Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1964-01-07 / 1. szám

mentalizmus és a lirika. Ext a fogyatékosságát be is ismerte, és épp ezért „töltötte meg“ darabjait különböző feliratokkal, táblákkal, emb témákkal és az ún. „song“- okkal (Versikék, melyekhez a komponisták népi stílusú zenét szereztek).

Mint színházi szakember, elsősorban racionalista: a gondolat és az ész embere. Ez Brecht színjátszásában is megnyilvánul, mely épp ellenkezője Sztanyiszlavsz- kij módszerének. Brecht ütném követeli meg színészeitől a szerep átélését: a színész a szerepet tolmácsolja a közönségnek, nem pedig eljátszó. Ebből fejlődött ki az ún. „V-Effekt" (Verfrem- dungs — Effekt — = elidegenítő hatás). De ezt az elidegenítő hatást nemcsak szereplőitől, hanem közönségétől is megkívánja, akinek nem átélnie kell az előadást, hanem elgondolkodni felette, s végül de nem utolsósorban — kritizálni és ítélkezni.

Bertold Brecht eszméjét, munkásságát a „Berliner Ensemble" még ma is híven folytatja, élén Brecht feleségével, Elena Weigl-vei.

•k

Néhány fejezeten keresztül eljutottunk a mai, modern színházhoz. Igazságtalanok lennénk azonban, ha nem említenénk meg a XX. század többi nagy színműíróját, Luigi Pirandellot, a spanyol Federico Garcia Lorcát, a cseh Karel Čape- ket stb.

De a színház fejlődése nem állt meg: mindig akadnak újak, akik saját nézeteiket érvényesíteni akarják. Itt van pl. a prágai „Laterna Magica", amely egyesítette úgyszólván az összes ma ismert művészetet; zene, színművészet, tánc, képzőművészet, film stb. S habár mostanában úgy néz ki, hogy az előadások e formájának nincs valami nagyobb sikere (mert csak experimentum, kísérletezés) mégis úgy vélem, hogy ez a forma sokban elősegítette a mai, modern színházat,

E cikksorozat tulajdonképpen csak dióhéjban ismertette a XX. század színházának történetét, de aki legalább a felét jegyzi meg abból, amit elolvasott, úgy hisszük, célunkat elértük.

— Vége —

(7.)

A második világháború ideje alatt Brecht újból visszatér a Svejkhez és megírja a „Svejk a második világháborúban" című színművét, melynek utolsó felvonásában Svejk és Hitler találkoznak Sztálingrád alatt

Nagyon érdekelte Brech- tet Jean ď Arc alakja is. Háromszor is próbálkozott a mű megírásával, s végül 1929— 30-ban megírja a „Vágóhidak Szent Johannája" c. darabot. Az utolsó nagyszabású művei közé sorolhatjuk „A kaukázusi krétakör"-t és a „Jó embert keresünk" c. műveket, melyekben humanista szemléletét mutatja be. Végül pedig említsük meg a „Kommun napjai" c. drámáját, melyben a párizsi kommün napjait írja le.

Brechtnek saját teoretikus nézete van mind a drámára, mind pedig a színházi munkára. Piscator hatása alatt S is a politikai színház híve. Ogy mondják, hogy Brecht nem értett a költői színházhoz. Ez teljes mértékben nem igaz, habár való igazság, hogy Brecht elsősorban arra törekedett, hogy közönségét gondolkodásra késztesse. Ilyen karaktere van költészetének is. Valóban távol áll tőle a szentiLaterna magica

Evvégi gondolatok Királyhelmecen de nem csak Helmecről

Az alábbi cikk — sajnos — megíródhatott volna bármely nagyobb községünkben; kisvárosunkban, de ha már éppen Királyhelmecen vetődött fel megírásának gondolata, kezdjük talán Helmeccel. Évvégi számvetésről van szó ugyanis, arról, hogy mi minden történt vagy nem történt az imént elbúcsúzott 1963-as évben egy kisvárosban, nevezetesen Királyhelmecen, ezúttal a kultúra területén.

— Kevés valami történt — hangzik a szinte egyöntetű válasz.

Nézzük a konkrétumokat:

1. Két évvel ezelőtt megalakult az Irodalmi Színpad, az mutatott be egy műsort „Örökké élni“ címmel, s ez jó is volt, csak az volt a baj, hogy régi volt, ahelyett, hogy új programot tanultak volna be, megelégedtek az egy évvel azelőtti bemutató felújításával.

2. Nagysikerű „Ki mit tud“ estet rendeztek a diákok még az elmúlt iskolaév végén, s ennek színvonalához méltón meg volt a nagy sikere is.

3. Működik egy 24 tagú énekkar és egy műkedvelő színjátszócsoport is Helmecen, sajnos, ezek az elmúlt évben nem produkáltak önálló, egész estét betöltő műsort, megelégedtek az alkalmi ünnepélyeken való fellépésekkel.

S ezzel vége. Fellépett egy néhányszor a Területi színház (Makrancos hölgy. Holnap folytatjuk, stb.) s most legutóbb a kassai magyar főiskolások együttese, az Üj Nemzedék, de ez talán nem is ide tartozik, hisz ez már importált kultúra, a helybelieknek legfeljebb csak annyi közük van hozzá, hogy megnézték, ha megnézték egyáltalán. Mert a kassaiak éppen azt panaszolják, hogy alig-alig volt Helmecen közönségük, s ami volt is, 50-60 gyerek, olyan zűrzavart csinált a nézőtéren, hogy majdnem kátyúba juttatták az egész előadást. A főiskolások el is keseredtek e

közöny láttán, szerencsére a környező falvakban való bemutatók visszahozták az önbizalmukat, mert ezek zsúfolt nézőtér előtt zajlottak le s hatalmas sikerrel.

Mi lehet az oka mindennek? Mi lehet az oka, hogy az állandóan növekedő szabadidő ellenére, elsősorban kisvárosainkban, egyre fogy a kultúra iránti szeretet, igény, az emberek, mindenekelőtt a valódi vagy vélt értelmiség, visszahúzódik mindenfajta nyilvánosság elől — mégha ez csak annyit jelent is, hogy elmegyek este a színházba, ha már Komáromból, Kassáról vagy éppen Budapestről, Bratislaváb >1, Prágából eljött ide, az ország legkeletibb csücskébe egy fáradságot nem ismerő gárda, s megnézem, hogy mit hoztak magukkal? Az okokat sokan taglalták már, hivatkoztak az állandó rohamra, az emberek közönyére, itt ezúttal nem akarjuk elismételni mindezt, csupán egy érdekes jelenségről szeretnénk beszámolni.

Fekete Gyulának, a tehetséges fiatal prózaírónak most jelent meg egy érdekes kisregénye „A hű asszony meg a rossz nő“ címmel. A regény hőse egy fiatal munkásember, aki ledolgozza a gyárban a maga nyolc óráját, alkalmasint fusizik is itt-ott aztán haza megy szép, de terméketlenül szép felesége mellé és — unatkoznak. Itt-ott barkácsol egy kutyaólat, megjavítja a televíziót, rádiót, de azonkívül minden idejét azzal tölti a házaspár, hogy rakosgatja össze az eléggé gyorsan szaporodó pénzt a családi házra, autóra, stb. Hová vezethet ez a fajta életmód? Fekete éppen ennek a csődjét mutatja be regényében, amikor erősen kispolgárosodő, de alapjában véve még mindig

egészséges munkáshőse végül- is hátat fordít ennek az egész unatkozó paradicsomnak s inkább vállalja a küzdelmet egy háromgyerekes ún. rossz nő oldalán, mert rájön, hogy ez a nő legalább annyival több hű feleségénél, hogy három apától származó három gyerekéért vállalja a küzdelmet tűzönvízen át.

Persze, a regényben elképzelhető egy ilyen megoldás, társadalmi síkra átvetítve viszont ez sem sokat lendít a dolgokon. A lényeg ugyanis abban van, hogy hogyan tudjuk kihasználni az egyre növekedő szabadidőt. De még ezentúl is, akár a munkaidőt is' hisz egyre gyakrabban előfordul, hogy a munkásnak jóformán semmi dolga a munkahelyén, csak felügyelni a gépére. Nyilvánvaló, hogy a problémának egy megoldása van — a kultúra, a gondolkodás. Számtalanszor halljuk a panaszt — halálosan unatkozom. Vannak viszont emberek, akik soha nem tudnak unatkozni, mert állandóan körül vannak véve legteljesebb magányukban is gondolatokkal, emberekkel. színekkel, hangokkal. Nyilvánvaló, hogy a kultúra — az irodalom, a képzőművészet, a zene — és a tudomány, tulajdonképpen az emberi lét dimenzióinak a kibővítése, s az unalom ellen jobb orvosságot nemigen lehet ajánlani, mint éppen az olvasást, a tanulást, a hasznos szórakozást.

Messzire kanyarodtunk felvetett problémánktól, ám úgy hisszük, tanácsos néha ilyen összefüggésekben is megvizsgálni dolgainkat, ha már egyszer ilyen sivár a helyzet kisvárosi művelődésünk területén.

Pedig hát folyik a csata a kulturált emberi lelkekért a Bodrogközben is. A Csemadok

járási titkárságán mutatják, hogy irodalomtanárok közreműködésével összeállították már nyolc irodalmi műsornak az anyagát, s ezt rendelkezésére bocsátják a járás minden egyes alapszervezetének, iskolájának, s az események azt bizonyítják, hogy a dolognak meg is van a hatása. Azt kérték a helmeciek, hogy a helyesnek bizonyult módszert jó lenne országos méretekben is alkalmazni, mégpedig úgy, hogy minden járás kidolgoztatna néhány témákért s ezt aztán kicserélgetnék egymással. A dolog gyökere ugyanis ott van, hogy az elmondottak ellenére is van bizonyos érdeklődés például az irodalom iránt (főleg a falvakon), s a legnagyobb akadály az, hogy nincsen megfelelő anyaguk.

Sajnos, ez is csak az irodalom. De hol van a képzőművészet, a zene, és hol van a tudomány, a technika? Nem hagyhatjuk aztán szó nélkül az iskolát sem, amely a politechnikai-műszaki nevelés rovására egyre kevesebb gondot fordít éppen az esztétikai nevelésre, s a zenei, képzőművészeti nevelés eltörlése után egyre több időt szikit le az irodalomórákból is. Meggyőződésünk, hogy félemberek lehetnek csak azok, akik nem ismerik mindazt a gyönyörűséget, amit a civilizált emberiség évezredek folyamán megteremtett. S hiába lesz valaki jó szakember, kulturális igények nélkül egész ember nem lesz soha. Egyelőre a dolgok kezdeténél tartunk, de a szimptómák, láttuk a ki- rályhelmeciek esetében, nem a legbiztatóbbak. Évvégi-év eleji számvetésünkkor gondoljunk erre is néha!

Cselényi László

III. FOLYTATÁS

Végre elérkezett az Írásbeli vizsgák ideje. Az iskolában, az iskola körül, a Diák Otthonban a lakótársak és barátok között egyébről sem hallott vasárnap óta. Nesztire nem is gondolt.

Kedden este már semmit sem tanult. Elővette könyveit. Minden egyes könyvét végig akarta lapozni, hogy visszaidézze a hozzájuk fűződő emlékeket. Már pedig sok emlék fi^ződött könyveihez. Voltakép életének utóbbi évei ezek között a könyvek között telt el. És most, a vizsgák előtt, mint a megöregedett jóbarátok arcát, úgy nézegette a megbámult bekötési táblákat, a ráncossá vált sarkakat. Nézegette és töprengett: vajon nélkülük is boldogul majd a vizsgákon? Nagyon féltette minden könyvét, nem tűrt idegen jegyzeteket a széleken, nem szenvedhette az aláhúzásokat. Felingerelték és kihozták a sodrából. Ö máskép dolgozott. Minden könyv végére, a tartalomjegyzék után, emlékeztető lapokat ragasztott, amelyekre mindept feljegyzett, ami a tanulás közben érdekelte. így keletkezett a könyvben egy másik, az ismétlésekhez készült kivonat, utalásokkal nemcsak az egyes fejezetekre, hanem lapszámokra, sőt sorokra is, és Laci bármikor rögtön megtalálta azt a helyet, amelyre szüksége volt.

Ismétléskor a könyvbe megint beragasztott egy tiszta lapot, de ezúttal nemcsak az utalások, hanem a megjegyzések, tanulságok részére is. Néhány könyvében nyolc-tíz ilyen, mindkét oldalán teleírt lap volt. Ismétlések, összefoglalások idején nagyon sokra becsülte ezeket a jegyzeteket, de most, amikor átnézte őket, valami zavaros nyugtalanságot érzett, elégedetlenséget önmagával, mint amikor valaki a tanár előadását akarja emlékezetébe idézni, de akkor nem figyelt kellőképpen, sokat elbocsátott füle mellett és ezért emlékezetében csak értéktelen apróságok maradtak meg. Sok mindenről kell még kérdezősködnie, sok mindenről vitatkozni ...

" — Fiúk, én egyre kevesebbet tudok ...

Miska nevetett.

— Hej barátom, sokat kell ahhoz tanulni, hogy az ember rájöjjön: milyen keveset is tud ... Csak az ostobák hiszik ilyenkor magukról, hogy ők aztán tudnak.

Laci megnyugodott.

— Lehet, hogy igazad van... És az is lehet, hogy a vizsgák célja éppen az, hogy bizonyos hiányérzetet keltsen az emberben ... És a hiányérzet aztán újabb tanulásra ösztökéli majd az embert. Nemde?

Miska hátbavágta.

— Te mindig bölcselkedsz, filozofálsz!... Ébredj, ember! Mi csak ganétúró mezőgazdászok leszünk. Leérettségizünk, ne félj. Gyere, mosakodjunk meg és csücsüljünk ...

Megmosakodtak, lefeküdtek. Laci 'eheveredett az ágyra;

csupasz háta élvezette! simult a hűs párnába. A feje közelében, az ablak felől, az éjjeli- szekrény lapján viliózva táncolt az utcai lámpa fénye.

Sóhajtott. A tanulás jóleső fáradtsága, a még feszülő agyidegek kellemes bizsergése, a meglazult izmok nyugalma, a szoba színe és melege, mindez együttvéve kimondhatatlan megelégedettséggel töltötte el. Szeme belekáprázott a szűrke menyezet nézésébe, inkább le- húnyta, és a fal felé fordult. Elaludt.

Éjszaka esett; a több órás, könnyű eső megöntözte a tulipánokat, kifényesítette a bokrokat, de a szél besüvített az ablakon. Kísértő halk hangja

a tavalyi nyár emlékeit idézte fel, amikor Nesztivel érett körtéket szedegettek a kertben, vihar után, és veszekedtek. A szél körtéről és civó- dásrói duruzsolt... Felébredt.

Utolsónak reggelizett. Ügy futott, mint aki a fal árnyékából kilépve, napsütötte helyre kívánkozik. Az utcán leheletkönnyű pára szitált, rátapadt a bőrre, de nem nedvesítette meg. Egy tépett nyárfalevél lassan szállingózott a levegőben, majd megpördült és elnehezülve a földre hullt.

— Nem is látsz? — szipogta egy könnyes kis hang.

Az utcasarkon Neszti állt előtte.

— Látod. Sietek. Nemsokára

háromnegyednyolc. írásbelizünk. Tudhatod...

Neszti értő pillantást vetett a fiúra, mint akit belátásra bírt ez a néhány szó, s biztatón mosolygott.

— Majd szorítom érted a kezem, jó?

Laci felszabadultan nevetett.

— Jó, jó!

Futva folytatta útját.

A vizsgánál Sebők tanár segédkezett. Az osztálytársak közül soknak az arca falfehér volt a félelemtől. Amikor az igazgató feltörte a boríték pecsétjét és kivette belőle a vizsgatételt, még a lélegzetüket is visszafojtották. Hangosan toll- bamondta a feladott kérdést és közben vlllámló pillantásokat vetett jobbra-balra. Majd felírta a táblára. De látszott rajta, hogy roppant örülne, ha mindjárt a megoldást is felírhatná és így valamennyien átcsúsznának a vizsgán.

Egy órai munka után sokan idegeskedni kezdtek, mert a feladat nagyon nehéz volt. Az egyik lány sírva fakadt. Miska ököllel ütögette a homlokát. Laci hosszan mozdulatlanul ült. Szemét a feladatra szegezte, két kezét a halántékára szorította. Aztán tíz perc alatt mindennel elkészült. Sebők tanár ide-oda sétált a padok között és folyton mondogatta: — Nyugalom! Hidegvér! Csigavér! Ez a legfontosabb.

Lacit a folyosón körülfogták a harmadévesek, faggatták, füzetüket lapozgatták, összehasonlították az eredményt másokéval. Dél volt mire az utcára került.

Neszti a szemesarkából nézett rá, és halkan, reménykedve megkérdezte:

— Ugye Lacikám sikerült?

„Ugyan, mit izgulsz? Miért

is érdekel annyira? És miért lettél ilyen utálatosan aggódó, mint valami vénasszony?“ — gondolta Laci. Hirtelen észrevette Neszti szemét, s ráeszmélt, hogy Neszti már nem az a köteködő kis csitri, akivel tavaly körteszedéskor civakodott. Rájött, hogy az a Neszti nincs többé, most egy nő néz rá, akinek nemcsak vágyai, hanem határozott kívánságai is vannak, és aki szereti, ha teljesítik a kívánságát.

— Egészen bizonyos, hogy sikerült Mit gondolsz te felőlem, miféle vagyok én? — felelt Laci férfias önérzettel.

Neszti felemelte a fejét, megigazította a haját, elmosolyodott, mint aki elakarja űzni nyomasztó gondjait és barátját is meg akarja szabadítani a gondoktól.

— Hány óra?

— Már félegy.

— Akkor megyek ... Talán te elkísérnél... Jó?

— Egy pillanat — felelte Laci, önmaga számára is meglepő készséggel — csak visszaadom Miskának a tollat.

Amikor visszajött a csodálkozás már eltűnt arcáról és helyét szigorú kifejezés foglalta el, időtlen kis fintor: férfias büszkeség. Bal kezét zsebébe mélyesztette, s szilárd lépésekkel, vissza se nézve, megindult a lány mellett, hogy elkísérje ...

(Folytatjuk)

T