Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-01-15 / 2. szám
Garai Gábor: E számunkban a szocialista magyar költészet egyik legkiválóbb képviselőjét, Garai Gábort mutatjuk be olvasóinknak. Garai 1929- ben született Budapesten. Első kötete 1956-ban jelent meg Zsúfolt napok címmel, ám az élvonalba az 1958- ban kiadott Tűztánc c. antológia legkiforrottabb köl- tőjeként került. Ugyanez évben jelent meg Ének gyógyulásért, majd két évvel később Emberi szertartás című kötete. Egyik nyilatkozatából tudjuk, hogy nemcsak a költészet, hanem az irodalom más területei iránt is érdeklődik. A Kortársban kiváló elbeszélése jelent meg, drámát és tanulmányokat ír, és egyike a fiatal nemzedék legjobb műfordítóinak. Krónika című versét az e napokban megjelent Mediterrán ősz című kötetéből vettük. KRÓNIKA E korban, míg gyerekből férfi lettem, egész földrészek alatt zubogott az egyféle szabadság hővize. Ha Kenyában hulla-halommal tömték el a forrás száját, Kongóban újra kibuggyant; és sárga-képű és fekete-testű s mulatt és rézbőrű testvéreim milliói véren vettek jogot — megalázván a megaláztatást — bosszú helyett az egyenlő boldogulásra. És lenge áram-ernyőt levelezve szálldostak az űrben bölcs gyümölcsök, fém-ananászai a nagy földi nyárnak röpültek a holdba, az égbe e korban, míg gyerekből férfi lettem. És pöfeteg füstgombák függtek a légben, bejárták — szürke kalózok — reményeink magasát; és megsűrűsödött az egymásba kulcsolt emberkezek hálója alattuk — e korban, míg gyerekből férfi lettem. S e korban, míg gyerekből férfi lettem, az én nemzetem, felocsúdva talmi # különbsége magános bódulatából, különb egyesség osztályosa lett: méltó a tisztességre, hogy a minden-népek-világa hombáréba hordjon szüretje legjavából bölcs szelíd szerszámokat, szép szót s boldog zenét. januári gondolatok MŰKEDVELŐ SZÍNJÁTSZÁSUNK ÚJ KÖRVONALAIRÓL A társadalom oszthatatlan joga a műkedvelő színjátszástól is megkövetelni, hogy a szocializmusért és kommunizmusért Vívott harc legyen egész munkásságunk vezéreszméje. Ügy gondolom, hogy a XII. kongresszus vitaanyaga alkalmat ad műkedvelő mozgalmunknak is arra, hogy valóban megújhodjék, átreformá- lódjék a szocialista társadalom berendezésének, új embereszményének és kínálkozó lehetőségeinek megfelelően. Oj szellemű világot teremtsen hozzáidomulva a megváltozott elvi és gyakorlati körülményekhez, hogy a műkedvelésről alkotott felfogásának általános szemlélete megváltozzék és a szereplő-közönség viszonyában is érvelő hangsúlyt kapjon az oktató-célzat tudatos értelmezése. Elsődleges követelmény ez, hiszen éppen a megformált gyakorlat tudja a legmeggyőzőbben átformálni az emberek gondolkodását. De persze nemcsak meggyőznünk kell másokat, nemcsak beszélnünk kell az új világról, hanem magunkat is fel kell készítenünk az új feladatok megoldására. Ámbár ezt nemcsak tervekben és utasításokban kell rögzíteni, hanem Új magatartással és munkamódszerrel, szaktudással és kulturált jóindulattal kell megvalósítani. Szervezni és intézkedni az egyszerűbb ember is tud, de alkotni csak felfrissült szemlélettel lehet, áldozatkész önzetlen optimizmussal. ahol háttérbe szorul minden egyéni érdek Az új színjátszás módszere tehát egy egész sor viszonyulás megváltoztatását átalakulását tételezi fel. 1. Haladéktalanul egybe kell hangolni színjátszó köreink dramaturgiai tervét. 2. bevezetni a számonkérést, 5. fokozni a szakmai ellenőrzést és 4. tervszerű, szakszerű összhangot teremteni a csoporton belül. A fejlődés szükségképpen magával hozza, hogy a szereplők és főleg rendezőink mind fokozottabb igényű képzése mellett az oktatóknak is fejlődniük kell, mégpedig hatványozottan. Tudnunk kell, hogy vannak rajtunk kívül olyan előadók, sőt már műkedvelő rendezők is, akik nemcsak hogy az új színjátszás „szabályait“ értik, hanem teljes mértékben át is tudják szervezni az elavult szokásokat, kiküszöbölni a visszaéléseket, formaságokat, üres fecsegéseket és szereplőik életét valóban vonzóvá, derűsebbé, nevelő értékekben gazdagabbá tudják tenni. Ez viszont maga után vonja, hogy az ilyen szellemben színpadra kerülő drámák hangulata is elmélyültebb lesz, és így a közönség Is megelégedetten távozik az ilyen előadásokról. A műkedvelő színjátszás képességeink és tudásunk állandó fejlesztését is megköveteli. Szükséges ezért, hogy járásunkban mielőbb szervezzék meg az illetékesek, az állandó jellegű alsóbb szintű és a haladó fokú szakoktatást is falusi rendezőink részére. Az 1963-as esztendő legsürgősebb feladata tehát, hogy járásaink székhelyein műkedvelő színházi stúdiót szervezzünk. Ezzel biztosíthatjuk fejlődésünk jelenlegi szakaszában egy olyan egységes Irányító munkamód szer kialakítását, amely ala pul szolgál majd a megszervezendő állandó jellegű műkedvelő színpadok létrehozásánál. Az alapfokú rendezői tanfolyamokra, legalább négyszer Mély árkokban dolgozunk, törjük, fejtjük és lapátoljuk a köves földet. Több itt a kő, mint a föld, ilyen az egész táj. Az árok feneke már majdnem három méter mély és messzire kell hajtani a lapáton valót, hogy vissza ne potyog-, jón. Jobb kéz felől két lépésnyire az ároktól az erdő, bal kéz felől úgy tíz lépésnyire az országút. Gyakran gyökerekbe is beleakadunk és ezek ellen a légkalapács sem segít — rövidnyelü éles baltával vágjuk. Hideg januári reggel, még nem kelt fel a nap. Ha nagyot szippantok, beragad az orrom — a fagy húzza össze. A hideg ... Ez a szabadban dolgozó munkásember átka. Olykor irigy pillantásokat vetünk a közeli hivatali épület ablakai mögé, itt a meleg szobákban „papír-emberek" jönnek, mennek gépen írnak és fiatal asszonyoknak udvarolnak. Még mielőtt munkához fognánk, megrakjuk a tüzet. Két légkalapácsunk van, a fődbe szúrtuk a lángok közelébe, hogy feloldódjon bennük a ' fagy. Mindnyájan ott ugrálunk a tűz közelében, majd belemászunk és talpunkat a hosszúra nyúlt lángnyelvek fölé tartjuk. De hiába, nehéz itt felmelegedni... A vastag vattakabátot csak a munka hevében veti le az ember, mikor a test izzadni és párologni kezd. Tegnap a tűznél elmondtam a fiúknak, hogyha ők is úgy akarják, csoportunkból szocialista munkabrigádot szervezek. Tapasztalatból tudom, hogy a közösség nevelöképessége — ha jó az irányítás — sokkalta hatásosabb és eredményesebb, mint a legképzettebb egyéneké. És hát sok az ember, akit meg kell nevelni, mindnyájunknak nevelődni kell. Így odajutottam, hogy a szocialista munkabrigád-mozgalom nagyszerű és jó lesz, ha én is részt veszek benne. Rögtön a fiúkra gondoltam, munkatársaimra, és tegnap evés közben hosszan beszéltem nekik a brigád minden részletéről. Aztán egész nap hallgattam, — hadd érlelődjön bennük a gondolat. Már megkezdtük a munkát. A légkalapácsok úgy kattognak, mint a géppuska. Tompuló hegyüket a sziklának támasztjuk, s az acél a gyors erős ütésekre befúrja magát... aztán már csak feszegetni kell, s egész rétegek válnak le. Kezem és az egész testem, még a fejem is remeg az ütésektől. A kattogás zúg a fejemben. De kedvvel csinálom ezt a munkát, könnyebb, mint a csákányozás, és az eredmény többszörös. Vékony vaslemezre döntöm a lefejtett köves földet, hogy mögöttem álló társam könnyebben lapátra szedhesse. Néha az árok túlsó végébe pillantok, vajon mennyivel hánytak ki kevesebbet, mint mi — feleannyit. De a fizetésük nem lesz kevesebb. K ét-két ember dolgozunk együtt. Az árok három egyenlő részre oszlik, a mélyítés mégis lépcsőszerűen halad. Én és Gabii — mi vagyunk a legmélyebb szakaszon. A lég- kalapácsomat most felcserélem Gábil lapátjával: nekem majd könnyebben megy a lapátolás, hosszú kezemmel felérek egészen az árok pereméig. Gábil nevet ezen. Ilyenkor elővillannak ijesztően csúnya barnasárga fogat, (vegyigyárban dolgozott s a belélegzett sósav elrágta a fogait.) Csúnya szeplős arca van, s a járása olyan, mint egy öregapóé. De Gábil víg ember s gyakran nevetgél, s ami fontos — bírja a munkát. Nem fösvény, nem irigy. És esténként néha az ágyon hamis hangon énekelget magábon. Ö sosem kezd verekedést, pedig nem gyáva ember. Ilyennek ismerem, igaz munkásembernek. Most én lapátolok, s ő addig pihen. Aztán fordítva. De az árok túlsó végében gyakran ketten pihennek, s ez most neki is feltűnik. — Miért nem szólsz nekik — mondja — te vagy a csoportvezető. — Folyton veszekedjek velük! Nem válaszol. Később, amíg ö a követ fejti, én az árok túlsó végébe me- S' gyek. Felülről nézem a két fiút, ülnek és cigarettáznak. Az egyik magas, fekete hajú, szép arcú, és többet ül, mint dolgozik. „Nem munkásnak született", ahogy néha mondani szokta. És azt is hallottam félfüllel, hogy az apja a nyáron munkafelügyelői állást szerez neki, Akkor fellobbant bennem a harag. Ilyen emberek legyenek munkafelügyelők, akik soha nem dolgoztak becsületesen? A másik is fekete — félcigány. Girhes kis figura, beesett mellkas, nagy fekete szemek, vézna, gyenge karok és lábak. Azt állítja, hogy kitanult borbély. De nehéz hinni neki. Mindenki Szappankának hívja. Hogy miért éppen így, azt még ma sem tudom. Szappanka kimagasló eredményeket ér el a hazudozásban. A minap arról beszélt, hogy Bratislavában ismer egy ipsét, akt egy egész Minor autót megevett, motorral együtt. Mi a hallgatók vagy egy negyedóráig nem tudtunk szabadulni a nevetőgörcstől, de ő még akkor sem engedett. C zappanka lopás természet, ~ akármit elemei, de csak idegen szobákból — van benne betyárbecsület. Néha szemébe mondom, hogy hazudott, s ö vállat vonva, szájbiggyesztve beismeri. Szeret kalapálni, farigcsálni és a legrozogább bútordarabot is — például szekrényt szenvedélyes igyekezettel használhatóvá teszi. Szappankát bármire is kérhetem, ha teheti, segítségemre van. De a munka neki sincs kezére... Nem is bírja. Ott állok fölöttük. Látják, hogy nézem őket, de tovább ülnek és füstölnek. Szappanka büntudatos arccal, a másik haragosan. — Így nem lehet egy csoportban dolgozni!... — morgóm feléjük. — Feleannyit sem végeztek, mint mi. Jani, a magas, feláll, összevonja a szemöldökét, látni, hogy felforr benne a harag, dühösen és szaggatottan arról beszél, hogy ö nem dolgozza magát agyon azért a pár fillérért. Mert, hogy az árokban úgysem lehet keresni, esetleg csak azoknak, akik majd a csöveket rakják le. Ez igaz. De ittr másról van szp: egy csoportban dolgozunk ... Nem szeretem a huzavonát, a meddő vitát, a veszekedést — otthagyom hát őket. Különben is, ma végleg eldől, lesz-e szocialista munkabrigád vagy sem. S ha igen, akkor másképp haladunk. A két középső: az egyik fiatal és nős. Ö irigyli leginkább a hivatalnokokat, mert hogy egész nap a meleg szobában ülnek. De gondos munkát végez, gyakran simít gat ja lapátjával az árok falát, ieveri a kiálló köveket, s a ferde vonalakat egyenesre húzza. A másik: csendes fiú, alig hallani a szavát. De a munkában ő sem erőlteti magát. Csendessége mögött sunyiságot látok, s nem tévedek. Sok mindenben jártas ez a fiú: Talán nincs az a fegyver, amit a legutolsó részecskéig szét ne tudna szedni és össze ne tudna rakni. Itt a munkásszálláson arról „híres“, hogy egy ferdeszájú ipsét, aki felemelte a sapkáját, minden veszekedés és magyarázkodás nélkül úgy szájonlegyintett, hogy annak meglazultak a fogai. HÉ/ár ott guggolunk mind- nyáján a tűznél és pirítjuk a szalonnát. Én a szocialista munkabrigádró' beszélek nekik, aztán mindegyiket külön-i külön szemügyre veszem, vajon mit válaszolnak? A házas ember tegnap azt mondta: „nem lenne rossz, meg kell próbálni". Most hallgat. Szappanka tüstént helyeselt és arról beszélt, hogy az ilyen brigád tagjai külföldre is járnak és hogy mindent együtt végeznek. — Igazad van Szappanka... — veregetem a vállát. Most az egyszer nem hazudtál — Autókat nem esznek — vihogott közbe Gábil. Ez tegnap volt. Most Szappanka is hallgat. Végül Jani szólal meg: — Mire jó az ilyen brigád?... Feszélyezett csend. Nincs időm válaszolni. — Arra, hogy még többet dolgozzunk — veti oda gúnyosan a csendes természet, de szemét nem emeli fel, a tüzet bámulja. — Meghülyültél? — fordulok hozzá határozottan. — Ez önkéntes szervezet ... és a fő hangsúly nem is a munkán van, hetente néhány órát felolvasnék nektek, mindenféle könyvekből, a föld és az élet keletkezéséről és más érdekes dolgokról, csak akarni kell. — Menj a fenébe a brigádoddal — szól újra Jani — rajtunk ne is próbáld... Szépnek akarsz mutatkozni a fejesek előtt... Bosszant ez a gyanúsítás. — Ostobaságot beszélsz, te! — mondom haragosan — de a brigádot nélküled is megszervezem !... Ha nem tetszik, mehetsz! — Ha őt kidobod, megyünk mi is, — mondja a csendes, de szemét most sem emeli rám, a tűzbe bámul. Nézem az arcukat. Megváltoztak tegnap óta, és úgy érzem — összebeszéltek a hátam mögött. Bizonytalan talajra léptem. Most Szappankához fordulok, mert nála nagy a hitelem. — Ne higgyetek neki, srácok! Jani feláll a fűztől és gúnyosan felém nevet. — Kinek higgyenek?... Talán neked ?... Ránézek. ö az az ember, aki soha nem áll sorban, sem az ebédnél, sem a vacsoránál, mindig elölről fu- rakodik az ablakhoz, pedig mögötte öreg, fáradt munkások is állnak, eres, kérges kezüket a nehéz munka mintha hosszúra nyújtotta volna, majom módjára lógatják. Az unokájuk is lehetne ez a Jani. Nézem az arcát... Milyen óriási gyűlölet tombol bennem. Izig-vérig kollektivista vagyok... Korbáccsal tudnám arcon suhintani. 6 az, aki a hitembe tapos... De hallgatok. Most én is a tüzet nézem. „Miért hisznek neki jobban, mint nekem?" Majd hirtelen hozzáfordulok. — Te csak kárunkra vagy és jobb, ha elhordod magad! Gúnyosan és álcázott haraggal fordul felém, nevetve mond- ja:„— Hülye! ^ksszeszorított ököllel, szik- % rázó szemekkel nézek utána. Már megindult az országút felé. Most a csendes is feláll és utána a többiek. „Miért van, hogy neki jobban hisznek, hisz soha semmit sem tett értük... Soha!“ Fel akarom tartóztatni a többieket, felugrok és kissé széttárt karokkal fordulok feléjük: — Maradjatok, srácok ... Maradjatok! — De hiába. (Most majd más munkát kérnek a mestertől, hogy ne kélljen velem dolgozniuk.) Szappanka sajnálattal felém néz, mintha azt mondaná: „én veled lennék, de ha mind mennek .. Hosszan nézek utánuk. Egyedül maradtam. A nap szürkés felhőkbe burkolózott, alig látni, ő is egyedül van. SZŐDY VIKTOR egy esztendőben, viszont azért van szükség, mert alkalmas szélesebb rétegek képzésére és ugyanakkor megbízható előkészítője, de főleg szűrője lehet a felsőbb szintű képzés előkészítésének. Vannak ugyan járások, ahol a rendezőképzés aránylag rendszeresen folyik. Viszont szükséges, hogy a jövőben több gondot fordítsunk az egységes tematika kialakítására, főleg betartására és ellenőrzésére. Vannak viszont olyan járások, ahol a tanítványok fokozottabb igényét az előadók színvonala bizony alig érintette. Mire való hát ez a kísérletezés, amikor megvan rá a lehetőség, hogy bármily szintű oktatásra komoly előadókat hívjunk. Ezen a helyen szólni szeretnék még a belső nevelömun- káről is. A kérdés csupán az, hogy biztosíthatunk-e csoportunk részére olyan megfelelő, magasműveltségű vezetőt; rendezőt, aki nem a saját, egyéni és önös érdekeivel törődik, hanem a csoport kollektív sikereit nézi. Aki a színigárda minden tagjával külön-külön is foglalkozik, akár a színpadi mozgás, gesztus vagy technikai kérdések megoldásával kapcsolatosan, akár a beszédtechnika terén vagy a művészeti irányítás emberi-szakmai nevelésében. A művészi leleményesség mellett tehát egyedül a tárgyi tudás, a módszerbeli jártasság adhat szilárd alapot ebben az esetben is. — Hohó, nem ez a lényeg, — mindja közben a dilettáns, és már látom is, hogyan bólogat hozzá egy-egy helybeli „tényező" személyiség. — Szakismeretre nincs szükség — karattyolja tovább — hiszen éppen ez különböztet meg bennünket a hivatásosoktól, akiknek volt és van idejük „ilyen" teóriákkal foglalkozniuk. A műkedvelőnél csak a tehetség számít... a tehetség meg a „rutin". Még szerencse, hogy a műkedvelő mozgalom nem erre a csatakiáltásra épült. Az ilyen okoskodás helyett ezek a „fórumok" és „egyedek" inkább azon fáradoznának, hogy járásunkban legalább is hozzávetőlegesen megfelelő dramaturgiai irányítást szervezzenek. Ne akarjon mindjárt mindenki rendezni. Ezután szokás szerint egy másik dajkamese szokott következni: „nincs mit játszani és hézagos a színdarab-választék". Hát én ezt a kifogást sehogy sem értem, még Inkább nem, ha az adott járásban „működik" már egy dramaturgiai tanács. Sokszor és sokat írtunk már erről a kérdésről. Az érdekeltek unottan legyintettek, és mivel soha senki nem kérte tőlük számon cselekedeteiket, tovább jártak a maguk útján. — Mi tudjuk — mondták gúnyosan felénk mosolyogva — hogy mi kell a közönségnek: Tacskó, Vén bakancsos, Szívek útja, Cirkuszhercegnő... sőt „csakazértis" bebizonyítjuk nektek, hogy igenis még az év folyamán bemutatjuk a Csárdáskirálynő új változatát, ha tudni akarjátok. Elvégre a járásban mi tudjuk, hogy mi kell! Hát igen, ezek szomorú tények. Harc az értéktelenné fakult, elavult témák érdekében. Mint egy ócska ruha, melynek a nap kiszívta már a színét és elavult a szabása. Ideje lenne, hogy az ilyen maradi gondolkodású szervezők — kisebb méretben rendezők — értsék meg már végre, hogy a mai közönség friss és időszerű művészetet vár tőlünk. És pezsdülő művészetként nemcsak puszta szórakozást, hanem gondolatébresztő tartalmat, élményt, és Igazságot akar látni műkedvelő színpadainkról. Merjünk hát végre saját korunkban élni és határozottan lépni arra az útra, amelyet egész tát «'Halmunknak mutatott meg a XII. kongresszus. Szuchy M. Emil
