Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)
1965-09-28 / 39. szám
H Sgy vagy? — állított meg az árnyékban, a márvány-járdán. — Hát te? — Régóta nem láttalak, vagy két-három éve, ha nem több... — Hát van — feleltem. Egy pillanatig habozott, s közben fürkészve nézett rám. — Megiszunk egy konyakot? Meghívlak. — s fejével a bár felé intett, mely alig két lépésnyire volt tőlünk. Valami megakadt bennem, valami nem engedte, hogy ószintén kedves legyek, pedig ez természetes lett volna, hiszen már évek óta nem láttam, s valaha osztálytársak voltunk. Biztosan bennem volt a hiba. Nem mondom, eléggé megváltozott, szemealja táskás volt, arca petyhüdt. A tekintetében is volt valami alattomos kifejezés, mely hol szenvtelennek és fáradtnak hatott, hol megélénkült és a ravaszságtól szinte üvegszerűen csillogott — de az is lehet, hogy csak a nyugtalanságtól. Ennek ellenére mindig készséggel hajlandó volt apróbb szívességeket tenni csak azért, hogy mindenkiben jó benyomást keltsen, de még ez a készség is annak a felületes könnyedségnek volt bizonyíté— vagy megint csak képzelődtem volna? önkéntelenül megmozdult bennem valami, mintha vissza akarnám vonni előzetes fenntartásaimat, mintha valami lelki gesztussal bűnbocsánatot akarnék adni neki. Szinte erőszakoltam magamat, hogy* szabadon beszéljek előtte, emlékezetébe idéztem ifjúkorunkat. ártatlan őrültségeinket, azt az időszakot, amikor virágokat küldözgettünk egy lánynak — egyik szerelmemnek — s minden virágnak külön, titkos értelme volt — és ő akkoriban folyvást csak gúnyolódott rajtam. A virágok egyébként valóságos vallomást jelentettek. <5, a „virágnyelv" ... Szerettem volna még mindenfélére emlékeztetni, de valami fojtogatta a torkomat. — Iszol még egyet ? — kérdezte. — Te már meg is ittad ? Szeretném nyugodtan elszopogatni — mondtam. Intett a pincérnek. — Egy konyakot a százados úrnak! — harsogta a pincér, amint visszatért a pulthoz. — Bánom is én! — szólalt meg hirtelen. — Hát élet ez? Csak az ér valamit, amit megeszünk, megiszunk és meg... Van egy gondolatom, egy egészen eredeti gondolatom — ismételgette, és öklével rácsaka, mellyel az életben mozgott. De talán mégis az én természetemben volt a hiba. Igaz, hogy később, a megszállás idején tudomásunkra jutott egy bizonyos ügy — egy ügy, mely most tartozik ide, és talán soha nem is volna szabad beszélnem róla, mert leleplezné korunk erkölcseit. Ezt pedig semmiképpen se szeretném, hiszen — ahogy egyesek mondani szokták — társadalmunk alapjaiban rothadt, és egész Európa rajtunk tartja szemét. Sőt, még Amerika is .., — Na, mit szólnál egy jég- behűtött konyakhoz? agyon meleg volt, még N itt is, fenn a márvány-járdán, az árnyékban. Azonkívül egy-két konyakra amúgy Is szükségünk van mostanában, a nemzet gazdasági újjáteremtésének napjaiban. Körülbelül háromszáz drachma egy konyak — ha valami rendes szendvicset is akar valaki hozzá, s ez elég sok, főleg: ha valakinek nem vágott kellőképpen az agya a megszállás idején —, ahogy egyesek mondják. Ami elmúlt — elmúlt, lezárult egy korszak, ahogy az újságok is írták a napokban. — Egy konyakot? De menynyire! — mondtam neki most már kedvesebben —, hiszen olyan régen nem találkoztunk... — A kiszolgálás remek lesz. Törzsvendég vagyok. A bárban a körbenforgó ventillátor szinte betöltötte a teret, egyik sarkától a másikig. — Mint egy géppuska — mondtam, miközben a ventillátor szinte arcul csapott bennünket. Egy pillanatást vetettem a három fényes csillagra a paroliján. Szerencsére egyiket sem verte le a ventillátor erős szárnycsapása. Láttam rajta, hogy megborzongott. — Üljünk messzebbre — kérte.- Fázol? — Kicsit megizzadtam — válaszolta, miközben a khaki- színű, nemzeti-jelvényes sapka alatt homlokát törölgette. Ültünk egymással szemben, kortyolgattuk a konyakot. Megint a pülantására lettem figyelmes. Kicsit nyugtalannak fctam, sőt talán fájdalmasnak pott a márvány asztallapra. ehetséges, hogy már L áz első pohár konyak megártott neki? — Igazán ? — szólaltam meg — gratulálok! — és rámutattam a három csillagra a vállán. Ügy tudtam, tartalékos főhadnagy voltál. Hol voltál a megszállás alatt? A hegyekben? — Hát... itt. Munkavállalások, satöbbi. Hiszen mérnöki diplomám van! Repülőterek, utak betonozása satöbbi... Jelenleg összekötő vagyok az angoloknál, lisasion officer, ahogy angolul mondják. — Ja? — mondtam csodálkozva. — Értem. — Persze. Most sem innál még egyet? — Két konyakot a százados úrnak — harsogta újból a pincér. Mintha valami féktelen hangulat tört volna rá. De az is lehet, hogy a hadseregben, az angoloknál felvett szokásról volt szó. Pillantása megint üvegessé lett. Szerettem volna megint valami iskola-történettel elterelni a figyelmét, de nem hagyott rá időt. — Gondolkoztál valaha az elektromosságon? — szólalt meg ismét. — Hogy működik egy ventillátor, hogy gyullad ki a lámpa?... Cigarettát? Én mondom neked, az élet nem más. mint elektromos áram, amely úgy fut bennünk, akár a villanylámpában. És ha eljön az időnk — olyan ez, mint mikor eltörik, vagy kiég a lámpa — mindennek vége, mindennek! Az elektromos áram valahová — máshová megy. Semmi sem marad belőlünk. Amit pedig az eljövendő életről papolnak — arra fütyülök! Nincs is eljövendő élet, sem idelent, sem másutt — sehol! Sohasem tartottál olyan embernek, aki képes komolyan gondolkodni. És mégis, íme, ez az én saját gondolatom, egészen eredeti! — Miért mondod, hogy sohasem vettelek komolyan ? Sőt, ellenkezőleg! — tiltakoztam élénken. — Tudom én, hogy mit beszélek. Pincér! — Köszönöm, nem iszom többet. A költségvetésem nem terjed túl két konyakon. — Meghívtalak! — Jó. A gyomrom költségve- vetésére gondoltam. pincér határozatlanul A nézett ránk. Intettem, hogy nem kérek másik konyakot. — Egy konyakot a százados úrnak! — Egyszóval: idelent mindennek vége. Eljövendő élet ? Nevetnem kell, ha-ha-ha! Egészen bizonyos, hogy túlién minden határon — gondoltam. — A konyak árthatott meg neki. — Hát nem tökéletes gondolat? Rágyújtasz? — Vagy talán te is ilyen tökkelütött vagy. mint egyesek, akik azt remélik, hogy életük folytatódik majd a másvilágon ? — Nem tudom — válaszoltam. — Agnosztikus vagyok. Ujjai idegesen remegtek. — Vagyis? — Csak azt akarom ezzel mondani, hogy ilyen kérdésekben a józan ész helyét rendszerint a képzelet foglalja el, minthogy egyelőre semmi bizonyítékunk sincs arra vonatkozóan, mi vár ránk — semmi tudományos bizonyítékunk.. — Szóval nem értesz velem egyet — kérdezte tágranyllt szemmel. — Azt akartam mondni — ismételtem meg —, hogy mivel így áll a dolog, az egyetlen, mi érdekel, a mostani élet. — Aha szóval mégis egyet- értesz velem! Pincér! — Egy konyakot a százados úrnak! — Ide figyelj — mondtam, — sokat iszol. Nem gondolod, hogy túlságosan sokat iszol ? — Nem. Tudom én, mennyit bírok, mindig megállók a nyolcadik pohárnál. No szóval, mondd, egyetértesz velem? erekre-tágult, véréres K szemével úgy nézett a szemembe, mintha jóslatként várná válaszomat, mintha e- gész jövője, minden boldogsága az én pontos fogalmazásomtól függene. — Ide hallgas — kezdtem megint. — én nem értek az ilyesmihez, és nem élek sem az evilági, sem a túlvilági viszonzás reményében. Szeretném, ha mindenki az ember evilági boldogságán munkálkodnék — ezt az életet legalább biztosan ismerjük, hiszen ezt éljük. Szeretném, ha egyenlőség, szabadság, igazságosság uralkodna a földön, ha nem lennének koldusok... — Mit beszélsz? — szakított félbe. Egyik szemét lehúnyta, gyanakodva nézett rám. — Mondd csak, nem vagy te kommunista ? A szomszéd asztalnál ülök megfordultak és jól megnéztek. De ő harsányan* felnevetett. — Ha-ha-ha! Csak bosszantani akartalak. Hiszen csak az megy el kommunistának, akinek még egy gatyája sincs! — Meg kell neked valamit magyaráznom... Szemöldöke hirtelen össze- rándult, tekintete megüvegesedett, amint a válla fölött hátra nézett. — Hello! egfordultam, hogy M lássam, kinek köszön. Egy angol tiszt közeledett asztalunkhoz. — Helló! — ismételte, és néhány angol szót fűzött hozzá. Kézmozdulatából megértettem: arra kérte az angolt, üljön asztalunkhoz. De az ta- gadólag rázta a fejét. Az angol állva ivott valamit a pultnál. Elnéztem napbarnított merész profilját — ráncok legyezője nyílt a szeme sarkában, deres halántéka a- latt. — Félek, hogy miattam nem ült le melléd — fordultain társamhoz. — Menjen a pokolba! Pincér! — Hol ismerkedtél meg vele? — Mindnyájan képmutatók és farizeusok, tele hülyeséggel és szentimentális nyavalygás- sal! Mit számít, hogy férfi vagy gyerek? Hagy megérthesd az észjárásukat, meg kell, hogy hallgass. Itt is igazat fogsz adni nekem, mint ahogy a másik kérdésben is igazat adtál. Vagy tévednék ? Hiszen azt mondtad, egyetértesz velem. I- delent végződik minden... U- gyanabban a tankban voltam együtt vele... — 41-ben ? A német támadáskor ? — Ugyan! Decemberről beszélek — a Pazirri-téren történt... Rágyújtasz?... Egy szem- télén kölyök, egy kis csavarGörög irodalom • Görög irodalom • Görög irodalom # Görög irodalom © ARISZTOPHANÉSZ: fi ! Béke Istennő köszöntése j® (Részletek) • Trygaios: F e Szölőadó fenség, hogy üdvözöljem, § ezer-akós beszéddel, jöttödet ? •g Honnan vegyek? mert nem hoztam hazól. T3 Légy üdvöz, óh Szüret, s te Ünnepély! ® Mily szép az arcod, kedves Ünnepély, s mily szívszerénti édeset lehelsz! •®Mirrhánál, hadszünetnél édesebbet. [iKar: Oh te. minden földművesnek és igaznak • várva-várt g napja, mely vígan köszöntőm a borágát, o jöttedenl "3 S melyet ifjabb éveimben én ültettem, a fügét, 'S üdvözölni mily öröm lesz oly hosszú idő 3 után! O) :© u :e < o Arany János fordítása KALLÍMAKHOSZ: I Gyűlölöm én... CB "O o sa :o u :© O KONSZTANTIN KAVAFISZ: _ X - • Gyűlölöm én a Homérosz-utánzó verset, utálok V3.1TOS O járni oly úton, hol éred a sűrű tömeg, Szóltál: — Más földre hadd megyek, hadd2' Megvetem azt, aki minden férfi szerelme, akárki fürdőm meg más tengerekben^»: kútjáből nem iszom. Undorító a divat; — Egy másik város csak kerül, mely jobb „Lüszaniász, szép vagy, szép!“ — vissza se lesz, mint az itteni, JJ szólhat a visszhang, minden buzgalmán eleve hol már Ítélet ja, márts haliotn, hogy: „Szép, de a más öröme..." Orbán Ottó fordftáoa *§ MELEAGROSZ: s 05 :o Az édes énekli Zénophiláhsz Édes dalt pengetsz te a lanton, Pán vegye q esküm Zénophilám: olyigen édesízü. ez a dal'. 0 Hogy meneküljek előled: Érász hada körbe- _ kerített, £ nincsen már nyugtom, nincs leheletnyi — időm. ■O Vagy szépséged vágyom, vagy dalodat, vagy £ a bájod, vagy — hogyan is mondjam? — mindé- .§» nem ég, lobogok’. :© Orbán Otto fordítása Ü illeti,® s hói szívem, akár a halott, eltemetve © elevenen. 3 Ô. meddig tengjen még tunyán e hervad ás- q ban szellemem ? ^ Bárhová fordul is szemem, akárhol nézzek § is körül, mindenütt csak az életem elhagyott romja« hol annyi évet éltem át, E _© "3 T3 O L, OS :o s:© O £ _© CB T3 © U os :© s_ :© O E _o "3 o 'U :? 1* :© Ü JOBGOSZ SZEFER1SZ: Helené feketül,. ahol letörtem Sg tönkre mentem. O* Üj földeket ne is remélj, se tájait más 2 tengereknek. ~ A város elkísér mindenhová. Mindig ugyan-# azok-j az utcák és kerületek látják bolyongó <©; alakod, g. a házak is ugyanazok, hol majd hajad ő-sq’ szülni kezd.—• Mindig csak e városba érsz. Mást nem ta-o Iálsz, nem is keresd,®* nincsen hajó számodra, nincs út. amely — máshová vezet 3 Szakasztott úgy, ahogyan itt elrontottad3 az életed,.® e kis zúgon át az egész földkerekségre tetted, o: Könnyáztatta madár a tengercsókolta Cipruson, mely arra rendeltetett, hogy hazámra emlékeztessen. kikötöttem egymagám, ezzel a mesével, ha igaz, hogy mese, ha igaz, hogy az emberek többé nem folyamodnak az istenek régi cseléhez JANNISZ MTSZOSZ: Nők 9 o: !■« o a u A nők olyan távoliak. Lepedőik jó éjt lehelnek. £* A kenyeret az asztalra tették, hogy híjával ne g legyünk. _ S akkor eszünkbe jut a bűnünk. Fölkelünk ül-# tünkből sfj megszólalunk: “ O: hogy évek múltával egy másik Teukrosz vagy másik Ajasz, másik Priamosz, vagy Hekabé, vagy akár egy ismeretlen, névtelen, ki mindazonáltal látta a Szkamandroszt holttestekkel tele medréből kilépni, de akinek nem az a sorsa, hogy azt hallja jövendő hírhozóktól, hogy annyi fájdalom, annyi élet zuhant a mélybe egy lyukas ingért — egy Helénáért. ha igaz, ha igaz, „Mé negyon elfáradhattál, vagy: „Hagyd, majd o: én gyújtok® világot.” fy O fii S mire felemeltük a gyufát. 6 már fordult Is, ésgj megmagyarázhatatlan o' vonzalmával megint a konyha felé indul. A válla 3 keserű kis domb, mely annyi halottat- takar — * a család halottait, az ő halottait és a tiéidet.® 0 Hallgatod a rozoga padlón reccsenő lépteit, 2’ hallgatod a tányértartóban síró tányérokat, aztán O: Idehallod _ a vonatot, amely katonákkal rakva a frontra rt' robog. fi! Görög irodalom • Görög irodalom • Görög irodalom • Görög irodalom • Görög gő — 14-15 éves, ha lehetett — gépfegyverét melléhez szorítva guggolt a barikád mögött... Ráadásul még esett is. — Mit csinál ott? — kérdezi tőlem az angol. — Nem látod ? Ránk lövöldöz — mondom neki. De még hogy lőtt! Mi a tankba- zárva ültünk, s a golyók úgy záporoztak a páncélzaton, mintha itatóspapír lett volna, — Ja, úgy — mondja, — de miért mozgatja a kezét fel-le, mielőtt lőne? — Nézd, most megint fölemelkedik! — Na, mit szólsz, érted ? A pimasz kölyök fel-felemelkedett a barikád mögött, gyorsan keresztet vetett, és megeresztett egy sorozatot. Azután megint lehasalt. — Keresztet vet a kutyafülű, hogy pontosabban találjon bennünket — mondom az angolnak, — de légy nyugodt, nem sokáig fog ugrálni. — Megragadtam nehéz géppuskámat — a húszmilliméteresek fajtájából való volt! — Not — mondja az angol. — Tudsz angolul ? Nem? — Szóval azt mondja: Ne! Ne lőj, hisz ez még gyerek! — Az ilyen fattyűktól kell csak igazán tartanunk — mondom. — Ne! Mocsok dolgot művelsz — (hallottál már ilyet?) — megfosztod hazádat egy jó katonától és egy jó kereszténytől. — De hiszen kommunista! — mondom neki. — Lehet, de a szabadságért harcol... — Te talán nem is vagy angol! — mondom neki, hogy ingereljem. New Foundland-i volt, az Üj Földről való. — önként vonultam be — mondja, — hogy a fasizmus és a nácik ellen harcoljak. — Hallottál még ilyet? — Hát a király? — mondom neki. — Tulajdonképpen kiért harcoltok ti itten ? Nem a királyért küldött ide benneteket Mister Churchill ? — Nem válaszolt, elgondolkozva csóválta fejét. Mit is felelhetett volna ezekre a napnál világosabb, bebizonyított dolgokra ? lóször egymást gyilE koljuk a kedvükért — később pedig még van kedvük szentet játszani... Mindenesetre, a szememet le nem vettem a barikádról, amely mögül minduntalan előbukkant az a taknyos. A tank páncélzatán záporoztak a golyók. Mi persze tudomást se vettünk róla odabent — négy centiméter vastag acélból készült a tank fala... Én a gépfegyver mellett... Egyszer csak látom ám, hogy újra felemelkedik a kölyök, és már emeli is a kezét, hogy keresztet vessen. Nosza, .rajta, nekieresztek egy sorozatot, aztán a másikat, a harmadikat — az egész szalagot kilőttem. Előbb egyenesen, aztán jobbröl, balról, lent és fent — keresztalakban. Keresztet vetnél, mi? Nesze neked, kereszt! Arccal bukott a kölyök a tank kerekére, két keze alácsüngött, ömlött az eső — ömlött a fejéből a vér, összekeveredett az esővízzel. — No — mondom az angolnak, — mit szólsz ehhez? — És mit gondolsz, mit felelt ? — Piszok dolog volt. megöltél egy jó hazafit és egy jó keresztényt... — Rágyújtasz? — Az előbb, mikor idejött mellém, megint ugyanezt mondta, — Még egy konyakot! — Mi az. már mész? Megyek én is. — Ä nem. inkább maradok. Azt hiszed, érdekel, hogy ő Is Itt van?... Meg... (itt egy szót, melyet először leírtam, de azután rájöttem, hogy tulajdonképpen jól nevelt ember vagyok, és mégis kihúztam). — Minden befejeződik idelent... jjai remegtek, amint felemelte kezét, hogy intsen a pincérnek. — Persze — csitítottám —, mindenért idelenn fizetünk meg egy napon... Mielőtt kiléptem az ajtón, még utolért és szinte arculü- tött a ventillátor erős szárnycsapása. Még hallottam a pincér hangját: — Dupla konyakot a száza- doa drnarcí U
