Új Ifjúság, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1959-11-03 / 44. szám

Szőlőpásztor fegyverben

C

sallóközi ember. Ősei jobbágyok. Apja is, ö is urasági cseléd volt. Azért tartom fontosnak megemlíteni ezt, mert ősrégi magyar főnemesi családok is hallgattak a Caray névre, és voltak olyan nevű híres emberek is, mint például a „Kont" és „Az obsitos vitéz" című verseiről közismert Garay János vagy a neves rajzolóművész és illusztrátor Garay Ákos. De ezeknek családfáitól az övé messze virított. Szikes, sovány talajon, a névtelenség homályában. Oj, jobb életünk viharosan kavargó szele azonban belekapdos a nevébe, ráhemperíti a falu nyelvére, ráteszi végül az újság hasábjaira is.

Hogyan történik mindez?

Ki harcolt a vörösök oldalán tizenhétben? Egyöntetű és biztos válasz: Garai János, a szölópász- tor. Sokan tudják; sokan számon- tartják ezt Csallóközaranyoson. Ki az, merre lakik a nagy, kétezres faluban? Mutatják, merre: menjek előbb az állomás felé, onnét majd eligazítanak tovább. Valóban, eligazítanak, és poros, vályús úton eljutok a Garai- portára. Szűk az udvar, kicsi, kevés a férőhely rajta. A ház kétarcú: elöreugró része régi, nádjedeles, a hátulja viszont egészen új és etermttetós.

Két asszony beszélget a ház falánál. Az egyik a Garai felesége, a másik a menye. Kérdezős- ködésemre széjjelröppennek, az idősebbik szalad be az urához, hogy keljen fel, öltözzön fel, mert keresik. Belépek a konyhába, s egy perc sem telik bele, már ion is Garai János a szobából. A többi aztán már megy a maga rendje s módja szerint, ahogy vendégeket már fogadni szokás. Törlik le a széket, a lócát, bor kerül az asztalra — szölőpásztor az ember, említettem már.

Az asszonyok sokáig nem mozdulnak a konyhából, várják, mi akar lenni ez a látogatás. Hanem hogy megtudják, a tizenhetes nagy forradalomról lesz szó, s abban az ember részvételéről, mennek a dolguk után, mert any- nyiszor hallották már a történetet, a körülményeket, hogy betéve tudják maguk is, mintha ott lettek volna.

Az ember viszont fellélegzik, mintha azt mondaná, hogy no végre, idegennek is elmondhatja a forradalmat, amely fegyvert dobott a kezébe. Elmondta már ő ezt megszámlálhatatlan sokszor, mert úgy van az faluhelyen, hogy ha kukoricafosztó, disznótor, lakodalom, keresztelő, temetés összehoz, egy fedél alá hív embereket, akkor a hosszú hallgatás csak azért van, hogy rendezgethessék, nyelvre igazíthassák emlékeiket, hogy a percegö csendbe belerobbanhasson a figyelemösszekapó szokásos kezdet: „Az úgy vöt

...“

G

arai János is, miután felhajtottunk egy-egy pohár bort, pontosan ezzel kezdi: — Az úgy vöt, hogy tizennégy októberében kikerültem az orosz frontra, oszt novemberben már fogságba estem a Visztula mellett, Kosicénél. Hét évig vöt am fogságban, Brezovkán, Moszkvában, Omszkban ... Tizennyolcban

Senaj Eugen az Éjjeli menedékhely című dráma egyik jelenetében

aztán Tomszkban jelentkeztem vöröskatonának.

— Verbuválták?

— Nem is akárki. Kun Béla.

— Beszéljen részletesebben erről.

— Az megint úgy vöt, hogy a fogolytáborban hirtelen felszereltek bennünket. Elénk állt Kun Béla és beszélt hozzánk. Azt mondta, hogy forradalom van, és aki szabadulni akar a nyomortól, a piszok élettől, az fogjon fegyvert a vörösök oldalán. Nem kellett ezt nekünk kétszer mondani. Felszereltünk és mentünk a frontra, Moszkva mellé, harcolni a fehérek ellen. Három napig álltuk a harcot, a túlerőt, esőben, sárban, hideg éjszakában, aztán visszahúzódtunk Tomszkba. Ott a fehérek elfogtak és lágerbe vittek. Másnap a lágersorakozón felszólították, hogy akik vöröskatonák vótak, lépjenek ki a sorból. Kiléptünk vagy nyolcvanan. Akkor börtönbe vetettek mindany- nyiunkat. Hét hónapig nyomtam én is a price set, gyilkosok, rablók között, mert azokhoz vetettek zárkába. Többeket közülünk ki is végeztek. Azok funkcionáriusok vótak, agitátorok.

— És tovább! Hogyan alakult az élete tovább?

— A börtönből elkerültem egy lótelepre. Két hétig se lehettem ott, vissza megint a lágerbe. Pontosan már nem tudnám megmondani, hogy mennyi ideig tartottak a lágerben. A tomszki bőrgyárba mentem dolgozni aztán, és ott maradtam tizenkilenc decemberéig.

— És a bőrgyárban? Ott már nem történt semmi különös?

— Történt.

— Mi?

— Mosolyogni kell a dolgon . .. A gyár a város déli részén vöt. A gyáron túl egy töltés futott. Egy téli napon, kézbe huhukol- tató időben, valaki azzal állít be a gyárba, hogy a vörösök szemközelségbe kerültek. Hagyjuk a munkát, megyünk ki a töltésre nézni a vörösöket. Valóban, lovasokat láttunk, ötágú csillag fénylett a sapkájukon. Ezek vörösgárdisták, szaladtunk hát vissza az üzembe, kérni a fizetésünket. Mert ha itt vannak, mi ismét vörösgárdisták leszünk. Megijedt az üzemtulajdonos, tüstént gyűlést hívott össze, és arra bíztatott bennünket, öreg gárdistákat, hogy védjük meg a gyárat a vörösöktől, merthogy a gyár úgysem az övé, hanem a munkásoké. Mi persze csak nevettünk a hiábavaló beszéden. Akkor meg a nevetőgörcs kínzott mindnyájunkat, amikor a szerencsétlen üzemvezető maga tűzte ki a gyárra a vörös zászlót. Védte a bőrét a mihaszna.

— Bejöttek a vörösök a gyárba?

— Be hát!

— És maguk persze csatlakoztak újból.

— Abban a pillanatban. Tizen- hetedmagammal lovasfelderítő lettem. Egy Makarenko nevezetű orosz ember vöt a parancsnokunk. Elindultunk aztán erdőkön, falvakon át, és mentünk a fehérek vonaláig. A gazember Lubkov ellenforradalmárral gyűlt meg a bajunk. De jól vágtatott a lovunk, hegyes volt a szuronyunk, nem féltünk az ördögtől sem.

— Sokáiq harcolt Lubkov ellen?

— Nem. Mert rátermettnek bizonyultam, az elvtársak elküldték Moszkvába, katonai iskolába. Egy hétig tartózkodtam a fővárosban, de kiképzést nem kaphattam, annyira nyugtalan vót a helyzet. Ukrajnába irányítottak, a helység nevére már nem emlékszem, elég az hozzá, megint a fehérek ellen. Egy hónapig verekedtem azon a fronton, aztán onnan faár haza vezetett az utam. Boldogan szálltam hajóra Leningrádban, győzött a forradalom. Ekkor már ezerkilencszáz- huszonegyet írtak.

M

int minden nagyobb lélegzetű mondóka után, most is hosszú csend következik. Amiben a gondolatok viharzónák fel még egyszer. Garai János bort tölt a poharakba, megemeli a magáét az egészségünkre. S amikor már a bajuszán is eltörölte a hegy levét, akkor mondja még:

— Ott vötam, harcoltam... de

hálisten élek, megvagyok, nem pusztultam el...

Asztal mellett, bor mellett megint taszít a néhány szó a gondolaton. Mert hát ö csak a tényszerű eseményeket sorolta jel, nem tért ki egyszer sem a részletekre. A lélegzetfojtó pillanatokra, a csattogó, üvöltő szuronyrohamokra. Amikor puskacső, bajonett szegezódik a mellnek, amikor szappanbuborék az ember élete. Pedig az ujjain meg se tudná számláim az ilyen és hasonló helyzeteket.

Nézem jobban az embert — Garai János forradalmárt. Sovány, csontos, a haja ősz. Magas homloka alatt bújó kék szemében természetének békéje tanyáz. Egyszerűen, tudatlanul járta a forradalmárok iskoláját, eszében, szívében azzal a néhány szóval csupán, amit Kun Béla mondott a lágersorakozón. Mi lelkesíthette, vihette harcba még ezen kívül?

Garai cigarettát sodor, lecsípi a végét, s mintha olvasna a gondolataimban, megjegyzi:

— Az „Intemacionálé" meg a „Fel vörösök proletárok!" vót a miénk. Ha ezt kedvünkre elénekeltük, nem állíthatott meg a fehér. Az olyan szegény ember, mint amilyen én vótam, a megmondhatója, mit jelentett az értelmünkhöz, lelkűnkhöz szóló mozgalmi dal.

— Mire tanította a forradalom?

— Helytállásra. Meg hovátar- tozásra. Hazagyüttem Oroszországból, és itthon megint a cselédsors nyomorúságos kenyere várt. Az uraságéba meg a nagygazdákéba jártam dolgozni. De már tudtam, hol a helyem, még huszonegyben beléptem a kommunista pártba.

így beszél az öszhajú, hatvanötéves aranyosi forradalmár.

Felszedelózködöm és indulok az autóbuszmegállóhoz. Veszi 8 is a kerékpárját, elkísér. Az úton panaszolja: kevés a segély, négyszáznyolc korona mindössze. De több lesz ez is, hiszi, reméli: az Antifasiszták Szlovákiai Bizottsága felszólította öt, az öreg bol- sevikot, a tizenhetest, küldje be adatait, rendezik, felemelik majd a segélyt.

Most a szőlőbe megy, huszonhét holdnak a pásztora, és bár nincs puskája, csak kerékpárja, mi mégis azt mondjuk a címben: Szölőpásztor fegyverben.

R

okkantán, segélyét élvezve járja a szőlőt, őrzi a fürtöket — s széljárta csendes időben fegyverben látja magát, szorongatja gondolatban a puskáját, azt a puskát, amelynek döreje egykor megrázta a nagyvilágot.

(1957.)

MACS JÓZSEF

VÍGAN telik az idő

Élénken emlékszünk arra a verőfénjfes napra, amikor néphadseregünk soraiba léptünk. Hűen teljesítjük kötelességünket és az a jelszó lebeg előttünk, hogy „több izzadság a gyakorlótéren, kevesebb vér a harctéren“. Parancsnokaink mindent elkövetnek értünk és nagy odaadással tanítanak minket. Bőven van időnk pihenésre és szórakozásra. Sokszor nézünk filmelőadást és egyéb kulturális rendezvényeken veszünk részt. Énekkart is szerveztünk és az énekelni tudó fiatalok szorgalmasan járnak az énekórákra. Mások viszont a zenekarba iratkoztak be. Akinek tehetsége van a zenéhez, megtanulhat valamilyen hangszeren játszani. Örömmel telnek napjaink és igazán jól érezzük magunkat.

LÖRINCZ GÉZA, katona.

PEZSGŐ ÉLET KAROLINÁN

Dicséretre méltó munkát végez a CSISZ karolinai alapszervezete. Homola Jenő, az alapszervezet elnöke példás lelkesedéssel vezeti a fiatalságot. A tagság minden társadalmi megmozdulásból kivette részét. Mind az állattenyésztés, mind a növénytermesztés terén figyelemre méltó módon segítették a fiatalok a helybeli állami gazdaságot. Az aratási és csép- lési munkáknál két munkacsoportot szerveztek, amelyek versenyben álltak egymással. A faluszépítési akcióban rendbehozták az utcákat és hatvan facsemetét ültettek a házak elé. A legszebb eredményeket azonban kulturális téren érték el. Az alapszervezet színjátszó csoportja két színdarabot adott elő. A szereplők megnyerték a közönség tetszését. Közülük ki kell emelni Homola Jenőt, Holler Jánost, Zsiga Sándort, Góráz Jánost, Greman Lajost, Csuvara Margitot és Zsiga Erzsébetet.

VERES VILMOS, Nyírágó.

ífUfzád Wíipitzédtól I

:::

EGY-EGY SZÍNHÁZI BEMUTATÓ ELEMZÉSEKOR sokszor elmegyünk szótlanul vagy csak néhány szokványos jelzővel a kisebb szerepek alakítói mellett. Kiváltképpen olyankor, amikor a népes szereplőgárda és a jó epizódfigurák, rövid szerepek megformálóinak nevét a „jók voltak még“ listáján soroljuk fel. Pedig érdemes néha a rövidebb szerepek alakítóinál is elidőzni, megállni.

Itt yan például a bratislavai P. 0. Hviezdos- lav Színház Gorkíj-i darabjának, az Éjjeli me- nedékhely-nek koldusa: Eugen Senaj. Igaz, a kritikákban jutott neki is egy-egy jelző vagy félmondat. Többet érdemel. Ján Borodác nemzeti művésznek, az előadás kiváló rendezőjének, kitűnő meglátásának és művészi érzékének érdeme, hogy a dráma koldus figuráját Senaj Eugenra bízta.

El kell mondanunk róla, hogy ez a kiváló jellemszínész már az előadás első perceiben Gorkij-i levegőt teremt, a kor valódi hangulatát idézi fel. A gyötrődő koldusember elesett- ségében drámai hangon ad kifejezést a lezül- lött, aszott nemesek gyengesége fölött s megpróbál segíteni, de már a szavait megelőzően is nagyszerűen érzékelteti különös szemvillanással, zavart, tétova mozdulattal a tudatlan, megvetett ember bizonytalanságát, ingatag határozatlanságát.

Mindezt nagyszerűen kifejezi Senaj Eugen pompás játékával. A figura jellemének tökéletes feltárása jellemzi alakítását.

WITTENBERG JÓZSEF

CSELÉNYI LÄSZLÖ:

Virág Anna

(Lírai legenda hét versben)

X.

Csillag zentiül, ajtók nyílnak, mécsvirágok lángja lobban, ül és fázik, attól tartok, megfullad itt, a karomban.

Jön a pincér — fehér rózsa — a virágból én is kérek, éppen csak egy gyönge ágat — legyen vigasza

szegénynek.

Szép, fekete csillag nyílott Tulipán is nyílott, szép,

ma a körtefán, fekete tulipán,

ki ez a leány, ki ez a leány? ki ez a leány, ki ez a leány?

Lenn, a bűzös kocsmaaljban talpig áll a füst, a gongban fúj, zihál az értelem, száz ördög járja a pokolban. Iszonyú vad szenvedélyek, látomások szörnyű tánca ez a kép itt, béna lelkek roggyant-térdü lázadása.

Ki vagyok, nem tudom, sírok és nevetek, lit akarok, meg nem pertuban vagyok a tűzzel,

mondom, szeretőt keresek

az eget bámulom, s kacérkodom a betűkkel,

sötét ébenfa a csontom,

II.

Volt nekem szeretőm, pántlikás szeretőm, szép legény volt,

hogyha látta, remegett, mikor látta, nevetett rá az égbolt,

Volt nekem szeretőm, sárgacsizmás szeretőm, kár, hogy elmúlt

az a nagy szerelem, tulipiros szerelem kár, hogy elmúlt,

III.

Ne menj lányom, Virág Anna, ne menj lányom az erdőre, rózsaszínű alkonyatban ne állj ki a zöld mezőbe, fehér lábad, selyem-lábad megtöri a csipke szára, fehér inged, selyem inged felakad a csipkefára.

Jaj, anyám, jó anyám, térdem remeg, zúg a vér: háborog, könyörgik véremet;

Jaj, anyám, jó anyám, szűz-mellem, hörög, gyöngyvirág-testemet kérik az ördögök.

Ne menj lányom, Virág Anna, ne menj lányom a tarlóra, karcsú tested, gyönge tested gyöngyvirágos még a

csókra.

Karcsú tested, gyönge tested nem való még felmutatni, ráérsz még te, fiatal vagy a fényes lánggal mulatni.

Jaj, anyám, jó anyám, mint a tűz a testem, 'melyeg, szédülök, tán verembe estem;

Jaj, anyám, jó anyám, mint a lúg a vérem, szédülök, gyengülök, talán túl sem élem, hogyha én, hogyha most

itt maradok árván, hogyha rám nem ragyog az arany szivárvány, hogyha én, hogyha most ki nem jutok innen, megtörik egy fényes csillag a kilincsen, megtörik egy szőke álom az ajtókilincsen.

IV.

Csillag zendűl, sündörög az este, olcsó áru az utcalány teste, karcsú testem, szűz gyöngyvirág-testem adták-vették, meg sem érdemeltem.

Reggel lomha gyárak, tüz-pofájú gyárak ragyognak az égre, eltűnik a bánat, fekete alázat szökik a helyére;

virulnak a színek, ritka-holló-híred, kötik a szavadat, vesd ki hát a szíved a holdvilág-sínnek dobd oda magadat.

Reggel tűz-pofájú ének: lomha gyárak hömpölyögnek, este újra fáj az élet: füstös kiskocsmák lötyögnek. Agyamban a léha bűnök — tüzes paripák - dobognak, véremben a szörnyű kínok — véres farkasok loholnak.

| 'De én azért megvagyok,

nem panaszkodom, társaim az angyalok s tüzes bort iszom,

tüzes, tiszta bor lesz már a szeretőm, selymes nyári por lesz selyem-keszkenőm.

V.

Gyere velem Virág Anna, elviszlek én messze innen, hogyha eljössz, hogyha eljössz, meglásd, megváltozik

minden.

Gyere velem Virág Anna, elmegyünk a zöld mezőkre, ebből a kies világból ki, az érces levegőre.

Nem megyek, nem megyek, ne csalogass engem, másra szomjas az én lángban égő testem,

mit nekem a zöld mező, nékem itt ez a szabadság, nem kínálják, nem veszik, s hogyha adják, ingyen

adják.

Gyere velem Virág Anna, hallod, a csillagok hívnak, elmegyünk mi messze innen, ahol a virágok nyílnak. Gyere velem Virág Anna, most zöldéinek épp a rétek, most virul a margaréta, s ragyog a nap, szinte éget.

Nem megyek, nem megyek,más szeretőt, szebb legényt, ne csalogass engem, vígat, pattogót,

más szeretőt vár az én patyolating-testemet

patyolating-testem, földhöz-láncolót.

VI.

Csillag zendűl, ajtók nyílnak, mécsvirágok lángja lobban, ne menj el, ne hagyj Itt, ne hallj meg a két karomban. Ne menj el, ne hagyj itt, ki fog engemet szeretni, hogyha még téged is nekem kell majd eltemetni.

Elmegyek, elmegyek, varjú sír a réten, üstökös, láng leszek fenn, az esti égen,

csurranó, lágy borok hullnak majd az égbűi, néha-néha gondolok rád is, lomha-vérű.

VII.

Csillag zendűl, ajtók nyílnak, mécsvirágok lángja lobban, gyere velem Virág Anna, szökjünk meg innen titokban. Ősz van. Epitáfiumot írok negyvenfokos lázban:

Élt, sírt, fázott; fiatal volt.

Meghalt húszéves korában.