Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1965-08-03 / 31. szám

hl agyon régen láttam már ilyen vakítónak az eget. Hajnali öt óra. Európa-szerte esős, borús az időjárás. Ez a mai nap csodálatos kivételnek indul. Már érezni lehet a szí­neket. A száz torony száz szí­nét. Minden piros más és min­den lila más. Különbözőek a cserepek, különböző erővel mossa őket az eső, és más-más kézzel simítja a szél. A száza­dok folyamán keverődtek ki ezek a csodálatos színek. — Indulhatunk? A hangot néhány órája is­merem csupán, de máris ro­konszenvesnek találom. Egy öreg fényképész társaságában töltök két napot Prágában. Annyi jót hallottam már róla, szinte legendákat, hogy most úgy érzem magam, mintha tá­voli országba utaznék, s va­lami csodálatosat ismernék meg. Első mondatai, tökélyig lecsiszolt mozdulatai úgy ha­tottak, mintha annak az is­meretlen távoli országnak pil­lantottam volna meg a part­jait a könnyedén sikló hajó fedélzetéről. Az öreg nyolcvan felé köze­ledik. Gyönyörű, fehér szakál­la, szép haja van. Akik régen ismerik, úgy mondják, majd­nem nyolcvan éve fényképez. Ez az ember semmi mást nem csinált még élete folyamán, csak fényképezett. Fényképe- zőmasinákkal, előhívókkal, len­csékkel, másolópapírokkal bab­rált. Nem járt biliárdozni vagy kártyázni. Minden lépése a pil­lanat megragadásának jegyé­ben történt. Nem úgy nézett a világra, ahogy az tudatába hatolt fáival, madaraival, vil­lamosaival. A színes forgata­got úgy látta, ahogyan az a kész felvételen lesz. Ezt a ma­dárkát itthagyjam-e még az ágon, vagy inkább a szökőkút- ból mutassak többet? Nem járt sehová, csak fényképezni. Nem vitt magával soha semmit, csak fényképezőgépet. Mindig ezzel a nagyon régi típusú géppel dolgozik? — Igen. Gépe legalább ötven éves. Állványra van csavarozva. Az állvány másfél méter így, ösz- szerakott állapotban. Mikor szétnyitja, kétméteressé nő. Az öreg szinte eltűnik mellet­te. Vállán viszi, gondosan el­helyezve. Bukkanókkal, gidres- gödrös utcákkal is számol. A gépnek nem szabad leesnie. Akkor a szíve törne össze. A csontok is bemélyedtek már a vállán, hiszen fél évszázada ugyanoda helyezi azokat a lé­ceket. Egy pillanatra nagyon megsajnálom, ahogyan lassan, kimérten, vigyázva lépeget, vál­lán a jó pár kilós masinával. Olyan kimérten, óvatosan lép, mint az igazi öregek, akik min­dent alaposan megfigyeltek az életben és mindent törvénnyé alakítottak. Es akik úgy hal­nak meg, keserű mosollyal ar­cukon, mert a szívet éppen ak­kor kapcsolta ki a halál, ami­kor egy újabb megfigyelés ért meg bennük élménnyé, törvény- nyé. — Segíthetek? — Hagyja csak. Ötven éve hordom magam. Más talán nem is tudná, En már nagyon meg­szoktam. Meg aztán ki tudja, mikor kell villámgyorsan le­kapni, összeszerelni, becsava­rozni és kattintani? Milyen felületes megfigyelő vagyok. Tulajdonképpen csak azt lesem el, ami először ben­nem is élménnyé válik, s ezt alkalmazom az öregre, gondol­ván, ő is biztosan ezt gondol­ja. Pedig dehogy. Nem vettem észre félórás együttlét alatt, mennyire figyel. A szeme is fényképező lencse, minden len­csék közt a legérzékenyebb £.s amikor az kattan, a felvétel már el is készült tulajdonkép­pen. Amikor az állványt csava­rozza és a fényt állítja be, lel­kében és testében régen elő­hívta a képet. Az erek talán éppert most fixálják, s az agy már újra exponál. Pedig a szemlélő csak azt látja, hogy az öreg gépe mögé kuporodik és minden maradék erejével összpontosít. Összpontosít mert a leggyönyörűbb követ­kezik most. Amit én észrevet­tem és gyönyörré fokoztam magamban, azt most a tudo­mány a savak, sók, finom acél- rúgok és csodálatos üvegek,dt még a faállvány által is — át­adni másoknak. Mások száma ra is láthatóvá tenni a pilla filmtekercsek, lemezek, gépal­katrészek: pótlencsék, állvány - darabok, apró csavarok. — Ezeket a mindenféle szí­nű égőket maga festette? — Igen. Tudja, az ember lassan-lassan mindenre rájön saját maga. Es akkor egysze­riben fölöslegessé válnak a könyvek, szaktanácsadó folyó­iratok. Minden előhívás és minden másolás másféle adag fényt, előhívót és más keveré­sű rögzítőt kíván. A különb­ség sokszor elenyésző. De mé­gis különbség. A kép erősségét, kontrasztját és árnyalatait még itt is nagyon tudom be­folyásolni. Ilyenkor igyekszem újraélni a pillanatot, vissza­idézni mindent, ami fényképe­zéskor közrejátszott. Ezért nem is csinálok sok felvételt egy nap. Sokszor csak egyet. Megtörténik az is, hogy úgy térek vissza, ahogy elindultam. Még a gépet sem vettem le a hátamról. De ilyenkor is ren­geteget tanulok. Lassan előtűnik, sejtelmesen, majd egyre élesebben a kép. Az öreg kiveszi, a fény felé tartja, aztán visszateszi. Már- togatja, az egyik oldalra több folyadékot csurgat, a másikat kint hagyja a levegőn, megint a fény elé teszi, és megint vissza. Most ismét olyan arc- kifejedést ölt, mint a kattin­tás pillanatában. Lehet, azt is elfelejtette, hogy ott vagyok. Most megint alkot. — Elégedett a felvétellel? — Igen. Bár lesz ez még jobb is. Az első másolás min­dig amolyan tapogatózás-féle. A második többnyire jobban sikerül. En már az elsőt is remek­nek találom. Az öreg művész A szó szoros értelmében veti művész. A parkon áthaladva (ő naponta megteszi ezt ai utat), reggel, amikor fényké­pezni indultunk, egy madár szállt a sapkájára. Először azt hittem, ez valami rezervátun, és az itt röpködő madarak sze­lídek. De nem volt rezervátum Semmi mással nem tudom ezt magyarázni, csak azzal, hogy létezik egész biztosan a bio potenciális energiához hasonló elektromos vagy egyéb sugár­zás, ami ma még csak a jövő titka. A madár érzi: ez az em­ber nem csinál neki semmi rosszat. Szinte valamiféle ele­me ő a világmindenségnek, aki a törvényszerű, természettudo­mányos jelenségeket az embe­rek felé közvetíti a művészet nyelvén. Rgy apró elektroncső, amely az emberek számára gyúl ki naponta többször. Jel­zéseket vesz, és jelzéseket ad le. Művész. A rideg törvény­szerűségekből forró, érzelmek­re ható művészetet csinál. Kiülünk az udvarra. Beszél­getünk. Sok mindenről, ami ma a világot foglalkoztatja. Feláll, megöntözi a virágokat, bemegy a gépért, bocsánatot kér, hogy megzavarta a társal­gást, aztán visszaül. A gép mereven néz egy fára. Az öreg tovább beszél, de látom rajta, már nem ide ügyel. A fát nézi és vár valamit. Amit alkotott, kincs ma már. Lehet, hogy fényképezőgépe egyszer múzeumba kerül, fel­vételei pedig tankönyvbe. Szeretnék neki valami őszin­tét, melegei mondani, de nem tudok. — Köszönöm a szíves ven­déglátást, mester, sokat ta­nultam magánál ez alatt a röp­ke idő alatt. Erőt, egészséget, és sok jó felvétett kívánok. — Mindezt csak magamban mo­tyogom, mert at öreg most már egész biztosan lát vala­mit azon a fán. Nem szabad megzavarnom. Hátha most ké­szíti el minden felvétel közti! a legszebbiket. . I Jablonec 65 Természetesen a külföldi pavilonnál kezdtük. Kiváncsiak voltunk, milyen bizsutériát ál­lítanak ki a külföldi cégek. A kiállítás előcsarnokában ha­talmas képek vonják magukra a figyelmünket, űgylátszik a nők időszámításunk előtti ke­rek 5 ezer évvel ezelőtt is ék­szert aggattak magukra. Az egyiptomi nők csontokból és színes kövekből készítettek láncokat maguknak. A közép­kori szépségek már fémcsat- tokát használtak, ötvözött öve­ket és gyűrűket. A nők min­den időszakban szépek akartak lenni, hasonlóképpen mint a mai Évák is. # Mit állít ki az NDK A kiállítási pavilon vezetője Hans Trowe külön megvilágí­tásban mutatja meg a vitri­neket. Főleg fémékszereket és művészi ötvösmunkákat hoztak a kiállításra, újszerűén hatnak az eloxal nyakékek. Fantasz­tikusan eredetiek, de igen íz­lésesek. A vezető azonnal meg is jegyezte, hogy ezt a nyak­éket jelentették be a verseny­re, érmet szeretnének ezért kapni. Vajon úgy tetszik majd a zsűrinek is mint a körülálló női látogatóknak? A vezető maga is gyönyörködik a mes­teri munkában, majd hozzáfű­zi: a férfiak számára is hoz­tunk ám valamit. Először Csehszlovákiában a bizsutéria hazájában mutatjuk be ezeket a kézelő gombokat. Ez a slá­gerunk és reméljük, hogy a jövő divatja! Mit mondott még a kelet­németországi kiállító? — Termelésünket majd asze­rint állítjuk be, hogy mi iránt érdeklődnek majd a legjob­ban ezen a kiállításon. Itt lát­juk a legjobban, hogy a vi­lágpiacon milyen bizsutéria iránt érdeklődnek. Elhozzuk ide az összes ékszertervezön- ket, hogy lássák külföldön mi a divat. Sok reményt fűzünk a kölcsönös tapasztalatcseré­hez. Aki sikeresen fel akarja venni a versenyt a világ leg­kiválóbb termelőivel, annak feltétlenül el kell jönnie ide. mert csak akkor tarthat lé­pést. Egy emelettel lejjebb fém­rózsákból és levelekből össze­állított nyakékek igen tarka zománcozott, vállpánt-össze­fogó csattokat látunk. Érdeke­sek. Fantasztikus klipszek és fülbevalók, sok zsu-zsu, icipi­ci órák, szokatlan formájú és színösszetételű ékszereket lá­tunk. Ezeket a Corocraft lon­m A Dubana nem. vállalat Jab- lonecben 800 ezer ping-pong labdát szállít Kanadába, Brazí­liába, Angliába és Svédországba.-O­A Zora n. v. Olotnoucban a legújabb önműködő berende­zés segítségével 25 millió táb­la csokoládét gyárt évente.-O­Egy kg súlyú bizsutéria ex­portálásért 27 kg vajat, 32,5 kg mézet vagy 48,5 kg gyapo­tot vagy 1 kg kakaót kapunk.-O­Klatov környékén Tabafils néven újfajta sajtot gyártanak. Élelmiszer-exportunk most ba­romfihúsból készült virslivel és kolbásszal bővül ki, ezeket az doni cég állítja ki. Majd át-' megyünk a szemközti terembe, ahol a legapróbb színes gyöngyből összeállított divat­gallérokat látjuk. Ezeket ve­lencei és muránói olasz cégek állítják ki. S míg járjuk a termeket, már káprázik a szemünk ások csíllogő-villogó ékszertől, szin­te összeütközünk egy ’idegen- vezetővel. Ragyogó szép főis­kolás lány. — Megkérdezzük tőle, ml tetszik itt a legjobban? Nem is gondolkodott so­káig, azonnal rámutatott az éjfekete kövekből összeállított osztrák nyakláncokra, pe rög­tön mellette egész színes nyak­ékek is láthatók, úgy néznek ki, mint a tengeralatti korall- képződmények. Szépek az Anson amerikai cég kézelőgombjai is, de az áruk is „csinos“, 3—5 dollár az ára — fűzi hozzá kísérő­nőnk. Közben azonban már a ja­pán Nichimen - Company ja­pán cég vitrinjei előtt járunk, ahol a gyönggyel kivarrt ki- monókban és estélyi ruhákban gyönyörködtünk. Valóban eg­zotikus ékszert mutat be Bra­zília. Dió és kávébabot. Való­dit és hamisítottat is felhasz­nálnak. Míg végre az ezer és ezer üveggyöngyből készült függöny mögött a csehszlovák kiállí­tási teremhez érünk. Csodá­latos, hogy a tőlünk exportált gyöngyöket hányféleképpen használják fel külföldön. Gyön­gyökkel díszíti a burmai papi süvegeket, a kanadai mokasz- színokat, a grönlandi bőrnad­rágokat, az etiópiai és kínai mellényeket, sőt még a vene­zuelai menyasszonyi ruhákat is. Az egyik külföldi látogató eltalálta gondolatunkat, ami­kor így szólalt meg: Bizsuté- riával mindent kifejezésre jut­tathat az ember, társadalmi méltóságot, vidám gondtalan­ságot és temperamentumot. A bizsu néha komolyan hat, mu­tatós és tetszetős, valóban a szépség kimeríthetetlen for­rása. Különösen a fekete bár­sonnyal drapírozott falakon mutatnak az estélyi ékszerda­rabok. Egy kanadai vendég­csoportot figyelünk meg. Vá­sárolni szeretnének, csak nem tudják, hová forduljanak. A legszívesebben mindent ma­gukkal vinnének. Wonderfull! Herrlich! Splandid! — halljuk minden felől. Milyen csodás! A kiállított csehszlovák bizsu- téria felülmúlja a külföldi árut. M. * • arab államokba szállítjuk, ahol az izlám vallás tiltja a sertés­hús fogyasztását.-0­A Fruta nemzeti vállalat ed­dig már 85 tonna epret dolgo­zott fel. Most már az egrest és ribizlit konzerválják. Ebből 150 tonna kerül a piacra.-0­A Keletszlovákiai Vasművek augusztus első felében már új kokszot kap a Koksz-vegyé­szeti üzemtől., • -°­A legnagyobb lencse-terme­lő ország Szíria, ahol többet termelnek, mint egész Euró­pában.-O­Tbilisziben szeptemberben rendezik a bor-olimpiát. Már nálunk is csomagolják a pa­lackokat. Reméljük a nagy ve­télkedőn méltóképpen szerepe­lünk majd. — En megbízom a gépben. ’ Még soha nem fordult elő, hogy csalódtam volna. Ért már csalódás. Rengeteg. De nem a gép okozta ezt. En magam. Az ügyetlenségem, lassúságom. Kopó reflexeim. Minden meg­látott pillanat bennem él azó­ta is. Sok ezer felvételen kap­tam el a dolgokat úgy, ahogy látom őket. Pár százon úgy is, ahogy látni szeretném őket. És pár ezer az el nem készült felvételek száma is, Sok él kö­zülük bennem. Amikor kime­gyek fényképezni, mindig azt is remélem, hátha most sike­rül az egyszer elszalasztott pillanatot megragadni. Eddig sajnos még nem sikerült. Az öreg nyolcvan felé köze­ledik. Gyönyörű, fehér szakál­la, szép haja van. Akik régen ismerik, úgy mondják, majd­nem nyolcvan éve fényképez. Ez az ember semmi mást nem csinált még élete folyamán, csak fényképezett. Nem járt kártyázni és biliárdozni. Ko­pott kis műhelyében tett-vett. Sokszor egy lélek sem nézett felé. Sokszor egy fillére sem volt. mert az üzlet nem jöve­delmezett. Millió és millió tár­sa vállán élesre töltött puska feszült. Az öreg fényképezett. Felmászott a templomtor­nyokba és lesett. A pillanatot várta. A pillanatot, amely meg­tölti életét széppel. Golyók sü­vítettek feje mellett és sok torony suhant öngyilkosként a terekre, piros cserepei hulló vérével. Ez az ember ezt is csak fényképezte. Csak? Ez a „csak" nagyon súlyos szó. Es nagyon sokat jelent. A sok ezer felvétel vádol ma már. Es még inkább vádol min­den további nappal, órával, perccel. Az a sok ezer felvétel nem egy országot és nem egy igyekeztem megragadni. A rész segítségével az egészet. Nézze: a kőműves házat épít. A szí­nész a gondolkodást és az ér­zelmeket pallérozza. En fény­képeztem. Munkám nem volt hiábavaló, ezt nem csak érzem, tudom! Felvételeim hatnak. Es én ettől gyönyörűbbet nem tu­dok magamnak kívánni. A ház, amelyben lakik, ha­sonló a fényképezőmasinához. Jó pár éves. A fák, melyek az udvaron vannak, szintén öre­gek. A virágok minden évben újak. Minden évben újra nyíl­nak. A berendezés első látás­ra furcsának hatott volna. Most azonban, hogy egy kicsit megismertem az öreget, meg sem lepődöm rajta. Agglegény. Vagy nem is? A fényképező­gép a felesége? Még egy ha­sonlat is segít ezt az elképze­lést igazolni. A gépet takaró fekete vászon ugyanis nyugod­tan nevezhető szoknyának. Egy ágy, egy asztal és egy lámpa az egyik szobácska minden bú­tora. A falakon, a mennyeze­ten rengeteg fénykép. Utca­részletek. Templomtornyok. Tankok. Halott katonák. Sok­száz éves, göcsörtös fák. Virá­gok. Gyerekek. Cirkusz. Kira­katok. Portrék. Század eleji felvonulások. Es jóformán min­den, ami ebben a században létezett és létezik. Az első au­tó. Esernyös asszonyok. Es így sorolhatnám tovább, oldalakon át, ezerszámra a mozdulatlan­ná dermedt pillanatokat. A lakás legérdekesebb része a dolgozószoba, a kis műhely, ahol a filmre merevített él­mény ismét élni kezd. Vagy a lemezre másolt virág ismét ki­nyílik. Számtalan üveg van itt mindenekelőtt. Lila, kék, piros, sárga, fehér, színtelen, szag­talan, csípő, maró, könnyezte- tö folyadékok. Sók, papírok, világrészt figyelmeztet. Ez a papírra másolt történelem min­denkinek szól. — Ügy mondják, mindig csal fényképezett. Nem sajnáljt most, nyolcvanévesen, hogt. nem csinált valami mást? Pon­tosabban: mást is? tatot, Es es a munka talán zgalmasabb és súlyosabb fe- elösségü, mint az előző. Sifce- ül-e vajon a rögzítés? Sze­néből finom szálak sodródnak, : egy pillanatra mozdulatlanná i'ötözik a fát, rajta a madarat is mögötte a napot. Amikor a n — Nézze, fiatalember. Ne- j lem minden pillanatomat, s csaknem nyolcvan évemet ki- s ‘öltötte a fényképezés. Nem £ irzem, hogy nem volt teljes k íz életem. Miért, egy felvétel- n ■e nem lehet a teljesség igé- f igével tekinteni? Nem a részt ú i ■■■■■■■■■■ kattanás hallatszik, minden rendben van már. — Sikerül majd a felvétel? No, nem úgy gondolom, hogy nem kap-e fényt a film vagy a másolópapír, hanem azt a pillanatot sikerül-e úgy vissza­adni, ahogy az imént látta? BATTA GYÖRGY A fényképezőgép, amelybe beröppen a világ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom