Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1961-08-15 / 33. szám

II Ée Hr Bielil it A CSKP-NAK, A VARSÓI SZERZŐDÉS TAGÄLLAMAI KOMMUNISTA ÉS MUNKÁSPÁRTJAI ELSŐ TITKÁRAINAK TANÁCSKOZÁSÁRÓL SZŐLŐ BESZÁMOLÓJÁBÓL. Hruscsov elvtárs telefonbeszélgetést folytat German Tyitov űrutazóval. A beszélgetésnél je­len van César J. Barrosa Hurtado argentin nagykövet is. család figyelemmel kíséri Hruscsov elvtárs televí- Lesz miről beszélni, vitatkozni a munkatársak­kal. Hisz Stehnová elvtársnő, akárcsak férje, szintén tagja a szocialista munkabrigádnak. Apai örökség German Tyitov vadász-szenvedélye. Már kis­gyermek kora óta részese apja minden vadászkalandjának az altáji tájakon. HIROSIMA ÉS AZ ŰRHAJÓ Tokióban érdekes összeha­sonlítást tett dr. Hirano, a Bé­ke Világtanács tagja: „Augusz­tus 6-án Japánban rendkívüli erővel éreztük a hatalmas kü­lönbséget két tény között. Ezen a napon tizenhat évvel ezelőtt az Egyesült Államok fegyveres erői atombombát dobtak Hiro­simára. s ugyanezen a napon idén a tudomány új sikert ért el azzal, hogy felküldték a máso­dik, embertszállító szovjet űr­hajót, a Vosztok-2-t. Az atombomba az imperializ­mus régi politikájának szim-A CSKP KB politikai irodája megvitatta azokat az eredmé­nyeket, amelyeket a Varsói Szerződés tagállamai kommu­nista és munkáspártjai közpon­ti bizottságainak első titkárai értek el Moszkvában az 1961 augusztus 3—5-e között tartott tanácskozásukon. A CSKP po­litikai irodája teljesen egyet­ért a tanácskozás következte­téseivel, amelyek leszögezik, hogy a néme^ békeszerződés bóluma, s a történelem elmúlt időszakának jelképe, az ember által irányított1 Vosztok-2 űr­hajó az emberiség új szimbó­luma. Ez az űrhajó megmutat­ta, milyen értelmetlen a fegy­verkezési verseny. A világ min­den népe, köztük a japán nép is, megérti, hogy a fegyver­kezési verseny helyét a békés együttélésnek kell elfoglalnia, meg kell szüntetni a katonai kiadásokat és minden erőt a tudomány, és rajta keresztül a népek életszínvonalának eme­lésére kell összpontosítani... Oés a halál, — két összeférhetetlen valami, és mégis... Bánat, vagy tragédia sosem illett hozzá. Számunkra, kik régtől ismerjük — a későbbi már nem is fontos — mindig csak Václav, hü barát, elvtárs marad. Életvidám, vígság, jókedv, lendület. Ez jellemezte min­dig. így ismertem már régóta. És így idézem fel Osztra­­vát is a huszonhatos évekből. Pedig hány év is volt mögöttünk akkor — tizenöt, tizenhat — lányok, fiúk, a munkásnegyedekből, tele am­bícióval, komszomol akarattal, de mit is tudtunk akkor? ... Semmit. És ö főiskolai végzettséggel, a párt szavára jött Osztravára. A Munkáslapot szerkesztette. Főszer­kesztő, az egész szerkesztőség volt egy személyben. A Morgenzeitung nyomdájában volt a fészke. Már felül járt a harmincon. Büszkeség töltötte el felesége és Iván fia láttán, de köztünk, övéi között, egy az eggyel volt a jelszó. Sosem éreztünk alacsonyabbrendűséget vele szemben. Lendülete, harcossága és optimizmusa magával ragadott bennünket is. Hányszor eszembe ötlött: mennyi mindenre képes? Gyűlések és előadások, konferenciák és iskolázás, estélyek ... Még emlékszem a „három nagy L", mint ahogy akkor mondták — Lenin, Liebknecht és Luxemburg emlékezé­seire. A párt szervezte. És Václav mindent magára vál­lalt. Műsort állított össze, verseket és énekeket váloga­tott ki, gyakorolt velünk, tanított bennünket szavalni, és tanított a helyes kifejezésekre. Rendelkezett a szín­padon és két színészt is bevont az estély sikere érdeké­ben. Sőt, barátnőmmel együtt engem is megagitált. Kék blúzokat varrtunk az együttes számára, mely a nevét is tőlük kapta. És a Lengyelház nagyterme megtelt. Min­denki csak befele igyekezett. Mily boldogok voltunk. Örültünk a nagy sikernek. Dó egy évre önálló akcióba kezdtünk. Májusi estéket szerveztünk. De Václavra is gondoltunk. Fel akar­tuk mérni, mit is tanultunk tőle. És ő eljött, mindig eljött, meghívásra vagy anélkül. Eljött, mert szeretett közöttünk, emberek közt lenni, hisz ember volt a min­dene. És hogy szerette a kultúrát és mindazt, ami vele ösz­­szefüggött, kezdve az apró-cseprő jalusi népnevelő munkától, egészen a legigényesebb kulturális megnyil­vánulásokig. Nem véletlen. Mindez abból az óriási érdek­lődésből ered, melyet akkor az ifjúság a maga alkotta kultúra iránt tanúsított. És ő, Václav, az ifjúságé volt. Nem hagyhatom említés nélkül a Szovjetunió iránti viszonyát. Az első iskolázások jutnak az eszembe. Mindez akkor volt, amikor a szovjetellenes kampány már fantasztikus méreteket öltött. És akkor szintén a Lengyelházban adott elő Kopecký elvtárs. A proletárdiktatúráról és arról a Szovjetunióról beszélt, melyet második hazájá­nak vallott, s melyet oly hőn szeretett. Mindenkit magá­val ragadott lelkes beszéde. Előadásának számos monda­tát tudnám idézni oly hosszú évek után is. Kilenc évre rá hasonló lelkes beszéddel emlékezett a huszita forradalomra. 1935-ben, amikor illegálisan M oszkvában tartózkod­tam, és részt vettem a Nemzetközi Lenin Iskolán, újból találkoztam Václavval. Forradalmi hagyományainkról beszélt. Hiába köröztette a prágai burzsoa kormány. Terveket szőtt, akkor is igazi ember, kommunista volt. És aminek akkor tapsoltunk, és amit akkor vártunk, ma már valóság. Lelkesítő szavai, bíztatása nem volt hiába. S ö, az ifjú lendület és a halál, igazán két összeférhe­tetlen valami. B. H. nyomán megkötése alapján kell sorra kerülnie a német kérdés békés rendezésének. A CSKP KB beszámolójában leszögezi, hogy a békeszerző­dés nélküli minden jogi sza­bállyal merőben ellentétes helyzet további fenntartása tá­mogatja a nyugatnémet mili­taristák és revansiszták szán­dékait. A nyugatnémet militaristák és revansiszták merészsége ál­landóan fokozódik, mivel szá­mítanak a nyugati nagyhatal­mak befolyásos köreinek to­vábbi támogatására. Gátat kell vetni az Európa békéjét fe­nyegető háborús veszély foko­zódásának és annak, hogy a Nyugat-Németországban fejü­ket felütő agresszív erők egy újabb világháborúra uszítsanak. Az európai viszonyok békés rendezésének és Európa biz­tonságának elodázhatatlan szükségessége megköveteli a vitás problémák rendezését, azokét, melyek a második vi­lágháború után megoldatlanok maradtak. A békeszerződés megkötése gátat vet a vesze­delmes fejleményeknek. A Varsói Szerződés tagálla­mai kommunista és munkás­pártjai központi bizottságai el­ső titkárainak tanácskozása ki­fejezte azt a szilárd elhatáro­zását, hogy a nyugati nagyha­talmakkal közösen éri el a né­met kérdés békés elintézését. Ez az álláspont teljesen össz­hangban áll a Csehszlovák Szo­cialista Köztársaság népeinek meggyőződésével és nézeteivel. A beszámoló további részé­ben a CSKP KB leszögezi, hogy a békeszerződés aláírása mit hozna a németek, a mi népeink, egész Európa és a világ szá­mára. A beszámoló befejező része így hangzik: Csehszlovákia Kommunista Pártja és az egész dolgozó nép maximális erőfeszítést fejt ki, hogy mindent megtegyen a né­met kérdés békés elintézésé­ért, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság nemzetei bizton­ságának biztosítása, a békés szolidaritás megszilárdítása ér­dekében a világ minden béke­szerető erőivel Németország­ban, és főképp a Német De­mokratikus Köztársaságban is, amellyel minket — mint a töb­bi szocialista országokkal- —, a szövetségi barátság, a test­véri együttműködés és a pro­letár nemzetköziség szilárd kö­telékei kapcsolnak össze. A CSKP és a dolgozó nép kifeje­zik teljes egyetértésüket a Szovjetunió békés kezdeménye­zésével a német kérdésben és aktívan támogatják a Szovjet­unió kormányának szilárd ál­láspontját, amelyet Ny. Sz. Hruscsov,, a Szovjetunió Kom­munista Pártja Központi Bi­zottságának első titkára, a Szovjetunió Minisztertanácsá­nak elnöke fejtett ki 1961. au­gusztus 7-iki beszédében. A nemzetek közötti békés egyet­értés ellenségeinek agresszív fenyegetőzései eleve kudarcra vannak ítélve. A szocialista tábor egységes ereje legyőzhe­tetlen. A béke ügye győzelmet arat. Csehszlovákia Kommunista Pártjának Központi Bizott­sága. Hruscsov beszéde, melyet a múlt hétfőn mondott a moszk­vai rádióban és televízióban, továbbra is élénken foglalkoz­tatja a világ közvéleményét. Az AFP washingtoni jelentése sze­rint a szovjet kormányfő be­szédét gondosan tanulmányoz­zák az amerikai külügyminisz­térium szakértői, akik figye­lemmel kísérik annak nemzet­közi visszhangját is. A francia hírügynökség megjegyzi: „Az amerikai kongresszus tagjainak egy része a tárgyalások mellett foglal állást, de ugyanennyi képviselő úgy vélekedik, hogy a beszéd nem tartalmaz újat“. Olasz kormánykörök Hrus­csov beszédét pozitív módon értékelik. Az II Popolo, Fanfa­­ni miniszterelnök pártjának lapja, többek között ezeket ír­ja: „Az, amit Hruscsov mon­dott, bizonyítja Fanfani és Seg­­ni moszkvai utazásának he­lyénvalóságát.“ Az Italia hír­­ügynökség hírmagyarázatában megállapítja: „A szovjet kor­mányfő szavai mutatják, hogy az olasz államférfiak helyesen értékelték a helyzetet, amikor elismerték a tárgyalások lehe­tőségét és szükségességét, és elfogadták a moszkvai meghí­vást.“ Az indiai közvélemény széles körei a szovjet kormányfő be­szédét annak újabb bizonyíté­kaként fogadták, hogy a Szov­jetunió rendíthetetlenül kitart békepolitikája, a békés együtt­élés mellett, és változatlanul arra törekszik, hogy a nemzet­közi kérdéseket tárgyalások útján oldják meg. A TASZSZ- jelentése szerint, a jugoszláv sajtó nagy érdeklődéssel fo­gadta a szovjet miniszterelnök beszámolóját. A lapok különö­sen kiemelik a beszéd második részét, amely behatóan elemzi napjaink legfontosabb kérdé­seit, a német és a nyugat-ber­lini problémát. KENYA A napokban a következő hír jelent meg a napisajtóban: az angol gyarmatügyi miniszter bejelentette Dzsomo Kenyatta szabadonbocsátását. Ezt a hírt néhány nap múlva azzal egé­szítették ki, hogy „Kenyattának két évig tartózkodnia kell mindennemű politikai tevékenységtől“. A hír sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mintsem első pillanatra gondolnánk. Kenya, ez az 582 464 négy­zetkilométer kiterjedésű, 6, 300 000 lakosú angol gyarmat SiAJDAp a mai napig sem nyerte el füg­getlenségét. Az országot a Brit Kelet-Afrikai Társaság szerez­te meg a XIX. században a zanzibári szultántól. 1901-ben csak 13 telepes család lakott Kenyában, de 1911-ben. amikor az őslakosságtól elvették a föl­det s angol kézre juttatták, már 3000-re emelkedett szá­muk, az első világháború után pedig 9000-re. Amikor azonban az országbitorlók a legtermé­kenyebb vidékekről egyszerűen kizárták a bennszülötteket s azok terméketlen földeken voltak kénytelenek nyomorogni, fellázadt Kenya népe. A meg­mozdulásnak sok halálos áldo­zata volt. Mindez a huszas években zajlott le, amikor az afrikaiak a „Kikuyu Central Association" (K. C. A.) nevű szervezetbe tömörültek, ame­lyet a Kikuyu, a leghaladóbb törzs után neveztek el. A moz­galom élén Dzsomo Kenyatta állott, aki társai segítségével hazája valamennyi törzsét egy­séges frontba tömörítette és Kenya függetlenségét tűzte ki életcéljául. Majd megalakult a „Kenya African National Union“ nevű párt, amely Kenya egész népét felölelte. A párt célja a szociális reformok, nevezete­sen az igazságos földreform megvalósítása, valamint a tit­kos választójog kiharcolása volt az afrikaiak számára. A választójog megadása ka­­tasztrófális következményekkel járt volna az angol gyarmato­sítókra nézve. Ezért igyekeztek „semlegesíteni“ K-enyattát, a párt gerinces vezérét. A benn­szülöttek, annak tudatában, hogy a XX. században csak erőszakkal lehet kiharcolni a szabadságot a gyarmatokon, fegyvert ragadtak. Akkor jelent meg a gyarmattartó államok sajtójában az addig ismeretlen Mau-Mau-szervezetről szóló első hír, amelynek tagjai állí­tólag esküvel kötelezték magu­kat fehér bőrű kényuraik és segítőtársaik kipusztítására. Mi sem természetesebb, hogy a gyarmatosítók a legkisebb ki­lengést is az új szervezet ro­vására írták. Amikor azután egy napon leégtek a nairobi pólóklub helyiségei, kirobbant a harc és megkezdődött a bennszülöttek kérlelhetetlen üldözése. Az európai telepesek nyakra-főre küldték haza csa­ládtagjaikat. A kormányzó 1952-ben kihirdette a rendkí­vüli állapotot, majd statáriu­mot rendelt el, ami ' „jogot“ adott a katonai uralom beveze­tésére. Ugyanakkor letartóztat­ták Dzsomo Kenyattát. Ezzel kezdetét vette Afrika történetének egyik legsötétebb fejezete, Afrika népeinek egyik legvéresebb tömeggyilkolása. Minden gyanús fekete bőrűt, főleg a Kikuyu törzs tagjait bebörtönözték, koncentrációs táborokba zárták és középkori módszerekkel halálra kínozták. Az angol terror féktelenségét mi sem jellemzi jobban, mint hogy a Mau-Mau-szervezet tagjainak elfogatásáért vagy felkoncolásáért külön jutalmat tűztek ki a gyarmati hadsereg kötelékeiben. Az angol fejvadá­szok valóságos orgiákat ünne­peltek. 1952 októberétől 1955 márciusáig 53 európaival és 22 ázsiaival szemben 8000 védte­len afrikai pusztult el a legbor­zalmasabb kínok közepette. Amikor 1959-ben beszüntették a statáriumot, afrikai becslé­sek szerint 20 000-re emelke­dett a felkoncolt bennszülöttek száma, de az angolok a Mau- Mau-szervezet tagjai részéről fenyegető veszedelemre hivat­kozva tovább is fenntartották gyarmati uralmukat. Mindezek ellenére a válasz­tásokat le kellett folytatni, amelyek során a K. A. N. U„ Dzsomo Kenyatta pártja meg­szerezte a többséget. Nincs ki­zárva, hogy az angoloknak kü­lönféle mesterkedéssel és csel­szövéssel sikerülni fog a fejle­ményeket késleltetni, de meg­állítani soha. Kenya népe rátért a szabadság felé vezető útra. A ma 60 éves Dzsomo Ke­nyatta, Kenya nemzeti hőse, a Kiambu nevű kerületben szü­letett. Mint kisfiú a skót misz­­szionáriusok szolgálatába lé­pett, hogy megtanuljon írni és olvasni. Fokozatosan felismer­te népe nyomorát, függő hely­zetét és kiszolgáltatottságát. Elhatározta tehát, hogy nem­zete felszabadulásának érdeké­ben politikai pályára lép. Sza­bad idejében olvasott, tanult és megint csak tanult, hogy sokoldalú képesítést nyerjen. 27 éves korában a „Kikuyu Central Association“ vezetését vállalta el a tehetséges és mű­nenyaua ojbCi szauacon. veit fiatalember. 1928-ban pe­dig megalapította Kenya első újságát. Népének képviseleté­ben ismételten Londonban járt, hogy szót emeljen honfitársai­nak elnyomatása ellen. További tanulmányait Londonban és Moszkvában folytatta, majd cikkeket és könyveket írt, ame­lyekben súlyos vádat emelt a gyarmatosítók ellen. Dr. Kwa­­me Nkrumah-val, Ghana mi­niszterelnökével együtt meg­alapította a Pánafrikai Föderá­ciót és 1947-ben az említett Kenya African National Union elnökévé választották. Gyűlé­seket rendezett Kenyának jó­formán egész területén s min­denütt harcra buzdította népét. 1953-ban az angol bíróság a „fehérek elleni összeesküvés“ címén vádat emelt ellene és 7 évi börtönbüntetésre Ítélte. Annak ellenére, hogy a fő ter­helő tanú néhány év múlva bevallotta, hogy vallomása ha­mis volt, Kenyattát továbbra is fogva tartották, sőt lS59-ben Kenya egyik legegészségtele­nebb vidékén létesített munka­táborba szállították. Dzsomo Kenyattát csak nem­régen engedték szabadon, de rövidesen újra nemzetének élé­re áll, hogy végre kiharcolja sokat sanyargatott nemzetének valóban kiérdemelt szabadsá­gát. *

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom