Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-06-25 / 25. szám
ES3ÁNOS: (4) — Tudja, mikor még megvolt a birtokunk, apámnak volt egy kubista-'festő barátja, attól tanultam ezt a beszédet. Sajnos nem tudok róla leszokni... Kiegyenesedett, szavait kézmozdulatokkal kísérte. — A hivatalban a főnök mindig zabos érte. Ügy néz rám, mintha megettem volna a vacsoráját. „Ügy nézzen rám. — mondom neki olyankor, — hogy én minden brigádmunkában részt veszek, hat helyett dolgozom, és igazolatlan mulasztásom még sohasem volt.“ Akkor aztán megnyugszik. — Ismét lehajolt, Teri igyekezett elhúzódni. — Egészen megzavarta a fejemet, Tériké .. Most jut eszembe, vasárnap lakásavatót rendezek. Az egész társaságot meghívom ... Először pizsamabált akartam rendezni, de tekintettel a maga ízlésére, megváltoztattam a terveket... Remélem, az első táncot nekem ajándékozza ... — Ellépett Teri mellől. — Hej, mambó! — kiáltotta. — Gyere már, Jenőke, — mondta Baby, — zálogra játszunk. — Jánoshoz fordult, aki mellette állt. — Doktor úr, ismeri azt a játékot, hogy „Repül a, repül a, repül az asztal?“ Teri felállt és átment az üzletbe. János és Béla lassan lépkedtek a sötét utcán. — Jő idő van, — mondta Béla. János nem felelt. A templom mellett megálltak. János a cigaretta parazsát nézte. — Ki az a lány, aki a kávét hordta ? — Juhász Teri. Nem mutatták be? — De igen... Ügy értém, jhogy... Béla a falhoz támaszkodott. — Érdekel? — Dehogy. Csak azért kérdezem, mert... olyan különös, hallgatag... — Lassú víz partot mos, — erre gondoltál? — Béla elhúzta a száját. — Nem, barátom, őrá nem vonatkozik ez a közmondás. Erre a nőre kár erőt pazarolnod. Csak a naplemente érdekli és a ^hulló falevelek. No meg a zenéért bolondul rettenetesen. — Indulni akart. — Mérget vehetsz rá, hogy beletörne a bicskád. János a cigarettát nézte. — Különben a legszebb lány a városban, — mondta Béla, s nagyot ásított. — Amint látom, Katót már hanyagolod. — Sohasem törtem magam utána. — János az út közepére fricskázta a cigarettavéget. A hátsó szobából áthallatszott a zálogosdi-játék zaja. tudnak beszélni, — mondta Teri. — A könyökömön jön ki, — mondta János. — És a nők? Jó, hogy az előbb nem volt bent. Kató olyan viccet mesélt, hogy égnek állt a hajam. — És ez a mérték nélküli ivás... János a pulthoz sétált. Teri — Szörnyen unom ezt a társaságot, — mondta János. — Minden este ugyanazt csinálják. Teri a kávéscsészéket készítette. — Nem mehet el az ember, — rriondta János. — Vera megsértődne. — A férfiak csak autókról a pult másik oldalán állt, a tálcát nézte. — Mikor az utcán megszólítottam, — mondta a férfi, — akkor is ez a blúz volt magán, ugye? — Megfigyelte? — Igen ... Szép este volt. Nagyon szeretem a természetet. Jó lenne néha kijárni az erdőbe. — Nem teheti meg? — Nyakig vagyunk'a munkában. Semmire sincs időnk. Néha eljövök ide „kikapcsolódni.“ Béla hozott be ide. — Lekönyökölt a pultra. — Tegnap Licskóéknál voltam. Gyakrabban el fogok járni oda ... Nem tudom, mennyire érdekli a zene ... Csajkovszkij zongoraversenyét hallgattuk. Remek élmény volt. — Ismerem, — nézett fel Teri. — Nagyon szép. Szeretem a komoly zenét. János a polcon sorakozó lemezekre mutatott. — Irigylem, hogy egész nap itt lehet közöttük. — Annyira szereti a zenét ? — Diákkoromban hegedültem. Sajnos, abba kellett hagynom. Teri vonalakat rajzolt mutatóujjával a pultra. — Én zongoráztam, de anyám eladta a zongorát. János elment a pulttól, a lemezeket nézegette. — Hiába. Bele kell törődni... A könnyű zenét is szeretem. Persze, csak a művészi könnyű zenét. — Mit szeret belőle? János megfordult. — Tudja, mit? Vegye ki azt a lemezt, amelyik a legjobban tetszik magának. Aztán én is kiveszem a kedvenc lemezemet. És mind a kettőt lejátsszuk, jő? — Jó, — mondta Teri. Felnézett a polcra, kivett egy lemezt. — Érdekes, — mondta a fiú. — Ez a kedvenc lemeze? — Ez. Nem tudok betelni vele ... Most maga vegyen ki egyet. — Nem szükséges. Nekem is ez a legkedvesebb lemezem. Teri a lemezre, aztán Jánosra nézett. Ujjai a tálca szélén mozogtak. — Különös, — mondta. János bekapcsolta a gramofont, feltette a lemezt. — Szeret táncolni ? — Szeretek, — felelte Teri. — Felkérhetem? A falióra éjfélt mutatott. A kisasztal mellett ültek. — Mikor az utcán megszólított, — mondta Teri, — volt valami a hangjában. — Kezét nézte, mellyel a szék karfáját babrálta. — Az volt az érzésem, — de ne nevessen ki —, hogy maga más, mint a többi ember... Azon gondolkoztam ott a lámpa alatt, hogy haza- menjek-e a mamához .. Ugyanis úgy éreztem, nem fog szívesen látni __Talán majd egyszer elmesélem magának az egész történetet... — Mondja most. — Most nem ... Vissza akartam menni az állomásra. Ha maga nem jött volna, talán visszafordultam volna. — Kedvesen mosolygott. — Egészen kétségbe volt esve, hogy nem találja meg a Virág-utcát. MuA dunaszerdahelyi fesztivál második napján éles vita támadt a fiatal nemzedék képviselői és az idősebb írók között. Utána felszólalt a bíráló bizottság egyik idősebb tagja és a vitát át akarta terelni egy sokkal keskenyebb vágányra, felhozva azt a hasonlatot, hogy a minap Bősön járt és ott a következő kép tárult elé: „Kivágták az öreg fákat és mellette zsenge faiskolát létesítettek. A facsemeték még gyengék ahhoz, hogy fának lehessen mondani őket, az öreg fákat viszont már felvágták tüzelőnek. Ne essünk mi is ebbe a hibába!" Véleményem'szerint ez a hasonlat túlzás és nem ad való képet a jelenlegi helyzetről. Nálunk ugyanis nem a fiatal és az idősebb nemzedék között folyik a harc, hanem egy egészséges megtisztulás zajlik az igényesebb, sokatmondóbb művészet érdekében. Én is a fiatal nemzedék tagja vagyok és boldog vagyok, hogy kortár^a lehetek Hja Ehren- burgnák, Ervin Piscalornak, Jean Vilarnak, Viliam Saroyan- nak, John Steinbecknek. Sohasem jutott az eszembe, hogy ók idősebbek nálam és ezért támadnom kell őket! Bízom abban, hogy nem jutott eszébe ez a kérdés sem Cselényi Lászlónak, sem pedig Tözsér Árpádnak, amikor felszólaltak az Országos Szocialista Dráma- fesztivál második napjának é - tékelő vitájában. A szentimentalizmusnak korunkban nincs létjogosultsága. Ha valaki helytelenül csinál valamit: bírálni kell, nyíltan és őszintén. ★ Ha az ember végig gondolja, hová jutott színjátszásunk az elmúlt tizennyolc év alatt, csak relativen észlelhet, némi fejlődést. Míg a színházlátogató közönség mértani arányban fejlődött a budapesti televízió és rádió hatására, addig a hazai színjátszás egy egész évtizeddel lemaradt. Ennek elsősorban dramaturgiai okai vannak —, de nemcsak azok! Színjátszásunk irányításában követték el a legnagyobb hibákat a nem hozzáértő „szakemberek“. A Népművészeti Intézet és a Csemadok-központ évente rendez dramaturgiai és rendezői tanfolyamokat. De vajon, hány műkedvelő rendező és dramaturg vesz részt ezeken? Ügy hiszem nagyon nehezen találnánk akárcsak egyetlenegy rendezőt vagy dramaturgot is, aki rendszeresen részt vett volna ezeken az elég sok pénzbe kerülő tanfolyamokon. Ha megvizsgáljuk ennek okát, egyértelmű választ kapunk: az előadások alacsony színvonala nem tudta kellően felkelteni a műkedvelő rendezők és dramaturgok érdeklődését'. Azok, akik ezeket a tanfolyamokat, szervezték, meggondolatlanul állították össze a tantervet, néha olyan dolgokat iktattak a négy-, öt-, vagy hatnapos tanfolyam tantervébe, amit akkor se tud jól megtanulni az ember, ha több éven keresztül szorgalmasan foglalkozik vele. Próbálja pl. valaki megtanulni az egész világirodalom történetét, két órába sürítve. Aki foglalkozott ezzel a témával, az tudhatja, hogy a főiskolán négy évig tanulják és még ez az idő is kevés erre! A korszerű színjátszás problémáiról azonban egyetlenegy tanfolyamon sem esett szó. A mai rendezésről, pszichológiáról, amire minden rendezőnek szüksége lett volna, a tanfolyamok terveinek összeállítói teljesen megfeledkeztek! Vajon mikor esett konkréten szó a színpadi beszédről, annak ellenére, hogy néha-néha meghívtak egy-egy tanárembert, aki a magyar nyelvtanról tartott előadást!? Vagy melyik tanfolyamon beszéltek a korszerű díszletezésröl, amit most az Országos Drámafesztiválon annyira hiányolt a bíráló bizottság a Csemadok kassai helyi szervezetének műkedvelőinél? Az illetékesek munkája ezen a téren tehát csak formális volt: a fesztiválok rendezésében és azok sikertelenségében merült ki. És most, amikor végre szóba jött színjátszásunk elszomorító színvonala, azt hangoztatják, örüljünk annak, hogy falcainkon és városainkban sikerült létrehozni egy-egy színjátszó csoportot. Ma már azonban ez nem elég, és csak ennek nem örülhetünk. Hiszen végeredményben tizennyolc év áll mögöttünk! ’ A közelmúltban kezembe került egy esszé, amelyet Michal Bútor francia író „Repertoire“ címmel írt. Hadd idézzek néhány sort ebből az esszéből: „Egy olyan írónak, aki nem rombol konvenciókat, aki az olvasóihoz nem igényes, nem követeli meg tőlük, hogy gondolkozzanak, hogy magukba nézzenek, vitázzanak és ne ismerjenek el mindent dogmaképpen, sokkal könnyebb a dolga és egész biztos nagyobb népszerűségre tesz szert. De az ilyen író ugyanakkor a mély elégedetlenség szülője is annak a sötétségnek, amelyben tengődik. Ahhoz segít csak hozzá, hogy tudatunk egyre jobban elveszíti jaz élettel való kontaktust, amelyet visszanyerni már sokkal fájdalmasabb folyamat. Az ilyen író műve, még ha a legjobb szándékkal is írja, méregként hat". Ez a megállapítás vonatkozik teljes egészében színjátszásunkra is! Ha a színjátszó együttesek nem az ízlés nevelését, az emberek kulturális színvonalának emelését tűzik maguk elé célul, akkor munkájuk, legjobb szándékuk ellenére is méregként Országszerte szaporodnak falvainkpn a szövetkezeti klubok. Képünk egy ilyen valóban modern falusi klubot ábrázol a nagyszombati járásban. OIOIOIOIOIOIOIOIOIOIOIOIOIO' 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 s ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 SB 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 CSONTOS VILMOS: Lánc, lánc, eszterlánc Lánc, lánc, eszterlánc, Régi játék, gyerektánc, Kinőttelek réges-régen, Nem perdülök már középen, — Unokám fut körbe - körbe, S dalol, karját karba öltve. » Az én játékaim mások. Nekem már új muzsikások Húzzák a talpalávalót, Szívnek, lábnak csalogatót, S másképp járom ezt a táncot, Mint hajdan az eszterláncot. Elfáradva félre állnék, Csendes zugra ha találnék, De nem lehet, jaj, nem lehet, Közre fogott ifjú sereg, S dobbal verik az ütemet, — Dobbal verik a szívemet. Lánc. lánc, eszterlánc, Régi játék, gyerektánc, Járd unokám körbe - körbe, Társak karját karba öltve, S legyen még szebb az a tánc, Hogyha nyomomra találsz. Ö ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 5 ■ 0 ■ 0 5 ■ 0 ■ 0 OIOIOIOIOIOIOIOIOIOIOIOIOIO száj volt elkísérni.. János is mosolygott. — Mikor elváltunk, — mondta Teri, — észrevettem, hogy a házunk előtt állok. Bementem. Itthon maradtam. — Megbánta ? Teri rápillantott. — Nem, — mondta. János felállt. — Vasárnap lakásavató lesz Jenőnél. Magát is meghívta ? — Igen. — Elmegy? — Nem tudom. — Udvarol magának, ugye? — Igen. — És maga ? — Nevetek rajta. Az ajtón keresztül Baby hangja hallatszott: » — Teri! Gyere be! Teri felállt, megigazította az asztalterítőt. — Akkor este, — mondta János, — mikor megszólítottam és egy darabon együtt mentünk, meg voltam illetöd- ve. Észrevette? (Folytatjuk) Jön! Jön! Jön! = LOVICSEK BÉLA: = VALAKIHEZ TARTOZNI... = című kisregénye két fiatal = küzdelméről, boldogtalansá-* E gáról, boldogságáról. E A kisregényt lapunk jú- E lius elején kezdi közölni E folytatásokban. hat a közönségre. A nézőközönség sohasem azt értékeli, hogy mennyi munkát fektettek az illetékesek a produkcióba, hanem azt, milyen eredményt értek el vele, hogyan hatott a színpadi mű rájuk, akik megfizették a belépődíjat. Lassan elérkezünk abba a korba — törvényszerűen el kell érkeznünk — amikor a műkedvelő és hivatásos színjátszás között nem lesz lényeges különbség, mind a két színjátszás magas eszmei tartalommal és ugyanilyen igényes formában jut a közönség elé. Ügy érzem, ma még helytelen szocialista dráma — fesztiválokat rendezni, hiszen az alapanyag, a dráma sem ért el erre a színvonalra. Brezovský Veszedelmes életkor, Kónya Senki fia és Móricz Uri-muri-ja még nem szocialista müvek és itt a szocialista szó frázisként hat, mint ahogy az idei Fesztiválon is annak hatott. Sok a tennivalónk! Fiatalos lelkesedéssel és többet akarással lássunk munkához, hiszen színjátszásunk jelene és jövője a mi ügyünk is! Tisztáznunk kell végre színjátszásunk kérdéseit. Ma már nem elégedhetünk meg a meny - nyiséggel a minőség rovására, de ha a minőségre helyezzük a hangsúlyt, akkor már valahol ott „fönt" kell a dolgokat orvosolnunk, a Csemadok-központban, a Népművészeti Intézetben, és persze, az Országos Dramaturgiai Tanácsban. Mi a teendőnk? 1) Össze kell hívnunk és ót kell szerveznünk a Dramaturgiai Tanácsot. 2) A Dramaturgiai Tanács tagjai — mivel nem fizetett funkciót töltenek be — ne csak évente kétszer, hanem legalább havonként üljenek össze, és tárgyalják meg a színjátszásunk mindennapi problémáit. 3) A Dramaturgiai Tanácsban le kell fektetni színjátszásunk távlatait, a tanfolyamok, a további iskolázások alapelveit. 4) Ki kell dolgozni a távlati tervet, hogy a jövő évben milyen új darabokat adjon ki a DILIZA a műkedvelők számára. 5) Javasolni és kijelölni néhány kellő felkészültségű és szakmai tudású bírálót, aki a Dramaturgiai Bizottságnak javasolja kiadásra a csehszlovákiai magyar írók eredeti műveit. 6) Felmérni és értékelni a DlUZÁ-ban eddig kiadott darabokat. 7) A nyáron megrendezendő tíznapos tanfoluamot a korszerű rendezésnek kell szentelni és a szakemberekkel megvitatni ezeket a problémákat, műkedvelő színjátszóinkra vonatkoztatva is! * * * A megszabott terjedelem miatt csak néhány szervezési, de alapvető kérdésre tértem ki, KLIMITS LAJOS
