Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-12-10 / 49. szám
XVIII. El kell menni. Mielőtt azonban elmegy, Bélának tudni kell a teljes igazságot. Nem szökhet meg, mint valami aljas bűnöző, viszont arra sincs ereje, hogy... Mit tegyen? Váratlan ötlete támadt: levelet ír Bélának. A levélben mindent megírhat. Ügy lesz a legjobb: megírja a levelet, postára adja, aztán összecsomagol és elmegy. Hogy hová? Teljesen mindegy. Talán Csehországba. A határvidékre. Eléggé félreeső hely, s úgy tudja, ott mindig kel a munkaerő. Tehát mire Béla hazajön, ő már messze jár. Az már nem érdekes, hogy mi lesz azután. Béla biztosan elítéli és megveti. Azt az egyet azonban elismerheti, hogy őszinte volt. Különben akkor már úgyis mindegy, hogy mit gondol róla. Valóban mindegy!? (Dehogyis mindegy!) Papírt, tollat keresett és munkához látott... Reggel nyolc őrára fejezte be a hosszú, hosz- szú levelet. Borítékba tette, megcímezte, aztán csak úgy ruhástól végigdúlt az ágyon. Nagyon fáradtnak érezte magát: alig bírta nyitva tartani a szemét. Ahhoz sem volt kedve, hogy levetkőzzék, pedig a szobában eléggé lehűlt a levegő. Végül mégis levetkőzött és a takaró alá bújt. Néhány pillanat alatt elaludt. Kint az utcán szokatlanul sürü köddel birkózott a szeptemberi napsugár... £s Fábiánná háromszor is kopogott Gitta ajtaján, de hiába. Nagyon mélyen aludt.-0Dél felé ébredt fel. Zúgott a feje. nyugtalanító zavaros képek vibráltak előtte. Megpróbálta higgadtan végiggondolni az utóbbi napok eseményeit. Mikor a megcímzett borítékra esett a pillantása hirtelen arra gondolt, hogy összetépi a levelet és mégis Béla felesége lesz. Elvetette a gondolatot: felülkerekedett benne lázadó lelkiismeretének a hangja. Amikor Fábiánné megkérdezte tőle, hogy mit csinált, mi történt vele, miért nem ment dolgozni, a nemlétező betegségére hivatkozott. A háziász- szony nagyon elcsodálkozott. Gittának remegett a keze, mikor a borítékot beledobta a postaládába. Iszonyúan rossz érzések marcangolták. Most már mindegy, visszaút nincs! Jucitól Is illő volna elbúcsúzni — gondolta, majd Szi- lasiné jutott az eszébe. A tegnapi beszélgetésükre meg a kérésére gondolt: „Beszélje rá, a fiamat, hogy kérje, követelje az igazságát!“ Mi történne, ha elmenne az iskolaügyre és a pártbizottságra? Elmegy, miért ne menne? Tán csak nem eszik meg!? Előbb megebédelt. Az iskolaügy vezetője - erősen kopaszodó férfi -, türelmesen végighallgatta Gittát, majd sokáig simogatta a tarkóját és elgondolkozva maga elé nézett. — Maga a menyasszonya? — Nem... Az unokahuga vagyok. — Es most hol dolgozik? — Az építkezési vállalatnál. — Mint hivatalnok? — Nem. Egyszerű munkás. — Hm, hm... És ő nem mert eljönni? — Nem akart... Elvesztette az ónbizalmát. Eléggé lehangolt. Különben is most Csehországban van. — Értem — mondta a kopaszodó férfi. — Elég nehéz ügy... Majd meglátjuk, mit tehetünk érte. Utánanézünk... Utána a pártbizottságra ment Gitta. A vezető titkár sokkal többet kérdezett és mindent feljegyzett. Végül ennyit mondott megfontolt határozpttság- gal: — Nyugodjon meg, elvtársnő, alaposan kivizsgáljuk Szi- lasi elvtárs ügyét, s ha valóban úgy áll a dóig, ahogyan elmondta,.. Különben majd meglátjuk... Gitta úgy érezte, mintha nagy-nagy tehertől szabadult Volna meg. Sokáig bolyongott a városban gondolatok nélkül, céltalanul... Estefelé elment a parkba. Leült kedvenc padjára és átadta magát az emlékeinek. Szép volt az a néhány hét, amit itt, ebben a városban töltött. Szép is, keserves is. Sok mindent megtanult másképpen nézni és látni. Többek között megtanult szeretni is. Fájó döbbenettel rájött, hogy az élet igazi értelmét nem cspán a szeretkezés gyönyöreiben kell keresni. Keresése nélkül is megasszonnya! még több légyen a boldogtalanok száma? Hiszen bosszújának az ostora úgysem Szabó Géza hátán csattanna, a felesége döbbenne rá, hogy hazugság volt az egész életük, hogy egy két arcú, képmutató emberrel élte le az életét... Ha jót nem tehet, rosszat minek tegyen!?-ORobog, robog a gyors... Idegen, ismeretlen vidék felé röpíti Gittát. Homlokát az ablaküveghez szorítja, s a könnyeivel küszködik. Nem akar sírni, most már erős és nyugodt akar lenni... Fut, fut, visszafelé fut a szeptemberi napsütésben fürdő táj, s Gitta képzeletében a kis, púpos emberke jelenik meg: ...Én meg vele éltem vagy öt évig... Hát én most jól megnéztem magát, kisasszony... Remélem nem fog esni az eső... Azért mégis örülök, hogy élek, mert hát az élet mégis csak élet, nem igaz?...“ Gitta mosolyog, de a szemében könny csillog... 15. Ezerkilencszázhatvanhárom május huszonhét... Dél-Csehor- szág... Határvidék... Állami birtok... Estefelébe hajló napsütéses IdőSzékely Gittp két napja kapta meg Szilasi Béla levelét. Gitta két napja őrlődik: felbontsa, vagy elégesse!? A néhány hónap alatt már némileg megnyugodott. Dolgozik, s elégedett az életkörülményeivel. Vele is elégedettek az állami birtok vezetői. Most megjött a levél, s egyszeriben felfordult a világ. Két napja ott fekszik az asztalon. találhatja a tudatos hovatartozásban, az igazi, tiszta szerelemben, s még a legegyszerűbb, de jól elvégzett munkában is. Ezek a dolgok szőhetik át az ember lelkét ezerízú és ezerszínú költészettel, ami nyugtalaníthat, talán könnyez- tetőn elszomoríthat, de olykorolykor a feilegekig röpíthet... A határlévő két nap alatt mindent elintézett, amit kellett. Többek között Jucitól is elbúcsúzott, aki nagyon elcsodálkozott és meglepődött: — Gitta, Gitta! Megszöksz a saját boldogságod elől!? Nem kevésbé lepődött meg Fábián, az igazgató. Cinikus módon sajnálatát fejezte ki. — Nagyon meg voltam elégedve a munkájával, Gitta... Fábiánné egyenesen sírógörcsöt kapott: — Mért megy el, Gittácska!?... Jobban megszerettem, mint a saját fiamat! Mindent elintézett, csak azt az egy dolgot nem, amiért tulajdonképpen idejött: nem számolt még le Szabó Gézával, az apjával. Hosszú töprengés után végül úgy döntött, hogy értelmetlen és felesleges. A saját sorsán úgy sem segíthet vele. Minek dúlja fel valakinek a családi életét, minek zavarja meg a nyugalmát? Hogy egy s Gitta idegeiben magasfeszültségű áram száguldozik. A két nap alatt már vagy háromszor kapta el az a köny- nyú, ürességbe zuhanó, zűrzavaros szédülés. Baj van az idegeimmel, nagy baj — gondolta. Orvoshoz kellene menni. A gáztűzhelyen fő a vacsora, s Gitta a padlót súrolja. Orvoshoz kellene menni, de itt a levél, előbb annak a sorsáról kellene dönteni. És dönt. Váratlanul jött hirtelen elhatározással felbontja és olvasni kezdi... „Kicsi, Gitta! Hónapok óta kereslek a sajtón, rádión, televízión és a közbiztonsági Szerveken keresztül. Nem is képzeled, milyen idegtépőén hosszúk voltak ezek a hónapok, míg végre megtaláltalak. Legalább is remélem, hogy a levelem megtalál. Mikor hazajöttem Csehországból és elolvastam a leveled, nagyon meggyúlöltelek. Meg tudtalak volna fojtani. Szinte kéjelegve élveztem volna az eltorzuló arcodat, a indoklásodat. Én, Gittácska, érted?, én, aki még a legyet is sajnálom agyoncsapni. Akkor azt hittem, hogy egyszer s mindenkorra végeztem veled. Nem úgy történt. Újra meg újra elolvastam a leveled... de nem részletezem. Kezdtelek megérteni. Kezdtelek újra szeretni, vagy még jobban szeretni, mit tudom én... Bár minden sorod fájt, hasogatta, tépte a lelkemet, mégis... Volt idő, a- mikor azt hittem, hogy csak sajnállak. Aztán volt idő, amikor egyszerre gyűlöltelek és szerettelek, védtelek és vádoltalak... Csak újévig vártam. Akkor kerestetni kezdtelek... Kicsi, Gitta! A nagy CSODA megtörtént. Visszakaptam a párttagsági igazolványomat és május elseje óta ŰJRA TANÍTOK! Köszönöm amit értem tettél! Kicsi faluban élek. Kelet felöl dombok övezik, nyugat felöl szelíd síkság rétekkel és erdővel. Huszonhárom virgonc gyerek kiabálását csendesítem, s a kétszobás tanítói lakásban egyedül gubbasztok. Próbáljuk meg, Gitta, házasodjunk össze!... Múltad tüskéi most már az én lelkembe is beletapadtak. Próbáljuk meg kiszedegetni közösen, együtt, hátha sikerül!... Ha beleununk és nem bírjuk, legfeljebb abbahagyjuk és elválunk, de nagyon kérlek, Gittácska, próbáljuk meg! Édesanyám is kér, Gittus- kám, s én tudom, hogy az anyák ritkán tévednek...“ Gitta nem bírja tovább olvasni, kezéből kihull a levél. Remeg minden ízében... szeme előtt félelmetes fényesség majd még félelmetesebb sötétség lesz... összefolyik, megremeg a világ, az agyában rémképek vilióznak, zűrzavar támad, s hátborzongató kacagással kifut a szobából... Székely Gitta eszméletlenül fekszik a lakók gyűrűjében. Nemsokára megérkezik az orvos. Mikor a beteg mellül felegyenesedik, körülnézve ennyit mond: — Súlyos idegösszeroppanás...-OCsendes, üres a kicsi szoba, ahol nemrégen még élet volt. Arról tanúskodik a félig nyitott szekrényajtó, a gáztűzhelyen lassú forrással súgó víz, a félig felsúrolt padló, s az ott heverő levélpapír... Némán is vádat kiabálnak! Vége Szabó István: VARÄZSLAT KERTJE Férfias, izmos, kemény írások Szabó István elbeszélései, mint valami keserű, de elhatározó ökölcsapás. A fiatal író ebben a második kötetében a paraszti életben régóta s máig vívódó belső nagy harcot ábrázolja, az értelem és az érzelem harcát, a „már nem és a még nem“ küzdelmét, ahogyan ő maga fogalmazza. Az öntudatosság hiánya, majd lassú nyoladozása érdekli, drámai, sőt olykor tragikus hatása az emberre, a műveltség és a tudatlanság csontig-velőig ható birkózása. Komor tónusokat alkalmaz, írásait alig ötvözi líra, s az is igen tartózkodó, férfiasán szemérmes. A szenvedély mélyre fojtott ezekben az írásokban, mint kitörés előtti tűzhányó, amelynek vulkanikus ereje messzire dübörög a földben, de krátere még néma. Szabó István elbeszéléseinek ereje, hogy fájdalmas, tépelő- dő felelősség izzik bennük, s olvasóitól elhatározást és cselekvő állásfoglalást vár; leír, tudósít, közöl — aprílékosan, szépen, gondosan, hitelesen —. hogy parázsló szavai olvasóiban vessenek lángot. Tehetséges, jó realista könyv, egészséges nyugtalansággal, korszerűen szűkszavú stílucban, nyers őszinteséggel, szép igazsággal. "Siatat o Lassanként már kedves szokássá válik Nyitrán, hogy a pedagógiai intézet csillárfényes nagytermében esténkint magyar szó csendül fel előadás, beszámoló vagy szerzői est keretében. Ezt főként a magyar tanszék vezetőségének Dr. Csanda Sándornak és Barta Tibornak az érdeme, tényként lehet elkönyvelni, hogy az ilyen irodalmi estek keretében a labor alatt felléptek már Egry Viktor, Szabó Béla, Dobos László, Szőke József, Cselényi László, vagy legutóbb Tőzsér Árpád, így tehát 'Nyitra lassankint a szlovákiai új magyar élet egyik jelentős fókuszává vált. November végén azok a fiatal szerzők rendezték meg estjüket, akik az intézet irodalmi folyóirata a Fórum körül csoportosultak. Ez a folyóirat az idén is megjelent. Sokan közülük már ismert nevek a nagy lapok hasábjain is. Az est bevezetőjeként Mo- noszlóy M. Dezső ismertette a fiatalok költészetét a Zobor alatt. A szűkre szabott idő keretében természetesen nem ismertethette minden szerző verseit, hármat mutatott be közülük részletesebben Batta Györgyöt, Bárczi Istvánt és Kmeczkö Mihályt, rajtuk keresztül világított be a forrongó szívek költészetébe a Zobor alatt. Módszere ügyes és lebilincselő volt, előadás közben Monoszlóy Ilonka szavalta el az egyes szemelvényeket, majd az előadó az elhangzott vers alapján analizálta a három fiatal költő líráját. A képzett ember rutinos előadása nagy sikert aratott, csak azt tesszük hozzá, hogy főként formai szempontból bírálta felül a három költőt s mialatt elvezetett minket a trocheuszok és anapesztuszok boncolgatásába, nem domborodott ki az, ami a lényeg volt. A költői egyéniség. Miben költők a fiatalok és miben' nem, mi bennük az erő és milyen az újszerűség, mely rójuk a figyelmet felhívta. Ez talán Bárczi István vizualitásának megfestésében sikerült, mely olyan szépen domborodik ki egyik legújabb versében a „Napraforgókban" Akárha zsonglőr kézben a pálca s hegyén a pörgő tányér! Színe? A van Gogh-i sárga! Kerete: kökény-háttér. Ezután következett a szerzők felvonulása, melynek keretében valóban házi estet láttunk. A szerzők a pedagógiai főiskola hallgatói voltak, a szavalok szintén. A három említett költőn túl (akiknek mi is előlegeztük a költői címet), Simkó Csaba József, Mészáros Károly, Gajdosik István, Zirig Árpád, Dunajszki Géza és Tőzsér Lajos verseit hallottuk, az előadók Sonkoly Mária, Krausz Júlia, Varga Károly, Tóth Katalin, Vass Lívia, Erdélyi Margit és Torna Katalin voltak. Dicséret illeti a szavatokat annál is inkább, mert nagyrészük az első év hallgatói voltak, és az elhangzott szavalatok közül sok azt sejtette, hogy a szlovákiai magyar szavalóművészetnek lesz utánpótlása. Kevésbé illeti dicséret az elhangzott versek összeállítóit. Egyszerűen azért, mert az elhangzott versek nem nyújtották a fiatal szerzők verseinek legjavát. Vannak ezeknek a fiataloknak sokkal jobb alkotásaik is, mint amilyeneket az est keretében hallottunk. A szerzői est igen értékes, sőt talán a legértékesebb része az a vita volt, mely Monoszlóy M. Dezső előadását és a fiatal szerzők előadott verseit követte. A vitában részt vett Vajda László is, a szegedi Tanárképző főiskola esztétika tanára is, aki a nyitrai és szegedi főiskolák csereszerződésének következtében tartott előadásokat a Zobor alatt. Batta György Zene és Bárczi István Napraforgók című verseiből indult ki, pompás veretű kis tanulmányban mutatta ki, hogy a költészet és tudomány között nincs ellentét, egyik a másikban él. Perhács elvtárs a pedagógiai tanszék tanára több természetességet követelt az ifjú szerzőktől. Kardos István a marxizmus katedrájának tanára figyelmeztetett rá, hogy a szlovákiai magyar költők nagyobb propagandát érdemelnének a vidéki iskolákban. Megállapítást nyert, hogy harminc könyvre csak egy verskötet esik, tíz tanítóra viszont csak egyetlen egy kötet az új csehszlovákiai magyar lírából. Teleky Tibor elvtárs szintén a tudomány és költészet viszonyát fejtegette. Vitatkoztak maguk a költők is. Batta György a fekete táblánál krétával kezében bizonyítgatta a maga igazát. Voltak pontok, ahol eltérőek voltak a vélemények, mindnyájan megegyeztek azonban a szlovákiai magyar vers szeretetében és abban, amit Monoszlóy M. Dezső mondott tanulmányában, hogy a Zoboraljai versek komoly reményekre jogosítanak. Az estet Dr. Csanda Sándor a magyar tanszék vezetője értékelte ki és zárta le. Megállapította, hogy Monoszlóy M. Dezső előadása egyike volt a legjobbaknak, melyek a csiliáros nagyteremben elhangzottak. Leszögezte, hogy a Zoboraljai szerzőkben sok helyütt felcsillant az igazi tehetség és ezek sokkal jobb körülmények között indulnak a költészet felé, mint a sematizmus idején, a pedagógiai intézet viszont arról gondoskodik, hogy tehetségükhöz műveltség is járuljon. Mártonvölgyi László Bárczi István: Fekete réten csillagvirágok Én meg ázottan Zuhogott. Kövér zápor-tehenek legelésztek erre. Most — pirosán, kéken — neonok eveznek esővizekre. Fekete réten csillagvirágok. Csészeszájuk fény-szirmot köpköd a bádog ereszre: KMECZKÖ MIHÄLY: számolgatom: hétközép, csütörtök. — Cigarettám pattogat szikrát. S állok vakon, mintha fény övezne. Fekete, sárga, ciklámen kalitkák. Fejjel bukók késes gránitkövekre. Születésnapomra . (1963) Kurta kötélen vezetett szamárhoz hasonlítok én, mely nem bántja, a füveket az árok szélén. Csak megy ... S hiába rángatja buta fejét erre-arra: a kötél nem engéd és a halk fű is megszúrja. Könnye is kicsordul néha, — s csak úgy, a porban elenyész... S mert éhes (s hogy éhen nem vész): gazdája ruháját falja.
