Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-01-11 / 2. szám
5 ú. i. N. LÁSZLÓ ENDRE RÉGEN ÉS MOST Régen arany kacajod és leheleted megborzongatta a kék vizeket, és borzongásuk bennem él tovább... Most magányosabb nem is lehetek, s ha a szekrényben az egerek nem rágnának, csak a szél zúgását hallanám ezen az őszi éjszakán... Mert nélküled borús a nappal és az éjszaka pokolsötét. Lovacký Mikulás — rajz FECSÖ PÄL: T opográíia Korunkat radarok jelzik. Lelkünket; bizalmatlanság kilométer-kövek a csalódások, tyúklépésnyi a boldogság. Töprengünk! Dolgozunk! Gondolkodunk! Reszket a kezünk s idegorvosunk morfiumot szív az ampulából, s az üveg alján ott hagy egy kicsit, homlokát törli, magára gondol- a kelleténél több jut a gondból, több a neon, a kávé, idegbaj bizalmatlanság s mégis mióta ily csúnyán állunk nagyot ugrott velünk a világ. Többet akarunk, mint tettünk (talán többet mint tudunk) ez a mi vétkünk, álmunk, előnyünk, idegbajunk. Kételkedésünk nem gyűlölködés, talán tudásszomj, talán szeretet. De jó lenne félelem nélkül térképezni a lelkeket. E számunkban folytatjuk múlt évi irodalmi pályázatunk további helyezettéinek közlését. A III. díjat Hlavatý Márta, nyerte. Pályázatunk negyedik helyezettje Balázs Ilona, míg az V. díj nyertese Nagy László. Itt szeretnénk megnyugtatni pályázatunk további helyezettjeit, hogy idővel az ő írásaikat is közöljük lapunkban. HLAVATÝ MÁRTA HIÚSÁG 1965 E reiben pezsgett a vér. Az örömtől égett. Boldog volt. Nagynak érezte magát. Ő volt a híres opera- énekesnő, Mária Callas, a Beatles fiúk csak számára énekeltek. Egyszer színésznő volt, másszor már betegeket gyógyított, vagy a tudományok titkait boncolgatta. Beképzelt volt. A mindentudó szerepét testesítette meg. Mert képes volt mindenre, mert hatalmas erővel rendelkezett, mert kezdő fiatal volt az életben, ő volt az ifjúság! A tavasz vége felé közeledett. Ajándékkosárban kínálta helyét a szárnyait bontogató nyárnak. Ő hanyatt feküdt a még nedves füvön. A föld felszálló hideg párája közömbös volt számára. Élvezettel nézte a felette szétterülő kék eget, a felhők mozgását, mint szállnak lejjebb és lejjebb. Cgy látta, mintha a távolban talajt érnének, mint a messziről jövő vándormadarak. Majd szempilláit lehúnyta, gondolkodni kezdett. Gondolatainak gyors árja egyre lejjebb, mélyebbre sodorta. Zuhant. ... A III. b-ben befejeződött az érettségi vizsga. Kábultan támolygott ki az osztályból. Nem hallotta, nem fogta fel a többi diák hangos vitáját, a fel-felcsendülő kacagást. Csak ment, sodródott a sűrű járókelők között. Semmi sem érdekelte őt, sem a szebbnél-szebb árukat kínálgató kirakatok, de az őt kísérő pillantások sem. Feje zúgott az előbbi feszültségtől. Szeretett így magányosan álmodozni. Már rég elhagyta a nyüzsgő, forgalmas várost. A külváros csendje lehűtötte nyugtalan idegeit. Egyszerre súlytalan testnek, könnyűnek érezte magát. Minden egyszerűnek tűnt körülötte, ö nem szerette a fölösleges problémákat. Nem szerette azokat az embereket, akik minden parányi megnyilvánulást nagy dolognak tekintették. Minek? Ót a magánélet titkai érdekelték. Szerette a váratlan fordulatokat, a különleges, szokatlan embereket. Minden után vágyódott. Mindent tudni akart. Kíváncsian hallgatta cipőjének monoton koppanását a meleget lehelő kövezeten. Majd a közeli park felé indult. Azon a helyen, ott találkoztak. Szembe jött vele. Fekete, csapzott haja a szemébe lógott. Magas volt. Keze zsebében lapult. Közeledett. A fiú szája sarkában ott füstölgött a már félig leégett cigaretta. Hát persze, hiszen felnőtt! Tizennyolc éves. A dohányzás mindenkiben megerősíti az ő felnőtt voltát. Abszolút nyugalommal leülni, megszokott mozdulattal elővenni a cigarettát, az ajak közé tolni, — micsoda gőg! Ő biztosan értett ehhez. A fiú fiatal volt, aki már cselekszik. Akinek már nem a szülők parancsolnak. Vége apja szidalmainak és anyja könyörgéseinek, hogy ne tegye tönkre az egészségét. Ő már biztosan mindenben maga Határozhat! önálló. Érett. Ügy érezte, hogy vele való találkozása próbára teszi a fiú bátorságát, aki mikor észrevette őt, kihúzta magát, de még esetlenebbé vált. — Szervusz. Elkísérhetlek? — Hirtelen megtorpant. Lába, mintha nehéz bilincsek volnának ráfüggesztve, a földbe gyökerezett. Kitágult pupillával csak egyre nézte, bámulta a fiút. Aztán hirtelen adta erővel megfordult, elindult. A fiú utána szegődött, elérte, aztán mentek egymás mellett. Ügy érezték, hogy már régóta ismerik egymást. Nem volt szükségük felesleges magyarázkodásra. A hallgatás,'a csend volt élete legédesebb pillanata. Boldog volt. Kölcsönös vonzalom kapcsolta őket össze. Barátság, mely olyan volt, mint a mágnes. Azután már minden nap találkoztak. Tudták, hogy minden órával, perccel közelebb kerülnek egymáshoz. S egymást követték a boldog meglepetések: sikeres felvételi vizsgája az egyetemre, az értesítés, hogy felvették. Azon a napon, akkor este vallotta meg neki a fiú azt, hogy szereti... ... Még mindig ott feküdt a nedves füvön, melynek felszálló párája lehűtötte testét. Fázott. Csupán csak egy pillanatra. A holnapi napra gondolt, és jóleső, meleg érzés futott végig tagjain. Holnap dolgozni megy. A CSISZ brigádra, segíteni fog az árvízkárosultakon. Megrázkódott. Miért? Valami gonosz manó kerítette hatalmába. Erő. Honnan ered? Merről jön? Mi az, ami megzavarja boldogságát? Valami szörnyű érzés telepedett szívére. Félelem?... Nem!... De talán: Igen... Fél! Igen... Már tudja. Agyában kavarodni kezdtek a gondolatok. Zavaros, csúnya emlékek. Fülében túlkiabálták egymást a szavak, mindegyik elő akart törni, elsőnek érvényesülni. Megismerte, felidézte saját szavait és anyjáét. — Nem, soha! Nem engedlek el, érted? Megtiltom! Persze, a kisasszonynak húz a szíve oda, ahol nincs szülői felügyelet alatt! Nem akarom, hogy rossz társaságba kerülj! Igen, hogy aztán úgy térj haza, hogy meg se ismerjünk! Értsd meg! Nem lesz abból semmi baj sem, ha nem mégy dolgozni! Sőt! — De, mama?! — tovább nem bírta, valami a torkát fojtogatta, nem tudott beszélni. Pedig meg akarta mondani, hogy ő már tud vigyázni magára. Ő nem akar kiváltságos lenni. — Én dolgozni akarok a közösségben! — kiáltotta szüntelen egy belső hang. Akaratlanul eszébe jutottak Steinbeck szavai: „Ne szálljon hited magasra, mint a madár, és nem fog porban csúszni, mint a féreg!“ Igen. Ö már régen elképzelt mindent. Előre örült mindennek. S aztán könnyes szemmel gondolt a fiúra. Határozott. Elmegy! Dolgozni fog, mert szeret dolgozni. A munka próbára teszi erejét. A munkával bizonyítja, hogy él. Az elet élni akart! Ö volt az élet! Fiatalok és öregek B eteges arcú vézna, kékszemű kislány szaladgált a falu egyik kicsi udvarán. Ha kiszabadult egy órára a szűk udvarból, tágas tér fogadta, ahol boldogan fut- kározott a falu aprajával. Vidám gyerekkacaj verte fel a falu csendjét, hisz a gyermekek még olyan önfeledten tudnak nevetni és számukra még az életről alkotott elképzelés új és szép. A beteges arcú kislány is ott futkározott a többi gyerekkel. Nevetett és örült a szabadságnak. Egy pillanatra még feltűnt előtte nagymamija ráncoktól barázdált arca, de a boldog szabadság tudata nem engedte hogy képzeletfonalát tovább szője. A nagymama pedig simított, még egyet ünneplő köntösén, és aggódó arccal indult el a bíróság épülete felé. A tárgyalóteremben helyet foglaltak a beidézettek. A kislány anyja a nagyvilági nők fitymáló lenézésével, kendőzött arcán átütő halvány pírral, helyet foglalt a teremben. Férje is ott ült, kifejezéstelen tekintetű szemében, mintha elmúlt emlékek tükröződnének visz- sza. Ott ült a nagymama is, özv. Szabóné. Aszott, öreg keze csüggedten pihent kötényében, háta meggörnyedt az idő terhétől. Fekete kendője sötét keretként övezte ráncos arcát. Tekintete folyton az első pad- ban ülőkön csüngött. Hát idejutott az ő Pista fia, akit még a széltől is őrzött? Fia életének apró mozzanatai merültek fel lelkében, gyermekkora, mikor leste minden kívánságát, aztán ünnepélyes bejelentése, mikor tudtul adta, hogy megnősül. Emlékezetében feltűnik menye mindig mosolygó, kedves arca, aki a legelső nap a segítségére sietett., Egy szomorú történet, egy többfelvonásos jelenet, melyet sajátmaguk játszanak el, nem kell fizetett szereplő hozzá. Képzeletében tovább peregnek a történetek. Megjelenik előtte unokája kedves arca, itt róla fognak dönteni, az ő további életéről. Itt őt kellene megkérdezni „hogy szeretné“. Hiszen két ember sze- retetéből és akaratából jött a világra, ez a két ember rendezi el továbbra is az életét. A házastársak közösen megegyeztek, rájöttek, hogy nem egymáshoz valók, a szeretet hiányzott mindkét fél érzésvilágából. Az ügyész kemény hangja megrezegtette a tárgyalóterem fülledt levegőjét. Szabóné figyelmét mindez elkerülte, képzeletvilága tovább szőtte az elmúlt események egymásután következő sorozatát. Az esküvő után a boldog házasok visszatértek a zajos városba, azonban minden vasárnap eljöttek látogatóba, eljöttek a jó ebédre, feketéztek és elmentek. Aztán a látogatások is elmaradtak, megjött a gyedek az elsőszülött. A fiatalasszony felkereste a nagymamát és kijelentette: ...éjjeli műszakban is dolgozom... ...tetszik tudni, nincs időm... Aztán eljött látogatóba, észrevette talán a gyerek növekedését, futólag csókot is lehelt a gyerek homlokára és távozott, hazatértek a kényelmes és tiszta lakásba, ahol nem zavarta őket a gyerek első, esetlen tipegő lépése, ahol nem volt útjukban gyerekkocsi, nem várt a piszkos pelenka a fiatalasszonyra és nem zavarta álmukat a gyereksírás. Szabóbének fájt nagyon szíve, ha arra gondolt, hogy milyen szegény az az anya, aki nem képes megtanítani gyermekét az első kedvesen csengő szóra, amely így hangzik, hogy „mama“. Az ügyész hangja zavarta fel merengéséből Szabónét. Mikor felszólították, szavait elnyomta a fel-feltörö zokogás, mit szóljon ő most, mikor a bíróság kimondta azt a hihet- lenül hangzó ítéletet. Hisz a bíróság olyan igazságosan tud ítélni a bűnösök felett, de miért őt bünteti most? Miért ő reá mérik ezt a szörnyű büntetést? Hát nem az anya a bűnös? A törvény nincs a nagyanyával szemben megértéssel? Minden remény odalett. Mit szóljon most ő? Odaadták neki a gyereket, nevelte, gondozta, ha beteg volt, ágya fölött virrasztott. Ó de nagyon szereti azt a gyereket, és most a bíróság könyörtelen keze elragadta tőle és az örökké siető, kendőzöttarcú, szívtelen anyának ítélték. Most mit tegyen ő, hogy ezek a jólétben elkényeztetettek kölcsönösen megegyeztek? Az est csendjében felcsendült unokája kedves hangja: Nagymami, nagymami!!! és ráncos arcán cuppogtak a gyermekcsókok. Balázs Ilona K éső délután volt. Ott ültek mindhárman a sátor e- lőtt. Cingár a maradék pénzüket számolgatta. Akárhogy is kombinálta, mindenhogyan csak 65 korona lapult pénztárcájukban. — Hát' ez bizony nagyon kevés — gondolkodott hangosan Cingár. Egy hete voltak csak távol hazulról, s bizony, már vágytak is vissza. Mindhárman falusi fiúk voltak, s most először voltak távol otthonuktól. Összesen 300 koronát hoztak magukkal. Szemükben ez hatalmas összegnek számított. Azt gondolták, hogy ebből egy hétig élhetnek, nagyvonalúan, vendéglői koszton. Végre megismerkedhetnek az életnek egy olyan területével, amely eddig ismeretlen volt számukra! Mert mi volt eddig az életük? Sablon. Napról-napra ugyanazzal a programmal: reggel hatkor kelés, egyórás zötyögés az autóbuszon, majd az iskola. Még az iskolai élet vitt valami színt egyhangú életükbe. A tanítás után megint egyórás zötyögés, és utána tanulás következett a végkimerülésig. És ez így ment napról-napra, évente háromszázszor. Vagánynak az év végén támadt az a gondolata, hogy a nyáron elmennek sátorozni. Ott azután élhetnek á maguk módjára! Nem lesz tanulás, nem lesz munka, és nem lesz, aki parancsolgasson majd nekik. Tehát úri módon fognak élni, más szóval kirúgnak a hámból. Már a táborozás első napjaiban bebizonyosodott, hogy három embernek 300 Kčs-ból egy hétig nem lehet „úriasan“ élni. Az első nap lemondtak a vendéglői kosztról. A napi élelmiszeradagot öt sóskiflire és egy üveg lecsóra szorították le fejenként. Ez egy pár napig elég is volt, addig, amíg nem fogyott el a hazai tartalék. Ezután jelentkeztek a bajok. Elsőnek Biciklisnél. Hatalmas étkü gyerek volt, és bizony az ő gyomra kezdett elégedetlenkedni a legelőbb. Mivel Vagánynál és Cingámál is fellépett ez a betegség, elhatározták, hogy az éhes gyomrukat sörrel fogják megtölteni. — A sör olcsó és láktatő — mondta Biciklis, így naponta négy-öt korsó sört is megittak fejenként Az úri életből így lett egy diákélethez hasonló valami. Nem is vették észre, hogy pénzük rohamosan fogy. Ezen az utolsó estébe hajló délutánon ilyen gondolatok kavarogtak mindhármuk fejében. Végül is Vagány tört* meg a csendet: — Srácok, volna egy ötletem... — Már megint egy ötlet, biztos valami badarság lesz — morogta Biciklis. — Hallgass már, te dönmögő-torkolta le őt Cingár, — hadd fejezze be a mondatot! — Tehát volna egy ötletem — kezdte el újra Vagány. Ma van már az utolsó alkalom, hogy kirúgjunk a hámból. Ha a mai napot elszalasztjuk, akkor várhatunk ismét egy évet. — Nagyon helyes — bólogatott nagykomolyan Biciklis. Viszont és éhes gyomorral nem rúgok ki sehova! Olyan aztán nincs! Ki látott már éhgyomorral mulatni!? Ha nem lesz e- vés, én nem megyek sehová! Érted? — No, nézd csak, úgy csinál, mintha éhes lenne — ékelődött' Vagány. — Igenis éhes vagyok, és vedd tudomásul, hogy amióta itt vagyunk, a nadrágszíjamat már három lyukkal kellett szorosabbra húznom, hogy le ne essen a nadrágom! Hát nem elég ez? MA ESTE KIRÚGUNK A HÁMiÓL — J6I van már no, csillapodj egy kicsit! Ha minden jól megy, akkor ma még bécsi szeletet vacsorázunk — próbálta csititani a már-már dühbe gurulő Biciklist. — S lám. Biciklis a bécsi szelet hallatára egészen megnyugodott. Épp azon vitatkoztak, hogy nem kellene-e aludni menni, mikor a bejáratnál két fiatal lányt vettek észre. — Micsoda nők! Suttogta tágra nyílt szemekkel Vagány. — Megcsípjük őket — mondta magabiztosan Cingár. — S figyeld, hogy ringatja a csípőjét az a szőke — folytatta Vagány. — És azok a lábak, istenem, micsoda lábak — mondta sóvárogva- Cingár. — Kész « haditervem. Idehivjuk Meet az asztalhoz, és megvendégeljük egy pohár konyakkal a kislányokat, Hozzá egy kis duma és kész a kocsi. S Vagány hagyott csettentett a nyelvével. — Nagyszerű! Tehát idehivjuk őket. Na, és miből fogunk fizetni? Arra nem gondoltál? — Ne félj két konyak nem kerül többe 10 Kčs-nál, és nekünk még van 15 koronánk. — Ügy járunk, mint a bécsi szelettel, 30 Kčs-ra számi* tottunk és végülis ötvenesünkbe került. — Bízd csak rám, nem lesz semmi baj! — Vagány megigazította a haját, és nagy-komolyan megin- dúlt a lányok felé. Cingár nagy üggyel-bajjal felébresztette' Biciklist, és tájékoztatta őt a helyzetről. Biciklis figyelmesen meghallgatta, majd újból aludni akart, de Cingár nem engedte. Közben Vagány már diadalmasan közeledett oldalán a két lánnyal. A lányok illedelmesen bemutatkoztak, és rágyújtottak egy cigarettára. Vagány mindjárt intett a pincérnek, hogy megrendelje a két konyakot. Pipiske (így mutatkozott be az egyik lány) nem hagyta szóhoz jutni Vagányt, hanem ö rendelt: Öt konyakot szódával! — csilingelte kedvesen. A fiúknak majd leesett az álluk, öt konyak az 25 Kčs..., s tovább már gondolatban sem mertek menni. S jött az öt konyak. Itt már csak a csoda jöhet számításba! — Most már úgyis mindegy — gondolta magában Cingár, és lehajtotta a konyakot. És ekkor jött a csoda, három berúgott személyében. Egyene'- sen az ő asztalukhoz. Az egyik olyan hentes formájú, jól megtermett hájkolosszus, nekiállt Vagánynak, hogy miért csábította el a feleségét. Vagány először tréfával akarta elütni a dolgot, de mikor látta, hogy a pasas nem tágít, egyre az ajtó felé kezdett tekintgetni. A berúgott úgylátszik megsejtette Vagány szándékát, felbőszült, és ököllel Vagány arca felé sújtott. Vagánynak sikerült elhajolni a gyilkos-erejű ütés elől. Az elsuhanó kéz gazdája viszont az ütés lendületétől ráesett az asztalra. Az asztal nem bírta ki a súlytöbbletet. A fiúkat sem kellett bíztatni. Az óriási zűrzavarban, felhasználva a helyzet-adta lehetőséget, kereket oldottak a számukra veszélyessé vált helyről. Mikor a sátor elé érve kilihegték magukat. Biciklis fellélegzett: — Nem baj, de legalább jóllaktam! NAGY LÁSZLÓ, %
