Új Ifjúság, 1960. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1960-11-08 / 45. szám
J t asztalon égett puskaporai bSzlö töltény hüvelyek, iirü- cubák, katonai térkép, hadijelentés, lóizzadság szagú, veretes zabola és egy pilis kenyér. Mindez az asztalon; a nedves jóitól megpenészedett, bárdolt pádon pedig, az ablakpárkánynak háttal, szorosan nekidölve ül Nyikolka Kosevoj, a századparancsnok. Elgémberedett, mozdulatlan ujjai közt ceruza. Az asztalra kiteregetett, régi plakátok mellett egy félig kitöltött kérdőív. Az érdes papírlap fukarul mondja el: Nyikolaj Kosevoj. Századparancsnok. Földműves. A kommunista ifjúsági szövetség tagja. Az „életkor“ rubrikába lassan kanyarítja oda a ceruza IS éves. Nyikolka vállas, idősebbnek látszik. Öregíti sugárszerű ráncokkal övezett szeme és öregesen görnyedt háta. — Kamasz még, kis kölyök, zöldfülű — mondják tréfásan a században —, de keresve sem találsz mást, aki majdnem minden veszteség nélkül tudott volna megsemmisíteni két bandát, aki egy fél év alatt harcból harcba vezette volna a századot úgy, hogy egy öreg parancsnok se tette volna különben! Szégyenkezik is Nyikolka a tizennyolc éve miatt. Az „életkor“ rubrika mellett lassítva kúszik a ceruza hegye, Nyikolka orcáján meg a bosszúság pírja lángol. Nyikolka apja kozák, apja után ö is az. Mint félálomban, emlékszik rá, — öt-hat éves korában katonalovára ültette az apja. — Kapaszkodj a sörényébe, fiam! — kiáltotta, az anyja meg a konyha ajtajából sápadozva rámosolygott Nyikolkára, tág- ranyílt szemével meg nézte-nézte lábacskáját — amellyel ollóba kapta a ló hegyes hátát — meg az apját, aki a kantárszárat tartotta. Régen volt ez. Nyikolka apja eltűnt a német háborúban, mintha a föld nyelte volna el. Se híre, se hamva. Anyja meghalt. Nyikolka örökölte az apjától a lovak iránti szeretetet, a mérhetetlen bátorságot meg az anyajegyet — ugyanolyat mint az apjáé: galambtojás nagyságú, a bal lábán van, bokától feljebb. Tizenöt éves koráig a napszámos sorsot nyögte, aztán hosszú köpenyt kért, és a sztanyicán áthaladó vörös ezreddel Vrangel ellen vonult. Az idén nyáron a katonai biztossal fürdőit Nyikolka a Donban. A biztos dadogva és sérült fejét oldalt görbítve azt mondta: — Te... izé... izé... Te... szere... szerencséi gyerek vagy! — és Nyikolka napégette, fekete, görnyedt hátára csapott. — Anyajegy — azt mondják, ez szerencsét jelent! Nyikolka kivillantotta habfehér fogait, alámerült, majd prüszkölve azt kiabálta a vízből: — Nem igaz az, te csudabogár! Én kicsi korom óta árva vagyok, egész életemet napszámban töltöttem, ő meg azt mondja — szerencse! És elúszott a Dont körülvevő sárga homokzátony felé. 2. Az a ház, ahol Nyikolka lakik, a Don partján, egy szakadék szélén áll. Az ablakból látható a szétterülő zöld Donmente és az acélkék színű víz. Éjszakánként, ha vihar van, a hullámok a szakadék alá verődnek, fuldokolva nyögnek az ablakvédő táblák és Nyikolkának úgy rémlik, hogy a víz lopva beszivárog a padló résein, és egyre áradva megrengeti a házat. Át akart költözni egy másik házba, de mégse ment, ott maradt őszig. Egy fagyos délelőtt patkós csizmájának kopogásával megtörve a porhanyóé csendet, kiment a tornácra. Leballagott a meggyes kertbe, lefeküdt a harmatkönnyes, szürke fűre. Hallani lehetett, ahogy a gazdasszony az istállóban beszél a tehénhez: álljon nyugodtan; a borjú mély hangon, követelőn bőg, a sajtár oldalához csengve csapódnak a tejsugarak. Az udvaron megnyikordult a kisajtó, ugatni kezdett a kutya. — Itthon a parancsnok? — hallatszott a szakaszparancsnok hangja. Nyikolka felkönyökölt. — Én vagyok! Mit akarsz? — Futár jött a sztanyicáböl. Azt mondja, egy banda tört be a szalszki körzetből, elfoglalta a Grusinszkij-szovhozt. — Vezesd ide. A futár az istálló felé húzza a forró verejtékben fürdő lovat. A ló az udvar közepén az elülső lábára rogyott, aztán oldalt, szaggatottan felhördült, és hamarosan meg is döglött — üveges szemmel nézett a dühös ugatástól majd megfulladó, láncos kutyára. Azért döglött meg, mert a futár hozta levélen három kereszt volt, és ő negyven versztét nyargalt ezzel a levéllel, megállás nélkül. JMyikolka elolvasta, hogy az elnök kéri, siessen segítségére ' századával. Bement a szobába, felkötötte a kardját, és fáradtan azt gondolta: „Tanulni kellene menni valahová, de hát itt ez a banda... A katonai biztos folyton szid — egy szót se tudsz helyesen leírni, mégis századparancsnok vagy... hát tehetek én arról, hogy nem tudtam elvégezni az egyházi iskolát ? De furcsa ember! És itt van a banda... Megint vér, pedig én már, de belefáradtam, hogy így éljek... Torkig vagyok mindennel..." Kiment a tornácra, mentében megtöltötte karabélyát, a gondolatai még úgy száguldoztak, akár a lovak a kitaposott úton: „Csak a városba mehetnék ... Csak tanulhatnék .. A döglött ló mellett bement az istállóba, egy pillantást vetett a 16 poros orrlyukából szivárgó fekete vér csíkra, és elfordult. 3. A hepehupás nyári úton, a szelek nyaldosta kerékvágás mentén, egérszinű fü bodrosodik, a laboda meg az árvacsalán sűrűn és borzosan terebélyesednek. A nyári úton valamikor szénát szállítottak a szérűkhöz, amelyek borostyánsárga csep- pekként merevedtek meg a sztyeppen, a kitaposott út meg a távírópóznák mellett, a dombon vezetett le. Futnak az oszlopok az őszi, szőke homályba, átlépdelnek völgyen, szurdokon; az oszlopok mellett meg, a fényes úton, ott vezeti bandáját az atamán, fél századnyi doni és kubányi kozákot, akik elégedetlenek a szovjethatalommal. Három napon át, mint a farkas, amely már holtfáradtan fut a juhakoltól, menekül úton és- úttalan utakon, nyomában pedig — szemmel tartva — Nyikolka Kosevoj csapata. A bandában címeres gazemberek, minden hájjal megkent, vén rókák vannak, az atamán mégis erősen elgondolkozik; fel-feláll a kengyelben, fürkészi szemével a sztyeppet, számolja, hány verszta van még a Don túlsó oldalán húzódó erdők kék szegélyéig. Hét éve nem látta már az atamán az otthoni házakat. Német fogság, aztán Vrangel, a napfényben úszó Konstantinápoly, szögesdrótos láger, török naszád szurkos, sós vitorlái, csótáros kubányi nádasok és — a banda. Ez az atamán élete, ha visszapillantunk rá. Megkérgesedett a lelke, ahogy a nyári forróságban megkérgesednek az ökrök hasított körmének nyomai a pusztai tócsák mellett. Furcsa és érthetetlen fájdalom rágja belül, émelygéssel tölti el minden ízét, és érzi az atamán: nem lehet ezt elfelejteni, és nem lehet leöblinteni ezt a nyavalyát semmiféle pálinkával. De azért iszik — egész nap se józanodik ki, mert a napsütésben illatosán és édesen virágzik a rozs a mohó feketeföld méhét feltáró doni sztyeppeken, és a babaarcú szalmaözvegyek a falvakban és a sztanyicákban olyan pálinkát főznek, hogy nem lehet megkülönböztetni az eleven forrás vizétől. 4. H zjnalban beütött az első fagy. őszbe csavarodott, ezüs ~tösen szikrázott a vízililiomok lapátnyi levele, Lukié M. SOLOHOV: úl&any&jeyy. pedig vékony jégpikkelyt vett észre reggelenként a malomkeréken, olyan színjátszót, akár a csillám. Reggel megbetegedett Lukics: nyilait a keresztcsontja és a tompa fájdalomtól olyan nehéz lett a lába, mint a vas, a földhöz tapadt. Csak csoszogott a malomban, nehezen mozgatta ezt az ostoba, csontjaitól elszakadó testét. A szemétből elősurrant egy falka egér; Lukics felfelé nézett könnytől nedves szemével: a gerendás mennyezet alatt egy galamb hadarva, darabosan és komolykodva turbékolt. Orrlyukával, amelyet mintha agyagból mintáztak volna, beszívta nagyapó a vizes penész posyányos szagát és az őrölt rozs illatát, fülelt, sehogy se tetszett, ahogy a víz el-elfúlva szopogatta, nyaldosta a cölöpöket — és rostos szakállát gyürkölte gondba merülten. Lukics lefeküdt a méhesben, pihenni. A bunda alatt aludt rézsútoson, tátott szájjal, ajka szögletéből ragadós és meleg nyál csurgóit a szakállára. Az alkony sűrű homállyal kente be nagyapó viskóját, tejszínű ködfoszlányokban megmeredve állt a malom... Amikor felébredt, az erdőből kinyargalt két lovas. Egyikük odakiáltott nagyapónak, aki a méhesben csoszogott: , — Gyere csak ide, öreg! Lukics gyanakvóan nézett rá és megállt. Sok ilyen fegyveres embert látott már ő ezekben a zavaros időkben, — kérés nélkül elvitték a takarmányt meg a lisztet, és nagyon utálta őket egytől egyig, kivétel nélkül. — Gyorsabban szedd a lábad, vén gazember! A vájt köpük közt elindult Lukics, színtelen ajkaival hangr TÖRÖK ELEMÉR: Törj az élre... Ifjú elvtárs! hát te mire vársz? Mire való e konokság? Indulj előre! Mozdulj meg végre! Indulj hát! Törj előre! Szívedet a közös cél hevítse! Szaporítsd a tudásod! — ez a jelszó! Az lendítsen előre, mint gépet a robbanó motor. Az égből nem száll rád áldás, elvtárs, azt ne is várd. Dobd el a vak babonát! Az elnyűtt istenhistóriát. Tanuld Lenin igaz tanát, mely negyven év alatt újjá varázsolta Földünk egyhatodát, ahol villamosságot áraszt a vad folyók medre és gyárakat hajt a turbinák óriás kereke. Vagy még nem látod, ho9y egy új világ van születőben? Ébredj fel végre és tombolva törj az élre! Lángoljon heve fiatal szívednek, dobd máglyára a papi meséket! Tépd le a múlt koloncát! De szaporán! Kár minden percért. Értsd meg, mi nem tűrünk köztünk parazitát. Gyere hát, ne tétovázz! Harcolj velünk és dübörgő léptekkel törjünk az élre elvtársi-------------------------------------— _____________ J r talonul motyogott, a vendégektől távolabb megállt, és görbe szemmel figyelte őket. — Mi veresek vagyunk, öreg... Ne félj tőlünk, — kezdte rekedten az atamán. — Egy bandát kergetünk, és elszakadtunk a mieinktől... Biztosan láttad is tegnap, hogy erre haladt egy osztag — Voltak erre, nem tudom, kik. — Merre mentek tovább, öreg? — A nyavalya tudja! — Itt, a malmodban nem maradt közülük senki? — Nem — felelte Lukics kurtán, és hátat fordított. — Várj, öreg. — Az atamán leugrott a nyeregből, ittasan imbolygóit lócslábán, és azt mondta: — Mi, öreg, likvidáljuk a kommunistákat... Ügy bizony! Az pedig, hogy mi kik vagyunk, nem rád tartozik! — Megbotlott, és kiejtette kezéből a kantárszárat. A te dolgod az, hogy készíts ki hetven lóra való abrakot, és hallgass... De egy kettő! Megértetted ? Hol az abraknak való? — Nincs. — jelelte Lukics, és oldalt tekingetett. — Hát ebben a csűrben mi van? — Mindenféle limlom. Nincs ott gabona! — No, akkor gyerünk! Galléron ragadta az öreget, és térdével a földbe süppedt, oldalt dűlő csűr felé rugdosta. Kinyitotta az ajtót. A hombárokban köles és árpa volt. — Ez mi? Ez neked nem gabona, te vén disznó? — Gabona, kedves jó uram... Ez a vám... Szemenként gyűjtöttem össze, te meg a lovaiddal akarod felzabáltatni... — Szóval te nem bánod, hogy ha éhen döglenek a lovaink? Mi az — a veresekkel tartasz, játszol a fejeddel? — Könyörülj, drága jó uram! Miért bántasz engem? — Lukics lekapta sapkáját, térdre rogyott, elkapta és csókolni kezdte az atamán szőrös kezét... \ — Mondd, a vereseket pártolod? — Bocsáss meg, édes jó uram! Ne haragudj ezért az ostoba szóért. Jaj, bocsáss meg, és ne büntess halállal — jajveszékelt az öreg, és átölelte az atamán lábát. — Esküdj meg, hogy nem a vereseket pártolod... De ne keresztet vess, hanem földet egyél! Fogatlan szájával rágja az öreg a markából a homokot is könnyeivel áztatja. — No, most már elhiszem. Állj fel, öreg. És neveti az atamán, hogy az öreg nem bír elzsibbadt lábára állni. A hombárokból meg cipelik kifelé a odaérkezett lovasok az árpát meg a búzát, a lovak lába elé öntik, és aranyszínű gabonával borítják be az udvart. 5. Megvirradt. Az álmatlan éjszakától zöldes arcú Nyikolka odanyargalt a kétkerekű géppuskához. — Mihelyt rohamra indulunk — a jobbszárnyat döngesd. Azt a szárnyukat kell letörni! És máris nyargalt a felfejlődött századhoz. A csenevész tölgyfák egy csoportján túl lovasok jelentek meg az úton — négyes sorokban, középütt géppuskás szekerek. — Sebesvágta — kiáltotta Nyikolka és mikor érezte, hogy a háta mögött egyre erősödik a patadobaj, megkorbácsolta csödörét — úszott a levegőben. Az erdőszélen ádázul ropogni kezdett a géppuska, azok pedig ott az úton gyorsan, akárcsak gyakorlaton, laza hadrendbe húzódtak szét. A vihardöntötte fák közül a dombra szökkent egy bojtorjánnal teleaggatott farkas. Fejét elörehajtva fülelt. A közelben, akár a dobpergés, pukkant a sok lövés, és lomhán hullámzott a százhangú üvöltés árja. — Pukk! — dördült el egy lövés az égerligetben, és valahol a dombon, a szántáson túl szaporán dörmögte rá a visszhang: Pukk! És megint sűrűbben: pukk, pukk, pukk! A dombon tül meg a felelet pukk, pukk, pukk. A farkas állt egy darabig, majd ráérősen, kacsázva a völgybe, a lekaszálatlan, megsárgult sásrengetegbe kocogott. — Tartsd magad! El ne hagyjátok a szekereket! A kiserdőhöz, a kiserdőhöz, az anyátok keserves... — ordította az atamán, és felállt a kengyelben. A szekerek mellett pedig már csak kapkodtak a kocsisok meg a géppuskások, elvagdosták az istrángokat, és a lánc, amelyet a géppuskák szakadatlan tüze széttördelt, már-már feltarthatatlanul özönlött, menekült is vissza. Az atamán megfordította lovát, de egy lovas lobogó szárnyú köpenyben vágtat feléje, és suhogtatja a kardját. A mellén lógó távcsövön át megállapította az atamán a burkáról, hogy nem egyszerű vöröskatona vágtat feléje, és meghúzta a kantárszárat. Már messziről meglátott egy dühtorzította, bajusz- talan, fiatal arcot és a szél miatt keskenyre húzott szempárt. Az atamán alatt táncolni kezdett a ló, le-leguggolt a hátsó lábára, ö meg kirángatta övéből a beleakadt mauzert és azt kiáltotta: — Te tejfölösszájú kölyök! Hadonássz csak, hadonássz, majd én megtanítalak hadonászni! Az atamán az egyre nagyobbodó fekete köpenyre lőtt. A ló vágtatott még vagy nyolc ölet, felbukott, Nyikolka meg ledobta a köpenyt, és lövöldözve egyre közelebb és közelebb szaladt az atamánhoz... A kiserdőn túl valaki állatian felüvöltött, de el is akadt a hangja. A napot felhő vonta be, és a sztyeppre, az útra, meg az erdőre, amelyet megtépáztak a szelek, úszó árnyak vetődtek. „Tudatlan, taknyos, szilaj, azért is kapja el itt" — gondolta szaggatottan az atamán, és megvárva, míg kifogy a másiknak a tölténytára, megeresztette a kantárszárat és úgy repült feléje, mint a héja. A nyeregből lehajolva suhintott kardjával, egy pillanatra érezte, hogy csapására elernyedt a test és engedelmesen a földre csúszott. Leugrott az atamán, az elesettről lerántotta a távcsövet, a lábára pillantott, amely úgy remegett, mintha a hideg lelné, körülnézett és leguggolt, hogy lehúzza a hulláról a krómbör csizmát. Lábát nekivetette a ropogó térdnek, az egyik csizmát gyorsan és ügyesen lehúzta. A másik alatt, úgy látszik, meggyürödött a harisnya: nem akar lejönni. Dühösen káromkodva megrántotta, harisnyástul lerántotta a csizmát és a lábon, a bokától egy kissé feljebb megpillantott egy galambt'ojásnyi anyajegyet. Lassan, mintha félne felébreszteni, arccal felfelé fordította a hidegülő fejet, a kezét bemocskolta azzal a vérrel, amely széles, bugyborékoló hullámban csúszott ki az elesett szájából, szemügyre vette, és csak akkor ölelte át szögletes vállát ügyetlenül, és halkan azt mondta: — Fiacskám! Nyikoluska! Édes fiam! Vérem! Szólj hát lega- ■ lább egy szót! Hát hogy? Lerogyott, az Uvegesedö szempárba nézett; a vérben úszó szemhéj felhúzódott, az akarat nélküli, engedelmes test meg- remegett... De Nyikolka keményen beharapta kékülő nyelvének hegyét, mintha attól félne, hogy valami mérhetetlenül nagy és fontos dologban elszólja magát. Az atamán a melléhez szorítva csókolgatta fiának hidegülő kezét, foga közé szorította a mauzer meg homályos odó acélját, és a szájába lőtt ... L ste pedig, amikor a kiserdőn túl lovasok tűntek fel, a szél hangokat, lóprüszkölést és kengyelcsörömölést hozott — az atamán boglyas fejéről kelletlenül egy dögkeselyű szállt fel. Felreppent és eltűnt az ősziesen színtelen, szürke égen.
