Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-01-15 / 2. szám
ffátícdbogéfr (EGY LEÁNY NAPLÖJÄBÖL) 36. Nem válaszoltam. Arra gondoltam, hogy így Is elég magas díjat fizettem, Feláldoztam lelki nyugalmamat. Talán örökre szégyellni fogom ezt az éjszakát. — Túl vagyok rajta — vigasztaltam magamat. — Csak a többi sikerüljön. Kiértünk a sima műútra. Az útmenti fák gyorsan futottak mellettünk. Azon töprengtem, hányán járták meg előttem ezt az utat. Hány szerencsétlen lány, asz- szony, aki kétségbeesésében mindenre képes, bocsátotta áruba tisztességét, hagyta el nehezen összekuporgatott garasait, hogy a doktor úrnak legyen modern lakása, autója, vikendháza, bőven pénze a mulatozásra. Talán Vera is, talán Piri is, aki a nyáron oly hirtelen tűnt el néhány napra és oly halványan, gyengén tért vissza. Asszony-sors. Nem gondoltam volna, hogy rám is ez vár egyszer, hogy én is végig járom ezt az utat, a szégyen kálváriáját. Es még előttem a neheze, a bizottság és a műtét. A fürkésző szemek, kiváncsi tekintetek fognak méregetni. Miért kínoznak? Hiszen ez az én dolgom! És ha mindenen túl leszek, akkor is megmarad a seb, mindennek az örökké kínzó emléke, a nyugtalan lelkiismeret. Hat óra előtt néhány perccel érkeztünk a munkásszálló elé. Irén éppen kilépett a kapun, amikor az autóval megálltunk. Döbbenten rámmeredt, aztán tüntetőén elfordította a fejét és elsietett mellettem. Nem fogadta köszönésemet. — Ki volt ez? — kérdezte dr. Bartos. — Vélem lakik. — Azt hittem, valamelyik barátnőd. — Nem, nem... Csak szobatársam! — hazudtam és a kezem nyújtottam. — Viszontlátásra! Megfogta a kezem, de nem engedte el: — Mikor találkozunk? — Majd... — Holnap, ha végzel a bizottságon, eljöhetnél hozzám... Tiltakozó mozdulatot tettem. — Nem, ne érts félre!... Csak megbeszéljük, hogy a kórházban kihez fordulhatsz bizalommal. Megsérteni nem akartam, ígéretet tettem, hogy holnap délután meglátogatom, de tudtam, hogy nem megyek el. Egyszerűen minél előbb szabadulni akartam tőle, mert attól féltem, hogy Irénen kívül mások is megláthatnak. Különben meglepett Irén viselkedése. Kellemetlen volt ez az összebotlás, aligha tudok hihető magyarázatot találni éjszakai távolmaradásomra. Ha nem lát meg az orvossal, kitalálhattam volna valamit, de így? Ismét visszatért korábbi nyugtalanságom. Elővigyázatosabb. lehettem volna — korholtam magamat. — Nem kellett volna autón hazajönnöm. írén már úgy is sejtett valamit. Néhány nap óta feltűnően került, nem beszélt hozzám. Fennhéjázó lett és flegma. Mégis bíztam benne, hogy régi barátságunk helyreáll, mihelyt túl leszek mindenen és beszélek vele. Most, hogy mégha fel akarna falni, aztán váratlanul arcul ütött. — Te ringyó! — sziszegte a szemembe és otthagyott. Égett az arcom. Kihullottak kezemből a csomagok és az ágyamra roskadtam. Vonaglő arccal, rémülten néztem rájuk. Eszembe se jutott fellázadni, vagy visszaütni. — Játsza előttünk a szüzet, közben urakkal kocsikázik! Azt hitted, nincs szemünk? Mit gondolsz, mi lesz itt? Bordélyház? Vedd tudomásul, nem lakunk veled! Jobb, ha pusztulsz a szemünk elől! — kiabálta Irén. Hiába fordítottam könyörgő tekintetem Piri felé. Nem nézett rám, nem szólt semmit. Pedig ő... Nem bírtam tovább. Zokogva borultam ágyamra. Minden ellenem fordult. Már képtelen vagyok védekezni. Hová forduljak segítségért, ki véd meg, ki szán meg? Torkon ragadott a hazugság s maga alá tepert. — Higgyétek el, nem tehetek róla! — zokogtam, de Irén egyre szidalmazott, durván, kegyetlenül gyalázott. Még a toll sem bírja el szörnyű szavait. Ügy éreztem, hogy szét- téphetetlen hálóban vergődöm és hiábavaló minden erőlködésem, sorsomtól nem szabadulok. Vétkem rémítőn megnőtt. — Hát nincs benned szív? Veszedelmes életkor BOHUSLAV BREZOVSKÝ KOMOLY KOMÉDIÁJA A DUNASZERDAHELYI CSALLÓKÖZI SZÍNHÁZ SZÍNPADÁN A jövő a bátor embereké, szoktuk mondani, a bátor művészeké, ez esetben a lelkes műkedvelőké, akik előre mertek lépni, levetvén magukról a régies műkedvelés helytelen koloncait. A dunaszerdahelyi Üzemi Klub színjátszói, akiknek előadásban mintegy 6000 néző látta Viktor Rozov Felnőnek a gyerekek című nagyszerű vígjátékét, most Bohuslav Brezovský művével lepték meg járásuk közönségét. Brezovský, a kiváló csehszlovák drámaíró művészeti törekvései arról tanúskodnak, hogy érzékenyen reagál azokra a gondolatokra, amelyek a kor emberét foglalkoztatják. A sok taps és derűs helyesjani — Érsek György, Éva — Kossányt Marika lés, és az eddigi mintegy tíz előadás bizonyítja, hogy az Üzemi Klub színjátszói helyes úton haladnak és műsorpolitikájuk is kifogástalan. A rendezőnek a nézővel való meghitt, bensőséges kapcsolat megteremtésére irányuló törekvése, egyik uralkodó vonása az előadásnak, amelyben a szereplők, akik a mű eszméjének hordozói, szinte szövetségeseknek tekintik a nézőt. Szuchy M. Emil játékterve mindig úgy helyezi el, úgy járatja a színpadon a hat szereplőt, hogy különállásuk vagy együvétartozásuk minden helyzetben nyilvánvaló. Főleg Érsek György (Jani), László Mária (Olga) szereplése teljes érettségre vall. Hatásos alakítást nyújtott Brunner Tibor (János) és Molnár János (Hába) is. Kossányi Marika (Éva) és Algeyer Ilona (Linka) alakja is hiteles. Meglepően újszerű a díszletmegoldás, amelynek tudatos szimbolikája a színpadon kívül szereplő Kasztner és dr. Vel- da alakját is jelképezi. Mennyezetig szökő, létraszerű állványon orvosi jelképeket, illetve a dollár és a font- sterling jeleit láthatjuk. Mintegy 3x3 méteres emelvényen játszódik a cselekmény, csupán az öreg Hába professzor „élettere“ különül el egy félreeső hatalmas füles fotel köré. Brunner Tibor (János), László Máriá (Olga), Molnár János (Hába) látott az orvossal, balsejtelem kezdett gyötörni. Nagyszájú, széthordhatja rossz híremet az egész építkezésen. Pedig éppen ezt akartam elkerülni, amikor Verához fordultam segítségért. Bíztam benne, hogy titokban marad terhességem. Mindenesetre beszélnem kell Irénnel, még mielőtt a reggeli találkozásunkból messzemenő következtetéseket vonhatna le. Délig olvastam, pihentem, tervezgettem. Elhatároztam, hogy amint a kórházból kijövök, rendbeszedem tanulmányaimat is. Párszor nem voltam iskolában, de a lemaradásomat könnyen behozhatom. Délután bementem a városba, hogy néhány olyan apróságot vásároljak, amire a kórházban lesz szükségem. Gyorsan végeztem. Eszembe ötlött, hogy még bemehetnék dr. Bar- toshoz is néhány felvilágosításért, hiszen ígéretet tettem neki, hogy meglátogatom délután. Tudtam azonban, hogy ez mivel járna, és éppen ezért inkább sétáltam, néztem a kirakatokat. Az antikváriumban vásároltam egy könyvet, legyen olvasnivalóm a kórházban. Mintha éreztem volna, hogy mi vár otthon rám, egyre halogattam a hazamenésemet, öt óra múlott, amikor buszra ültem. Otthon nagy volt a felfordulás. Irén minden ruhája az ágyon hevert, bőröndje, szekrénye nyitva. Lázasan csomagolt. Piri görnyedt háttal gubbasztott az ágyán. — Szevasztok! — köszöntem. Egyik sem fogadta. — Mi az? Mi történt veletek? Miért hallgattok? Hová készülsz Irén? Nem feleltek. Irén sötéten nézett rám, Piri 'szeméből es- deklést olvastam. — Mi van veletek? — kérdeztem és félelem fogott el. — Hogy mi? Az, hogy rin- gyó vagy! — sziszegte Irén és felém indult. Legszívesebben kifutottam volna, de csak az ágyam felé hátráltam. Irén utánam jött. Ajka keskeny vonallá feszült, tekintete gyűlölködve rámszegeződött. Már nem volt hová hátrálnom. Belemeredt az arcomba, mint-: — kiáltottam kétségbeesetten és odavetettem magam Irén lábához. Erigyj! Ne érj hozzám... Nem akarom, hogy bemocskolj — húzódott el tőlem, mint a lep- rástól. — Ugyan! Miért kínzód? — mordult fel Piri és hozzám futott. Felhúzott a földről és maga mellé ültetett az ágyára. — Ne sírj! Nyugodj meg... Elmúlik a haragja.. — vígasztalt és zsebkendőjével a köny- nyeim törölgette. — Csak pártold... hördült rá Irén. — Igaz, te is olyan vagy, mint a többi! — tette hozzá később és dühösen gyömöszölni kezdte ruháit a kofferjébe: — Jobb is, ha megyek innen!... Amikor Vera belépett, egy pillanatra dermedt csönd telepedett a szobára. — Mi van itt? — kérdezte vésztjóslőan és megállt a szoba közepén. Kínos csend lett. Tisztán lehetett hallani a folyosóról beszűrődő hangokat: ajtók nyíltak, ajtók csukódtak. — Ki bántott? — jött hozzám. Zokogtam, nem feleltem. — Te bántottad? — fordult Irénhez. — Ha akarod tudni, én! Képen teremtettem... — Megütötted? — Meg! — Te állat, hát nem tudod, hogy állapotos?! — Hirtelen elhallgatott, rádöbbent, hogy elszólta magát. — Még valami baja lesz... Piri meglepődve elengedett, Irén bambán rámmeredt. Vera hirtelen dühbe gurult, egyetlen lendülettel Irénre vetette magát, aki a támadástót hanyattvágődott. Kiabálva ütötték, tépték egymást. A szoba csakhamar megtelt félig csupasz kíváncsiskodókkal. A mosdóból rohantak ide, amikor meghallották a kiabálást. Nem bírtam nézni a dulakodást. Eltakartam az arcomat és kifutottam a szobából, egyenesen az utcára. Nem volt már mit védenem, semmiben sem bíztam, hogy megment. Minden kiderült, elvesztem. Felültem a városi buszra. A körülöttem levő dolgokat alig érzékeltem. Mindaz, ami eddig életem szövetét alkotta, - személyek, érzések, gondolatok, munka — eltávolodott tőlem, szertefoszlott, semmivé lett. Megutáltam őket, látni sem akartam senkit. Torkig voltam az egész élettel, mert minden a .visszájára fordult bgnne. Reggelig jártam Kassa utcáit. Néhányszor részeg férfiak állták el az utam, egy rendőr gyanakodva végigmért az állomás előtti parkban. Hosszan bámultam a Hernád zavaros vizét és békülgettem a halállal. Valahogy nem féltem tőle. Talán mert kimerítettem már a boldogságnak és szenvedésnek, a szennynek és a tisztaságnak mindazokat a tartalékait, amelyek bennem voltak. Viktorra gondoltam. Már nem gyűlöltem. Nem gyűlöltem és nem szerettem. Hihetetlen távolinak tűnt az az idő, amikor csak a boldogságot ismertem. Felrúgtam minden törvényt, ledöntöttem minden korlátot, csakhogy boldog lehessek. Nem akartam tudni sem büntetésről, sem megtorlásról, nem törődtem a következményekkel és ide jutottam. Legerősebb érzéseink is meghalnak egyszer bennünk. A legboldogtalanabb ember lettem. OKTOBER 15. Reggel a munkásszállás portása azzal fogadott, hogy a gondnok beszélni akar velem. A szűk irodában vézna, szemüveges ember pislogott rám: — Sajnos, erkölcstelen életmódja miatt nem lakhat tovább az internátusbán. A tegnapi incidens... Tudja, a szocialista erkölcs... Meg akartam magyarázni a dolgot, de nem volt erőm védekezni. Eszembe jutott a sok mocsok, amit Irén kiabált rám tegnap. Megfordultam és egyszerűen kijöttem az irodából. Az elmúlt napok eseményei és az éjszakai csavargás fáradalmai most ütöttek ki rajtam. Egészen eltompultam. Egyetlen vágyam marad csak, hogy hazamenjek anyámhoz. A szülői ház mindig védelmet és oltalmat nyújtott. Hittem, hogy most is nyugalomra lelek otthon. A szobában néhány perc alatt összepakoltam a holmimat. Fáradt voltam. Alig álltam a lábamon. Nekitámasztottam homlokom a nedves ablaküvegnek. Előttem balra a nagy építkezést, az ég felé kúszó kéményeket, magas állványokat most köd takarta. Arra gondoltam, hogy odabenn a városban, az orvosi rendelő egyik szobájában dr. Halmos hiába vár. Néhány mogorva női arc vonult el előttem. A bizottság... Aztán az jutott az eszembe, hogy a munkatársaimtól mégiscsak el kéne búcsúzni. Csomagjaimat a portásnál hagytam. Először a munkatársaimtól akartam búcsút venni, azután az irodában rendbe tenni a dolgaimat, bejelenteni távozásomat. A lakóház, melyet építettünk, ott emelkedik a régi futball- pálya helyén. Lassan, ráérősen mentem. Sose hittem volna, bogy így kell majd távoznom, innen. Összetörve, reményvesztetten. Brigádvezetőnket, ezt a nagy darab erőszakos embert a pincében találtam. — Hát téged mi lelt? — kérdezte meglepetten, amikor meglátott. — Visszajöttél? — Búcsúzni jöttem - mondtam halkan és könny futotta el a szememet. — Micsodát? — Kidobtak a munkásszállásról. — Mit beszélsz? — Kidobtak. — Azért, hogy? ... elharapta a szót, zavartan topogott. Megértettem, hogy tud mindent. Vagy Piri, vagy Vera... Nem törődtem vele, melyik tájékoztatta. Azt mondod, kidobtak... — Hazamegyek... — A frázba mégy, nem haza! — rivalít rám, hogy megremegtem. — Majd én megyek és összetöröm a fejüket az irodában! Gyerünk... — szólt rám enyhébben. Egész úton szitkozódott, füstölgőit. Előre rettegtem, mi lesz az irodában. A személyzet osztály titkárnője kávét főzött, azzal volt elfoglalva, alig fordult felénk. A brigádvezetőm szelíden, nyugodtan kérdezte, de láttam, hogy belül remeg a dühtől. Recenzió Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a tél egyáltalán nem kedvez a mozgó képtáraknak. Az úszómedencék ásí- toznak az unalomtól, csak a legmerészebb müugrók végzik hajmeresztő edzésüket — ők viszont mint műélve- zök, nem jöhetnek számításba. A sétányokon hűvös szél csatangol, az emberek sálat csavarnak a torkuk köré és dideregnek. Marad tehát a vonat, az autóbusz és a villamos. Es persze az esti mulatóhelyek. A gyönyörködök száma még így is jelentős ...! Sajnos helyszűke miatt nem foglalkozhatunk részletesen — és érdemben — a mozgó képtárakkal. Csupán néhány jellemző sajátosságukra akarjuk felhívni olvasóink figyelmét. Mivel legjellemzőbb tulajdonsáegy gaikban többé-kevésbé egyeznek, úgy véljük, elég, ha egyet bemutatunk a sok közül. Vegyük szemügyre a Ple- éivec-Vrútky vasútvonalon közlekedő mozgó galériát! Húsz éves múltra tekinthet vissza. Magas, barna és rendkívül izmos. Testén fehér vászonnadrág és finom, áttetsző (!) sziloning feszül. A feje: hülyegyerek-frizurával nemesített Néró-fej. Tekintetűében hűvös és megrendíthet etlen önbizalom. Ennyit a környezetről; és most lássuk a tárlatot! Első dolog, ami a szemünkbe ötlik: a témagazdagság. Kezdve a pálmafák alatt hűsölő oroszlánok impresszionista kompozíciójától, bonyolult lelki problémákat feltáró szürrealista alkotásokig — dúskálhatunk a témák változatosságában. (Folytatjuk) mozgo A képek elhelyezése is kitűnő ízlésre vall. A bal váll deltaizmán csörlető elefántok és a jobb vállon lebegő kék pillangók között gyönyörű a szimmetria. Dicséret illeti a jobb karon kiállított átdöfött, vérző szív és a balkaron díszelgő boxoló párosításának gondolatát. A képek jó elhelyezésének tudható be az is, hogy az alkaron látható, kissé túlfűtött erotikával ábrázolt Vénuszok és madonnák nem rontják, sőt, bizonyos szempontból emelik az összhatást. A szakavatott kritikusok azt hiszem számonkérik majd a modern mai témát feldolgozó kompozíciókat, valamint a dúsabb színkeverést. Jogosan teszik, ám nehogy túlzásba essenek. Mert úgy vélem, minden hiányosságért kárpótolhat bennünket az a tény, hogy a mozgó képtár kiállítási anyagát ezképtárról-ek és ezrek tekinthetik meg és csekély fáradsággal — ingyen — mély és megrázó élményekre tehetnek szert. Továbbá, tartsuk szem előtt, hogy a tetoválás művészete őserdei hagyományokra támaszkodik, a fő súlyt elsősorban a szimbólumokra kell helyeznie s így témaválasztása szinte előre meghatározott. Végül még a következőkre hívnám fel az illetékesek figyelmét: 1. Kísérjük nagyobb figyelemmel képtáraink működését; esetleg mozgalmat indíthatnánk a háttérben maradt, ismeretlen művészek felkutatására. 2. Miután itt az ősz, viszont tudjuk, hogy a művészeknek a nyilvánosság a lét elemük, úgy vélem, legjobb lenne összegyűjteni mozgó képtárainkat és közös tanulmányútra küldeni őket az afrikai őserdőkbe. Ott meleg van s bizonyára a kellő fogadtatás sem maradna el...! Zsélyí Nagy Lajos 1 ^1 ■' ■' ’i—" ..............
