Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1964-04-21 / 16. szám

Kaland a (13.) mimat és Editék mögött kul­Tizenegy óra múlott, amikor kopogtak az ajtómon. A Tát­rai Mentőszolgálat két embere meg egy csendőr keresett. — Kérem maga .. í -Z- kér­dezte nevemet a rendőr. — igen, én vagyok. — Bejelentés érkezett, hogy ön és egy lány az elmúlt na­pok hóviharában eltűnt... — Igen.'.. Egy kunyhóba menekültünk! Szerencsére ... — feleltem. — Na azt majd meglátjuk! Bízza csak ránk... legyen szí­ves jöjjön velünk ... ! — De kérem... Semmi rosz- szat se tettem ... — Azt majd megállapítjuk! — A kunyhóból... — Ne locsogjon fölöslege­sen! Mi majd megállapítjuk a tényállást. Most azonban ve­lünk jön! A parancsnokságon részle­tes jegyzőkönyvet vettek fel az eseményekről, aztán terep­szemlére mentünk a kunyhó­hoz. Otközben úgy vigyáztak rám, mint valami bankrablóra. Ez a méltánytalan eljárás először dühösített, de aztán szórakoztatott. Megállapítot­ták, hogy a tulajdonos enge­délye nélkül hatoltunk a kunyhóba, tehát kihágást kö­vettünk el. Elismerték azon­ban, hogy a vihar enyhítő kö­rülményül szolgál, de a kárt, nevezetesen az eltüzelt három fának az árát meg kell téríte­nem. Továbbá, mivel a fákat a Nemzeti Park területén vágtam ki, büntetést szabtak rám. Ezt a büntetést azonban Márta apja már megfizette, s így engem némi lelkifröcs- csel szabadlábra helyeztek. — Legközelebb nem ússza meg ilyen könnyen! — figyel­meztetett a parancsnok. — Remélem, többé nem ke­rülök viharba — feleltem. — Erkölcstelenségért, leány­csábításért itt kéne magát fognunk... De ettól most el­tekintünk. . . Köszönje meg az ügyész úrnak, hogy ilyen si­mán megúszta. — Az ügyész úrnak?... — kaptam fel a fejem. — Az ügyész úr eltekintett a feljelentéstől... ön intelli­gens ember ... Miért kevere­dik ilyesmibe? — Nem tettem semmi tör­vénybe ütközőt! ... — Figyelmeztetem!... Hagy­jon békét annak a lánynak, mert pórul jár. — Szeretem ... Tudomásom szerint a törvényeink ezt nem ellenzik ... — Ha a szülők ... Hosszú ravasz fejtegetésbe kezdett, amelyből csak annyit értettem, hogy az ügyész úr kérésére most rám akarnak ijeszteni. Nem ellenkeztem, hogy minél előbb szabaduljak. Késő este volt. amikor a szálló felé indultam. A hó alatt görnyedő fenyők sötét fala mögött még nem kelt fel a hold. Edit és Pepo az előcsarnok­ban várakozott. Délben akar­tak visszautazni, de szolidari­tásból itt maradtak, hogy megvárjanak. Tőlük tudtam meg, hogy a vihar után na­gyon megrémültek és ők küld­tek Márta apjának táviratot. A mentőszolgálat egész nap keresett bennünket, de nem akadtak a nyomunkra. Min­denki a legrosszabbra gondolt, amikor mi semmit sem sejtve visszajöttünk. Nem volt kedvem a. beszéd­re. Néhány szóval elmondtam, hogy miként menekültünk meg a viharból. — Mi is egyedül voltunk! — lelkendezett Edit. — Hú! Micsoda orkán dühöngött! Ki se mozdulhattunk ... De azért csöppet sem unatkoztunk. Igaz-e Pepó! Pepo bizalmasan mosoly­gott. — Remélem, hogy a befe­jezést leszámítva ti sem pa­naszkodhattok ... — jegyezte meg Edit. A kiváncsi ugratásra nem válaszoltam. Megittam egy konyakot és felmentem a szo­bámba. Ruhástól feküdtem végig az ágyamon és mély álomba zu­hantam. Reggel Pepo ébresztett. Sietni kellett a vonatra. Gyor­san összecsomagoltam a hol­logva kiballagtam az állomás­ra. így ért véget a tátrai ka­landom. De a gyötrelmem csak akkor kezdődött el... A mesélő fiatalember elhall­gatott. Barátja hümmögve bó­logatott, aztán ivott s csak úgy szólalj meg aggódó han­gon. — Remélem, hogy nem hagy­tad annyiban?... Nyomban nem kapott vá­laszt. A vonat lágyan ringatóz­va hintázott s a kinti fények mint nyári éjjel a villámok egy-egy pillanatra megvilágí­tották sötét fülkénket. Láttam, hogy a történet elmesélője reszkető kézzel nyúl az üveg után és kidagadt szemmel mo­hón iszik. A fáradtság egyre jobban erőt vett rajtam, de nem akar­tam elaludni. Kiváncsi voltam a feltett kérdés feleletére, a tátrai kaland hősének további sorsára. Észre se vettem, hogy tulajdonképpen drukkolok, iz­gulok érte és alig várom a történet befejezését. Tudtam, hogy ez a végső tisztázódás nem lesz vidám, boldog betel­jesülése egy nem mindennapi, de ugyanakkor mégis oly sok­szor ismétlődő, örökké tovább élő, ezernyi változatban fel­bukkanó szerelmi történetnek. A korlát és akadályként felbuk­kanó társadalmi különbségeké szerelmesek számára a legfáj­dalmasabbak. Ezért ébredt ben­nem valami sejtelmes rokon- szenv, gyöngédség és homá­lyos vágy, hogy segítsek, hogy a két fiatal közé emelt társa­dalmi fal leomoljon. Hogy le­omoljon minden fal, megszűn­jön minden korlát ember és ember kapcsolatában, szere­lemben és barátságban, hogy végre a mi életünkben is a természetes emberi viszonyla­tok szabják meg az emberek vonzódását. Miután a fiatalember ivott s friss cigarettára gyújtott gú­nyosan kérdezte: — Te talán betörted volna az öreg ügyvéd ajtaját és erő­szakkal ragadtad volna el a lányát?... — Tréfálsz?... — Dehogy tréfálok! Csak kérdeztelek.. A válasz néhány pillanatig késett s aztán nagyon bizony­talanul hangzott: — Ha a lány szeretett.... A fiatalember félbeszakítot­ta barátja zavart hebegését s lemondó, fáradt hangon állapí­totta meg:. — Csak a mesében van úgy, meg a könyvekben, hogy a hű­séges szerető a halálba is kö­veti a párját!... Rómeó és Jú­lia... írói fondorlat, hogy a jám­bor olvasó minél több könnyet hullasson!... — Cinikusan csúfolódói!... — Eszem ágában sincs!... Előfordul Rómeó és Júlia is... Nerr < tagadom... De a legtöbb szerelmes mégiscsak meghát­rál. nem képes küzdeni... Pár- választásáhan a lagymatag lus­taság, közömbösség mozgatja. Nyugodt embereknek tűnnek, kiegyensúlyozottaknak, holott halvérűek, érzelmileg szegé­nyek és sose ébred bennük iga­zi vágy a másik vágya után... A fiatalember szenvedélyes magyarázatát megszakította ba­rátja : — Én akárhogy is, a nyu­godt szerelem pártján vagyok! — Más a nyugodt és más a langyos szerelem!... A szenve­délyes szerelem olyan, mint a láng. . Amíg az ember benne van, lángol, izzik, mihelyst vé­get ér hamuvá változik. És iga­zad van neked is... Ez a szen­vedélyes szerelem idővel meg­nyugodhat... Égy időre mind a ketten el­hallgattak és töprengve bólo­gattak. Később ismét a fiatal­ember kezdett beszélni s hang­ja most már nyugodtabb, ma­gyarázata összefüggőbb volt. — De nem is ide akartam kilyukadni... Szeretném ha megértenél... Lehet, hogy akad moralista, aki elítéli a szerel­memet, a tátrai napok dolgait, de én nem vetek követ ma­gamra. Ügy 'közeledtem Mártá­hoz, ahogy kell. Felelősséggel és szenvedélyes szerelemmel. Egy pillanatig sem gondoltam arra. hogy nem lesz a felesé­gem, hogy kapcsolatunk rövid és tiszavirág életű lesz. Vállal­tam a szerelmet minden kö­vetkezményével! Senki sem dobhat rám követ. Csupán a Tátrában SZŐKE JÓZSEF szerelem társadalmi formáit, a tradíciókat szegtem meg! Egy­szerűen nem vettem róluk tu­domást! — Értelek!... És amit mon­dasz abban semmi kivetni va­lót sem találok. De képzeld... mi lenne, ha mindenki így ten­ne, mint ahogy ti tettetek?... Gondolkoztál már ezen?... — Nem gondolkoztam... — Na látod?!... — Viszont azt tartom... Az ember a szerelemben kövesse érzelmeit és teljes felelősség­gel vállalja a következménye­ket! Ezt tettem én és szeren­csére ezt teszi az emberiség többsége... Ha nem így ler^ne a szerelem társadalmi aktussá, vagy nemi aktussá nyomorod- na... Csakhogy én oda akarok kilyu­kadni ahol elsősorban a szü-> lök, összekeverik a mi erköl­cseinket a katolikus erkölcsök­kel. Nem látják a lényeges kü­lönbségedet.... — Éspedig! Halljuk a kü­lönbségekét, ha már annyit mo­ralizálunk mi is... — Nem biztos, hogy... — töprengve, akadozva magyará­zott: — Tehát az együttélés fő kritériuma a szerelem. Ez vi­lágos. — Ebben egyetértünk!... — Elfogadom azt, amit te hangsúlyoztál: a fiatalok tel­jes felelősséggel kezdjék meg a szerelemből született együtt­élést. Vállalják a következmé­nyeket, gyermeknevelést stb. — Helyes! s-íü üv::>.s: ■' Imi sawí '• Üt v •­ÉHÉ jEi i­Nv.vvX xsé-kKm-: m ÉJ ' illplfl! 1 ■ ä isi­■NHfi > ill . * — Értelek... — Ne szakíts félbe!... A há­zasság társadalmi aktus, egész­séges következménye a szere­lemnek... Erkölcs szabta köve­telmény, amelyet a társadalom csinált... Produktum, amely nem örök... — Minden esetre, ma a leg­jobb forma... / — Folyton megszakítasz és összezavarsz! — fakadt ki in­gerülten /a fiatalember és ivott egy kortyot az üvegből. — No!, Hol is hagytam abba? — Hogy a házasság produk­tum... — Igen. A társadalom meg­szabja a két nem együttélésé­nek számára legmegfelelőbb formáját és azt erkölcsi törvé­nyekkel védelmezi. Ez világos. Ezt minden középiskolás meg­tanulja és úgy - ahogy meg is érti. — Már ahol!... — Már ahol a pedagógusok felelősséggel végzik a munká­jukat és nem titkolóznak, mint afféle jó katolikusok!... — Ne haragudj, hogy ismét megszakítlak.. A pedagóguson valóban nagy felelősség nyug­szik Ez vitathatatlan! A felvi­lágosítást tapintatosan. de őszinte szóval végzik... Pótol­ják, amit a szülők túlzott szeméremből nem végeznek el a nevelés terén... Ez így jó. — Tiszteljék a két nem e- gyenrangúságát. Az együttélés­ben egyik fél se jusson alá­rendelt helyzetbe.' — Ez a harmadik kritérium. Tökéletesen egyetértek vele... És a többi? — Nincs több! — Nem nyilatkoztál az együttélés formájáról... — Én a házasság pártján va­gyok. Ezért is nősültem meg. — Indok... — Az-előbbi kritériumoknak így lehet a legjobban eleget tenni. — Nem olyan bizonyos. — De! A két férfi szenvedélyesen, gesztikulálva, visszafojtott hangon vitatkozott. Végülis a tátrai kaland hőse engedett: — És pedig?... — A szerelmesek természe­tesen együtt akarnak élni. Együttélés nélkül értelmetlen a szerelem. Az érzelmi kapcsola­tot így egészíti ki a fiziológiai kapcsolat. Csakhogy ez nagy felelősség. Vállalni kell a kö­vetkezményeit, a gyereket. A gyereket legjobban a család-, ban lehet- rtevelni. Hiszen ez komoly gond, fáradság, amiből a partnereknek egyenlően kell kivennie a részüket. És végül: csakis a házasságban érheti el Shakespeare E napokban az egész vi­lágon William Shakespe­are, a nagy angol drá­maíró születésének 400. évfordulójáról emlékez­nek meg. Könyvtárakra menő tanulmányokat ír­tak már róla a világ leg­több nyelvén, darabjait . jr^v. ma is a legnagyobb si- kerrel mutatják be és azok mindig időszerűek maradnak. Műve valóban halhatatlan. Vajon miért? SttfH Mert annyi emberi tar­talom van benne, hogy minden kor azt érzi és azt választja ki belőle, amire szüksége van. Mű vén tovább dolgozik egy folyVást növekvő közösség és - kibányássza meglevő rejtett értékeit. , Arra a kérdésre, hogy kicsoda Shakespeare, nem ad­ja meg a róla irt irodalom a feleletet. Shakespeare 37 színművet, egy szonett-sorozatot és két epikus művet írt. Drámáinak majdnem ezer szereplője, mindenféle rendű, rangú, körű és nemű, jellemű alakja van. Ször­nyek, boszorkányok, emberfeletti lények. Az utókor a jellemek sokaságát elemzi ki darabjaiból, elméleti szempontból részletekre bontja, igyekszik megmagya­rázni mi az, ami mindenkor annyira megrendíti a né­zőket. Talán Otto Ludwig német drámaíró Shakespeare ta­nulmányai mutatják a legszemléltetőbb módon, hogy milyen alaposan lehet elemeire bontani Shakespeare műveit, milyen pontosan meg lehet magyarázni hatá­sukat, de a leszűrt tanulságokat, a gyakorlatban nem lehet alkalmazni. Mert Shakespeare igazi lángelme volt. Minden elmélet nélkül azért írt igazi tragédiákat, mert benne volt meg az az alkotó erő, a tragikus nagyságok megteremtésére és ugyanaz az emberábrázoló-készség tette a legkülönbb vígjáték-íróvá is. A nagy sikereket elért drámaíróról csak kevés élet­rajzi adat maradt ránk. Tudjuk, hogy az Avon-parti Strattfordban született 1564 április 23-án. Nem tudjuk megállapítani, hogy milyen iskolákat végzett, tudni véljük, hogy boldogtalan házasságából több gyermek született. Színészkorára már biztosabb adatok utalnak. Hiteles források szerint a 90-es években Erzsébet királynő kastélyában játszák darabjait. Londont csak kenyérkereső helynek tekintette, mihelyt drámái, szín­házi részesedései vagyonhoz juttatták, hazament szü­lővárosába. Mindössze 49 évet élt. Shakespeare pályájának első felében a kilenc-király- drámát írta, ezek közül a III. Richárd a legnépszerűbb. A IV. Henriket Falstaff alakja miatt tűzik olyan gyak­ran műsorra. A királydrámák sorozatával párhuzamos a regényes színjátékoknak és vígjátékoknak egész so­ra. Ide sorolhatjuk a Szentivánéji álom című darabját, a Makrancos hölgy-et, a Rómeó és Júliát, valamint a Velencei kalmárt. A második korszak Shakespearejét a Július Caesar, Hamlet, Lear király, Macbeth, Othello, Coriolanus fém­jelzi. ' Shakespearet Európa országaiban különbözőképpen fogadták. Volt idő, amikor a francia álklasszikusokkal és utánzóikkal volt kénytelen versenyezni. Azután jött Lessing, aki megérezte, hogy Shakespeare látszólagos szabálytalanságai ellenére is mennyire közel áll a gö­rög klasszikusok szelleméhez. Az egész európai roman­tika a vad, szabálytalan zsenit ünnepelte benne, után­zása hatalmas felszabadulást jelentette nyelv, tárgy és szerkesztés tekintetében. Shakespeare Kazinczy fordí­tásában jelent meg először a magyar színpadon. Első­nek a Hamlet-et adták elő, német színészek, mégpedig 1774-ben az akkori Pozsonyban. Nagy klasszikusaink: Vörösmarty, Arany és Petőfi mellé újabb és újabb fordításokkal csatlakoznak leg­jobb műfordítóink. A színház évszázadokon át küzdött a Shakespeare-drámák technikai nehézségeivel, az új színpadi lehetőségek azonban mindenkorra véget ve­tettek annak az időszaknak, amikor Shakespeare-t meg­nézni fárasztó kulturális kötelesség volt. Shakespeare ma azzá vált, ami már -életében volt, a nép költőjévé. M. M. a legnagyobb tökélyt az együtt­élés. — Nem is tudtam, hogy te ilyen okos vagy. — Vidéki magányomban volt időm gondolkozni. No meg, né­mi tapasztalatot is szereztem — viccelődve, mosolyogva, csipkedett vissza a busaszemű nős ember. — De még nem fejeztem be. Az együttélés más formája is lehetséges. Csak­hogy a házasságon kívüli nemi együttélés a nő számára igen hátrányos. Minden felelősség az ő vállán nyugszik, ő viseli a következményeket, a férfi vi­szont szabad, szabadon fele- lőtlenkedhet, könnyelműsköd- het. Az együttélésnek eme for­mája ellenkezik a női egyen­rangúság elvével. — Tehát szerinted a nemi együttélés feltétele a házas­ság. — Nem vagyok katolikus, hívő ember... Az együttélés fel­tételének csak a szerelmet tartom... — Egy malomban őriünk!... Szerelem és a következmények egyenlő vállalása.... — Mondom, hogy te rendkí­vül okos vagy!.. Nem tanultál te filozófiát? — Mint műkedvelő... Csak­hogy van itt még egy kérdés. Mikor kezdeni az együttélést? — Engedd meg, hogy erre én válaszolják. Szerintem: ha fiziológiailag eléggé fejlettek, ha szerelmesek, ha anyagilag olyan helyzetben vannak, hogy vállalni tudják az együttélés következményeit, családot tud­nak alapítani. Gondolom ez minden. — Igen! Körülbelül ez min­den, amit a szerelem, moráljá­ról ma elmondhatunk.. Termé­szetesen maga a morál válto­zó, de a szerelem örök. És nincs igazad — ma is sokan meghalnak érte, miatta. — Ebben már nem érthetek veled egyet. Sohasem a szere­lem az oka e szerencsétlenek végzetének, hanem a szerelem következményei, az akadályok, mindaz amit a társadalom rá­aggat a szerelemre. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom