Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-05-03 / 18. szám
* fii OBOS LÁSZLÓ: Messze voltak a csillagok (Részlet) — Ez volt? — kérdezte. A szakaszvezetö sokáig figyelmesen nézte az arcomat. — Nem, nem ő, volt — mondta hosszú gondolkodás után. Másnap a tolmács mondta el nekem: egy főhadnagyot keresnek, akinek vagy a vezeték- vagy a keresztneve Kálmán. Negyvenkettőben egy Minszk melletti faluban húsz megkötözött szovjet hadifogolyra rágyújtotta a csűrt. Körülöttünk több tábor volt, mindegyikben keresték azt az állatot. Ingerültek lettek a katonai őrök. A lassan hegedő emlékek ismét felszakadtak. Hétfőn délután már hazafelé gyalogoltunk az erdőből, amikor úgy félúton vad kiáltozás kezdődött az előttünk haladó tisztek csoportjában. Mire odasereglettünk, egy fiatal fegyveres katona már úgy markolászta valami tisztfélén a zubbonyt, hogy alig jutott levegőhöz a szerencsétlen. Ügy magyarázták a szemtanúk, hogy beszélgetve haladtak a tábor felé, mikor az őr csak úgy véletlenül kérdezgetni kezdte a tisztektől, ki hol esett fogságba. Az egyik, egy százados, azt találta mondani,, hogy Szikszónál, a Sajó völgyében harcolt. Erre az a furcsa nevű katona minden bevezető nélkül torkon ragadta a századost, és határtalan indulattal kiabálni kezdett: — Ott halt meg a testvérem.... Egy napon születtünk... megöltétek, felderítő volt, elfogták, kínozták, agyonlőtték, te tudsz róla, ott voltál... te kutya .... egyedül maradtam.... pusztuljatok.... Az osztagot kísérő ügyeletes őrmester határozott parancsa vetett véget ennek a megdöbbentő jelenetnek. — Szótlanul gyalogoltunk tovább. Nem éreztem a váltamat nyomó fa súlyát sem. Ilyenkor nem tud az ember csak magára gondolni, mintha valami fojtó görcs oldódott volna bennem, nagy körökben gyűrűzve hullámzott tovább. Az előbb hangoskodó katona kissé lemaradt, most velem egy vonalban törte a havat. Sírt, nem nézett senkire, csak ment, és fájdalmasan nyüszítve zokogott. Szerettem volna hozzálépni és azt mondani: Ébredjünk, komám, rossz álmunk volt nagyon... Gyere, rakjunk tüzet a tiszai füzesben. Sajnos, mindez megdöbbentő igaz volt. Fázósan tapostuk a havat. Mint földre hullott csillagok hunyorogtak a tábor szétszórt, rideg fényei. Sokszor nagy messziséget tesz meg az ember, mire egy ki* csit okosodik. Igazságtalanság történt velem, de még nagyobbak történtek másokkal. Persze, mindenki a maga tövise szúrásait érzi a legfájósabbnak. Sok minden attól függ, mennyit fog be az ember szemsugara. Nagy kanyarok, fájdalmas csalódások feszítették szembogaram. Az elesett ember előtt két út áll: vagy elbújik és rejti esettségét az emberek elől, vagy pedig, ha reszketve is, segitő kéz után kutat. Melengetőn útjára kélt bennem a gondolat, hogy magunkfajta póremborekkel történt igazságtalanságot sem gyűlölettel, sem bosszúállással nem lehet gyógyítani. Közeledtünk a táborhoz. A korán kelő hold hátulról vetett ránk fényt. Máskor egyre a cipőm orrát néztem, még a lépéseket is számoltam, ha feltűnt a bejárat. Most árnyékom imbolygását figyeltem. A havon csúszó két sötét folt időn- | ként találkozott. A katona, kissé lecsitulva, még mindig mel- j lettem lépdelt. Még júliusban, a nyári forróság idején, kitört a tífusz. A- ratott kegyetlenül. A kistarádiakból két hét leforgása alatt | húszat vitt el. Szörnyű napokat éltein át. Hullott az ember, j akár a férges alma Beosztottak a hullahordók közé, reggeltől estig temettem. Először borzadtam, aztán beleszoktam. A halottak nem beszélnek; nem kérdez, nem faggat egyik se ; semmi felöl. Az élőhalott látása rettenetes. Már előző este ! tudtuk, hogy másnapra hányán végzik be. Lázasak, legyengültek és maradék erejükkel úgy kapaszkodnak az élő kezébe, mintha sohasem akarnák elengedni. A tífuszosok között feküdt Parajos Gábor, az a talpig becsületes, székelyföldi szolgalegény is. Már a végét járta. Ott ültem az ágya szélén, és esetlen szavaimmal próbáltam nyugtatni. Vízért kö- j nyörgött. Más híjján kenyérhéjból főtt teát itattam vele. Félrebeszélt. Láztól cserepes ajkával nehezen ejtette a szavakat. — Ne hagyjuk el egymást, Kálmán, hazamegyünk... Kivágjuk ezt a nagy erdőt.... tenger lesz a helyén... Idefolyik majd a Tisza is, a tengerbe.... Eljön a nagy hal... Várjál meg, Kálmán, hazamegyünk együtt, ne hagyj itt.... Eljönnek a hegyek is... elibénk jönnek... aztán hazamegyünk együtt a Tisza partjára, úgy szebb lesz.... Másnap eltemettük. Én ástam a sírt Takács Boldizsárnak, a cipésznek is. A föld alá tettünk két falubeli nagygazdát, ismertem, tiszteltem őket, de valahogy nem rendített meg any- nyira, ha a létra magasabb fokán ülők zuhantak a porba. Az ttnber már olyan, hogy mindig a magához hasonlókkal érez 5#yütt a legjobban. i OZSVALD ÁRPÁD: Emlékszem jól Emlékszem jól. Tíz éve már. Körös-körül vörösen fénylett a hegyektől foltos láthatár. Menekültünk, két sovány éhes tinóval, nyltt a rossz szekér, s belénk vájta fagyfogát a tél. Szekér után ballagott anyám, ángyom fogta a tinók láncát. Hátunk megett már a vad halál járta kegyetlen, véres táncát. Anyám szemében könnyek égtek, mikor falunkra visszanézett. Nem tudtuk, jaj, merre visz az út?! Ügy éreztük, nincs többé remény! Szél hintázott száraz koszorút az út menti kereszt tetején. Hamuszín arccal jött az alkony, — tizenkét éves voltam akkor. Gyermeklelkemben felsírt a vágy. Néztem szótlan a csillagokra. Hiányzott, jaj, az otthoni ágy melege és a füstös konyha sok csorba, öreg edénye, a hunyorgó lámpa fénye. Csak a félelem ült a számon, hozzám szegődött, mint az árnyék. távol volt minden jő barátom. Emlékszem jól, hisz ma is fáj még, ha rágondolok arra az estre — szívem akkor a Békét kereste. TÓTH ELEMÉR: 1945 Lovas sžobor alatta ül a lány nem is lányka már kismama a ruha megfeszül hasán férjét várja haza kezében perceg a tű készül a kis ruhácska Kismama várja a férjét feje fölött vágtat a ló s hozzádörgölőzik egy orgonaághoz mellette kiscslkó LS csikó anya a férjét visszaváró A kismama itt a találkák helyén a lovas szobor alatt várja gyermekét. A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK MÜVEIBŐL MONOSZLÔY DEZSŐ: Békés ágy, mindörökké Szörnyű vízió rémített ma éjjel, ott kóboroltam egy budai utcán, s láttam mindent úgy, ahogy a múltban... BÁBI TIBOR: Gyászos évfordulóra Jaj, ne, soha többé! A negyedik emeleten lóg egy ismerős ágy, mint jelképes bölcső és koporsó, vagy mint ég s föld közé hajított szörnyű orsó, melyen az apokalipszis szála leng fel és le. Harmincnyolc őszén udvarunkban tankok álltak. A tankok, gyáva tankok elmentek ... Merre mentek ?! Nem védték meg a kisgyermek játékait. Nem, ne, soha többé! Babakocsi gurul véres tetemek közt, s egy felpuffadt lóban megakad, üveg csörömpöl, hull a vakolat, az ébresztő csengése ijesztő zajba fúl. Nem, ne, soha többé! Micsoda csend van, milyen némaság?! Kiszakadtak a nyelvek, a szájak beszélő szirma? Mintha egy óriás az égre füsttel torz jeleket írna, s őrjöngő tintahallá válna a világ... Nem, ne, soha többé! Nem visít sunyi jaj, Hisz órdítani már szinte béke. De a kínok körmönfont ravaszdi féke nem ereszti torkodon át a szót: Jaj, ne, soha többé! Verejtékben fürödve felültem, ágyamat néztem, már eszelősen egészen, s a félálom hangján dadogva magamban mondtam: Ez ágy, és nem koporsó, nem ég és föld közé hajított szörnyű orsó, ez ágy, amelyben pihenni kell. Arcom meghervadt, mint a fű, kihúnyt szemem fénye, a riadt gyertyaláng. Rossz apák, anyák, pártok, bárgyú diplomaták, szégyelljetek ezt a bűnt!... Ha százszor megtorolják rajtam, nem az én bűnöm, nem az én vétkem. Fejet nem hajtok, nem pirulok, nem az én vétkem! Vádolni csak az elárvult gyermeknek van joga !... (1957) GYURCSÖ ISTVÁN: Köbölkúttól jöttek Köbölkúttól jöttek a katonák. — A toronyóra éjjel hármat ütött — és a szögyéni szerpentin út öltözött, vállukra kapkodták a tarisznyát. — A háború után már a béke fölött virágozhatna a nép kertjébe, riadtan vonítottak a kutyák. de a hideg törvény kórót nevel, Békés ágy, mindörökké.... Harang kondult, veszély árnyékát ijedten hirdették a falu fölött: s a nép álmosan, pisszegve és az éjfél utáni vad órán, a szögyéni sötét kertek alján konok paraszti tömeg menetel. (1947) DÉNES GYÖRGY: •• Öcsém Sok fegyvert láttam életemben, sok fényt a fegyverek csövén. Fegyver csövén nézett a sorssal szemközt a fronton jó öcsém. Ügy hullott földre, mint a bús, száron ütött kék vadvirág, vérébe fagyva így törött le családfánkról az egyik ág. oS SS MAGUNKRA Egy nap reggelre fehér lett az udvar, szűzi fátylával betakart mindent a hó! Aztán szitálni kezdett az . eső, és minden csupa latyak lett. A kert végén őrködő jegenyén varjak ültek. Lustán, lomhán gubbasztottak, mint nagy fekete galambok. Nem a- karódzott nekik a sáros kertben kóborogni. Csak ketten voltunk odahaza. Anyám élelmiszert hajszolt a faluban, én mesekönyvet lapozgattam, ■ ápám csendesen olvasott. Annyira elmerültünk, hogy nem is hallottuk a kopogtatást. János bácsi, a sánta postás lépett a szobába. — Agyonlsten! — Adjon az Isten, János bácsi! — Erőt, egészséget. — Valami jó hirt hozott? — Hát ahogy vesszük. Aki nem szeret Itthon lenni, annak jó... — Csak nem hivnak valahová? — De bion. Hosszan kotorászott a három-négy levél között a mély táskában, mig megtalálta az a- pámnak szólót. — No e lesz a... —Behívó?, A postás bólintott és zavartan köhécselt. — Éreztem — suttogta apám és arca halványabb lett a fehér falnál. — Rám ne tessék haragudni.... mentegetőzött a postás. Apám nem válaszolt. A vékony paplrcédula remegett a kezében. — És hová szól? — Komáromba... — Az nem jó! Tizennégyben én Is ott szolgáltam. — öregvár — teszi hozzá a- pám, mintha magának mondaná. — Az, az! Hogy az ég szakítaná össze!... Mert tetszik tudni tanító úr, ott az ember csak eget, földet és katonát láthat. Mindent eltakarnak a falak... És azért hálistennek itt vagyok, 1 kibírtam. Igaz, hogy az egyik lábam... Az Isten áldja a tanító urat! — Isten vele, János bácsi, f — Ott se felejtse tanító úr, a másik oldalon is emberek ; vannak. Az öreg postás elbicegett. Apám egy székre roskadt és az asztalra hajtotta fejét. Ez minden, ami arról a napról megmaradt bennem. Pár nappal később egy kisváros szétbombázott állomásán katonák sorakoztak, körülöttük mindenhol emberek tolongtak. Az egyik helyre apró emelvényt építettek, tele nemzetiszínű zászlókkal. Mellette katonazenekar verte dobon, cintányéron a talpalávalót: Fel, fel vitézek a csatára, A szent szabadság oltalmára. Mi is ott álltunk anyámmá’ a tolongó, ideges emberek kö zött, közel az emelvénybe? Minden oldalról nyomtak, lök döstek bennünket. Néhány hal ványarcú kölyök állt mellettem és a zenekar ütemére teli to- rokkal fújta a dal gúnyos vál- tozatát: Fel, fel cipészek, a padlásra, a szent szabadság oltalmára, mennydörög a kaptafa, villog a tű, üssön belétek nyilasok a ménykű, a ménykű! Egyre többen figyeltek rájuk és ők kuncogva, egyre ismé- telték dalukat. A közelben álló csendőr hegyezte a fülét, de a nagy zajtól semmit sem hallott. Pár lépést tett feléjük, de a kölykök fityiszt mutattak néki és eltűntek a széles parasztszoknyák mögött. — Hátrább, hátrább! — mordult dühösen a csendőr az asz- szonyokra, amikor rájött, hogy a kölykök rajta mulattak. De az asszonyok nem ijedtek meg. — Mit ordítozik? Nem látja, hogy ott megy a férjem? — förmedt rá egy tömzsi parasztasszony. Egy halvány asszony még hozzátette: — Menjen maga is a frontra, ott ugráljon! — toldotta meg valaki. — Erős, mint a bika! — Itt könnyű vitézkedni. Minden oldalról kiabáltak és az öklüket rázták felé. A csendőr meghökkent és békiiléke- nyen visszaszólt: — Ha majd az alispán úr elmondja a beszédit, közelebb mehetnek. A zenekar hirtelen elhallgasd a zni elcsitult. A fellé igózott emelvényre ila. . my almaképu ember lé-
