Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-05-03 / 18. szám
MACS JÓZSEF! TŐZSÉR ARPÁD: Bűnbánó tavasz Serénykedik a város. Locsos fénnyel szinültig telt utcák tekergenek kivágott karikásként. Egy bolydult nyáj vonul rám: házak, autók, emberek. A jó füvű mezőre kivert csorda tülekedő, víg vonulása ez. Állok bódultán: hát újra*tavasz van, pedig már kezdtem megszokni a lesz-t. Tavasz: lépnek házak meaculpázva, vörös lobogókkal pirul a tér, s talpig zöldbe öltözve fogadkoznak a fák, hogy nem, már nem lesz soha tél. Tavasz, vonuló tavaszom, én hiszlek, s hiszlek bűnbánó, lázbékés világ, mert kitanulva törvényrigolyáid, a mi dolgunk lesz már vigyázni rád. TÓTH ELEMÉR: KETTEN ‘-a csók nélküli éjszakák ellen Ha elmegyek, nincs, aki csókot adjon, nincs, aki megfogja a kezed. Ha elmész, nincs, aki csókot adjon, nincs, aki megfogja a kezem. Mint álma a fáján, fejünk felett csüng millió bomba Nem is kell, hogy mellém zuhanjon, visszatérek őseredeti koromba, a semmibe. S ha jön az este, hány asszony sóhajt (nem lesz aki csókot adna): ■ 0, jaj! Ne félj! Ha egyszer mindenki álmodik , majd a halálról és sikoltozva ébred., me gmenekül tünk. CSONTOS VILMOS: Ébredés Harmincöt évet végigaludtam, S az életről, jaj, keveset tudtam. Nem voltak csodás s merész álmaim. Csak botorkálva vittek lábaim. Kancsal szemekkel magamba néztem, Az is csoda, hogy eddig elértem. A sors suhintott s arcomba vágott, Az élet hörgőn felém kiáltott, S én hosszú, hosszú szunnyadás után Felriadtam! — És még mindig bután Hunyorog szépről álmodó szemem: Az élet jajdul^ felém véresen. Remeg a föld, és véres emberek Rongyait tépik bősz viharszelek, Ágyúk dörögnek, házak omolnak, Gépszörnyetegek lomhán robognak, S embercafatok lógnák a fákon: Milliók nyögnek máglyarakáson! Előbb megnézem, véres-e az ingem. Jajgatni mindig marad még időm! Csendben mondom — huszonötön innen, Mint akinek még semmi se fájt. K O Q 2 < Vi < C CD _o “O c Q) un u E o “O c o E (De jól emlékszem a deszka-szemű vak ablakokra, A roncstetőkre, felpuffadt, szén-testű lovakra, S a tavaszra, mikor meghalt a békesség szép-szirmú virága.) Ma láttam egy lányt, a Nap szeretőjét. Odaadta magát minden kis sugárnak. Csendben mondom — huszonötön innen, Mint akinek már semmi se fáj. (De jól emlékszem, a tó fölött lökhajtásos repülők szálltak, Kisfiú ujjal mutatott fel rájuk, s a bronzhajú lány Csillanó mosolyán kinyílt a békesség szép-szirmú virága.) így áll az emlék a Jelen mellé Deszka-szemű vak ablakával. Csendben mondom — huszonötön innen, Miint akinek minden újra fáj. Iszonyát tölt el, és düh fojtogat: Hallok uszító kiáltásokat, Halálba futó népeket vezet Tébolyult vezér... Jaj, felébredek S ordítom, ahogy a torkomon kifér: Miért kell a vér, miért kell a vér ?! Sirató anyák sikoltják velem: Átok legyen a gyilkos fegyveren, S átkozott legyen, ki kézbe fogja, Hogy embertársait eltapossa S Vérben gáZöljoh Végig e földön: — Megátkozottá« fusson örökkön! (1943) MARADTUNK VI pett. Vastag tokája alatt pompás, aranyrojtos nyakkendő fityegett, haját fényesre simította valamiféle kenőccsel. Főúri megjelenése, biztos fellépése az olyan ember hatását keltette, aki előtt mindig mindenki meghajolt, meghátrált, aki azt hiszi, hogy a világ dolgai úgy mennek ahogy ő akarja, Hangja öblösen, mélyen zengett: — Magyar testvéreim! Vitézek! A magyar hazának hősökre van szüksége... Valahol a közelben megszólalt egy mozdony sípja és az emberek kiabálni kezdtek. Többé semmit sem lehetett hallani. Csak az alispán tokája a- latt röpködő aranyrojtos nyakkendő jelezte, hogy tovább beszél. Nagyon rossz helyen álltunk. Apám valahol a túlsó oldalon lehetett, mert nem is láttuk. Megpróbáltunk áttolakodni a tömegen, de az emberek dühösen ránkförmedtek. — A férjem, a férjem, a másik oldalon van. Eresszenek! — rimánkodott anyám, de senki se mozdult, hogy utat adjon. Előttem egy nagy bajuszú katona topogott a hóban. Riadtan néztem fásult mozdulatlanságát. Csak ádámcsutkája futkosott le s föl ráncos nyakbőre alatt, mintha könnyeit nyelte volna. Végre az alispán abbahagyta i beszédet. Most egy pap lépett az emelvényre és a tisztek kiabálni kezdtek: — Térdre, térdre mindenki! Senki sem mozdult. A nagybajuszú katona fekete ragyát köpött a frissen hullott hóra. Ránéztem, aztán azt figyeltem miként, nő, kövéredik a fekete pont. Észre se vettem a pattogó vezényszavakat és az elmenetelő katonákat. Az emberek meglódultak, valaki a lábamra taposott. A- nyám húzott, cipelt maga u- tán. Most már semmit sem láttam a körülöttem tolongó emberektől. Sírni kezdtem félelmemben. Sírt és jajgatott mindenki. Fiúkat kereső bomlott anyák, jajgató feleségek, visító gyerekek — ez lett a szorongó tömegből. Egy ideig úgy tűnt, hogy a zenekar hangjai felülkerekednek, de aztán csak a nagydob puffogását hallottam. — Vince! — Apa! — Gábor! — Istenem! — Ne hagyj itt! — Vissza, vissza! — rázták puskájukat a csendőrük és a katonák. Valaki eszelősen felsikoltott: — Engedjenek! Egy görnyedő .öreg paraszt hangtalanul mondogatta: —Istenem, istenem... De minden hiába volt. Senkit se engedtek a vonathoz. Csak a zenekar vonult a katonák nyomában. Az emberek még föl sem ocsúdtak a szörnyűségből és a hosszú szerelvény máris meglódult, mozogni kezdett. A zenekar most a szózatba kezdett és az emberek hangosan zokogtak. A nyitott marhavagonokban ágyúik mellett lehorgasztott fejjel álltak a katonák. Egynek se volt sapka a fején, egyse tekintett fel, egy se integetett. Olyan egyformák, olyan halványak, szinte sárgák voltak. Csak kopaszra nyírt fejük világított, mint katonatemetök kopjafáin a sisakok. Lassan elgördült előttünk az utolsó kocsi is. Nem láttam a- pámat, nem tudom, melyik volt a sok közül... Előttünk egy asszony a sáros latyakba roskadt, úgy zokogott. — Elvitték, elvitték! — kiabálta eszelősen és térdenállva tépte magáról a ruhát. Egy vasutas ment hozzá és elvezette. Az egyik oszlopba fogódzva őszhajú néni állt. Fejéről lecsúszott a .kendő, szederjés ajka hangtalanul mozgott. Anyám nem szólt, nem jajgatott. Csak a könnyei folytak és halvány, nagyon halvány volt az arca. Ott álltunk az állomáson és néztük a hóban feketéllő sínpárt, amelyen begördült az apámat szállító vonat. — Nem engedtek hozzá... — suttogta anyám és kézen fogott. Nagyot, sötétet fordult velem a világ: Mihajlovics Emlékeim mélyén kézi nyomdagép áll benn az udvarunkban. Peter Mihajlovics fürge lábnyomással röpcédulákat gyért. A konyhakertünkben kizöldellt a hagyma, anyám friss ágyakba paprikát paléntáz ... Peter Mihajlovics, ízlett a friss hagyma sóval és kenyérrel? Akkor nem kérdeztem, mert csak cirillbetüs jelszókat gyártottál s mire megtanultam nyelveden néhény szót, téged nyolcadokra osztott fel egy gránát,,. Fényképedet akkor skatulyába tettem, s benne keresgélve megkérdezlek néha ízlett a friss hagyma sóval és kenyérrel? Talán nem is tudod, még ízlelted volna nyolcadokra tépett egy eltévedt gránát,,. De a fényképeden egészben maradtál Peter Mihajlovics. Sándor, József, Benedek Igen, az elbeszélés elméből következtetve feltétlenül így kellenő folytatnom: — Jönnek a jó melegek! Mert a három név minden kétséget kizáróan tavasz hírnöke. KU* lön-külön és együttvéve Is új évszakot jelez. És én Is a tavasz kezdetéről szeretnék szólni! ezúttal. Ámbár be kell vallanom, hogy a címben szereplő nevek nem holmi poros kalendáriumok ihletésére Íródtak le. Az én Sándorom borostás állú szovjet katona. Az én Józsefem tizennégyévesforma gyerek. Az én Benedekem messziről érkezett aranyos kis péniló. Hogyan kerültek mégis naptári sorrendben egymás mellé? Szög-i ről-végről elmesélem, csak legyenek türelmesek. Fogcsikorgatd téli reggel. Az eresznek földig érő a szakálla. Holt terület vagyunk. A németek már elvonultak, az oroszok még nem jöttek. A házak fölött fütyülő golyók megbénítják az életet. Senki sem mer mozogni. Magam is az Istálló küszöbén bosszankodtam. Mert a háborús napok eloldották jászolától a tehenünket és hogy ne szomoritsá szivemet az üres helye, hát egy kimustrált lovat fogtam be a rét* ről. És ez a ló olyan, hogy éjjel-nappal enni kellene neki s nem’ mehetek vízért a kútra. Mikor kiválasztottam a gazdátlan állatok sokaságából és büszkéd bekötöttem az istállóba, apám azzal nyitott ajtót anyámra: — Lovat fogott a fiad! — Ilyen ügyes? — ámult egyet, — Ilyen. — Oszt hol fogta? — A réten, szőröstől-bőröstól! Egy cseppet sem túlzott apám. Nagy szőre volt a lónak. Be lehe* tett volna fonni. És a bőre alatt már nem volt semmi, csak féléit meson zörgő csont. — Szőröstől-bőröstól fogta... De az utat, golyók torlaszolták el a kutunkig! Mérgesen pislogok a szegény állatra és többször meg Is csiklan- dom villával az oldalát, mert nem enged magához a haszontalan. Konyul le a füle mindjárt és harap mint az istennyila. Se befogni, se ráülni, se kivezetni az Istállóból. Így gondolkozom hátamat az ajtófélfának vetve és egyszercsak észreveszem, hogy csendes lesz a világ. Nem süvítenek a golyók, nem csapódnak be az aknák. Apám hangját hallom megnőni a hideget lehelló csendben. — Gyere be azonnal! Néhány ugrással bent termek. Kis rácsos ablak van a házunk oldalán és most mintha azért lenne, hogy mutassa a fejleményeket, A dombokról gyalogosan, szekéren és teherautón ereszkednek le falunkba az oroszok. A frontkatonák meg sem pihennek jóformán, mennek vagy hús2 kilométerrel tovább, a többiek maradnak. Trénszekerekből áll a falunk. Kiabálás, lárma, zür-zavar minden* felé. A2 élet azonban nem állhat meg. A ló várja a vizet, mennem kell a kútra. Fogom a vedret és megyek. Ropog a hó a talpam alatt: Ismeretlen, soha nem látott arcokba ragad a tekintetem. Megitatom az állatot. Aztán visszatérek a házba és mghúzódom a sok orosz közt. Főznek, tisztálkodnak. Egy idősebb orosz mindenhogyan barátkozni akar velem. Alacsony, zömök ember. Kínos-keservesen beszél magyarul. De anyám int a szemével, hogy legyek tartózkodó. Ö azonban egyre csak édesgetne magához. — No, gyere hozzám... ne félj..'. Sándor bácsi vagyok... nekem Is van fiam a Donnál — mondja nyájasan és én nem mozdulok., Kihúzódom a2 udvarra. Persze, kint sem jobb, mint bent. Mert amit látok, attól hevesebben dobog a szívem. Az oroszok a házak közt. Dübörög a fagyos föld. Kozákok lesznek minden bizonnyal. Egy kép táncol a szemem elé. Levegőbe szökő paripa, rajta kivont kardú huszár, kozák. Valamelyik tankönyvből ragadt bele az emlékembe. Elszomorodom. A befogott párára gondolok. Semmi hasznát sem veszem. Csak' abrakolom, meg hordom neki a vizet. És a vágyam nem teljesülhet. Nem ülhetek rá, nem nyargalhatok ki rajta a házak közé. Lám, a kozákok szinte repülnek a lovaikon! Betaszítom az istállóajtót azzal az eltökélt szándékkal, hogy eleresztem az állatot. Nincs benne erő, reszket a lába, lerogyna alattam, ha ráülnék. Nem kell! De az utolsó pillanatban mégis meggondolom a dolgot. Először áll ló a2 Istállóban! Az oroszok a tűz körül ülnek és derékig pucéran heverésznek. Vannak vagy húszán, többnyire széles pofacsontúak. Ügyet sem vetnek rám. Csupán Sándor bácsinak ragyog fel az arca. Azonban csakhamar felhó mögé rejtőzik ez a tiszta ragyogás. Észreveszi a bánatomat, — Mi bajod? — tudakolja. Megrántom a vállam. Nem felelek. Minek avatnám bele a bánatomba. Egyenruhás, ismeretlen még a vezetéknevét sem tudom. Mondjam neki, hogy láttam kint a kozákokat, és lóra kívánkozik testem-lelkein? Dehogy mondom. Ügyse érnék el vele semmit. Vagy hozakodjam elő a csupa csont meg bőr lovammal, hogy kinevessen? Ah, nem szólok. Hallgatok bölcsen. — Gyere csak utánam, megmutatom Benedeket! — Kicsodát? — lépek gyorsan a nyomába, mert azt hiszem, hogy a falunkbéli öreg rokkantat akarja megmutatni. — Benedeket! — Az meg mi lesz? — kezdek kételkedni a sejtelmemben. — Ez ni! — mutat egy ringó húsú póni lóra a kertben. Trénszekér oldalánál szunyókál a szép kis állat. Csodálkozás bénítja meg az ajkam. Ez igen! Ezért érdemes volt kijönni. Mennyi ló. És Benedek köztük a legszebb s a legszelídebb. Egyből megbarátkoztam Sándor bácsival, Melegen sugárzik rá a szeme. Tetszik neki a hirtelen megváltozásom. — No, te mit mutatsz nekem? Kézenfogom és vezetem az istállónkba. Rányitom az ajtót az én gyengécske, harapós, rugós lovamra. Lóg a feje, reszket a lába, de azért haragosan lekonyul a füle. — Ejha. Milyen kár, hogy hamis. —Eí a bajom! — mondom. Látom, hogy töpreng s valami nagy-nagy szándék ül ki vastag szájaszélére. — Tudod mit? Cserélünk. Te nekem adod ezt a szőröset, én meg neked adom a Benedeket! Most mit csináljak? Ugor jak a nyakába egyenesen? Nem tehetek ilyen bolondságot. Elronthatom az egészet. Megjátszom a közömbösét. Faarcot vágok és vállam vonogatásával akarok többet szerezni. — Minek nekem a Benedek. Mi hasznom belőle nyereg nélkül? — Csak annyi baj legyen — nevet Sándor bácsi és a trénszekér mélyéből elökotor egy nyerget. — No jó lesz? Nem tudom tovább palástolni az örömömet. Topogok a hóban mint egy vérmes csikó. Aztán elnyargalok az istállóba és kivezetem a rúgós lovamat. Sándor bácsi meg eközben eloldja a Benedeket. És pillanatok alatt megtörténik a csere. — No ülj fel rá! — elégeli meg a hízelgésem. — Parancs! — felelem katonásan Aztán amikor már kengyelben a lábam s a kantarszár a kezem- I ben, azt érzem, és most ki is mondom, hogy nem március húszon* I egyediként kezdődik a tavasz. Jóval korábban, tél derekán...
