Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-01-07 / 1. szám
az utcácskán! Ä helye üresen maradt az iskolában. Még egyszer megsimogatta tekintetével a vízparti hársfasort, a temető fölött, a dombon nyugvó szürke kápolnát és a piszkos kisvárost. — Hivá visznek? — Most már elárulhatom — mondta a nevelőnő. — De Péternek meg ne írd. — Miért? — Felejtsd el! — Nem bírom. Szeretem. — Tanulnod kell. — Hát tovább tanulhatok? — Űgylehet. Ott újra kezded, s minden el lesz felejtve.;. A további szavak megfagytak az ajkán, öreg ridiküljéböl fehér leragasztott borítékot vett elő. — „Ne haragudj rám — írta az igazgatónő távoli kolléganőjének —, hogy Irént, akinek az esetével legutóbb megismertettelek, most hozzád küldöm. Számára ez az egyetlen kiút. Tulajdonképpen az iskola ügye volt az egész, de a biztonság kedvéért én is jelentettem. A főnökünk azonban már többet tudott a dologról mint én magam. Helybeli és ez a város olyan mint a falu. Szétkürtöl- ték és egész idő alatt semmi másról nem beszéltek, csak erről. Olyan dolgokat tudok meg, amiről fogalmam se volt. Leginkább a nyári szünidőben rontott a helyzetén, amikor együtt táborozott a fiúkkal. Lehetetlenné tette magát is, meg az otthont is. Csak legalább azt mentette volna, ami menthető. Minden lány a tüzbe tette volna érte a kezét — ez érthető. De maguk is ráfizettek. Ezután már itt tényleg nem maradhatott. Ha lesz időd, kérlek írd meg, hogy mi történt vele. Van rá remény, hogy befejezi az iskolát?“ — Tovább tanulhatok? — Holnap elmegyünk az igaz- gatóhoz. Most ezen ne rágódj — mondta neki az új igazgatónő. — És itt maradhatok? — Miért ne maradhatnál? — Itt csak gyerekek vannak. — És hová mennél máshová? | — Valahová brigádra, épít- ] kezésre. j — Arra most .ne gondolj. Pi- '■ hend ki magad. Ügy is sok volt, 1 ami rád szakadt. , — Tudja, én... i — Majd később mindent el- 1 mondasz. — Sok a dolga? j — Néhány levelet kell még 1 megírnom. sajnálom szegény lányt, ha most nem segítünk rajta, akkor mostohán viselkedünk vele. Erre én képtelen vagyok. Átgondoltam, hogy mit teszek, ha a járás utasít, hogy nem lakhat itt. Akárhogy is számolom, nem tudom, hogyan segíthetnék rajta a saját gyermekeim mellett. Olyan állapotban vagyok, hogy nem tudom eldönteni mi lenne jobb. A döntést több józan fejkollektíva hozta, de én a magam egyszerű lelkiismeretével kénytelen leszek olyasmit tenni, ami ezzel a döntéssel szemben áll. — így hát megint csak panaszkodom, de már borítékba is zárom a levelemet, mert ha most nem küldeném el, holnapig meggondolnám és biztosan szemétkosárba dobnám.“ . — Irénke — mondta az igazgatónő úgy tizennégy nappal később, — most érkezett a döntés, nálunk maradhatsz.. — Igazán? És vasárnap eljöhet utánam Péter is?. — Eljöhet, de a tanulásról nem szabad megfeledkezned. Leteszed az érettségit? — Leteszem, mégha .. Ott néhány tantárgyban hátrább voltunk. — És aztán? — A pedagógiai főiskolára megyek. Azt szeretném, hogy azok, akik a gyerekeket nevelik, nagyobb megértéssel nevelnék, hogy... De oda engem úgysem vesznek fel. — Miért? — Mert rossz lesz a kádervéleményem. — Tényleg, annyira rossz? — Amikor faggattak, sohasem volt előttem világos, mit akarnak tőlem, miért bizalmatlanok hozzám. Ma már tudom. \ felnőttek mindent a maguk tapasztalatai szerint mérnek, nindenre a maguk szemszögé- jói néznek. Szörnyen szégyenem, ha visszaemlékszem, hogy ni mindent gondoltak rólam... — Tulajdonképpen mit írtak i káderlapodra? — Többszörös figyelmeztetés dlenére is kapcsolatot tartott ;étes egzisztenciájú fiúkkal.-0Arcán elsimultak a felhábo- odás redői. Szemében a szo- norúság tompa fénye ragyo- lott. Elmondott mindent. A őtétből fölbukkant történeté- lek legapróbb részletre is. — Föltartottem magát, bizo- iyára siet — mondta halkan és ámemelte tétova tekintetét, íztán arról kezdett beszélni, logy ilyenkor év végén mindig legrohanják az emlékek. Hallattam csendesen duruzsoló eszédet, panaszait, reményeit. Azóta gyakran gondolok rá A ttól az időtől, hogy először találkoztam Irénnel, gyakran gondolok rá és a történetére. Mondják, hogy ha az ember elmondja azt, ami a szívét nyomja, megkönnyebbül és elfeledi bánatát. Ma már tudom, hogy ez nem igaz, hogy nem mindig van így. Sok minden, amivel az életben találkoztam, ismét eszembe juttatja a történetét és az egyre nyomasztóbban nehezedik gondolatvilágomban. Amikor megállottám a ház előtt, — az ősz végefelé történt — elolvastam a bejárat fölött díszelgő táblát: Gyermekotthon. Valószínűtlennek tűnt, hogy itt találok egy tizennyolc éves lányt, de azért bementem. Tetszeni fog magának — mondta az igazgatónő rövid beszélgetésünknek a végén és nem tévedett. Valami kedves szelídség tükröződött a homlokán, a mosolyában, amely felderült és a beszédében — de nem volt sok időm a töprengésre. Az újságírók gyakran állítják* hogy riportjuk sikerét az emberekkel való találkozás első másodpercei döntik el. Vagy megnyerik az illető bizalmát és az elmond olyat is, amit más senkinek, avagy nem és akkor vége mindennek. Jóformán a nevét se tudtam és ha figyelembe veszem, hogy mit tudtam róla, akkor a beszélgetésünk csak zsákutcába juthatott. Gondolkoztam, hogy mit is kérdezhetnék tőle. Föltettem néhány kérdést és ő válaszolt. Hallgattam csendes, izgatott hangját. Lassan semmibe veszett körülöttem minden, a szekrény, az öreg heverő, az igazgatónő asztalán világító lámpa... Csak az arca maradt és éreztem, hogyan kerülök az újra átélt események kibírhatatlan lavinája alá. Szavai nyomán magam elé képzeltem a történteket. Szinte láttam redőkbe futó, elsötétülő homlokát. A kérdések megmerevítették halvány arcát. — Miért nem ment a többiekkel? — Velük voltam — felelt csendesen. — Hol? — Brigádon. — És aztán? — Az Európa szállóban. Az osztályfönöknö felugrott, ez igazgató összevonta a szemöldökét. — És ott mit csinált? — Táncoltam mint a többiek. — És miért nem jött haza mint a többiek? — Ott volt a fiúm. — Ügy! És azt miért nem jelentette az osztályfőnöknőjének? — Féltem, hogy talál... — Félt? — Csodálkozott az osztályfőnöknő és meglepett arccal értetlenül nézett a kolléganőire. — No. csak csodálkozzatok, csodálkozzatok - gondolta Irén. — Komédiázzatok kedvetek szerint. Hisz tőletek senki sem félt soha. Nem jártatok az „iskola mellé“, kis hibák miatt nem csináltatok nagyot. Ti hősök vagytok — már ahogy minket erre taníttok. A tisztesség angyalai! Minden tettetekre a tanító áldását kértétek és azt mindig meg is kaptátok. Az élet valahová elszaladt messze — s titeket itt hagyott érintetlenül. — Elképzelte az osztályfőnöknél amint világoskék palástban áll glóriával a feje Szemtől szemben a kisvárossal körül, s ajka mosolyra kényszerült. — Mit nevet? — förmedt rá az igazgató. — Feleljen a kérdéseinkre. Hol volt azzal a fiúval? — A parkban... Valamit meg kellett beszélnünk. — Sokáig tartott a beszélgetésük Miért nem jött haza a következő vonattal? — Elkéstük. Péter mondta, hogy majd az éjfélivel jövünk. — És miért nem jöttek? — Eljöttünk. — Arról az otthonban tudnának. — Nem vártak rám. — Ott vártam rád az otthonban — mondta az igazgatónő. — Elegendő lett volna felkiáltanod. — Nem tudom. — Avagy inkább azt mondd, hogy nem akaródzott haza jönni. Vagy talán más volt a dologban? Hallgatott. Ha ez osztályunk bármely „csibijével“ történik, az anyja ott várta volna a vonatnál. Meglehet, hogy csak rámordultak volna, — majd otthon még számolunk! Lehet, hogy néhány pofonnal fogadták volna, de az' már egyre megy. Azonban várták volna és törődtek volna vele. És ha a lány rossz fát tett volna a tűzre, otthon biztosan elsimították volna. Egyetlen anya sem futna az iskolába, vagy a nemzeti bizottságra, nem mondaná el a tanítónak — mint ahogy ezt vele tette az igazgatónőjük. Elegendő lett volna fölkiáltani. Ez igaz. De nem jött ki egyetlen -hang sem a torkán, s nem jött volna, ha reggelig is kellett volna ott állnia a kapuban. Nem kiáltott a múlt évben sem, amikor ehhez hasonlóan ott állott a zárt kapu előtt, a barátnőjével. Az iskola év a végéhez közeledett. Az osztályfőnöknő felháborodott a rövid nadrágjukon, melyet magukkal akartak vinni a brigádra. — Az uszodában még rövidebben járunk s mégse bolondul meg tőle senki — mondták neki s ő lelke mélyéig megsértődött, az igazgatónőhöz fordult panaszával. Az igazgatónő utánuk ment a szobájukba és rájuk parancsolt: azonnal vessétek le a melegítőt, hadd lám, miben jártok. Ellenkeztek. Arra még sincs joga, hogy levetkőztesse őket. Végül az igazgatónőnek mégiscsak sikerült lehúznia róluk a melegítőt és csupaszon odacipelte őket a tükör elé. Nézzetek végig magatokon és szégyeljétek magatokat. Kiszakították magukat a kezéből és elfutottak, ki ebből a gyűlölt Otthonból. A zárt kapuk mögött, akkor is várt rájuk az igazgatónő. Csak fel kellett volna kiálta- niok és megjelent volna a balkonon mint rendesen: „Mi az, már nem tetszik odakünn? Most ott kéne hagynom titeket!“ Aztán bizonyára nagykegyesen kitárta volna a kaput és ők ahogy az már illik bocsánatot kértek volna. Csakhogy akkor sem alázták meg magukat. Az éjszakát a fészerben töltötték és az igazgatónő értetlenül gubbasztott Makarenko művei felett. A kérdés felriasztotta töprengéséből: — Mit csináltak aztán? — Álltunk a kapuban. — És aztán? — Fáztunk és Péter pokrócot hozott hazulról. — Mi történt azután? — Jártunk le s föl a városban. — Ne hazudjon. Tudunk mindent. — Aztán megláttuk, hogy Péter barátjának az ablaka még világos. — Annak az elvált férfinak az ablakára gondol? — Nem tudom. Felengedett bennünket magához. — És ott mit csináltak? — Aludtunk. — Hogyan? Lesütötte szemét az igazgató szúrós tekintete előtt. Hol is látott már ehhez hasonló szemeket? Már emlékezett. Folyton les- kelődött utána. Még meg sem mosakodhatott rendesen. Éjszakánként magára zárta az ajtót, amíg a kis szobájától el nem veszett a kulcs. Pedig amikor az otthonból kivették, mindenki mondta: szerencsés vagy. Üj apád és anyád lesz. Prágában fogsz élni. Szinte irigyelték a lányok. — Hagyjon nekem békét — mondta az új „apának“ egyszer. — A lányom vagy. — Fogadott lánya. juk figyel. Az a rövid kis utcácska, amelyen azelőtt Péterrel szokott járni haza az iskolából, most végtelenül hosszúnak tűnt. Aztán jöttek a többi napok. Mutogattak rá és foszlányokat hallott az emberek beszélgetéséből. Szerette volna odakiáltani nekik: Igen én vagyok az, aki szavalni szokott a maguk ünnepélyein, de most már képtelen vagyok rá. Képtelen, mert a keserűség összeszorította a torkomat. És aztán utoljára ment végig „Tisztelt elvtársak! — írta izgatottan, amikor Irén után becsukódott az ajtó. — Az a lány, akiről a múltkor beszéltem Önöknek, már itt van. A járási nemzeti bizottság azonban nem akar beleegyezni, hogy itt maradjon. Kábult tőle a fejem, mert vissza már nem küldhetem. Oda már igazán nem akarják. Haza, az anyjához nem mehet. Az bármikor, bárkinek eladná őt. Nagyon és a történetére. Azt mondják, hogy ha az ember elmondhatja mindazt, ami a szívét nyomja, megkönnyebbül, elfelejti bánatát. Ma már tudom, hogy ez nem mindig van így. Sok minden, amivel az életben találkoT zom, ismét eszembe juttatja Irén történetét és az mind nagyobb teret foglal el gondolataim közt. Fordította: Szőke József T“ — Éppen azért. — Megmondom a feleségének. — Te butus. Hiszen ő mindent tud. Legyen eszed Irén- kém. Nálunk jó dolgod van. Kitanulsz, meg lesz mindened — Fütyülök a maguk gazdagságára, a maguk iskolájára! — kiabálta és összepakkolta a holmiját. Másnap már ismét az otthonban volt. — Nagy liba vagy — mondták a barátnői, amikor mindent elmesélt... A kemény kérdések riasztották fel visszaemlékezéséből: — Mit csinált azon a lakáson? — Semmit. — Ne tagadja. — Az istenért, mit akarnak tőlem hallani? — Hogy mindent megbántál. — Én... — Megvolt az otthonban mindened... Riadtan hajtotta le a fejét. Talán kiakarják dobni? Butaság volt, amit tett. Már megbánta. Azoknak a lányoknak, akik azt mondták, hogy valahová a vonat elejére szállt, most kellemetlenségük támadt. Az osztályfőnöknőjének szintén. Szegény, nem volt a legrosszabb. Bement velük táncolni. Rábeszélték. És most bántja, de semmi több. Beszélnie kellett Péterrel. Másképp talán szét is mentek volna. Mindenki ellene fordult. Még Péter szülei is. Számukra csak árvaházi lány volt és Péter az ő egyetlenük. De mégis együtt jártak. Minden ellenkezés dacára, sőt éppen azért, mert tiltották nekik. Megvolt az otthonban mindene. Igen Három nevelőnő, hét érdekkör és egy igazgató- . nő. Csakhogy az embernek nem ' csak nevelésre van szüksége, hanem szeretetre is. Már rég ' élt szeretet nélkül, de tovább ■ már nem akar. Gyerekkorától érezte a kegyes áldozatot, a szánalmat, mely mindig a szemébe hajtotta a könnyet. Némelyik nevelőnő csak úgy törődött vele, ahogy azt a munkaköre előírta. De most már elege van az egészből. Péterre gondolt s szinte hallotta, amint azok hárman töprengve kérdik magukban: — Most mit fogsz csinálni? — Mi lesz, ha kidobnak az iskolából? — Jövőre érettségizhettél volna. — Miért hallgatsz? — Szégyent hoztál az egész otthonunkra. — És az iskola jó hírnevére. — Legalább mondanád, hogy megbántad. — No, Irén itt az utolsó alkalom. Csendben hagyta őket. Az iskolából az igazgatónő mellett ballagott haza. Egész litániát olvasott rá. Csak ne beszélt volna olyan hangosan! Ügy érezte, hogy minden ember rá-
