Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-12-22 / 51-52. szám
Nemcsak öregszünk em tudom, hogy manapság a* űrhajók s az óriás utasszál - Utó repülőgépek korában az utazás romantikáját összeköti-e valaki a vasúttal? Lehet, hogy valakit — jó- értelemben véve — kihoz a sodrából, ha meglátja a balkáni expresszi, de kevesen vannak, akik a vi- nohradyi alagút fölött álldogálva azt mondják sétálgató gyermeküknek: — Uézd csak, milyen bodor füstöket enged a mozdony! Pipál a mozdony! Persze a repülőgép két óra alatt Kassán van. S közben bámulják a kocsi - tolatókat. Ez a munka talán ,a legro- mantikusabb a vasúton. Ők is megteszik a maguk százkilométereit, pedig legfeljebb a váltó-sínig jutnak el. Fentröl nézve az egész dolog úgy fest, mintha gépesítve lenne. Pedig hát ott csüng egy ember, mint valami haszontalan kölyök az egyik gördülő kocsi felhágóján, kezében a sárga zászlóval, s egyre integet. Mintha azt mondaná: — No konzervdobozok, mozogjatok, a kutyafáját! Aztán összeütődnek a kocsik, az ember leugrik a felhágóról, eltűnik a kocsik közt, fütyül, s pár perc múlva a mozdony felhágóján tűnik fel ismét. így néz ki — távolról — a munka, amely a diszpécser és a mechanikus pontos, szervezett összhangját tükrözt Ez az összhang ráadásul még a cirkuszi akrobata kiszámított mozdulatait is megköveteli, hisz a „szám" a kocsik ütközői közt zajlik le. A járókelők, nézelődök, akik a vinohradyi sorról bámulják a munkát, nem láthatják Jaroslav Davidek elvtárs csoportját. ők a Főpályaudvar másik végén dolgoznak. Pedig kár, hogy nem láthatják, mert érdemes megnézni őket. Ez egy munka-együttes, amelyben négy fütyülő szól, vezényel Jaroslav Davidek. Különben a laikusok úgy sem tudnák értékelni az egészet. A szakemberek a Főpályaudvaron dolgozó ifjúsági kollektíva munkáját nagyra értékelik. A csoport tavaly május elsején megkapta a „Kiváló munkáért“ kitüntetést. Ez a kollektíva a legrégibb és mégis ifjúsági. Valahogy furcsán hangzik ez, de mégis így van. Hét éve már, hogy Jaroslav Davidek kocsitolató, CSISZ funkcionárius hol az egyik, hol meg a másik partiban tűnt fel a rendkívüli műszakokon, olyan időközökben, amikor aludnia kellett volna a műszak után. Nézelődött, figyelte a fiatal kocsitolatók munkáját, aztán megkérdezte hol az egyik, hol a másik fiatalt: — Te CSISZ-tag vagy? Nem jönnél-e az ifjúsági munkacsoportba? Az ifjúsági csoport — ugyanabban az összetételben — már hat éve dolgozik együtt. Jirka Hons közben elment katonának, aztán visszajött. Most Tichý ment a hadseregbe, dehát ő is visszajön. Számolnak vele a brigádban, amely 1962. július 12-e óta már szocialista munkabrigád. Összesen öten vannak. Megállapodott kollektíva, sokat ígérő. Ha valaki azt gondolja, hogy ennek az ifjúsági kollektívának a megalakításánál dísz-zenekar játszott s a munkatársak sorfala, örömrivalgása és kiáltozása fogadta őket, hát akkor nagyon téved. Azt mondták rájuk, hogy „úttörők“. Persze ezt gúnyosan mondták, de ők egész komolyan vették, mert valóban úttörők akartak lenni. Azt is az orruk alá dörzsölték, hogy ne essenek túlzásokba, mert hát elvégre ki akar megszakadni ilyen kis fajankök miatt. Régi nóta, de sohasem az öregek meg a fiatalok közti ellentétről van szó, hanem a régi meg az új életszemléletről. Csodálatos azonban, hogy a régi, a megszokott, mennyire görcsösen ragaszkodik a magáéhoz. En a magam gépesítetlen lelkem mélyéből, az olyan emberéből, akit csak a munkája befejezése után érhet baleset, bizony beismerem, hogy sohasem értettem meg az ilyen hangzású kötelezettségvállalásokat: — Baleset nélkül vezetni, baleset nélkül dolgozni! — Talán bizony valaki óhajtja a balesetet? — mondogattam magamban. — Vagy valamilyen emléktárgy megvédhet ellene ? S lám, vannak olyan kocsitolatók, akik a sokéves gyakorlat szószékéről azt hirdetik: „Baleset mindig volt, ez ellen semmit sem lehet tenni!" Állításukkal szemben áll Jaroslav Davidek kollektívájának vállalása. Munkájuk lényege: baleset nélkül dolgozni! öt esztendő alatt mindössze egy eset történt: kisiklott egy kocsi, de hat perc múlva már a sínpályán állt. s a siker minden titka — az ember újból és újból meggyőződött erről a szocialista munkabrigádokban — az, hogy milyen a munkaviszony, az életszemlélet. Egyéneknél és kollektíváknál egyaránt. Nemcsak arról van szó, hogy a „baleset volt és lesz" nézet, amely valamilyen isteni elrendelést fejez ki az ember-alkotta dolgokkal szemben — ha az ember nem érzi a dolgok urának magát — hogy ez a nézet lefegyverez és lebunkóz, míg a modern ember öntudata, magasztos viszonya a technikához bebizonyítja, hogy minden az emberen múlik, és ez a tudat mozgósítja a felelősségérzetet. Arról is van sző, hogy igazi kollektíva csak akkor alakulhat ki, ha az életszemlélet nem üzleti számít gat ásokon alapszik, amikor az emberek irigykedve jegyezgetik fel kis noteszaikba saját kiadásaik és bevételeik mellé munkatársaik bevételeit is. Éppen ezért formálódhatott Jaroslav Davidek kollektívájából szocialista munkabrigád, ahol az elvtársak kölcsönösen megoszthatják a munkát és kölcsönösen megbízhattak egymásban. Stépán Havelec és František Spejchal letették a kocsitolatóvizsgát, s vezetőjüket bármikor helyettesíthetik. E nélkül a kölcsönös bizalom nélkül az ilyen felelősségteljes munkában lehetetlen lenne a rugalmas szervezettség. S hála e szervezett ségnek, D avidekék növelni tudják a teljesítményüket; a gyorsvonatokat az indulásuk előtt már 90 perccel etőbb összeállítják. Ügy testnek, ahogy vállalták, amikor a CSKP XII. kongresszusának brigádja címért versenybe indultak. Akárhogy is forgatjuk a dolgot, akármilyen oldalról nézve, mindig az alapfeltételeknél lyukadunk, s ez pedig a mai életünk iránti öntudatos viszony. Ezzel kapcsolatban van egy érdekes tünet. Jaroslav Davidek brigádja ifjúsági brigádnak tartja magát, s mások is így könyvelik el őket, habár a brigád öt tagja közül hárman már kinőttek a CSISZ-korból. Két éve már, hogy mint a prágai vasútok legjobb ifjúsági kollektívája, megkapták a CSISZ KB zászlaját. S joggal! Nemcsak azért, mert mint ifjúsági kollektíva alakultak és fejlődtek, hanem azért is, hogy megtartották egyes tulajdonságaikat, mint például a rugalmasság, stb. ők, mindent, ami jó, új gyorsan felfognak, továbbfejlesztenek. Főleg a bajt ár- siasságot, amit minden CSISZ munkacsoport magáévá tehetne. Jaroslav Davidek és Stépán Havelec, volt CSISZ funkcionáriusok — mindkettőjük Fučík - jelvényt kapott — most pártszervezeti funkcionáriusok, de ez a lényegen mit sem változtat. (A) ÉRŤÍK EZT Ä — Az én anyukám nagyon furcsa természet — mondogatja Ivana. — Tudjátok. hogy leérettségizett?! Most nagyhegyesen jár- kel. Csak legalább engem ne cipelne magával a sétáira! slrt-rltt. Tudjátok, mit csinált akkor apu? Szaladt a Divatáruházba és vett neki egy szvettert! — Ezzel a nevelési módszerrel messzire jutunk — mondtam apunak. Amikor tanulni kezdett, az orosz meg a matematika bizony sehogy sem volt Ínyére. Majd a körmére égett. Legszívesebben lepus. kázta volna valakiéről. Ezt ő az üzemben vállalati közgazdász, de otthon vajmi kevés a felelősségérzete. Ivana elhallgatott. De úgy látszik még nem mondott el mindent* LOGIKÁT? azonban megtiltottam neki, akárcsak azt, hogy ez iskolába divatosan Járjon. — A tanulásnál segítek— mondtam anyámnak. — Mindent megmagyarázok, de a feladatot magadnak kell megcsinálnod. S ha észre- veszem, hogy tudtomon kívül valakit telefonon felkérsz, hogy segítsen, valamit megoldani, hát ekkor kikapcsoljuk a telefont. Azt is a lelkére kötöttem hogy az iskolában jó! figyeljen s ne hagyja, hogy tücsköt-bogarat bemeséljenek neki. Anyámnak elég jó feje van, csakhogy ö olyan hangulatvirág. Moziba járni, táncolni, az szórakoztatja Öt. De a vizsgáktól mindig félt, s Ilyenkor gyakran közbejött valami. Rendszerint az alattomos náthaláz, persze láz nélkül. Hányszor le kellett mondanom a találkát Vlágyá- val, mivel anyám az utolsó pillanatra hagyta hol a matematikai képleteket, hol meg a meghatározásokat. Főleg a vegytan, az szorongatta anyámat, mégpedig irgalmatlanul. Látni, hogy nem ütött rám, hisz én egész jól kijöttem a kémiával. De azért mégis hallgatott rám. Elég volt azt mondanom, milyen szégyen lenne a házban, ha netán megbukna. Ilyenkor aztán nagy hévvel nekikezdett tanulni, s rövid ideig ment is a dolog. Apuka azonban befolyásolta őt. Neki ugyanis anyu a kedvence. Anyu egyszer biológiából leégett, otthon l ............................................— Ez idén tavasszal alkalmunk nyílt, hogy a Verébhegyen vikend-házat béreljünk — Miért ne csavaroghatna anyu a természet ölén — gondoltam magamban, — s már jő előre elképzeltem, hogy Vlágyával hogyan töltjük el a szabadságunkat anyu érettségije után, pontot téve a sok Izgalom végére. Apu nyomban beleegyezett. Ugyanis fiatalkorában gyakran járt kirándulásra. Amikor a vikendház a miénk lett, apu meg anyu oda- rándultak, hogy kipróbálják. Anyu mintha megfiatalodott volna. Amikor az orosz nyelvtankönyvet gyömöszöltem a táskába, rám- öltötte a nyelvét. Anyu leérettségizett, s otthon megvolt a dicsőség. Én gyűrűt kaptam érettségire, ennyi volt az egész. De nem mondhatják rám, hogy nem voltam irántuk megértő. Egy időre meg akartam lépni Prágából, s éppen amikor csomagoltam, rohan anyu, hogy bizony Vlágyával nem mehetek üdülni a vikend-hézba. Értik ezt a logikát?! Azonban artyu okoskodik, hogy még nem is ismerem Vlágyát. S tudják, hogy az egészből mi sült ki?! Anyu együtt járt apuval kirándulni, s most — kisbabát vár! <3 a kicsivel lesz elfoglalva, s én ezért nem mehetek ví- kendeznL Értik ezt a logikát?! Gérecz Arpád fordítása Az ifjúság, jaj, az ifjúság! — ez képezi a különböző ankétok, viták, felszólalások tárgyát. Néha úgy tűnik, mintha valóban egy teljesen sikerületlen nemzedék lennénk. Máskor meg Olyan buzgó pártfogóink akadnak, hogy szerintük már egyenesen ránk lehetne bízni az állam irányítást, sőt az 6 sorsukat is. Mindnyájan szakemberek, úgy vélik, értenek az ifjúság problémáihoz, mindegyik igyekszik valamit bölcsen megállapítani és mi, őszintén szólva, teljesen mellékessé válunk. Hja, problémát okozunk. Miért ? Azt mondják rólunk, hogy nem becsüljük meg azokat a vívmányokat, amelyeket a társadalom eddig már kiharcolt. Pedig ez nem igaz. Nagyon is megbecsüljük azt, ami jó, még talán sokkal inkább, mint mások. Nem kételkedünk és sohasem kételkedtünk abban, hogy az országunkban más rendszer is lehetne. Számunkra az, ami van, magától értetődó. Mi már a népi demokratikus köztársaságban nőttünk fel, ebben a társadalomban lettünk felnőttek, abban a társadalomban, amely felépítette a szocializmust, az előbbi nemzedékek harcai, nélkülözései olyan biztonságot jelentenek számunkra, mint talpunk alatt a föld. Ml a tetteket csodáljuk. Az egyenességet, a becsületességet, az elszántságot. A fiatalok a világ kezdete óta ezekért az eszményképekért szálltak síkra. Ebben úgy hisszük, nem térünk el az apáinktól. Mi sokat szeretnénk tudni, sokat megismerni, az igazságot akarjuk tudni. Senki sem született rossznak. És mégis hány rossz akad közöttünk. Hol tanultuk mindezt meg ? Ki kényszerltette ránk azt az elvet, keresni, keresni, amennyit csak lehet. Sok üzemben ellenőriztük a raktárakat, a készleteket. Megállapítottuk, hogy súlyos milliók hevernek sokszor parlagon. Felvetődik a kérdés, vajon ki fizeti ezt meg ? Hogyha ml termelünk selejtet, akkor a kárt meg kell fizetnünk. A raktárokban nemcsak hulladékvasat, hanem drága fel nem használt gépeket is találunk. Valaki csak megrendelte ezeket. Valaki csak odahelyezte ókét. Valaki csak odarejtette őket. Kérdésünk a következő: hogyan tisztelhetjük azt az elvet, hogy az államban csak egy fegyelem létezik, hogyha — amint látjuk — a súlyos milliós károkért a végén senkisem felel ? akarjuk valósítani a terveinket. Mi nem tudjuk, ml a háború. De úgy képzeljük, hogy valami borzasztó dolog. Tudjuk, rajtunk is múlik, hogy háborúra ne kerüljön a sor. Vannak közöttünk olyanok, akik nem tudják, mit kell tenniök, akik a bizonytalanságból olyan kiutat keresnek, amely nem válik az ember becsületére. Nem mondhatjuk, hogy a fiatalok túlnyomó része, de sokan. Persze az idősebbek körében is találkozunk olyanokkal, akik tévelyegnek. Közöttük is vannak huligánok, és még rosz- szabb, hogy ők már érett emberek. Nem szeretjük a dilettantizmust. Az iskola tudást nyújt. Állandóan tanulunk. A sajtó, a rádió, a televízió, a társadalmi szervezetek, egyszóvel mindenki valóban újat, okosat akar nekünk nyújtani. De gyakran úgy adnak elő számunkra, mintha még olvasni sem tudnánk, hiszen nyomtatott publikációkból adnak elő. S bizony sokszor ilyen előadásokkal ütjük agyon a drága időnket. Sok ember nevel minket. Azok, akiket ezért fizetnek. Sokan közülük persze csak azért teszik, mert fizetik őket. A mi nevelésünket csak foglalkozásnak tekintik. Nem értenek meg minket, azt sem tudják, hogy mit kellene tenniök. Már mi is megszoktuk őket. Modernek akarunk lenni. Az apáink Is modernek akartak lenni, amikor még fiatalok voltak. Charlestont, simmit és isten tudja még mit táncoltak, széles nadrágot hordtak, azután megint keskeny nadrágokat, mellényt, majd azután rém hosszú zakót. A jellemük azért nem ferdült el, amint látjuk. A világnézet azonban nem ezen épül fel. Becsületes, változatos életet akarunk élni. Mi becsületesen és következetesen teljesíteni akarjuk a feladatainkat. Segíteni akarunk a hiányosságok megszüntetésében, és azt akarjuk, hogy az ifjúság nevelésében mutatkozó hibákat távolítsák el. Butaság volna, ha kitalálnánk a generációs problémát. Mi mindenütt az idősebbekkel vagyunk. Nélkülük úgy sem lehet meg egy munkahely sem. Hasonlóképpen, mint nélkülünk sem. Több megértést szeretnénk, azt akarjuk, hogy a felnőttek tudatosítsák, mi minden jót és rosszat is tőlük tanulunk. Ezentúl minél több jót szeretnénk tanulni! Azt mondják, hogy úgy élünk, mi mai fiatalok, mint a hal a vízben. Pedig tévedés. Tény és való, hogy nem kell félnünk, kapunk munkát. Elég alkalmunk nyílik arra, hogy a legmagasabb műveltségre Is szert tegyünk. De sok problémával is küzdünk. Élni akarunk, meg
