Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-04-19 / 16. szám
ILL ILLYÉS GYULA: HAJNAL, április, DEpRESsZIO ö kelt megint — ki más lehet? napi kosztjáért, ölni készen kiéhezett sárkányom, kétségbeesésem. De az esöszag? s — madárbe - szed! Ki se kell nyitnom már szemem: odakint megint csupa kék, csupa zöld, csupa fehér selymesen gyűlik, tizenhétévesen, susog, tipeg a türelmetlen táncterem, a húr-hangol6 kikelet. JÁN LABÄIH: DAL Azon az estén a nyárfák mélabús susogását és a tó hullámainak csendes nosztalgiáját hallgattam, rejtőzve szomorúságom mögött. S akkor hallottam meg a hangod, amelytől az alkonyok elvesztették nevüket, s a pillanatok a vágy és a feledés egyetlen érintésétől örökkévalóságban egyesültek. És a házam előtt kivirágzott az odaadás almafája. JÁN LABÁTH: Dubrovnik A város felett két madár zsibbadt kiáltása kereszteződött, madaraké, melyek átröpiiltek a szem azúrján. Fehér, kék... A szem — két madár bizarrságával — átdb'fött tartályából, kiömlenek a színek. Halott a szem, melyben nincs többé szín; halott a szem, melybe a hangulat megkövesedett viperája fészkelte magát, a ciprusok ezrei közül egy. Érkeznek és távolodnak az idő hullámai. JÁN SKÄCEL: ESTE A málna színű égen a nap oldódik. Téglafal mögött orgonavirág bódít. Susog minden levél. Gesztenye no, az éjbe moccanatlan. Kövekben kúszik az éj. TÓTH ELEMÉR fordításai MÓRICZ ZSIGMOND: • • BÖZSIKE PÖRÖL A lany nyílt szemmel nézet az ügyvédre: — Be akarom perelni Üveges Imrét. Az ügyvéd kedvtelve nézett a lányra. Kerek arcú, nagyon fiatal, ártatlan kislánynak látszott. Ritkán lehet ilyen tőről metszett kedves lánykát látni. Hajnalpiros arca úgy ragyogott ki a zölddel szőtt fehér selyemkendőből, mint a bimbó az ágon a levelek közt. Nézte, nézte, s önkéntelen a falusi romlatlanság édessége csapta meg, ahogy a költők, írók rajzolni szokták. A kislány, aki becsukatja magát a nénjéért, mert halhatatlan ártatlanságában úgy érzi, a meghalt nővére bűnéért a családnak szenvedni kell. — Hát fiacskám, miért akarja perelni? — Mert van nekik házuk, szőlejük, ha jó termés van, akkor huszonöt hektó boruk is terem. — No jó, ez még nem ok. — Meg aztán rendőr lett Budapesten, az anyja avval dicsekszik, hogy száznegyven pengő fizetése van. Az ügyvéd picit mosolygott. Ennyi racionalizmust nem is tett fel erről a fiatal lányról. Ennek a hangjában nem volt semmi zavar, nyugodt volt és tiszta a szava, mint a pacsirta füttye. — Igen. Ha semmije se volna, egy szót se szólnék. Míg napszámos volt, nem pereltem, mert mi az, egy pengő, egyhúsz, és abból még élni is kell. Mit tud fizetni? — Ez logikus — mondotta az ügyvéd, s feltette a kérdést: — Mi címen akarja a pert megindítani? Illusztrálta: KOPÓCS TIBOR — 'Gyermektartásért. A lány olyan egyszerűen mondta ki a szói, mintha azt mondta volna: 30 reggelt. Az ügyvéd hozzá volt szokva ezekhez a perekhez. Ma alig is van egy kisvárosi ügyvédnek más pere. De azért ez a nyílt bejelentés e pillanatban szentimentális érzelmeiben bántotta. —Él a gyermek? — El, hállstennek. — A legény elismeri? — El bizony. Már egyszer el is ismerte, mikor megbüntették magzatelhaj- tási kísérletért. — Ügy. llát mért nem folytatta le akkor a keresetet? — Még akkor hittem neki, de azóta kliült, hogy van neki tartalékban egy lány. A meg a barátjfitul esett meg, aki nekem is jószívvel barátnőm, most is avval eszi á fene. A z ügyvéd megállóit. Volt benne egy kis művészi és irodalmi érzék. A falon falusi témájú képek voltak. Kis ház a kis patak partján, kis parasztlány ül a parton és piros kendője úgy virít, mint a pipacs a búzában. Az volt az ízlése, ilyennek szerette látni a népet, ő abban nőtt, hogy az életben a szépet és az ártatlant kell keresni, a tövis nélküli rózsát. Nézte ezt a lányt, és meg volt sértve. Külső megjelenése annyira mocsoktalan volt, hogy ha a sza- viatnem hallaná, képtelen volna feltenni róla a legcsekélyebb romlottságot is. De hát ez romlottság-e... Ezek a lánykák, ott falun, a legelső ébredéstől kezdve a természet gyermekei. Nincs misztérium előttük. A titkot csak a kultúra emberei a természet gyermekétől azt az önkéntes szemérmet várják, amit beléjük nevelt a jó lakás, a jó koszt és az iskola. — Hogy híjják magát? — Bimbó Erzsébet. _ __ — Tehát megindítjuk a pert, Bözsiké... Biztos, hogy rendőr az Üveges Imrei — Karácsonyra már haza is küldte a civilruháját, és az anyja dicsekszik vele. hogy a fia rendőrlaktanyában lakik, és hatvan pengőből kijön egy hónap alatt. — Na, hogy ismerkedtek meg? — Falubeli... Könnyű volt megismerkedni... Eleinte csak udvarolt, odajárt hozzánk két esztendeig. — Aztán házassági ígéretet tett? — Tett. — Ki erre a tanú? Lehet tanút állítani? Hallotta valaki? — Hallhatta. — Vagy csak maguk közt beszélték? — Nem kellett azt beszélni. Azt az ember úgyis gondolja. Egyebet sem lehet gondolni olyankor. — A maga anyja tudott a dologról? — Tudott. — Nem volt ellene kifogása? — Mér lett volna? Gazdalegény, mi meg csak szegény emberek vagyunk. — Mondta ezt valaki előtt? — Jobbadán csak kettőnk között. — Hát akkor ez ebből a szempontból gyengén áll. Szerelmi viszonyt mikor kezdtek? — Csépléskor — És otthon is folytatták? — Igen. — Maguknál is aludt? — Legtöbbször. — Magának vannak lánytestvérei? — Vannak. — Nem ahhoz járt valamelyikhez? A lány felnevetett. Most először, de nagyon jóízűen. —Nem. Csak hozzám. S a hangjában még valami kis büszkeség is volt. — Szóval, a testvérei is lehetnek tanúk. — Lehetnek, ha akarnak. — És ő nem tagadhassa, mert ott van a levélirkálása is. — Mi az? — Az úgy volt, hogy mikor bement katonának a városba, azt mondta, én meg menjek be cselédnek. De én azt mondtam, nem megyek, mert akkor még egy lesz. Ez volt a baj, mert itt romlott el. Az a másik lány, akit mondtam, idebe szógált. De ő azért irkáit levelet, csomagot kért, küldtem is neki sokszor. Meg is köszönte és abba a levélbe írta, hogy ne búsuljak, ő a gyereket soha el nem hagyja, mindig jó apa lesz... — Itt van a levél? — Nincs, mert anyám nem adja ki a kezéből... Már egypárszor mikor hazajött, el akarta venni, hogy az anyám mindenkinek mutogassa, de anyám nem adta oda neki. — Maga odaadta volna? — Dehogy adtam volna, inkább én mondtam anyámnak, hogy ki ne adja a világért se, evvel lehet pert nyerni. — Mért nem ment be maga cselédnek, mikor híjta? — Hát kérem, akkor sem lehet pert nyerni, ha két gyerek meg három gyerek van. Az ügyvéd szeme nagyra kerekedett: ez nem romlottság, ez tudomány. Ez tisztában van a törvénnyel. — Mikor született a gyermek? A lány elgondolkodott, akkor édes hangon mondja: — A jóistenke se tudja így fejbül eltanálni... De van otthon egy öreg jegyző, nem kell neki szólni semmit, a tudja. — Az számon tartja a maguk gyerekeit? — Csak belenéz az anyakönyvbe, megmondja. A z ügyvéd az írásba hajolt, valamit jegyzett, akkor azt mondta: — Na, most térjünk a komoly dologra. Mit szánt nekem a behajtásért? — Ha megkapom, én se sajnálom. — Én behajtom, fiam, most megyek Pestre, megtudom a címét, fizetését, mindent. De maga mondja meg, mit gondol. — Száz pengő elég lesz rá? Az ügyvéd kicsit hallgatott. Nem szabad hamar válaszolni, mert akkor azt hiszi, túlfizette. — A száz pengőt jó szívvel ajánlja? Akkor nem fogja sajnálni, ha fizetni kell? — Nem. — Hát most arra feleljen, hogy maga kapott-e valaha valamit tőle?... — Én soha még egy krajcárt sem. Még jószerével azt lehet mondani, hogy cukrot se, ahogy szokás. — Akkor miért volt jó hozzá?... Szép fiú? A lány kihúzta a vállát a puha parasztkendóben. — Ha szép nem lett volna, rá se néztem volna. Olyan magas, mint ez az ajtó. Az ügyvédben valami ötlet támadt erre a büszke szóra. — Most figyeljen ide. A pert meg fogjuk nyerni, s a legény sokat foa fizetni... Mit gondol, mit kérjünk? — Nyolcvan pengőt havonta... Ha ő hatvanból urasan megél, akkor ne küldje az anyjának haza a nyolcvanat, hanem küldje nekem, meg a gyerekének. — Majd meglátjuk, mit ítél meg a törvény. Az bizonyos, hogy terhes lesz neki, még ha húszat ítélnének is meg és a költségeit, persze... De ha Üveges Imre azt fogja mondani, hogy inkább elveszi magát feleségül, akkor hozzámenne? — Nem is akarok tudni róla, mert azt mondta, agyonüt, ha feladom. — De ha mégis azt mondja, hogy inkább elveszi, mint hogy fizessen. — Az igen. — Mi az az igen? Hozzámenne? — Az a kérdés, hogy mondja? Milyen szóval?... Ha muszáj vóna, hogy hozzámenjek, akkor nem tagadnám meg. ,1
