Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-12-22 / 51-52. szám
C Jetemnek legkevésbé ví- “ tatható sikere: kapcsolatom Sartre-ral. Több mint harminc év alatt jóformán egyetlen este se aludtunk el úgy, hogy nem volt egyetértés közöttünk. Ez a hosszú ikerállapot nem csökkentette azt az érdeklődést, amelyet beszélgetéseinkben egymás mondanivalója iránt tanúsítunk: egy barátnőnk* megállapította, hogy mindketten mindig nagy figyelemmel hallgatjuk egymást. Ezalatt gondolataink — amelyeket oly szorgalmasan bíráltunk, védtünk, korrigáltunk — mind közössé váltak. Egy csomó osztatlan emlék, ismeret, kép van mögöttünk; a világ megértésére ugyanazokat az eszközöket, ugyanazokat a sémákat, ugyanazokat a kulcsokat használjuk, nagyon gyakori. hogy egyikünk befejezi a mondatot, amelyet a másik kezdett el; ha kérdést tesznek fel nekünk, előfordul, hogy azonos válaszokat adunk. Egy szóból, egy érzésből, egy hangulatból kiindulva ugyanazt a belső utat járjuk be, és egyidejűleg ugyanarra a — harmadik személy számára teljesen váratlan — végkövetkeztetésre, emlékre, eszmetársításra jutunk. Ma már nem csodálkozunk azon, hogy felfedezéseinkben is találkozunk; nemrég olvastam Sartre 1952- ben feljegyzett reflexióit, amelyekről nem tudtam; olyan részeket fedeztem fel bennük, amelyek csaknem szó szerint ismétlődnek mintegy tíz évvel később írott Emlékezéseimben. Vérmérsékletünk, tájékozódásunk, kezdeti döntéseink különbözőek maradtak, és műveink kevéssé hasonlítanak. De ugyanabból a talajból nőttek. Ez az összhang ellentmond — legalábbis ezt vetették a szememre — a Deuxiéme sexe moráljának: azt követelem, hogy a nők függetlenek maradjanak, és jómagam sohasem ismertem a magányt. A két szó nem egyértelmű; de mielőtt magyarázatba belemennék, néhány ostobaságot kell megcáfolnom. Némelyek azt terjesztették, hogy Sartre írta a könyveimet. Miután megkaptam a Goncourt- dijat, valaki, aki a javamat akarta, azt tanácsolta nekem: „Ha interjúkat ad, szögezze le, hogy a Les Mandarins-t valóban maga írta: tudja, mit mesélnek: hogy Sartre vezeti a kezét...“ Azt is állították, hogy neki köszönhetem a karrieremet: közbelépése csupán arra szorítkozott, hogy átadta Brice Parainnak két kéziratomat, amelyek közül egyébként az egyiket visszautasították. Menjünk tovább. Előttem is sokszor mondták, hogy Colette „az *) Maria-Rosen Oliver, egy argentíniai újságnak adott interjújában. (Az Író megjegyzése). Az alkotás kaland, ifjúság és szabadság ágyban“ érkezett be: ennyire ragaszkodik társadalmunk ahhoz, hogy nőtársaimat a másodlagos lények rangsorában tartsa, a nagy hímek visszfényének, játékszerének vagy vámpírjának tekintse. Tény, hogy filozófiailag, politikailag a kezdeményezések tőle származnak. Úgy látszik, némely fiatalasszonynak csalódást okozott, hogy elfogadtam a „relatív“ szerepet, nekik pedig azt tanácsolom, hogy kerüljék. Nem. Sartre ideológiailag alkotó, én nem; ezáltal politikai állásfoglalásra kényszerült, és elmélyülten foglalkozott ennek okaival. Nekem SIMONE DE BEAUVOIR tem könyveimnek, sikereimnek, bukásaimnak a története, és azoké a támadásoké, amelyeknek én voltam a célpontjuk. Franciaországban írni és nőnek lenni valóságos vesszőfuttatás. Különösen abban azé- letkorban, amelyben én voltam, amikor publikálni kezdtem. A nagyon fiatal nővel szemben kétértelmű elnézés dívik. Ha megöregedett, tisztelettel köszöntik. De merjen csak szólni egy nő, ha már túl van az első Simone de Bauvoir és Sartre nem volt annyira fontos, hogy ugyanazt tegyem. Ha nem ismerném el szellemi felsőbbrendűségét, a szabadságomat árulnám el; megragadnék abban a versengő és rosszhiszemű magatartásban, ami a nemek harcának a következménye, és ami ellentéte az intellektuális tisztességnek. A függetlenségemet megtartottam, mert semmiféle felelősséget sohasem hárítottam át Sartre-ra: nem csatlakoztam semmiféle elképzeléséhez. semmiféle elhatározásához, anélkül, hogy azt a magam részéről meg ne bíráltam, magamévá ne tettem volna. Élményeim a világgal való közvetlen kapcsolatomból eredtek. Személyes műveim kutatásokat, elhatározásokat, kitartást, küzdelmeket, munkát követeltek tőlem. Sartre segített nekem, én is segítettem neki. Nem az ő közvetítésével éltem. Ez a vád valójában annak a fegyvertárnak a része, amelyet ellenfeleim használtak ellenem. Mert nyilvános történeifjúságon, anélkül, hogy megszerezte volna az idő patináját: micsoda falka tör rá! Ha jobboldali vagy, ha kecsesen meghajolsz a hímek felsőbbrendűsége előtt, ha arcátlanul nem mondasz semmit, megkímélnek. Am én baloldali vagyok, megpróbáltam egyetmást mondani, többek között azt, hogy a nő nem születik szellemileg visszamaradottnak. 2. ■Sót képet alakítottak ki rólam. Bolond nő vagyok, félbolond, hóbortos. (A Rio de Janeiro-i lapok meglepődve állapították meg: „Excentrikus nőre számítottunk; csalódást keltett bennünk, ügy volt öltözve, mint bárki más“.) Erkölcseim a lehető leglazábbak; egy kommunista nő 45-ben azt mesélte, hogy Rouenban, fiatalkoromban hordón táncoltam, meztelenül; rendszeresen hódolok minden bűnnek, életem állandó karnevál stb. Lapossarkú cipőben, feszes konttyal. valóságos őrsvezető vagyok, patronázshölgy, tanítónő (abban a pejoratív értelemben, amelyben a jobboldal használja a szót.) Időmet könyvek között, íróasztalom mellett töltöm — „puszta agy“. „Nem él“ — mondta rólam egy fiatal újságírónő. „Ha engem hívnak meg T.-né hétfői fogadónapjaira, én bezzeg rohannék“. Az Elle című lap különböző nőtípusokat mutatva be olvasóinak. ezt Irta fényképem alá: „kizárólagosan intellektuális életmód“. Semmi akadálya a két kép egyeztetésének. Lehet az ember szemérmetlen észlény, jótékonykodó parázna; a lényeg az, hogy abnormisnak mutassák be. Ha az erkölcsbírák ezzel azt akarják mondani, hogy nem hasonlítok rájuk, megtisztelnek vele. Tény az, hogy író vagyok: írónő, tehát nem írogató háziasszony, hanem olyasvalaki, akinek egész létét az írás irányítja. Az effajta élet ér jócskán annyit, mint bármilyen más. Megvan ez értelme, a rendje, a célja, amelyből semmit sem ért az, aki extravagánsnak minősíti. Valóban aszketikus, egészen észlényhez Illő életet éltem volna? Istenem! nem hinném, hogy kortársnőim sokkal jobban szórakoztak volna ezen a földön, mint én, vagy hogy a tapasztalataik szélesebb körűek volnának. Mindenesetre, ha múltamra visszatekintek, nem irigyiek senkit. 3. Islert most már Ismerem az emberi sorsot: az emberiség kétharmad része éhezik. Az én fajtám kétharmadrészt olyan lárvákból áll. amelyek gyengék a lázadásra, és születésüktől halálukig zavarodott kétségbeesésben tengődnek. Álmaimban ifjúságom óta visz- sza-visszatérnek olyan látszólag élettelen tárgyak, amelyekben valamiféle szenvedés lakik; egy óra mutatói vágtatni kezdenek — többé nem szerkezet, hanem szörnyű, rejtett, szerves rendetlenség hajtja őket; egy fadarab vérzik a fejszecsapás alatt, és egyszer csak egy nemtelenül megcsonkított lény tűnik fel a fa kérge alól. Ébren is kísértenek ezek az a rémképek, ha például a Calcutta! élő csontvázakra gondolok, vagy azokra az emberarcú kis tömlőkre, az éhező gyermekekre. Csak itt súrolom a' végtelent: mindennek a hiánya ez, és a hiány tudatos. A gyermekek meghalnak, és ez lesz minden. A semmi kevésbé rémít, mint a balsors abszoiú- tuma. Ki vagyok? Megöregedni azt jelenti, hogy az ember meghatározza és lecsökkenti magát. Küzdöttem az etikettek ellen; de nem akadályozhattam meg az éveket abban, hogy bebörtönözzenek. Még hosszú ideig ellakom ezek között a díszletek között, amelyek között életem lerakódott; hű maradok a régi barátságokhoz; emlékkészletem, ha gazdagodik is kissé, megállapodik. Egyes könyveket megírtam, másokat nem. De van valami ezzel kapcsolatban, ami elkedvetlenít. A jövő felé feszülve éltem, és most összefoglalom magam múlt időben: a jelen, úgy tetszik, elsikkadt. Hosszú ideig úgy gondoltam, hogy az életművem még előttem van, és íme, már mögém került: nincs pillanat, amikor valóság lett volna. Hasonlít arra, amit a matematikában metszésnek neveznek — az a szám. amely két sorozatot elválaszt, de nem tartozik egyikhez sem. Azért tanultam, hogy valamikor majd felhasználjam a tudásomat; rengeteget felejtettem, és azzal. ami megmaradt, nem tudok mit kezdeni. Visszaemlékezve életsorsomra, mindig olyasvalami alatt vagy felett találom magam, ami sohasem következett be Csak az érzéseimet éltem át teljességükben. Az írónak mindenesetre megvan az az előnye, hogy azokban a percekben, amikor ír, kivonja magát a megkövesedés folyamatából. Minden új könyvemben újra indulok. Kétségeim vannak, elbátortalanodom. az elmúlt évek munkája haszontalan volt, nyersfogalmazványaim oly formátlanok, hogy úgy tetszik, lehetetlen folytatnom, amit elkezdtem, addig a — megfoghatatlan pillanatig — itt is van metszés —, amikor lehetetlen, hogy be ne fejezzem. Minden lap, minden mondat friss leleményt kíván, előzmény nélküli döntést. Az alkotás kaland, ifjúság és szabadság. A modern képzMésiet egyik forrásáról A modern tárlatok látogatói, a művészi de a kultűrális folyóiratok olvasói is nem egyszer zavarba jönnek egy-egy művészi alkotás előtt. A türelmesebbek jobbra-balra forgatják a képet, az illusztrációt, közelebbről, majd meg távolabbról szemlélik, úgy igyekeznek megérteni, megtalálni benne „valamit“. Sok szemlélőnek viszont egyszerűen nem bírja az idege“ az ilyen alkotásokat; csak legyint, s f elítélő véleményt sziszeg a festmény, a rajz, esetleg a szobor alkotójáról. Érthetőek aztán az olyan hírek, mint például az,- amely szerint asztali teniszezőink a svédországi sikeres szereplésükért kapott ajándékképet nem tudták hogyan felakasztani a falra. Nem lesz talán felesleges az ilyenfajta, űn. nem ábrázoló képzőművészeti alkotások egyik forrásáról néhány szót szólnunk. A képzőművészet a fényképezés keletkezésével és fejlődésével fokozatosan elveszítette másoló szerepét. Küldetés# ezután az élmények s az érzések szlnhatással, vonalakkal és alakokkal történő kifejezés# left. A modern képzőművészet úttörői megfigyelték, hogy a fényképezőgép bizonyos esetekben, például részletképekné! vagy nagyított felvételeknél egészen különleges, „elvont“ vonalakat rögzít. Felmerült az anyag rejtett, szabad szemmel nem látható szerkezete és a képzőművészet közti viszony kérdése. A mikroszkopikus képfelvételek tanulmányozásával a művé- (Folytatása a 11. oldalon) K. Nepraš: Flguratlo plastika „Az ember absztrakt — a nő konkrét". Feltételezem, hogy Roger Vadim francia rendező blazirt szavai nem azt a filmjét hozzák közelebb hozzánk, amelyben egy szép és gazdag leány beleszeret egy iszákos naplopó - ba. Inkább azt a melodrámát kívánják megértetni, amelynek ugyancsak Vadim a rendezője, és amelyben újból csak Brigitte Bardot, a filmcsillag szerepel. Ez a melodráma még népszerűbb környezetben játszódik le, és azt írják róla, hogy olyan mítosz veszi körül, amilyet a mai európai civilizáció még nem teremtett. A Panorama című lap kihangsúlyozza, hogy „Vadim mennyi ízléssel válogatja ki , a szőnyegeket, gramofonlemezeket, a függönyöket, a világítást, a divatszíneket és kétségtelen, hogy ugyanolyan hozzáértéssel, mint ahogy a gramofonlemezeket válogatja ki, keresi ki a nőket, mégpedig a „konkrét" nőket, azokat, akik a film- közönség szemében az absztrakt embert képviselik és erotikái izgalmakat ébresztenek. Kilenc évvel ezelőtt Vadim — aki akkoriban Allegret mellett mint segéd - rendező működött — azt ajánlotta, hogy szerződtessék a törékeny és az akkori ízlés szerint túlságosan sovány Bardot kisasszonyt. Már több kisebb szerepben játszott, mint ahogy az egy gazdag párizsi leányhoz illet, aki a filmezést szórakozásnak tekinti. Vadim másodrendű képeslapokban közölt fényképek alapján figyelt fel Brigitte-re. Első szerepében nem ért el sikert. Azután újabb lehetőség kínálkozott, a trójai Helénában lépett fel, melyet Olaszországban forgattak, de még Páris és Menelaosz sem vették nagyon figyelembe... ehelyett valaki botrányt csinált abból, hogy egy ismeretlen színésznő, aki „olyan ártatlan, mint az első atombomba a robbanás előtt", a trójai szépség legendás fürdőjéhez a gipszes víz helyett valódi tejet kért ... egy év múlva a cannes-l fesztiválra már helikopterrel érkezett, közvetlenül a tengerpartra ... a vendégek ezt kérdezték: ki ez? És újból valaki — akiről már szó esett — csodálkozva ezt válaszolta: nem ismeri? Hiszen ez Brigitte... stb. 1956-ban Roger Vadim az első filmjét forgatja... a legsikeresebb filmjét, amely azért ért el sikert, mert a főszerepet a felesége, a már ismert Brigitte Bardot játszotta. . A filmnek ez a biblikus címe volt: És A fiatal Brigitte Bardot isten megalkotta az asz- szonyt. Vadim körét, amelyhez Resnais, Vardo, Colpi, Marker, Gatti tartozik, a filmről alkotott közös véleményen kívül, úgy látszik, még valami kapocs kötötte ösz- sze: állítólag mindnyájan szerették a macskákat. Ügy látszik azonban, csak Vadim hitt a macskák iránti ro- konszenvben. Isten a filmjében egy eddig új és ismeretlen nőt teremtett, nőstényt. egy macskát! Vadim talán túlságosan szerette ezeket a puha, elegáns és modern állatokat (már a bibliai időkben szent állatoknak tartották őket). amelyek megmutatják karmaikat és fogaikat, nyújtózkodnak a maguk természetes állatiasságában, mert az állatiasság — magyarázta Vadim — rejlik a játékosságban és a színészet lényege elsősorban: az erotika. És megszületett a B. B. mítosza. Az irodalmi francia nyelv a jelenlegi civilizációban mutatkozó régi jelenségek megjelölésénél előszereltei használja a le mythe — a mítosz szót. Természetesen nem a szó régi értelmében, a „modern mítosz" fogalma szerint. A mítosz hőse ma már nem egy elképzelt személy, még akkor sem, hogyha mindaz, amit tesz és ahogy az megnyilvánul, képzelt, vagy istenített is lehet. Még a birkózó hálátlan foglalkozása is mítosszá válhat, amint azt a harmincas években Mr. Carpentier példája mutatta. A franciák, amint tudjuk, inkább romantikusok, és amíg a generális nem lett Franciaország elnöke, addig gaülleista mítoszról beszéltek. Ennek azonban vége lett, mihelyst az elnök kezdte megvalósítani a programját. A mítosz nem tűri el a napfényt, mindig a homályban kell mozognia. A filmcsillag A B. B. esete is romantikus „mítosz", amint látjuk, a nagy misztifikáció bizonyos fajtáját jelzi. A jelenségen az a figyelemre méltó és mindennapos, hogy a tömegpropaganda szpektru- mában eltúlzott és hamis képet vet a valóságra, mégpedig olyan elemi erővel és annyira magától értetődően, mint ahogy a lelki járványok terjednek. És ebben a hamis formában megy át a nyilvánosság tudatába. Semmi több, csak az a „kép", amely megjeleníti az „absztrakt ember“ becsapásának lényegét. Misztifikáció és nem maga a valóság! A modern filmekben a „rendező“ szerepe megköny- nyebbül, mert az előre elkészített talajból indul ki. Az ember hétköznapi élete, vagyis a „valóság“ mellett, a film által akarunk eljutni az igazsághoz, vagy jobban mondva, az igazság feletti igazsághoz, vagyis a valóság feletti valósághoz, amelyre a mai civilizációtían a mítosz eredeti jelentősége szerint tekintenek. Mert teljesen mindegy, hogy a mitologi- zált „valóság" valóban léte- zik-e. Hemhiába állítják, hogy a film a közös igazság feletti igazság legjelentékenyebb sztimulátora. Jogos, amikor azt hisszük, hogy a mozik Párizsban és Prágában is egyaránt ártalmas és ártalmatlan misztifikációkat terjesztenek, és hogy a filmeket a civilizáció újonnan alkotott és technikailag átdolgozott közös elképzelések alapján alkotják.
