Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1965-03-30 / 13. szám

EURÓPA 1945 TAVASZÁN DREZDA öntsd le forró vízzel és sózd meg. Igen jóízű, gazdag az ás­ványtartalma, betegek és gyer­mekek számára különösen java­solható. Borsóhüvely, burgonya­héj, paradicsomhéj, spárgaszár. Na kérem, micsoda nagylelkű­ség! A zsidók számára még spárgaszár Is. Hogyha a tiszta­fajú germánok karalábét esz­nek, miért ne egyenek a zsidók karalábéhéjat. Ki mondaná, hogy itt nincs szabadság. A zsi­dók válogathatnak a zöldségfé­lékben. Még írásba is adjuk Rajta van az élelmiszer jegye­ken. És ha nem tudnák, akkor megtanulhatják, hogy ezek a hulladékok, a szemétdombok hulladékai, milyen tápértékeket tartalmaznak. Aki pedig nem fogadja el a tanácsot, és télire nem gyűjt elég hulladékot a szemé'tládákból, az majd meg­látja. hogy tavaszra mi lesz. Márciusi reggel. Téglaporos a levegő. Erősebben szaglott a tégla, mint máskor. Talán mert a saját házunkat érte találat. A téglapor hirtelen mintha éle­tet lehelne. A nadlás nerendái A náci-német hadsereg Párizsban. London — támadás után — LONDON volt, ebből mindent megtudtam. Jó, hogy a feleségem nem írt levelet. AMSZTERDAM A fogorvos egy öreg zsidót elrejtett. Senki sem tudta, csak utólag hallottuk. Margarin, Vaj, Sajt, Olaj, Ke­nyér, Kávépótlék, Hús, Cipő­krém, Hagyma, Szárazfőzelék. Márciusban már nem taní­tottam. A tanítást már kará­csonykor befejeztük. A gyere­kek elmaradoztak, a légitáma­dások egyre sűrűbbé váltak. Mindig e légiriadó szerint ala­kult a napunk. Már csak a ria­dót vártuk. Élelmiszerhez na­gyon nehezen jutottunk, fűtő­anyag nem volt Fűteni egyéb­ként tilos volt a támadások ide­jén. A légóparancsnok még ak­kor sem engedte meg, amikor az apám lázasan feküdt. Majd betűtök, — ha elment, — gon­doltam magamban és legfeljebb nizet öntők a kályhába, ha ria­dó lesz. Amikor a Doll is Ave- miet bombázták, akkor már majdnem mi is kaptunk. A szomszédos utcákból hozzánk futottak az emberek. Én az a- pámnál maradtam a szobában. Rettenetes volt. A pincében mégsem hallani így a támadást. Na, most jön — gondoltam ma­gamban és behunytam a szeme­met. És amikor vége volt a tá­madásnak, óvatosan kinéztünk az ablakon. Szemben telitalálat érte a kis házat. A szilánkok berepültek a konyhába és bele- fűródtak az asztalba, ahol apám számára bekészítettem a teát. Gáz hónapokig nem volt. Min főztünk? Ggy hívták, hogy „há- zibarát“. Felapróztam az íróasz­talt, már úgyis öreg volt, azzal fűtöttem be, azután a nagy­szekrényt és sor került az ágyakra is. Mert hiszen úgy sem volt szükség az ágyra, már fel se jártunk a pincéből. Víz se volt, hogy teát főzzek. John Steinbeck: Volt egyszer egy háború „Talán helyes és szükséges is a szerencsétlenségeket elfelejtenünk — a háborúk pedig oly szerencsétlensé­gek, amelyekre a mi emberi fajtánk különleges hajla­mot árul el. Ha tanulnánk ezekből a szerencsétlenségek­ből, csakugyan jó volna, ha emléküket frissen tartanák, mi azonban nem tanulunk. Az ókori görögök azt tar­tották, hogy legalább húszévenként kell egy háború, különben nem tudná meg minden nemzedék, milyen is az. Nekünk inkább felejtenünk kell, másképp el nem tűr - nérik még egyszer ezt a gyilkos tébolyt." BELGRAD Éjjel rádiót hallgattam. Tito a partizánok élén már Monfal- coneban járt, már majdnem el­érték Triestet. Be kellett vo­nulnom. A szomszédok előtt megjátszottuk a családi búcsú­jelenetet, titokban pedig kimen­tem a szőlőbe és a présház pad­lásán bújtam el. Hiszen már nem tarthat sokáig. Az oroszok már Burgenland határán jártak, nyirkos hideg volt, majd meg­fagytam. A feleségem eleinte minden nap hozott valami en­nivalót és a megbeszélt rejték- helyen elásta. Hozott, amit tu­dott. Egyszer egy doboz gyer­mektápszert, máskor meg vala­mi büdös halkonzervet. Mindic hasfájásom volt tőle. De azutár elmaradt a feleségem. Éjjel ki- topóztam rejtekhelyemről, de í megbeszélt helyen semmit sen találtam. Megfigyeltem, hogy SS-kötelékek végigjárták a sző­lőket. Látszott rajtuk, hogy mái felbomlott a fegyelem. Tálát nem is engem keresnek név sze­rint, dehát mégis. A feleségem­nek megmondottam, leveleket ne írogasson nekem, semmi he­lye a szentimentalizmusnak Egyszer, amikor már majd meg­haltam éhen, annyi erőm sen volt, hogy kimenjek — egy da­rab újságfoszlányt találtam : titkos helyen. Egy törvényt tar­talmazott, tipikus kis törvérn A „Halál lépcsői" a mouthauseni táborban. vashulladékot. PÄR1ZS Képzőművészetet hallgattam a Sorbonne-on, de a háborúban mint kalauz teljesítettem szol­gálatot. Vastag férfikabátka öl­töztettek, hatalmas kalocsniba bújtattak. Az ujjaim gyakran meggémberedtek. Gyakran az utasok helyettem voltak kény­telenek a jegyeket lyukasztani. Egyszer rossz utcába fordultam be, de nem történt semmi. Ügy értem, nem volt ellenőrzés. Szerencsére. A 60-as vonalon közlekedtem, de mindig kisebb és kisebb útvonalat futottam be. Mert a kör bezárult. A kaszár­nyák mellett mindig gyorsab­ban. Ügy látszik, ott a nagyke­resztet osztogatták mindig. Csu­pa magasan kitüntetett katona szállt fel. Egyszer becsapódott az autóbusz ajtaja és senki se tudta kinyitni. Egy vitézség) nagykeresztte! kitüntetett tiszt is rázni kezdte az ajtót. Cse­kélység egy ilyen magasan ki­tüntetett egyén számára. Egyszer egy katona ottfelej­tette a fegyverét az autóbusz­ban. Nagyon megijedtem, mert az volt rá írva, hogy halálbün­tetés jár érte, ha valahol ottfe­lejti. A többi ottfelejtett hol­mival együtt be akartam vinni De a katona közben halálsápad­tan jelentkezett. Azután hozott nekem másnap egy pár cipőt. Hogy hol szerezte? Nagyszerű volt. Egy vadonatúj cipő. Olyan boldog volt. hogy visszaadtam a fegyverét. Lehet, hogy valaki feljelentette volna? Sok sebe­sült utazott mindig velünk. A sebesültek ingyen utaztak. Ha­talmas fejkötésse! utazott egy­szer egy katona, csak a szemét láthattam. Sohase beszélt egy szót se. Egyszer meg is kérdez­tem, mondja, hogyan lehetsé­ges, hogy maga mindig körbe- körbe utazik? Akkor felállt és a legközelebbi megállónál ki­szállt. Gyakran utaztak velem egész nap is utasok, de nem kértem már tőlük sohasem je­gyet. Tudtam, hogy nincs laká­suk, bújkálnak és mindegy ne­kik, milyen megállónál szállnak le. kéményből kicsapó láng fényét a Duna-kanyarnál messzire lát­ták. Az első hamvasztó-kályha alatt rendezték be a boncter­met, ahol a hullák szájából ki­szedték az aranyfogakat. A „kü­lönösen szép" tetovált bőrt le­húzták a foglyok testéről és preparálták A gázkamra előtt a földalatti folyosó és e revír között volt a „tarkólövés sa­rok“. A falon balra egy magas­ságmérő berendezés volt láthQ* tó. Egy deszka résén keresztül magasság szerint vették célba a fogoly tarkóját. A gázkamra úgy festett, mint egy fürdőszo­ba. Az SS hóhérok egy ablakon keresztül figyelték az áldozato­kat. A huszas barakkba hozták a hadifoglyokat. A foglyokat Itt egész egyszerűen halálraéhez- tették. A barakkot magas ía! vette körül és két őrtoronyból állandóan megfigyelés alatt állt Amszterdam egyik lebombázott utcája MAUTHAUSEN Március 7. A táborban még három krematórium működött Ezeket a bunkerek alatt építet­ték ki a „tarkólövés saroknál" és a revir épület mellett. Mie­lőtt a krematóriumot felépítet­ték, a hullákat Ybbsnél a Duná­ba dobáltuk. A krematóriumban éjjel-nappal lobogott a tűz. A Több mint ötezér ember hält itt meg. Március végén egy na­gyobb fogolycsoport meg akart innen szökni, de az őrök felfi­gyeltek és egytől egyig kivé­gezték őket. Az SS örök erről az akcióról még április végén is úgy beszéltek mint a „sze­métdombi nyulak vadászatáról". összeállította Michal Márta Drezda bombatámadás után tótágast álltak, az ablakráma álmosan lecsúszott a pincéig, így hangzik az Irodalmi leírás És hol marad a borzalom? Egész közel járt hozzánk a halál. Már nem is éreztük. Naponta belé­legeztük. A téglaport. A vörös téglaport szinte már megsze­rettük. Mert ott, ahol már a gást. Talán. Még kedden is ko­pogtak. Szerdán is. Azt mond­ták, délután már jönnek a tan- kosok és elhordják a romokat Nem jöttek. Újabb támadás jött. Még csütörtökön is kopogtak. Pénteken is. Aztán csend lett. A háború hősöket szül és te­met. Mit még? Emberi roncso­kat és összeolvasztható fémet, / Mindez sárga és rózsaszín pa­pirosra nyomtatva és azután át­nyomva: Zsidó. Csodálatos, hogy még ilyesmi létezett. Zsidó élel­miszer-jegy volt. Hiszen hol voltak már tőlünk a zsidók? Hol éltek? Ha valaki, mondjuk egy fogorvos vagy másvalaki el nem rejtette őket és nem men­tette meg a gázhaláltól, a transz­portok elől. vagy ha már saját maguk nem ásták meg a sírju­kat. Hol voltak már a zsidók? Valóban gázkamrába kerültek? És azok a gyermekruhák és a- ranyplombák és a női hajtöme­gek, amelyeket vagonokban szállítva látunk, vajon nem a koncentrációs táborokból kerül­tek elő? Minek itt még az élelmiszer a zsidók számára? És a túlsó ol­dalon minek még a használati utasítás? Mert ez állt az élel­miszer cédulán: hasznos tudni­való: végy hagymalevelet, kara­lábészárat vagy bábhüvelyt. teglapor szagát éreztük, ott már túlestünk a támadáson. Már szagolhattunk, Tehát éltünk. És a por is élt. Az évek óta egy­máshoz lapított, egymáshoz kényszerített tégla felszabadult Minden nap éreztük a téglasza­got. Nem is volt olyan nap, hogy ne bombáztak volna. Nem volt olyan nap, hogy ezt mondhat­tuk: holnap, kedvesem, újból találkozunk. Ilyen nap nem volt. Egyszer egy gyermekcipőt ta­láltam a téglaporban. És a ci­pőben az ottmaradt gyermek- lábat. Azután kopogást hallot­tam. Mások is figyelmesek let­tek a házban a kopogásra A pincében kopogott valaki. Egy fél ház omladéka eltorla tolta a pincebejáratokat. Puszta kéz­zel hordtuk el a téglákat. Hir­telen a ház másik fele is össze­omlott és már azt se láttuk, hogy hol volt a pincelejárat. Hallgatóztunk. Kopognak még? Még itt-ott hallottuk a kopo­

Next

/
Oldalképek
Tartalom