azt álmodtam, hogy egy tizenkétszemélyes aranyozott Rosenthal-készletet ejtettem el a raktár cementpadlóján a hozzávaló feketekávés csészékkel együtt. Filip és Figura azt mondták, hogy hoznak üzemanyagot, és amikor éjszaka nem jöttek meg, gondoltam, biztos itt lesznek reggelre. — Senki sem tudhatta, hogy közben kiadják azt a — engedelmével — buta parancsot. Tessék megítélni, hát azért harcoltam én, hogy a végén ott hagyjak csapot, papot és valahol meglapuljak? Mert, ha megengedi, én harcoltam, mialatt ön az Alsóvárosban üldögélt és attól reszketett, ki mit tör majd össze az üzletében. Tessék elhinni, az ön ablakaira nem is gondoltam. De nem tudtam csak úgy egyszerűen megválni a tankunktól, bár csak akkor láttam, hogy valahogy egészen más, mint az én fajanszaim. Félelmetes volt egyszerre, amint ott állt, mint valami megbénult óriás, és nem tudott elmozdulni a helyéről. Amikor Filip és Figura nem jöttek vissza, Radvaň felől meg egyre közeledett a tüzelés, lássa be, nem maradt számomra más hátra. Persze, egy töltet is megfelelt volna, de hát honnan tudhattam én azt? Egy tízmilliós porcelánraktár egy perc alatt megsemmisül, de ennek a szörnyetegnek, gondoltam, tíz töltény sem elég. meg aztán nem is láttam még soha, hogy is fest az, amikor az ilyesmi felrobban. Végül, tessék figyelembe venni, hogy éppen a hatodik töltényt cipeltem, amikor az egész a levegőbe rüpölt, nem is láttam jól, hogyan, mert bizony még sírtam is egy kicsit, annyira sajnáltam. Ha egyszer csak mégis fel nem robbant volna, ki tudja, a végén talán gyufával gyújtom meg. Lehet, hogy lőtt is belé valaki, nem tetszik gondolni? Az ön néhai kedves fivére üzletében ilyesmi sohasem fordult elő. Különben engem is jól a falhoz lapított a robbanás, de annyi baj legyen. Elismerem, némileg meghökkentett, hogy a környéken mindenfelé betörtek az ablakok. Ez nem állt szándékomban, higgye meg. De hát mit tehettem, uram? Hagytam volna talán ott nekik, hogy ellenünk jöjjenek vele, csak azért, mert a mi uraink, bocsánat az őszinte szóért, az eszüket vesztették és elrendelték a harc nélküli visszavonulást? A felkelés első napjaiban — kérem. De az utolsókban?, — soha. Azóta, mint mondom, kinyílt a szemem.
