Új Ifjúság, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-05-03 / 18. szám
lift IMAHJnp j ! * ■.műm ^lW<p%gai orgona bokorról Í gy szól a legenda arról az orgonabokorról, amely Prágában egy ósdi, öreg ház kertjében virágzott. A ház már öreg volt, kertjét benőtte a gaz, az embereknek nem volt idejük gondozni, fáradtan jártak-keltek, háború volt és az idő végtelenül húzódott, nem hozott magával mást, mint rettegést, fájdalmat és könnyeket. Az orgonabokor idejében virágzott és olyan lila színű volt a virágja, mint minden más orgonabokornak. * Egyszer, tavaszi éjszaka, amikor a földet helyenként még hó takarta, de már ébredezni kezdett a természet, egy fiatalember lépett az orgonabokorhoz. Kapálni kezdett a bokor közelében. A házmester messziről figyelte munkáját és időnként jelt adott. A fiatalember azután felállt és mindketten hosszan füleltek. Mély csend borult a tájra. — Jó rejtekhely lesz, senki se talál rá — mondta a fiatalember, amikor elkészült mun- munkájával. — Csodálom a bátorságodat. Csak nemrég engedtek szabadon és máris kezded — mondta a házmester. — Nem kezdem, csak folytatom és sohasem hagyom abba. Mosolyogva fogott kezet az öreggel és eltűnt az éjszakában. Aztán egyre gyakrabban járt oda. Néha egyedül, ného kettesben és sose üres kézzel. Az orgonabokor alatt lévő régi falban volt egy száraz odú. Ott tartotgatták a sokszorosító gépet és a leadóállomás berendegyek szép egymásután kibújtak, a virágok illatoztak és nemcsak az elesettek sírjait borították be, hanem azokat a fekete árnyakat is, amelyek a halált osztogatták. Azon a tavaszon megszólaltak Prága utcáin a puskák, az emberek kövekből barikádokat építettek, sokszor még a virágzó gesztenyeágakat is felhasználták. A vörös színű orgonabokor hirtelen terebélyesedni kezdett. — Köszönti a szabadságot — mondták a bátrak. — És vért szagol — mondták az óvatosak. Mintha megfeledkezdtek volna arról, hogy szabadság és vér szorosan összefügg. Sok mindent látott a virágzó orgona ezekben a zivataros májusi napokban, és mintha napról napra sötétebbek lettek volna virágai. A bokor árnyékában kötözőhelyeket ámítottak fel, alatta sebesültek nyögtek, sóhajtoztak. Egy fiatal ápolónő, aki tegnap még talán el- árusitőnő volt, aggódva hajolt a sebesültek fölé, és amikor már nem hallotta szívük dobogását, letört egy-egy orgonaágat és harcos mellükre helyezte. Azután két férfi hordágyon elvitte a halottat azzal az orgonaággal együtt, amely a szív fölött lassan hervadozott. És ama reggelen, mikor Prága tele volt füsttel, rommal, reménytelenséggel, éles kiáltás hangzott. Valaki berontott a kertbe. Szedjétek le a virágokat, az összes virágot gyorsan. Az ápolónő ijedten megszólalt: azokat a virágokat a halottaknak tartogatom, elvtárs! zését. A vén orgonabokor sejtelmesen susogott, amikor éjjel felkeresték. Május elején egyedül jött a fiatalember. Kiürítette a rejtekhelyei és a nyílást kövekkel és homokkal eltorlaszolta. Amikor kiegyenesedett és a virágzó orgonára nézett, ezt suttogta: köszönöm, jó barát voltál, hallgattál, most azonban búcsúzunk. S letört egy ágat, megszagolta, s eltűnt a sötét tavaszi éj leple alatt. A szél megremegtette az orgonabokor ágait, és illata messzire szállt. A fiatalembert néhány utcával odébb elfogták. Kezében orgonaágat szorított még akkor is, amikor verték, ütlegelték, vér borította az arcát és feje erőtlenül lekonyult. Elrendelték az utcák és kertek átkutatását, de semmit se találtak. A halálfejes katonák megparancsolták, hogy azon a vidéken minden fát és bokrot vágjanak ki, mert a birodalom ellenségeinek rejtekhelyül szolgál. A városnegyed lakói kénytelen-kelletlen elindultak, hogy eleget tegyenek a parancsnak. Elmentek az orgonabokorhoz is, amely alatt üres volt a rejtekhely. És lehet, hogy azért, mert fáradtak voltak, vagy talán mert éppen virágban állt a bokor, sajnálták tövestől kiásni. A falhoz lapuló részét meghagyták. Azt mondták a házmesternek: ne félj, jövőre majd magához tér. Az meg felsóhajtott: „talán... már vége lesz a háborúnak. És az a fiatalember újból eljön.“ De a háborúnak még egy év múlva se lett vége, a fiatalember nem jelentkezett. Az orgonabokor nem virágzott az öreg kert sarkában. — Még nem tért magához — gondolta magában az öreg házmester, amikor az ágakat nézegette. Olyan, mint amilyenek mi vagyunk. A föld alatt már pezseg az élet, de a felszínen puszta és kihalt. De egyszer majd megint rügyezni kezd és újból kivirít. Amikor eljött a szenvedések utolsó éve és közeledett a május, az orgonabokor rügyezett. A házbeliek még a környéken is csodájára jártak. Ez volt az egyetlen bokor, amely a környéken túlélte a háborút, és most virágzásnak indult. És ami a legcsodálatosabb: egész más színűek a virágai. Azelőtt, hiszen a házmester pontosan visszaemlékezett rá, lila virágai voltak, ma meg vörösbe játszik a színe. — Olyan piros, mint a vér — mondogatták •z emberek, és senki sem sejtette, hogy az egyik ágát annak az ifjúnak a vére borította, aki kijött a fogházból, újból harcolni ment, majd életét vesztette. Z ivataros tavasz volt. A fák korán virágba szökkentek, és nem törődtek azzal, hogy a háború Prága kapui előtt tombol. A rü— Az élők számára gyűjtsed, te lány. A szovjet tankok már elérték az elővárost! És míg mindketten odaléptek a virágzó orgonabokorhoz, és míg a sebesültek kikandikáltak fejkötésük alól, és a fájdalomtól megdermedt szívük újból hevesebben kezdett dobogni, egyidejűleg lövöldözés hallatszott. így történt, hogy az első csokor, amely a hosszú út porától fedett tankokra hullt, éppen a különös vörösszínű orgonabokor ágairól került elő. És a katonák az ágyú csövébe dugták, mintha azt akarták volna mondani: elég a lövöldözésből, elég a vérontásból. Halál helyett virágokat. Vér helyett a prágai orgonabokor vörös virágait. És a katonák letördelték az orgonaág virágait és sapkájuk mellé tűzték. Prágában sok orgona virágzott, fehér és lila. Csak az az egy bokor volt sötétvörös. Az öreg házban örömkönnyeket hullatott a házmester. Egymásután nyeste le a virágzó ágakat, míg két fiatal katona meg nem szólította: hej, öregapó, kár azért a bokorért, tönkreteszed! — Dehogy, galambocskáim, ez a bokor halhatatlan. Nem irtották ki, amikor nálunk mélységes szomorúság uralkodott, miért tenné hát tönkre az öröm. Még szebben virít. Gyertek egy év múlva, és akkor majd meglátjátok! A katonák mosolyogtak. — Egy év múlva te jössz hozzánk. Elültetjük a mi hazánkban. És mindegyik nagy csokrot vitt magával abból a gyönyörű vörös orgonából. És jött egy lány, egyenruhában és elmesélte boldogságának a történetét. Képzeljék csak, itt Prágában megtaláltam Mityát, elveszettnek hitt vőlegényemet. A házmester a legszebb ágakat nyújtotta át a lánynak. Hadd legyen olyan, mint egy menyegzői csokor — gondolta magában. A virágokat úgyis a helyett a koszorú helyett osztogatom szét, amelyet a derék harcos sírhalmára kellett volna tennem... aki egykor az orgonabokor melletti rejtekhelyre járt. Két nap múlva egyetlen virág sem maradt a bokron. így van ez rendjén! A zóta az emberek több orgonabokrot ültettek ki azon a soron, szépen virágzanak a kertekben, gondos kezek ápolják őket és ma újból bújócskát játszanak közelében a gyermekek és illatos virágját az asztalokra helyezik. És azon a soron azóta minden orgonabokornak vörös a virága. A prágai orgonabokor nemcsak emlékeztet, hanem jelképez is. És ez az elbeszélés csak egy legenda. De igaz, az élet szép igazsága, amely körülvesz bennünket. (ford. M. M.) NAGY OLIVÉR: Cigányfiú Szemében vészek éje — azért oly’ mély-sötét... arcán a támadó pír legyőzte múlt ködét. Előtte fények hívnak, s vigyázva lép tovább — kezét is félve nyújtja, de jön a lángon át. Elég a rongy, a régi — füstjét a szél viszi... mohón kapna utána, a hite még kicsi. De itt áll már előttünk, teste oly’ meztelen — lelkét a kétség örli vadul, de nesztelen. Puszták pászíortüzétől a vére még lobog, fülébe csengnek néha a régi dallamok., Felé nyúló kezünket csak késve kapja el — fehér fogán fény villan: Lassan hit napja kel. A mély-sötét szemében a hajnal ott ragyog, s velünk köszönti ő is a derűs holnapot. (1960.) Port taposok ivadéki... Dédapám a port taposta, ha messzire vitte dolga. — Nagyapám már kocsit hajtott, úgy vitte az uraságot. Apám kerékpárra vágyott, én már autón „kocsikázok". Fiam — lehet — pilóta lesz, unokám tán’ a Holdra vesz nászútra egy „tért-jegyet“ — vagy talán a csillagokba röpíti a „Mars“ - rakéta — s onnan ad hírt emberek! Mily’ csodás és büszke tervek — munkát, békét ünnepelnek! Port taposó dédapáiénak ivadéki égbe szállnak, s ráverik a csillagokra aranyszeggel, mondatokba: „Teljesült az ember álma, földi béke emelt szárnyra!“ (1960) JfSmlislai/a, jMilelič utca 22 A fiatal építők házába hívnak a plakátok. Este hétkor tarka műsort ad a Csemadok bratisla- vai helyi szervezetének esztrád- csoportja. A szép, tágas ebédlő asztalsorán és az oldalpáholyok - bctn minden helyet elfoglalnak az otthoniak: kőművesek, ácsok, vízvezet ék szerelők, munkások. Egész nap kint dolgoztak a fiatalok, egyik Krasňanyn, másik a Novohradskou, a harmadik a Thüllmann utcában. Falat húztak, maltert kevertek, téglát adogattak és most itt ülnek az ebédlőben. Ki honnan sietett haza a műsor megtekintésére, egyiknek sincs a homlokára írva. Állandó helyük nincs az .építkezésen; a kőműves, de az ács és mindenféle mesterember is örökké vándorol és csak addig tart ki egy helyen, amíg be nem fejezi a munkát. Aztán megy tovább, vándorol tovább egy másik utcába és újra kezdi azt, amit egyszer már befejezett. Eiatal építők háza. Nagy, négyemeletes épület, a Miletič utcán, egy külvárosi szálloda közvetlen szomszédságában. Négyszázon felül lakják, többnyire fiatalok, tizenhat-tizennyolc-húsz évesek, és mindenféle korú idősebbek. Négyágyas szobákban laknak az építők és esténként vezetékes rádió mellett szórakoznak, beszélgetnek, újságot olvasnak vagy durákoznak. Meg hetente két szer-háromszor filmet néznek. Jól kihasználják az estét s az ebédlőt. Lám, erre a napra is vendéget hívtak, a Csemadok bratislavai helyi szervezetének kultúrcsoportját. Vidáman, hangulatosan, tanulságosan múlt az idő. Háromszáz kőműves, ács, szerelő tapsolt Palásthy Marika szavalatának, Fiedler Franciska, Mát rag Érnó magyar népdalának, Palásthy- Czakó Vacsora előtt című jelenetének, Májba Irén, Mátray Ernő Szlovák népdalok-jának, Szarka Tibor Hej, élet... című kanászhist áriájának, M. Somos Erzsébet, Horváth Károly, Ben- kovszky Juci Diktátornő című jelenetének, Palásthy-Czakó, Székely csúfolójának, Horváth Antii, M. Somos Erzsébet, Zöld- erdő Vilmos, Nánássy Jolán, Pongrácz N. Z„ Kiss Mimi, Ben- kovszky Juci, Dániel Erzsi, Bély Veronka, Zelinka J. cigányjeleMyslenice az elmúlt 15 év alatt sokat fejlődött. A falu nyolcéves iskolát, önkiszolgáló üzletet, áruházat kapott, és most építik az új kultúrházat. Szabályozták a rakoncátlan kis patakot, és mellette szép parkot létesítettek. A parkot a szövetkezet kertészetében dolgozó fiatalok gondozzák, akik versenyeznek a szocialista munkabrigád cím megszerzésénetének Csendes György hege- dűkiséretével, Czére Anni, Mátray Ernő Leila dalának, Fiedler Franciska, Májba Irén, Bély Veronka, Benkovszky Juci, Zelinka J„ Dömény Tibor kosaras táncának és Horváth Anni, Benkovszky Juci, Májba Irén, Gállfy I. Zelinka Júlia taps-nótájának. Elmondhatjuk, hogy a szereplők kellemes százhúsz percet szereztek a fiatal építők háza háromszáz főnyi közönségének. ért. Most, mikor már a parkot oly annyira széppé tették, hogy valóban dísze a községnek, elhatározták, hogy átadják a pioníroknak. Ezután a legkisebbek fogják gondját viselni, felelnek tisztaságáért. A park közepén emlékmű áll s ez mindig eszébe juttatja a pioníroknnak azt a négy hós szovjet katonát, akik a falu felszabadításáért^ életüket áldozták. M. STEFIK ál ď* Ir jj s koccintanak A filmszínészek között mindig nagy eseményt jelent a filmművészet legnagyobb díjának, az „Oszkár”-nak kiosztása. Évente egyszer, az év legkimagaslóbb filmszínészi, ili. színésznői alakítást és rendezést jutalmazzák ezzel a nagy elismeréssel. Az „Oszkár" kis szobrocska és tulajdonosai a világ lenagyobb filmművészei. Ez idén a legjobb férfialakításért Charlton Heston, a Ben Hur főszerepéért, és Simone Signorét a nálunk is bemutatott Szoba a tető alatt című filmben játszott szerepével, a legjobb női alakításért kapta meg ezt a magas kitüntetést. Simone Signoret-et, akit a legműveltebb filmszínésznőnek tartanak, miután az „Oszkárét megkapta, meglátogatta egy amerikai jobboldali újságíró és megkérdezte tőle, vajon nem zavarják-e azok a gyakori bírálatok, amelyek őt és férjét, Yves Montandot szélsőbaloldali magatartásuk miatt érik. A művésznő kijelentette: „Nem uram, egyáltalán nem. mert az én anyám az a fajta asszony volt, akit minden igazságtalanság felháboított, az is, ha egy idős embernek senki sem adta át helyét a metrón, és az is, ha valakire a bőre színe alatt megjegyzéseket tettek!” A riporter nem ilyen választ várt a világhírű filmszínésznőtől. Képünkön a kosaras táncot látjuk A LEGKISEBBEKNEK
