Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-08-30 / 35. szám
sň ÜJL Gottwaidoui délután Helena Vondráčková és Márta Kubišová Gottwaldovban A hatalmas cipőgyárban véget ért a délelőtti műszak. Ezer és ezer lány és asszony özönlik ki a gyárkapun, sokan közülük a rájuk várakozó közlekedési eszközre szállnak és hazautaznak. A legtöbbjük azonban, főleg a lányok ittmaradnak, rájuk nem autó vagy trolibusz várakozik, hanem az az egyén, aki számukra talán a iegkedvesebb. Az utcák sokkal élénkebbé válnak, mint délelőtt voltak, pedig akkor sem üresek, mert a város igen forgalmas. Mindenhol fiatalok és fiatalok. Karonfogva sétálnak, ülnek az eszpresszókban, elfoglalják helyüket az ultramodern csupa-üveg k'á- véházakban. Közülük szám- talanan keresik fel a strandot, vígan úszkálnak a kék vízben. Fiatalokat látni a kiállítási termekben, áruházakban, a klubokban és mindenütt. A munkásszállások előtt az autók és a motorkerékpárok hosszú sorokban foglalnak helyet. A cipőgyár dolgozói közül sokan autó- tulajdonosok. Ök várnak még a hazamenetellek amíg az utakon kissé alábbhagy a forgalom. Addig szétnéznek a vSrosban egy félórára, utána helyetfoglalnak kocsijukban, azt a 20 vagy 30 kilométert sportként autózzák le hazáig. A város azért' érdekes, mert új és nagyon korszerű. Azért is érdekes, mert sokkal több fiatal van itt, mint más városokban, hiszen a munkásszállások lakói főleg fiatalok. A legérdekesebb pedig az a városban, hogy ezek a fiatalok a szabad idejüket hasznosan el tudják tölteni, mert erre minden lehetőségük megvan. Egy 24 órában 8 órai munkaidő után valóban csak szórakoznak és pihennek. Szórakozási lehetőség bőven van és tanulási lehetőség is. Az egész varos hangulatát nem a kávéházak befolyásolják, hanem az a hatalmas üzem, ahol a fiatalok dolgoznak. Az üzemben majdnem minden munkás értelmiségi munkakört tölt be. Kémiai, fizikai, matematikai ismeretek nélkül nem Az autók tulajdonosai üzemi munkások állná meg a helyét annyira a gyártási részlegeken, hogy jutalomként, olaszországi, vagy akár afrikai utazásra küldjék. A cipőiparban egyre nagyobb tért hódít a műanyag. Ezzel összefüggően a kémia. Nem csoda, hogy az üzem vezetőségét a fiatalok mindig arra kérik, hogy állandóan magasabb színvonalon terjesszék a kémiai ismereteket az üzemi iskolázásokon. Sok dolgozónak főiskolai végzettsége van és mellesleg meg kell jegyezni, hogy autója is. A gyárból kihullámzó fiatalok, ha értelmiségi munkakört töltenek be, értelmiségi színvonalon szórakoznak is. Ittas embert a városban nem lehet látni. Ahol inni lehet, ott különben sem olyan a hangulat, hogy valaki leigya magát. A környezet magasszínvo- nalúan kultúrált és az egész városban ennek ellenére nincs olyan helv. ahol öt százalékos ráfizetést kellene adni egy pohár sör árához, mint például az érsekújvári vagy komaromi „köpködőkben". Ha úgy vesszük, ez is hozzátartozik a város érdekességéhez. A fiatalok azért szeretnek itt — köztük sok magyar is van, — mert a munkájukért becsületesen megfizetik őket, tanulási lehetőségük biztosítva van. És ők élnek is az alkalommal. Munka után nyugodtan szórakozhatnak, nem kell háztáji gazdaságban dolgozni, ami második műszaknak felel meg és a fiatalasszo- nem kell moslékot keverni a malacoknak, vagy a kacsáknak répalevelet vágni. Ehelyett leül és fagy- laltozik, vagy egy málnaszörp mellett tölt el egy órát, utána moziba mégy, illetve vezetik a háztartást, legtöbbjük közösen a férjével. Foglalkozásukat viszont kedvtelésből űzhetik, mert ha nem lett volna kedvük, itt dolgozni, akkor nem is jöttek volna ide. Olyan kulturális fölemelkedést kell biztosítani minden városban, mint Gottwaldovban van — a fiatalok városában. Bagota István VLAGYIMIR SZAVCSENKO: BERN professzor feltámadása (Folytatás) Nézze elfogulatlanabbul a dolgokat! Az élet kifurkészhetet- ienül titokzatos' valami, parányi vonás az idő végtelen szalagján. S feltettem magamban, hogy az én életemnek két „vonásból“ kell állnia. Hát így, most pedig mondjon még valami kedveset nekem búcsúzóul. Különös, hogy sosem értünk rá hivatalos ügyeken kívül egyébről is elbeszélgetni... — £n nem tudom... Mit mondhatnék? Nem tudom elhinni, hogy valóban megteszi... Félek elhinni... — Látja, most megszabadított izgatottságom egy részétől. Ha valaki aggódik értünk, semmi sem tűnik oly rossznak. Fogjuk rövidre a bucsuzkodást. Ha visszatér majd, keltse egy helikopter-szerencsétlenség látszatát, úgy amint megbeszéltük. Hiszen Ön is jól tudja, hogy a kísérlet sikerének döntő feltétele: maradjon teljesen titokban. Két hét múlva kezdődnek az őszi viharok... Isten Önnel... És ne bámuljon rám ilyen szemekkel, túlélem valamennyiüket! — A profesz- szor kezet szorított Niemeyerrel. — Csak egy hely van a kamrában? — kérdezte hirtelen Niemeyer. — Csak egy — felelte a professzor, s meleg mosoly suhant át arcán. — Kezdem sajnálni, hogy nem nyertem meg önt korábban ennek a vállalkozásnak. — A professzor a létrához lépett. — Öt perc múlva távozzék el az aknától! — Deresedő feje eltűnt a mélységben. Bern professzor a csavarok segítségével bezárta maga mögött az ajtót, s számtalan csővel és vezetékkel felszerelt védőruhát öltött magára. Azután végigfeküdt a kamra padlóján álló múanyag nyugágyon, melynek felületét pontosan az ó testformáinak megfelelően képezték ki. Próbaképpen néhány mozdulatot tett — a fekvőhely nem nyomta sehol. Előtte a kapcsolótáblán nyugodt fénnyel világítottak a jelzőlámpák, melyek a műszerek készültségét mutatták. A professzor a kapcsológomb után tapogatott, kissé tétovázott, aztán megnyomta. Hangtalan, könnyű remegés futott végig a kamrán. Az akna beomlott. Egy utolsó mozdulattal Bern bekapcsolta a hűtő és kábító berendezést. Karját belefektette a fekvőhelynek erre a célra kiképzett mélyedésébe, felnézett a mennyezeten világító kis gömbre, s lassan számolta a másodperceket... Niemeyer homok- és poroszlopot látott felcsapódni az aknából, tompa dörrenés kíséretében. Bern professzor sírkamrája most tizenöt méter vastag földréteg alá temetve feküdt... Niemeyer zavartan nézett körül, borzongás fogta el hirtelen beállott magányában. Lassan elindult a helikopter felé. Öt nappal azután, hogy a kapott utasításhoz híven felrobbantotta a gépet, egy kis mongol városkába érkezett. Egy hét múlva beköszöntőitek az őszi viharok. Felkavarták a homokot, tovább söpörték a hullámos homokdűnéket, elsimítottak minden nyomot, minden mélyedést. A homok, mely végtelen, mint az idő, betakarta a két kutató utolsó táborhelyét. mely immár semmiben sem különbözött a köröskörül sok ezer kilométernyire terjeszkedő sivatagtól... Elmosódott, remegő kis zöld fény szűrődött feléje a sötétségben. Amikor megszűnt vibrálása, Bern rájött, hogy a rádioaktív időjelző lámpája volt. Tehát működésbe lépett. Öntudata lassan világosodni kezdett. Baloldalt hevertek az évezredeket mérő óra lehullott elektroszkóp-lemezei — az. óra mutatója a 19 és 20 között állt. „A huszadik évezred közepe“, suhant át a professzor agyán. Szelleme tisztán működött, fojtott izgalom töltötte el. „Mindenekelőtt ellenőrizzük a testet“. Óvatosan megmozdította kezét és lábát, kinyitotta és becsukta száját. Teste engedelmeskedett, csak a bal lába volt zsibbadt. Talán rosz- szul feküdt, vagy a hőmérséklet túlságosan gyorsan emelkedett? Bern néhány erőteljes mozdulatot tett, hogy megindítsa a vérkeringést. Aztán fölemelkedett és megnézte a műszereket. A voltmérő mutatói nullára estek, az akkumulátorok nyilván kimerültek a felmelegedés közben. Bern feltöltésre kapcsolta a melegítő elemeket, a mutatók megremegtek és emelkedni kezdtek. A professzor Niemeyerre gondolt — hőelemei megállották a helyüket. Äm e gondolat nyomába azonnal egy másik, különös, szinte fájdalmasan ellentétes érzés tolakodott: Niemeyer halott volt, valameny- nvien halottak voltak... A tekintete a mennyezeten függő fémgömböcskére tapadt, Sötét volt, nem világított. Most már türelmetlenül pillantott íjra a voltmérőre. Az akkumulátorok feltöltése lassan ment, de ha a hőelemeket is bekapcsolná, elegendő energia állana rendelkezésére a felmelegedéshez. Bern átöltözött s a meny- nyezet nyílásán keresztül felkapaszkodott az önműködően a felszínre fúródó harangba. Egy nyomás a kapcsolókarra — a villanymotorok hirtelen felüVöltöttek 'és dolgozni kezdtek. A csavar lassan fúrta bele magát a földrétegbe. Könnyű lökés remegtette meg a padlót s Bern megkönnyebbülten érezte, hogy a harang lassan emelkedni kezd. Egy idő múlva megszűnt a kövek és a fém súrlódása. A felvonó harang a felszínre érkezett. Bern csavarkulccsal kinyitotta a légmentes zárakat. Az ajtó nem akart kinyílni. Bern felvérezte ujjait. Most kékes alkonyi fény hatolt be a nyíláson. Még egy utolsó erőfeszítés, s a professzor kilépett a harangból a szabad levegőre. Némán és sötéten állott az erdő a hűvös alkonyi fényben. A kűpalakú felvonó harang egy óriási fa tövétől nem mesz- sze emelkedett ki a földből. A vastag törzsű fa magasra emelte sűrű koronáját az esti égbolt alatt. Bern kissé elborzadva gondolta: „És ha a fa csak fél méterrel errébb állt volna!?“ Odalépett és megtapogatta a durva fakérget. Ujjai nedvesek lettek. „Különös fajta. Kénytelen leszek holnap reggelig várni“. A professzor visszatért a felvonó harangba, megállapította, hogy az élelmiszer és a felszerelés — konzervek, víz, iránytű és pisztoly — rendben vannak, és cigarettára gyújtott. „Eddig minden pontosan úgy történt, ahogy megjósoltam“, gondolta büszkén. „A sivatagot erdő nőtte be... Csak azt szeretném tudni, vajon a rádioaktív óra pontosan járt-e. De hogyan állapíthatnám meg?“ A fák nem álltak túl sűrűn, $ lassan felragyogtak az égbolton a csillagok. Egy gondolat villant át a professzor agyán: most a Végának kell sarkcsillagnak lennie! Fogta az iránytűt, kikeresett egy alacsony koronájú fát, s a hosszas alvástól még kissé gémberedett tagokkal felmászott rá. Az ágak összekarcolták arcát, egy madár kur- rogva felriadt álmából, s nekicsapódott Bern sajgó arcának. Különös rikoltása még sokáig visszhangzott az erdőben. Meglehetősen kifulladva érte el a professzor a fa csúcsát, s elhelyezkedett az egyik felső ágon. Közben teljesen besötétedett. Ragyogó csillagos ég tárult eléje, de hiába kereste az ismerős csillagképeket, a Nagy Göncölt, a Fiastyúkot. Nyomtalanul eltűntek, lehetetlen volt látni őket, mert tizennyolc évezred alatt a csillagok is elmozdultak, s minden csillagászati térkép hatályát vesztette. Csak a Tejút sziporkázott változatlanul az égboltot átfogó csigavonalának aranyporával. Bern szeméhez emelte az iránytűt, s a halványan fluoreszkáló mutatót figyelte, mely észak felé mutatott. Abban az irányban, meglehetősen alacsonyan, a sötét látóhatár fölött nagy zöldes csillag fénylett, szinte minden csillogás nélkül: a Véga. Körülötte néhány kisebb csillag hunyorgott, a Lyra csillagkép, csakhogy teljesen más alakot öltve. Nem férhetett hozzá kétség: Bern professzor, a föld új precessziós korszakának kezdetén, a XX. évezredben találta magát. Egymást kergették ezen az éjszakán a professzor fejében a gondolatok. Nem húnyta le a szemét. Végre elhalványultak a csillagok, s a fák között a hajnal ezüstös ködfátyla lebegett. A professzor szemiigyre vette a lábánál zöldellő, sűrű, magas füvet. Moha volt. Mégpedig óriási növésű! Ebben sem tévedett tehát — a jégkorszak után először kezdetleges és szívós virágtalanok fejlődtek ki. A professzor mind messzibbre jutott az erdőben. Lába mindegyre megbotlott a magas mohaszárakban, cipője csakhamar átnedvesedett a harmattól. Őszre járhatott az idő, mert a lombozat szokatlanul színpompás volt — a zöld bíborvörös, narancs- és citromsárga színekkel keveredett. Bern tekintetét karcsú, vérpiros törzsű fák vonták magukra. Leveleik üde, sötétzöld színben ragyogtak. Közelebb ment hozzájuk. Fenyőkre emlékeztettek, csakhogy tűk helyett kemény, hegyes, sásszerű leveleik voltak, melyeknek illata mégis a fenyőre emlékeztetett. Lassanként megélénkült az erdő. Szél zúgott a fák között s elűzte a hajnali köd utolsó foszlányait. A Nap, a jóságos, öreg, de soha meg nem vénülő Nap az erdő fölé emelkedett. Fölötte nyomtalanul tűnt tova a tizennyolc évezred. A professzor időnként gyökerekbe botolva haladt tovább s minduntalan helyére tolta a bukdácsolás következtében lelecsúszó szemüvegét. De egyszercsak különös, röfögésre emlékeztető hangokat hallott, majd valami reccsent, mintha ágak törtek volna le. Egyik fa mögül egy állat barna törzse bukkant elő, mely hegyes fejben végződött. „Vaddisznó“, szögezte le magában a professzor.. „De más formájú, mint az én koromban, szarva van a homlokán“. A vaddisznó szintén észrevette a professzort. Egy pillanatig rámeredt, majd visítva tűnt el a bozótban. „Fél az embertől“, állapította meg a professzor, miközben csodálkozva nézett az állat után. De hirtelen nagyot dobbant a szíve: a harmattól ezüstösen csillogó mohán élesen rajzolódtak ki egy emberi láb nedvesen sötétlő nyomai. A professzor lekuporodott, hogy jobban szemügyre vegye. A nyom lapos talptól eredt, melyen oldalt áll a nagyujj. Kevés idővel ezelőtt egy ember haladt el itt! Bern mindenről megfeledkezett. Előrehajolva követte a nyomot. „Itt emberek vannak, s mivel a vaddisznó fél, erőseknek és ügyeseknek kell lenniük“. ...A nyomok egy erdei tisztásra vezettek. Előbb különös, éles torokhangú kiáltások ütötték meg a professzor fülét, s nyomban utána néhány sárgásszürke szőrzettel borított élőlényt pillantott meg. Előre görnyedt testtartással állottak egy fán, az ágakba kapaszkodva. Szemüket a közelgő professzorra szegezték. Bern megállóit, s minden óvatosságról megfeledkezve, lázas érdeklődéssel figyelte a kétlábú lényeket. Kétségtelenül az emberréválás stádiumában lévő majmokat látott maga előtt — az ötujjú kéz, az alacsony homlok és az erős járomcsont, az óriási, előreugró állkapocs, mind erről tanúskodott. Vállukon köpenyként hordott állatbőröket látott a professzor. Minden pontosan bekövetkezett. Bernt hirtelen diadalmas, de egyben szorongató magány-érzés fogta el; a körforgás bezárult: ami sok tízezer évvel az ö kora előtt történt, sok évezreddel az ő kora után megismétlődött... Egyik emberszabású majom most közelebb lépett Bernhez és kiáltott valamit; úgy hangzott, mint egy parancs. A professzor vastag, bogos husángot pillantott meg a majom kezében. Nyilván ez volt a vezérállat, mert a többiek mind mögéje húzódtak. Csak ekkor ébredt Bern a veszély tudatára. Esetlenül, de meglehetősen gyorsan kacsázott görbe lábain egyre közelebb az emberszabású majom. A professzor minden töltényét kilőtte a levegőbe, s amilyen gyorsan csak telt tőle, az erdőbe menekült. Rosszul tette. Ha a tisztáson keresztül menekül, a majmok, melyeknek lába nem szokott hozzá eléggé a sík talajon való mozgáshoz, aligha érték volna utói. Az erdőben azonban ők voltak az urak. Sivító kiáltozás közepette lendítették át magukat egyik- fáról a másikra. Egyesek előbb meghintáztatták magukat az ágakon, csak azután ugrottak tovább óriási ívben. Mindany- nyiuk élén a vezérállat, husánggal a kezében. Befejezés következik
