Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-11-12 / 45. szám
XIV. Bizony majd megfulladtam. Soha nem felejtem el: nagyanyám hol az imádságot mormolva. hol a nevemet kiabálva futott utánam. Mire utolért, az eső is elállt... — Érdekes lehetett... Most is falun élnek a szülei? — kérdezte Béla váratlanul. Gitta hirtelenjében igent bólintott. — Hazugság! — Szövetkezetben dolgoznak? — Igen, igen — bólogatott Gitta tovább kínos helyzetében, majd jó mentőötletként a távolban kirajzolódó szivárványra mutatott: . — Jaj, de szép! Ugye szép? 1 — Igen, nagyon szép... Elhallgattak. Hosszú ideig csak a nagyszemű záporeső egyhangú zúgása hallatszott. — Mire gondol most, Béla? — kérdezte Gitta sokára. — Megmondjam? — Mondja! — Nem fog magharagudni? — Miért haragudnék? — Volt már szereJmes? — kérdezte Szilasi, de mintha kissé belepirult volna a kérdésbe. — Muszáj rá válaszolni? — Nem muszáj, ha nehezére esik. — Nem esik nehezemre. — Akkor válaszolhat, nem? — Nem fogja elhinni. _ ? ? ? — Elhiszi, amit mondok? — kérdezte Gitta és Béla szemébe nézett. Soha annyi őszinteséget és nyíltságot nem látott még férfi szemben, mint most. Szinte megrémült a fiatalember őszinte tisztaságától. És ettől a fiatalembertől félt, nem is olyan régen! Mennyire félreismerte őt. — El, elhiszem — mondta Béla határozottan. — Azt hiszem ilyen kérdésekben nem szoktak viccelni az emberek. Nagy könnyélműség volna. Gitta jól értette és érezte, hogy Béla érdeklődése több a játéknál. A szavak mögött megérezte a gondolat komolyságát, s a rendkívül finomsággal megfogalmazott figyelmeztetést Megijedt. Eddig is többször hazudott már Bélának. Talán akaratán kívül, de hazudott. Hová, meddig vezethet ez az út? Épülhet-e hazugságokra két ember boldogsága? Rémülettől szorult össze a szíve. Életre kelt, feltámadt a múltja. Föléje magasodott, közéjük ékelődött, mint egy kérlelhetetlen, sötét rém. Ismét hazudjon? Ojra meg újra hazudjon? Dehát mit kérdezett Béla, mit? Csak azt, hogy volt-e már szerelmes. Az igaz, hogy szeretkezett már öttel, tízzel? Ki tudja? De szerelmes soha nem volt, soha. Hát akkor hazudik, ha azt mondja, hogy soha nem volt szerelmes? Mit csináljon? Ugorjon fel, fusson el, hogy soha többé ne találkozhassanak? ! — Még mindig nem válaszolt, Gitta — hallotta a figyelmeztetően kérő hangot. — Nem voltam még szerelmes — mondta ki Gitta végül. — Egy null a javára. — Miért? — csodálkozott el Gitta. — Mert én már voltam szerelmes... Hosszú csend. — Nagyon szerette? — Gitta közömbös hangon akarta kérdezni, de nem úgy sikerült. Maga is elcsodálkozott, milyen furcsán megremegett a hangja. — Eléggé — felelte Béla csendes őszinteséggel. — Még most Is szereti? — Alig érzékelhető szomorúság és fájdalom érintette kérdése nyomán szívét. Mintha láthatatlan tűvel szúrtak volna bele. Dehát milyen jogon fáj a szíve? Éppen az ő szíve, akinek az életében...!? . \ — Nem... Könnyen elfelejtettem... Akkoriban jó volt, hogy volt. Az ő képével mentem a börtönbe. Könnyebben elviseltem a három évet, mert hát fantáziája is van az embernek — szerencsére. Vagy szerencsétlenségére? Ki tudja?... — És miért ábrándult ki belőle? — Miért? — ismételte meg a kérdést Béla elgondolkozva. — Leginkább talán azért, mert rájöttem, hogy hazudott. Soha nem bírtam a hazug embereket!., ' í* — Azt gondoltam, hogy te Is olyan utálatos és kiállhatat- lan lehetsz, mint a legtöbb nagyon szép nő. Haragszol? — Nem. — Meg arra is gondoltam, hogy inkább agglegény maradok, de nagyon szép nőt soha nem veszek feleségül. Gitta felnevetett: — Miért? Béla szégyenkezve körözött üjjával az asztalterítőn: — Hogy miért?... Szépasz- szony mellett örökös rettegés lehet az ember élete. Belepusztulhat a féltékenységbe! Gitta ismét felnevetett: — Csacsiság!... Bár lehet, hogy igazad van... És engem szépnek tartsz? Szilasi Béla elmosolyodva nagyot sóhajtott: — Tudod te azt nagyon jól... Egymás kezét fogva lassan andalogtak hazafelé. Egész úton egyetlen szót sem szóltak. Fábiánná háza előtt megálltak. Béla megcsókolta Gittát. Gitta visszacsókolta. Életében először csókolt vissza férfit. Most döbbent rá édes rádöb- benéssel, hogy milyen jó valakit megcsókolni! Milyen jó, ha valakinek szégyenkezés és gátlás nélkül, kívánattal és vágy- gyal. izgalmasan forró belső parancsra tudjuk nyújtani az ajkunkat.... Gitta újra és újra csókolta Bélát és sírt és csókolt és — Mit hazudott? — kérdezte Gitta megremegve. — Hát hogy szeret. — És nem szerette? — Ha öt hónap múlva férjhez tudott menni.,.!? Most utólag már teljes bizonyossággal tudom, hogy nem ő volt az igazi. — Miből gondolja? — Megérzi azt az ember... így utólag, amikor már kijózanodik az ember és higgadt aggyal elemezi a dolgokat, sok mindenre rájön, sok mindent másképpen lát... Ismét hosszú csend. — Béla'!... Hisz maga az egy egész életen át tartó szerelemben?' De őszintén feleljen! — Hiszek, Gitta. A felhők felszakadoztak, az eső elállt. Kisütött a nap, s a tó környéke ismét benépesült. Egy fiú gitárt pengetett, valahol egy lány felkacagott... Szerdán este együtt vacsoráztak az étteremben. Béla sok mindent elmesélt még magáról Gittának. Elmondja, hogy özvegy édesanyjával él, aki nagyon szeretné már látni Gittát, s reméli rövidesen elmegy hozzájuk. Azt is elmondta, hogy édesapja a Don-kanyarban esett el, és hogy eléggé nehéz körülmények között nevelkedett fel. Vacsora után — bár Gitta ellenezte —, Béla pezsgőt rendelt. Már másodszor vagy harmadszor öntötte teli a poharakat, amikor elkomolyodva ránézett a lányra: — Szervusz, Gitta! — Szervusz, Béla! Lassan, szürcsölve itták a pezsgőt. — Tudod mit gondoltam rólad, amikor legelőször láttalak a takarékpénztárban? — kérdezte Béla. — ? ? ? ,* ■ r csak azt érezte, hogy megmozdult alatta a föld, hogy megremegett a nagy világmindenség... Székely Gitta mindig szerette a halványzöld selyemruháját. Most, hogy felöltözött és a tükör elé állt, elégedett volt magával. Pontosan ilyennek kívánta és képzelte el magát. Most már csak a megbeszélt jelre várakozik, hogy mehessen. Mehessen? Hogy repülhessen, mint a fellegekbe fúró madár. Még a napocska is kisütött. Aranyosan fényes sugarai a függönyön átnyilalva a kerékasztalra vetődtek. Gitta körül most fényesen ragyog az egész világ! Nem akar semmi másra gondolni, csak Bélára, a mai estére. Nagyon boldog és megelégedett akar lenni. Soha nem érzett még ilyen szívet bizsergető türelmetlenséget. Soha nem érezte még magát ilyen könnyűnek és felszabadultnak. Soha ilyen ellenállhatatlan jókedv nem töltötte meg a lelkét. Most valóban képes lenne versenyt dalolni a fülemülékkel, képes volna megérinteni a csillagokat. Nyugalmat próbál magára erőltetni és leül a kerekasztal mellé. Ruháján a napfény csillogva szivárványozik. Az asztalterítőt is fénybe borítja. Valami borltékfélét pillant meg a terítő alatt. Fábiánné felejthette ott? Azóta már észrevette volna. Hányszor letörül- gette az asztal lapját?! Némi izgalommal kezébe veszi a borítékot. Duzzadt és lezáratlan. Pénz van benne. Százas bankjegyek. Ki tudja hány darab? Nem számolja meg. Hogyan került a terítő alá? Mikor és ki tehette oda? Váratlan felismerés gyűl az agyában: egyedül csak Tóth István tehette oda. Igen, egész biztosan ő. Itt, ugyanezen a helyen ült... Mikor az ablaknál állt és kifelé nézett? Talán akkor, vagy máskor? Ki tudja? De hogy ő tette oda, azt már bizonyosra veszi... „Ha szükséged lesz rám..." — emlékszik a szovára. Nem, nem lesz rád szükségem! Gyűlöllek! A legboldogabb pillanataimat is megzavarod! Nincs, nem lehet nyugtom tőled, talán életem végéig kísérteni fogsz! Ügy érzi, égeti kezét a boríték. Legszívesebben láng főlé- tartaná és elhamvasztaná. Hiába, minden hiába! A tűz sem bírja felégetni az emlékeit, a múltját! Nincs olyan erő, amely meg tudná szabadítani tőle! Három rövid csengetés veri fel az előszoba csendjét. Gitta terítő alá dugja a borítékot, az ablakhoz ugrik és kitekint. Igen, ő az, Szilasi Béla, a kedves, őszülő hajú fiatalember, aki néhány héttel ezelőtt részegen dülöngélt végig a Hársfa-utcán, s akivel ma egész este együtt lesz és táncolni fog... , Szeretne most megszabadulni a váratlanul rázuhant terhes érzésektől, s újra átadni magát a pihekönnyű szárnyalásnak, de mar tudta, érezte, hogy elvesztette az egész napi hangulat varázsát, ami vissza- hozhatatlanul a tegnapé. Elszáll, semmivé lesz, mint a részegséggel nyert megnyugvás a kijózanodás után... Sírás szorongatta a torkát. Még akkor is küszködött a könnyeivel, amikor bezárta maga mögött az ajtót. 11. Éjfél lehet, talán már el is múlt. Igen jó a hangulat. Gitta Fábián Lacival, Juci pedig Bélával táncol. Estefelé az utcán találkoztak össze. Együtt sétálgattak, beszélgettek, aztán közös asztalhoz ültek. Azóta is együtt mulatnak: sokat táncolnak, keveset isznak, nagyokat nevetnek. Gitta kissé nehezen vetkőzte le nyomott hangulatát, végül mégis belelendült, s most már teljesen átadta magát a pillanatnak: az ital és a tánc köny- nyű mámorának. Twistéi az egész terem. Béla hamar ráun: nem szereti a twistet. Félreáll. Később ugyanazt teszi Laci is. Nem csak ők, sokan abbahagyják a táncot, majd nagy kört fognak és ütemes tapssal bíztatják a kör közepén táncoló párt, akik vajmi keveset törődnek az ízléssel. Különösen a lány. Hosz- szú, szőke haja leng, lobog, mintha erős szél cibálná, s görcsösen rángatődzik minden tagja. Rendkívül szűk szoknyáját jóval térden felül húzza, hogy szabadabban mozoghasson a lába. Elő-elővillan a combtő, s a kicsi rózsaszín nadrág, amikor vad riszálással hídba ereszkedik. Haja a parkettet súrolja, feszülő melle felfelé meredezik rázó ringás- sal. Ráhajlik a fiú, mintha le akarná szorítani, majd a lány teszi ugyanazt. Vad tüzek lobognak a szemükben, mintha a fekete Afrika legvadabb őszi táncát járnák. S az őrült ritmus tovább űzi, tovább Tiaj- szolja, újabbnál újabb, lehetetlenebbnél lehetetlenebb rögtönzésre serkenti a táncoló- kat. Zeng, zúg a taps, fel-fel- nyerít a szaxofon, pereg, pereg a dob... — Tetszik? — kérdi Béla Gitta mellé sodródva. — A zene igen, de ők utálatosak — feleli Gitta. — Ismered a lányt? — Ismerem... Rossz lány. Azt mondják, pénzre váltotta magát. Állítólag mindegy neki akárki, csak pénzt lásson. Alig húsz éves... — Miért teheti? — kérdi Gitta enyhén megremegő hangon. — Ki tudja?... Belebújt az ördög. — És a szülei? — Ügy látszik nem tudnak róla, vagy nem bírnak vele. Pedig az apja komoly, becsületes ember. Gépészmérnök. — Mégis pénzért...? Rettenetes! — Hát... azt beszélik — feleli Béla. — Gyerünk, üljünk le! Vagy még nézni akarod? Gitta megrázta a fejét. Leülnek, isznak keveset. (Folytatjuk) NÉMETH ISTVÁN versel: TEHÁT ILYEN VAGYOK Nézem az arcod és az arcom, Nézem az arcod és az arcom, Nézem az arcod és az arcom, tehát ilyen vagyok. Nézem az arcod és a fagyosszentek arcát, nézem az arcod és a plakáttáblák elhagyott képét, nézem az arcod, megtapostalak, tehát ilyen vagyok. Nézem az arcom, képek uralják, nézem az arcod, szelíd és tiszta, nézem az arcod és önmagam, tehát ilyen vagyok. Most úgy tánco! a hold Most úgy táncol a hold, mintha testét akarná szerterázni Véred vérem ellen lázad, ajkad sebem kimarja, Reményem, Reményem. BUDA FERENC: FÜVEK PÉLDÁJA 1936-ban született. A legmélyebb néprétegből jött, apja, s ő maga is egészen a legutolsó időkig segédmunkás volt. A kegyetlen nyomor korán próbára tette e nagyon is érzékeny lelket, s egyfelől szépségigényét, befelé forduló érzékenységét, másfelől kötelességérzetét, a munka feltétlen tiszteletét fejlesztette. Csontokat ropogtató küzdelmet vív hitéért, amelyet kora ifjúságában megzavart az ellenforradalom, de amely nélkül élete értelmetlen lenne, s a szépségért, a lélek örök belső szükségletéért. Verseinek legerősebb motívuma, a magányérzés azonban nem végleges, hanem dinamikus állapot; folytonosan küzd a kibontakozásért. Ha végigkísérjük e küzdelmet a kötet első verseitől az utolsókig, akkor szemünk előtt játszódik le ennek a keserűségnek, konok fájdalomnak oldódása, a lélek egyre sűrűbb kipillantása önmagából — záró verseiben már egyre sűrűbben bukkan fel a friss táj, alakuló új faluk, a hajnalban munkába sietők, a megtalált közösség arca, képe. SOMLYÖ GYÖRGY: A KÖLTÉSZET ÉVADAI Izgalmas vállalkozás: egy költő keresi műhelyproblémáinak megoldását az elődöknél és a kortársaknál, nagy lírikusok portréját rajzolva, művét boncolva vall a modern költészet útjáról — s áttételesen persze saját gyakorlatáról is. Ezt az összegezést és hitvallást annak ellenére is szubjek- tíve teljesnek és megkapónal érezzük, hogy a szerző figyelmeztet rá, nyelvtudása többé- kevésbé meghatározza, hogy í világirodalom milyen tájain indulhatott expedíciós útra. Kötetének első részében a moderr költészetről vallott felfogásai összegezi, a kritikától értekezve pedig feltérképezi a „líra vidékét" is. Ezt követik a hosz- szabb-rövidebb esszék és elemzések: egy érdekes kísérlel Rimbaud-ról, két tanulmánj Aragonról, vázlat René Charról Albertiről, Ouasimodóről. A modern magyar líra mesterei közül a legteljesebben és s legmegkapóbban talán Szabi Lőrincről, Illyésről és Füst Milánról beszél. Helyet kapott a kötetben néhány „kitérő“ is — ezek a vágányok azonban valójában csak még közelebb visznek a költészet vidékéhez: az absztrakt képzőművészetei mérlegelve, Chaplin és Picasso alkotó egyéniségének jellegzetességeit kutatva tulajdonképpen a modern líra más művészeti ágakban jelentkező, adek- vát — szemléleti és művészi — porblémáit kutatja. Ezek az írások — a terjedelmesebbek és a néhány oldalasak is — mind-mind esszéjel- legűek, egy már-már feledett műfaj igényes darabjai. A gondolatgazdagsággal párosult tárgyismeret és a kifejezés árnyaltsága teszi Somlyó tanulmánykötetét szép és élvezetes olvasmánnyá. Helyreigazítás Lapunk 43-ik számába sajnálatos hiba csúszott b Mács József Fábry Zoltán Harmadvirágzás c. könyvér írt kritikájában a harmadik hasáb végén lévő mond: helyesen így hangzik: „És a lényeget ölelő idézet utá már jöhet az archimédesi tétel irodalmunkra alkalmi zása: „Minden mondanivaló annyit nyer kihatásába: amennyi az általa kiszorított frázis súlya!“. A becsi szott hibáért olvasóink elnézését kérjük é r r sztőség
