Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-04-21 / 16. szám
Két férfi meg egy kifldny A két férfi megállt a tanya- udvar szélén, a gémeskút mellett. Nem köszöntek, csak odaintették a kislányt, aki az egyik keshedt akácfa alatt főzött, a levest kavargatta. — Van itthon valaki? — kérdezte az idősebbik. Alacsony, zömök ember volt; izzadt kövérkés\ orrán hátratolta az elörecsúszott szemüveget. — Csak, mink — mutatott a kislány az öccsére, aki a rozzant csikótüzhelyből kihulló parázzsal játszott, s visított hozzá. — A szüleid ? — Ezt már a másik kérdezte, a magasabb, a fiatalabb, miközben kinyitotta az aktatáskáját. — Fehértóra mentek. — Igen — mondta az alacsony, zömök férfi. Indult a disznóólhoz: — Akkor megejtjük nélkülük. — Nem kellene inkább később visszajönni? — kérdezte a fiatalember, s visszacsukta aktatáskáját. A másik mentéből visszaszólt a kislánynak: — Mikorra várjátok őket ? — Rövid, vaskos lábain komikus ráncokat vetett a vasalat- (an, enyhén piszkos vászon- nadrág. — Nem tudom — húzta fel a kislány soványka vállát. — Jani bátyám kézit megcsapta a gépszíj; azért mentek, orvoshoz. — Nézett riadtan egyikről a másikra: vajon mit .akarnak ? — lj-iij! sivitott a kisfiú a ' gyönyörrüségtől; lángra lobbant kezében a parázshoz dugott szalmaszál. — Öreg este lesz abból — legyintett az alacsony férfi. — Lekéssük a vonatot. — Rákönyökölt a karámra, s kedvtelve csettintett a nyelvével: cstt! — Szép hízók, jó hízók; mangalica, berksiri keresztezés. Ennek legízletesebb a szalonnája. Meg kell adni — előre csúszott szemüvege fölött a kislányra pillantott —, ért apád a hizlaláshoz. Borsót is ad nekik, látom. Két darab — mondta a társának. — Azt hiszem éppen ennyi a hátralék. A fiatalember megint kinyitotta a aktatáskáját. Hosszú sovány ideges ujjaival sokáig kotorászott benne, amíg végül megtalálta az ideszölő foglaló- cédulát. Nem nézett fel úgy mondta: — Igen, ennyi. — A zsebeit kezdte tapogatni, ceruza után kutatott. Könyöke hegyes volt, ide-oda döfködött a levegőben. — C-c, coca, te! — kedveskedett a másik a karám tövében fekvő disznónak. A fülük tövét vakargatta, s cuppogott hozzá, nyögdécselt. FÁBIÁN ZOLTÁN Megkerült a ceruza is. A fiatalember írni kezdett, közben dünnyögve, el-elnyeldesve a szavakat, magyarázta: — Majd fel kell hajtani. Fe- hértóra. Majd jön az értesítés. Eladni nem. — — Az alacsony férfi közbeszólt: — Eladni nem szabad. Érted? — És játszott tovább a disznókkal: — Cucukáim, cu- cu. A disznók lustán, kéjesen fel-jelröffentek. A fiatalember a papír fölött néha a kislányra lesett. Szerevágott a kislányba a riadalom. Kisandított a kövesútra, nincs- e ott szekér, vagy teherautó, vagy valami? Nem volt semmi; az út széli jegenyék káka- doztak a mozdulatlan hőségben, messzebb, a kanyaron túl a felhúzott, kopottfehér vasúti sorompó meredezett megrokkant derékkal. Eszébe jutott, hogy a cséplőgép akadt a sorompóba, tepnapelőtt, amikor a gépállomásról áthúzták ide a szérüskertbe. A fiatalember az előnyom - tatott egyes és kilences mögé tett volna neki valami kedveset mondani, valami olyasmit, amivel gyerekeknek szoktak kedveskedni; nem jutott eszébe más, csak ez a dal: „Három bokor saláta, kisangyalom". — Hülyeség! — mormogta. Dühös volt magára. A kislány állt előtte, összeszorította vékony, szélcserzett lábacskáit. — A bútor, kell a bútorra. Meg a lakodalonť; Juliska né- ném esküszik az őszön. — Kész vagy már? — kérdezte az alacsony férfi a társától; felegyenesedett a könyöklésből. — Sok van még mára. — A kutvályúhoz ment és kezet mosott. Csak most el ne vigyék! — odaírta: ötvenkettő, utána a hónapot meg a napot. Akkor megkérdezte: — Ki írja alá az átvételt? — Ki? — jött oda a gémeskút tói az alacsony férfi, az idősebbik. Tömpe, vizes ujjúval megcsippentette a lányka arcát: — Hány éves vagy? A kislány elkapta a fejét: — Tizenhárom múltam — mondta. — Akkor te már nagy kislány vagy, igaz? Biztosan tudsz írni. Vagy nem?! Ő sután biccentett. Összekoccant a foga. — Akkor írd alá. — Itt — mutatta a fiatal. Az aktatáska hátán odatartotta a papírt, a ceruzát meg a kislány maszatos ujjai közé nyomta. — Én-én nem, nem tudom — hebegte a kislány. — Dehogynem! — mondta az alacsony férfi. Most már nem tréfálkozott, megfogta a gyerek kezét, s a papírra nyomta. A kislány az imént még libabőrös volt, most kiverte a verejték, s úgy érezte, mintha egy hatalmas kéz belemarkolt volna, bele a teste legközepé- be. Aztán hirtelen felengedett a görcs, s ő engedelmesen írni kezdett Kerekre, iskolásán szépre rajzolt betűi minduntalan kificamodtak; akadozott a'ceruza az aktatáska rücskös bőrén. Amikor megvolt, a fiatalember elvette tőle a cédulát; az egyik felét letépte s visszaadta, a másikat meg betette a táskába az iratok közé. Kattant a táska zárja és mentek. A kislány a tűzhely mellé húzódott a keshedt akácfa alá, onnan nézett utánuk. Megvárta, amíg a két férfi kiért a kövesútra, s eltűnt a kanyarban, a vasúti átjáró mögött — akkor merte csak megnézni kezében a papírt. Kétszer is elolvasta, de nem értette; mintha nem is magyarul lett volna. Eladni nem szabad! — verdesett gondolatai között a tilalom. Kereste, hová van ez írva. Nem lelte. Elfogta a sirás. Látta az 'apja iszonyú szemét, hallotta az anyja tehetetlen átkozódását, s érezte testén az ütéseket. A kisfiú kíváncsian nézett fel rá a tűzhely elől, majd hirtelen: — Mutasd meg nekem is! — kapott a papír után. — Jézus! Még elszakítod. — Ellökte magától. A kicsi felbukott, s rákezdte a sírást: — Meg is mondlak, ne félj. Csak jöjjön haza édesanyám, majd megmondták, oszt meg - vér. — Közben elhúzódott a ház árnyékos sarka mögé. Ott motyorékolt magának, és gödröt vájt a homokos part oldalba, hogy elbújjon a nénje elöl, a gonosz nagyok elöl. A kislány köténye zsebébe tette a foglalócédulát, főzött tovább. Azután megebédeltek. A főzés, az evés, az öccsével való bajlódás elaltatta benne a félelmet. Még nevetni is tudott: — Te krampusz Jankó — mulatott az öccsén, aki olyan mohón evett, hogy az orrát is belenyomta a levesbe, s félkörben, kétfelöl az arcán ott maradt a bádogtányér karimájának nyoma. Időt kergetve i. Furcsa, hideg, nétna esteken nehezedik rám a csend varázsa, mikor a lámpák álom-árnyai vetődnek lomhán az este padlatára, mikor a kalapáló, zúgó motorok acélszivében megpihen a zaj s a fülemig többé nem hatol sem vidám, sem szemtelen zsivaj, mikor szobám ablakán betekintve holdfényben hinti nyugalmát a Börzsöny méltóságot intve a megfáradt, romlott idegekre szemem lezárva hosszan eltűnődöm a múltbafulladt vén időkön mikor homályt vont szememre az este s gondolatom útját döcögve kereste s nem volt soha gondja a rohanó percre, az időre. II. Idő, idó te vágtató lovas pazarold rám egy csöppnyi részedet! Ne játszd velem a vad versenyfutást! Ne old meg minden percemet! Versenyzem veled immár évek óta a legyűrni nem tud lomha akarásom, csak nézni tudom, hogy pergeted el előlem vágyaimmal teli rohanó világod s idegeimben fájnak csak a vágyak. Kapkodom; hol a levegőért, hol pedig utánad. Vass Ottó t ♦ t A kicsi is kacagott magán; felugrott, s nyihogó lovakat utánozva, elszaladt a ház mögé. Ásta tovább a gödrét. De most már úgy határozott, hogy a nénjét beleengedi, együtt bújnak majd meg itt. A kislány a disznók elé kaparta az ételmaradékot. Erről eszébe jutott minden. Lekuporodott a tűzhely elé, s . köténye zsebéből elővette a papírt. Kihajtogatta, olvasni kezdte; hátha nem is igaz az egész, valami más van ráírva. Rögtön megakadt benne a szeme: „Értékesíteni nem szabad!“ Beleállt a reszketés. Valahol a gyomra alatt kezdődött, onnan terjedt lefelé, le a combjára, lábára. Elgyengült, legszívesebben befeküdt volna a tűzhely alá, hogy soha fel ne keljen onnan, i Nem-nem! Kicsapta a tűzhely ajtót — be a papírt. Már kapta is volna ki. Későn. Szállongó, barna pernyévé porladt reszkető ujjai között. Felugrott. A nap az égen lüktetni kezdett. Átvetette magát a kútká- ván, amikor a sorompó előtt fütyült a délutáni személy. A mozdonyfüttyre a kisfiú kibújt a magavájta homokgö- dörböl, integetett az elcsattogó vonat után, majd karjával dugattyuzva, körbeszaladt a tanyaudvaron. Sziszegett, dohogott hozzá: — Si-haha-ha, si-ha-haha ... * A vonat bedöcögött a megállóra. A két férfi felszállt. Kevesen voltak a kupéban; beültek a sarokba, az ablak mellé. — Hosszú volt ez a nap is — mondta a fiatalember. Sovány izzadt, poros nyakát tö- rülgette a zsebkendőjével. — Egyik olyan hosszú, mint a másik — felelte az alacsony férfi. — Az egy vasárnap a rövid. — A vonat megrándult; ö helyére tolta vaskos orrán az előrebillent szemüveget. — Vedd elő a kártyát. A fiatalember bólintott, előhúzta zsebéből a kártyát, s az aktatáskát térdükre fektette asztalnak., Hosszú, sovány ujjaival gyorsan kevert, osztott, közben halkan dúdolni kezdett. „Három bokor saláta, kisangyalom" — dúdolta bele a kerekek sikongó, dörömbölő zajába. És csattogott a kártya az aktatáska ripacsos hátán. XVIII. folytatás ' ' Nesztivel naponta találkozott Laci, de alig beszélgettek, csak közönyös, megszokott szavakat mondtak _ egymásnak. Leci vigasztalanul bánatosnak érezte magát, bölcsnek és elhagyatottnak, Neszti viszont a kislányt adta, nevetgélt, tréfált. Amikor a szövetkezet aratási ünnepélyt tartott, együtt szerepeitek. geszti fellépésében volt egy kis kacér túlzás is, de tetszett a közönségnek. Laci először zavarba jött, de aztán biztos alakítással játszotta el szerepét. A terem dübörgött, az emberek tapsoltak, nevettek. Nagy robajjal tologatták a székeket. Neszti odaszaladt Lacihoz, izgatott volt, szeme csillogott, egész arcát sötét pír öntötte el. — Laci, ugye itt maradsz táncolni? A fiú megfogta a kezét. — Gyere! A zenekar gyors, modern táncot játszott. A padló réseiből a táncolók sarka nyomán vékony porfelhő szállt fel. A fiatalok viharos tapssal még gyorsabb ütemre bíztatták a zenészeket. Önfeledten, nekiszabadulva járták a táncot. Neszti mosolyogva, megadón ringatta testét, az ősi ütemre nyitott karokkal — szegletes hirtelenséggel, de kecses mozdulatokkal, biztos egyensúlyérzékkel. Élvezte saját testének súlyát, újszerű mozdulatait, a ritmust, Kisimított homlokából néhány rendetlenkedő hajtincset. Hátraszegte a fejét. — Ügyesebben Laci! A fiú fülében úgy dobolt a vér, mintha szapora esőcseppek kopogtak volna. Bosszantotta a tánc gyors üteme, szinte belegörnyedt alakja, mert gyorsan követte lábaival az ütemet. Jobb kezével lemondón intett a lány felé, balját pedig mélyen hátrahúzta, hogy el ne veszítse az egyensúlyt. A tánc azonban végétért. A felhevült kislányból szőke-asz- szony alakot formált a tánc, s ez most Laöi karjára nehezedett. — Ugye velem fogsz táncolni egész este? — susogta. Lacit elbűvölte ez a pajzán suttogás. Sírni tudott volna a gyönyörűségtől és a megköny- nyebbüléstől, hogy Neszti ilyen édes, teljesen a régi, aki épf pen így suttogott máskor is, s talán akkor legelőször amikor apát-anyát játszottak, és ő következetesen mindig Nesz- tit választotta játszótársul. A következő táncnál visszasúgta a lány fülébe: — Ezentúl csak veled fogok táncolrii Nesztike... És egész este táncoltak. Holtfáradt volt Laci, amikor lefeküdt. Ösztönösen azt a fa! melletti, régi helyét kereste az ágyban, ahol kisfiús álmait is megtalálta -valamikor. Nyomban elaludt, de furcsa álomképek rohanták meg. Táncolt álmában, maga előtt látta Neszti hajladozó, karpsú alakját, de ennek a Nesztinek Gitta feje volt. Később Nesztit látta fehér ápolónői ruhában, kiáltozott utána, de a lány hátra se nézett. Nyögve fordult meg ágyában, bosszankodott az elrontott, lázas éjszakába. Forgolódott s mindinkább arra gondolt, hogy akkor volt igazán boldog, amikor még kicsiny gyermek volt és nem élt benne más vágy, csak az. kis víztükör között igyekezett a Malomárok felé. A falu felső vége felól istállószagot hozott a szél és összekeveredett a patak túlsó oldalán lekaszáit sarjúfű illatával. mm*. hogy nyugodtan álomra hajthassa fejét... Másnap nagyon későn ébredt. Az udvarról kotkodácso- lás visszhangzott a bántóan ragyogó napsütésből. A falu csendes, nagyon csendes volt. Látszott, hogy a tegnapi vlga- dás után csak a legszükségesebb munkát végezték pl az emberek, mindenki pihent. Előszedte horgászbotját, csalétket készített és lement a patakra horgászni. A lejtős part tövében, a napfényben szikrázó temérdek — .... csértessék! Parancsoló hangú köszöntés riasztotta meg. A pap állt ott, vagy tíz lépésnyire tőle, sétabotja és cipősarka besüppedt a homokba. Laci hasonló módon visszaköszönt. — ... 1 csértessék! A pap kicsi volt, szikár, csontos, madárfejü. Egy kicsit a mellére lógatta a fejét, a- melynek árnyékából csak egy aránytalanul erős orr s két mély szem világított ki. A legfeltűnőbb rajta talán a szája volt. Vékony ajkait úgy öszszepréselte, mint egy százesztendős anyóka. Pedig nem volt még öreg. — Régen találkoztunk fiacskám. Mi újság? Laci komolyan felelt. — Leérettségiztem tisztelendő úr. Sikerült. Most még vakációzok egy keveset, aztán főiskolára megyek. Mezőgazdaságira. A pap lassú, vigyázó lépésekkel közeledett a fiúhoz. — Jól van fiacskám, örven- dek. A helyes és jócselekedetek megérdemlik a dicséretet. Csakhogy nemcsak az a fontos, hogy mit és hogyan cselekszik az ember, hanem az a döntő, hogy mivel indokolja tetteit... — Én azt hiszem tisztelendő úr, hogy akinek tehetsége, adottsága van, annak kötelessége... A pap hidegen, gyorsan köz-? bevágott. — Aki tehetséget kapott az istentől... így kell azt mondani fiacskám! — így is lehet — hagyta rá Laci. A pap tompán, kinyilatkoztatással folytatta beszédét. — Csak így lehet mondani fiacskám!... Különben menj és kérdezd meg akármelyik funkcióst, ki ér többet, egy vallásos ember, aki szívvel-lélek- kel végzi a munkáját isten dicsőségére és embertársai hasznára, vagy egy vallástalan, hitetlen ateista, aki reakciós?!... Érted fiacskám? — Értem. — Ezért nem szabad az istent elhagyni fiacskám! ...Jól van megértem, ti már nem jártok templomba, meg miegymás... Értem én a külsőségeket... Tudod mit mondtam, a- mikor az ősszel eljött a tan- felügyelő és bejelentette, hogy a hittan órákon jelen lesznek a tanítók és ellenőrizni fognak?! Azt mondtam, hogy az nagyon jó lesz, legalább a tanító urak átismételik a katekizmust... Látod, nená szabad istent megtagadni... Ezt mondtam, és mi bajom történt? Semmi! Itt vagyok... — Régen gyóntál... talán már van négy éve is... Látod fiacskám... Kispajtásod, Nesztike még tavaly is ( eljött gyónni... Vagy már nem pajtáskodtok? Laci elvörösödött. — Dehogynem! — Elvárlak fiacskám mindkettőtöket. Nem keil feltünós- ködni, külön-külön is jöhettek... Bejöttök a plébániára és kész. Várlak fiacskám! Dí- csértessék! Laci hosszan nézett a távozó pap után. Aztán bevetette a horgot. Szeme belekáprázott a tejszerü vízfelület nézésébe. Agya zsibongott. Nyugtalanságot ébresztett benne a pap beszéde. Eszébe jutott a magyarázat, milyen a viszony az anyag és a tudat között? Melyik az elsődleges? Délután, amikor Nesztivel találkozott nevetve mesélte. — Találkoztam a pappal. Tudod mit akar? Hogy gyónjunk neki! A lány tréfásan meglegyin- tette az arcát. — Még mit nem! Elég ha te csak nekem gyógsz! (Folytatjuk)
