Új Ifjúság, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1958-08-05 / 32. szám
Hanzelka és Zikmund magyarországi követői Már régen mondogatom, meg szag; barangolásuk után az kellene írnom azt a kedves két „utazók“ a Szovjetunió felé ko- napot, amelyet négy budapesti csiznak. Éspedig ahogy megtud- fiatalember társaságában töl- tam a Lett, Litván és Észt Szo- .töttem. Rádiósok voltak, s mint cialista Szövetségi Köztársasá- általában a riporterek, szélesre gokat érintve Leningrádba utaz- terjesztették fantáziájukat, de nak. azon kivételelesek közé tartóz- — S onnan — ezt szinte mind nak, akik terveiket — legalábbis a négyen egyszerre mondták — eddig — megvalósították. egyenesen az Északi-sarkon túli De hogy ne kezdjem igen területre, tehát a sarkvidéki zómessziről, először is bemutat- nába megyünk, nám őket: Padisák Mihály, Ko- Gégpkócsival, - folytatta is- vács Zoltán rádióriporterek, mét a szakszerű magyarázatot Nagy József televíziós operatőr, Somogyi elvtárs - utunkat Le- és Somogyi Imre rádiómechani- ningrádig terveztük, onnan vakus.. Az elmúlt hetek során egy lamely más közlekedési esz- kora reggel lépték át minden közzel, a lehetőség szerint re- „expedíciós“ követelménynek pülőgéppel gondoljuk expedí- megfelelő gépkocsijukkal Ko- ciós utunkat folytatni. A szov- máromnál a határt, hogy meg- jet elvtársak megígérték mesz- kezdjék három hónapos útjukat, szemenő segítségüket. Ezen a A gépkocsi oldalán rövid tő- végső útszakaszon felszerelé- mondatban, vagy helyesebben sünkből csak magnetofonjaink három szóval és egy gondolat- és a filmfelvevő gépek fognak jellel hozták tudomására a elkísérni. nagyérdemű közönségnek egész - Remélhetőleg a gépek nem útiprogramjukat: fognak befagyni — vetettem Budapest — Északi-sark, közbe, egyik riporter társam — Hát persze, mondjuk, hogy legutóbbi pecches útjára gon- „Északi-sark“, ez egy kicsit dolva, amikor a Lomnici csú- csalóka felirat, — nevetett fel, csőn befagyott a magnetofonja amikor a táblára mutattam Pa- s a hangos riportból csak írott disák Mihály, a sarki utazók cikk lett. „parancsnoka“, — nem is szigo- Felvevő gépeink a normálisan rúan a sarki pontot akarjuk el- használatos gépek, de biztonság érni, hisz gépkocsinkkal jéghe- kedvéért, a sarkkörnek megfe- gyeken, tengereken keresztül lelően, mínusz 50 fokra le van- nehezen is tudnánk ezt megöl- nak ápolva. Ez annyit jelent, ha dani, de az Északi-sark vidéké- valami különösebb „pech“ nem re akarunk eljutni, tehát a sár- ér bennünket, akkor jól fognak kon túli területre. Ez utazásunk működni, de a szakemberek na- egyik célja, a másik, hogy az gyón bíztattak bennünket, hogy útbaeső országok életével meg- efajta bajokkal nem kell szá- ismerkedjünk s benyomásaink- moinunk. ról beszámoljunk a rádió hall- Sok olvasónkat az is érdekel- gatóinak. né, mi késztette ezt a fiatal tárAz expedíció tagjai, amint azt saságot és nemkülönben a ma- a továbbiak során megtudtam, gyár rádió vezetőségét arra, először hazánkban indultak fel- hogy útnak- indítsa, ha szabad fedező útra, megismerni és ezzel a kifejezéssel élnem az megismertetni a magyar közön- „északi-sarki expedíciót?“ Nos séggel Csehszlovákia legszebb hát erre a kérdésre Padisák Mivárosait. hál.v szabatosan megfelelt. íme — Csehszlovákiából Németor- a válasza: izágba s onnan Lengyelország- — Az emberekben általában, oa megyünk — adta meg a to- de különösen a fiatalokban na- /ábbj részletes felvilágosítást gyón erősen él a vágy, hogy somogyi István „útimarsall“, megismerkedhessenek a távoli nert ő a nagy út; során a rádió- országok és népek életével és nechanikusi tisztségen kívül a szokásaival. És, ha a távoli iránt jépkocsivezetés nehéz és fele- ily nagy a megismerés vágya, ős munkakörét is betölti - úgy semmivel sem kisebb a kö- j Lengyelországból igyekszünk zeli iránti igény. Ezért válasz- ílérni mielőbb az Északi-tenger tottuk Útirányunkat Csehszlo- /idékét, Oda az utunk azért sie- vákián, Németországon, Leniős ... gyelországon és a Szovjetunión Mert? — kérdeztem türel- át, mert úgy ülik, hogy a ba- netlenül, de erre már a televí- rátok alaposan ismerjék egy- :iós szakember, Nagy Jóska mást. Sok mindent tudunk egy- »peratőr válaszolt: másról, de nem mindent és so— Azért sietünk Európán ke- ha nem tudhatunk eleget. Egyes észtül, hogy elérjük a tengeri városokban majd megállunk innepeket, amiről már oly sok s megkérdezzük a fiataloktól, ót és szépet hallottunk. A len- mit tudnak rólunk és megkér- lyelországi tengeri ünnep jük őket, ők is tegyenek fel ne- igyanis egy nagyszerű ünnep, künk kérdéseket hazájukat illeigy héten át a tengerészeket, tőén, s majd meglátjuk, menylajósokat, halászokat, egyszó- nyit tudunk egymásról. Igen, al azokat, akik életük nagy ré- ez a célunk, megismerni a fiazét a tengeren töltik, ünnepük talságot, életét, hétköznapjait szárazföldiek. Ilyenkor szinte és persze ünnepnapjaikat is. lemzeti hősként ünnepük a len- Nagyszerű munka vár ránk, lyel nép a „tengeri fókákat“, s bízunk benne, hogy sikerül! ők viszont azokat, akik értük S babonásak sem vagyunk, mert olgoznak a szárazföldön. hisz 13-án indultunk, pénteki — Persze ehhez még hozzá napon, délután 13 órakor s Ko- :ell tenni azt is — folytatta vács Zoli felesége utitársként lágy Jóska szavait az expedíció még egy kis fekete kóc-macskát tudósa“. Kovács Zoli, a buda- is adott velünk. esti rádió ifjúsági adásának Somogyi elvtárs közben már zerkesztője, — hogy ezeknek beindította a motort, s a „busz- z ünnepségeknek nagy a tra- nak“ is beillő vágókocsi nekiin- íciója. Az igaz, hogy a tengeri dúlt hosszú útjára. Kendőlen- nnep, csak Lengyelország fel- getés nem volt, de szívünk me- zabadulása óta számít nemzeti iegével és szeretetével fogjuk nnepnek, de a tengerpartiak e négy bátor fiatalembert útju- lár a 17 század óta hagyomá- kon kísérni, sok sikert kívánva yos ünnepként megütik. nekik! Gazdag zsákmányt: jó Lengyelországi és németor- riport-műsorokat! — yö — Padisák elvtárs az expedíció vezetője tanácskozik a kollektívával * Luici Bartolini: JA4&$ Évekkel ezelőtt járt nálam Pár nap múlva kéziratoktól egy fiatal írónő, hogy megmutassa írásait. Első látásra nagyon rendes ifjú hölgynek néztem, aki talán egész életén át félrevezetett és kiábrándult marad — de ez jelenti az igazi útravalót a költészethez. Ez édesíti meg majd életét: számára az élet álom, aztán jön a halál és ennél jobb vigasztalást nem is találhat. Rendben van — mondtam magamban. — Meglátom, mit tehetek ezért a fiatal lányért. Egy képes hetilap szerkesztőjével akart általam megismerkedni. Figyelmeztettem, hogy a nagy példányszámú lap szerkesztője nem közöl „széllel bélelt“ többkevesebb világossággal kifejtve írásokat. A mii, amelyet a fiatal írónő a lapban közöltetni akart, költői témájú volt, több-kevesebb világossággal kifejtve; két fiatalról szólt, akik egymás mellett ülnek egy kerti pádon. A két fiatal: egy férfi meg egy nő. Egy ifjú úr és — természetesen — egy ifjú hölgy. (Azt mondtam természetesen, mert a fiatal írónők, csakúgy mint a fiatal írók, másról sem írnak, mint saját- magúkról, s ami velük kapcsolatos.) A fiatalember meg sem mer mukkanni az ifjú hölgy oldalán. Reszket félelmében, hogyha megtalál szólalni, a lány nem hallgatná szerélmetes figyelemmel, faképnél hagyná és soha többé nem ülne melléje. — Ez nagyon szép — gondoltam magamban —, de a nagy példányszámú hetilap nem érdeklődik az ilyesfajta poétikus semmiségek iránt: ez csak néhány kulturált olvasót érdekel, a többi a bonyodalmat keresi a történetben. Jó elbeszélést kíván, s várja a végén a csattanót. Adtam neki egy-két gyakorlati tanácsot, azonban észrevettem, hogy vagy nem értett meg, vagy megsértődött, s most magában ezt gondolja: „Ókos írónak tekintik, és milyen praktikus polgári tanácsokkal lát eV.“. Ügy tettem, mintha nem vettem volna észre ezt a ki nem mondott megjegyzést, mintha tiemis gondolnék arra, ami átsuhant agyán. Mindezek ellenére, engeszte- lésképpen megkértem: hozza el még néhány írását. — Válassza ki a közölhetőket, az olvasók többségét érdeklő írásokat, de hozzon azokból is, amelyeket az olvasók kisebb részének szánt — mondtam. dagadó mappával jelent meg. — Kissé sokat is hozott — jegyeztem meg. — Ennek felét sem tudom elolvasni. De ő kedvesen átadta írásait, s én kiválasztottam egy hibátlanul gépelt, öt-hatoldalas írást. Láttam, hogy egészen jól megírt, közölhető kis mii. Mivel nem volt sok vesztegetni való időm, azt mondtam; ezt jónak találom, s el is küldöm az egyik fényes, nagypéldányszámú folyóirat szerkesztőjének, aki pedig kizárólag neves írók írásait közli. Az ifjú írónő megköszönte az iránta tanúsított jóindulatot. Én elküldtem írását, legmelegebb ajánlásommal együtt. Három nap múlva telefonált a folyóirat szerkesztője, s kért, ne ragaszkodjam az írás közléséhez. — Hiszen tudja — magyarázkodott — hogy én csak befutott íróktól közlök a lapomban; ha maga írt valami jót, inkább azt küldje el. Értesítettem a túlságosan fiatal írónőt a szerkesztő válaszáról. A vártnál is jobban összetört. Vigasztaltam, hogy ne csüggedjen, elöbb-utóbb mindenkinek jut hely a paradicsomban. — És addig? Addig meghalunk, akkor is, ha neves írók lettünk, és akkor is, ha még nem érkeztünk el eddig. — Higyje el — mondtam neki — nem ön az egyedüli, aki akadályokba ütközik az irodalmi hírnév felé vezető pálya kezdetén. Minden fiatalnak vannak nehézségei. A letűnt korok fiatal írói s a 2000. év leendő írói számára egyformán voltak és lesznek nehézségek. Ilyen az élet. Így akarja a világ. Mindig is így volt. A tanulópénzt meg kell fizetni. Mindannyian megszenvedtünk azért, hogy révbe érjünk. Azután felvázoltam még hamarjában a fiatal írónőnek az irodalmi karrier tövises útjának állomásait. (Habár felét sem mondtam el.) — Szép-szép saját müvünket nyomtatásban viszontlátni — mondtam — de ez még nem minden. Egészen más a művész célja. Az igazi írónak szüksége van a tanulóévekre, amikor többnyire magának ír, és tudja, hogy sokáig csak az íróasztalfiók fogfiatod ja őrizni lakonikus írásait — s ez jobb is így. Amikor idáig értem — van ez így néha — egyszerre tréfás kedvem támadt: megjegyeztem, milyen szép nap van ma és hogy semmi értelme a négy fal között bölcselkedni az írók sorsáról; sokkal okosabb ilyenkor felpattanni egy kerékpárra, vagy villamosra ülni — és ki a szabadba! Túl az utolsó hídon már vár a zöld, ahol némán csodálhatjuk a búzaföldeket, a zöld kalászokat, a tavaszi szellőtől meg-megre- megő gallyakat — hívtam, jöjjön el velem sétálni. Elindultunk. Villamosra ültünk, s rövidesen már a városon kívül voltunk. Így szóltam hozzá: — Nézze kedves, milyen szép ez a zsenge gabona, nem melegedik tőle a szíve tája? Kibújik a pici magból s elég hozzá a földműves szorgalmas munkája. Mondja csak, annyira fontos cikkeket, elbeszéléseket írni, ragaszkodni hozzá, hogy kinyomtassák könyveinket, amikor úgyis annyi, de annyi könyv van a könyvtárak polcain? Ekkor azonban hirtelen más gondolatom támadt és rájöttem, hogy tévedtem. Nincs igazam, mert igenis kell az irodalom. A jó irodalom elengedhetetlen szellemi táplálék. A földműves és a jó író munkája között van némi összefüggés. A földműves az író testvére, aki szánt, vet, arat, majd pihenteti a földet, újra szánt, vet, és így tovább. Jó, vagy inkább rossz, hogy dudva mindig nő, és kipusztíthatatlanul terjed. — Mi történne kedvesem, ha ez nem törné fel újra és újra a földet? Száz dudvából ezer és tízezer nőne, végül több lenne a gaz, mint a gabonakalúsz. Ekkor vettem észre, hogy akaratlanul bár, de szónokolni kezdtem, s mivel ez nem ízlésem szerint való, észrevétlen más gondolatokra tértem; pontosabban: olyan ötleteim támadtak, amelyek a lét gyakorlati kérdéseinél segítenek... A költő csak úgy érvényesülhet, egyesek szerint, ha kezdetben már járt úton halad — a valóságban viszont minden igaz költőt ellát a természet adottságokkal, ösztönös megérzésekkel, amelyek segítenek hite megerősödésében, a gyakorlatban pedig segítenek legyőzni a tömegek bizonyos megállapodottságának kisebb-nagyobb akadályait. így jött az ötlet, a szándék, az akarat, hogy valóban sikeresen segítsek ennek a fiatal lánynak megnyitni a folyóiratok kapuit. Ez pedig egyáltalán nem könnyű dolog. De most találtam egy módot: sikerülni fog! íme, mit gondoltam ki, mit ajánlottam neki, és mit tett ó: Kiválasztottam egy — véleményem szerint — jól sikerült írásomat és átadtam neki. — Teljesen ismeretlen, eddig kiadatlan írásom — mondtam — senki nem látta még. Ha ön aláírja a nevét, mindenki elhiszi, hogy ön írta. Ha pedig úgy vélekednének, hogy nem egészen a maga kelléktárából való, legfeljebb azt mondják: jó tanítványt neveltem és maga olyan tanítvány, aki elöbb-utóbb úgyis függetleníti magát a mestertől. A fiatal lány habozott, qzt hitte valami rosszat csinál, Kp kisajátítja egyik írásomat, meg félt a kellemetlenségektől is, ha netán kiderül a dolog. Végül is, a verőfényes, zöldarany úton sétálva, sikerült meggyőznöm. Másnap eljött és aláírta a novellám egy gépírásos példányáét. Elküldtük egy másik folyóirathoz, az előbbinél még melegebb ajánlással. Pár nap múlva azonban olyasmi történt, ami nemcsak a fiatal írónőt, hanem engem is kellemetlenül érintett: visszakaptanj. az írást, ezzel a pirosceruzá} megjegyzéssel: „Kedves B., hagyj békén a gólyáid ajánlásával, Mondd meg az ifjú hölgynek, hogy nyugodtan érlelődhet még tíz évig.“ Bevallom, engem is bántott kissé ez a vélemény. Ismétlem, egyik legjobb írásomról volt szó! Olyan volt az a válasz — ha engem nem is érintett erősebben, mert a balsors csapásai már el*- lenállóvá tettek • az effélékkel szemben — hogy a fiatal írónőben bizalmatlanságot kelthetett a szerkesztők iránt, sót, az én írásaim valódi értéke felöl is. Ezért és még másért is — elégtételt vettem. (Nem utolsósorban a fiatal írónő miatt.) Akkurátosan letörültem hévét művemről és — aláírtam a magamét. Azután elküldtem egy harmadik hetilaphoz, ahol — mint régi ügyfelét a bankház — örömmel fogadták az aláírásommal ellátott novellát és — azonnal leközölték. lEEEEEEESEEEEEEEEEEEEEBEBEBBBBEEBBEEEisaBEEEEBBEBEEEESEEBEEEEEEEEESEEBEEBEEBEEEEEEEEEEEEBEI További sikerek felé I destova nyolc esztendeje annak, hogy a Falujáró Színház igazgatóságán egy népviseletben öltözött, copfös, csupa báj falusi kislány külsejének ellentmondó eréllyel követelte, vegyék fel színésznőnek. Alig volt tizenhat éves, amikor dacolva a szülők akaratával, a falusi otthon nyugalmát felcserélte a színész örömben, bánatban váltakozó hányatott, és mégis gyönyörű életével. A megfékezhetetlen ambíció, — amely mindig is kísérő eleme volt a tehetségnek, meghozta gyümölcsét. Ferenczy Annát ismerik és szeretik a Területi Színház nézői. Ha olykor gyengébb is a színdarab, mert hiszen a színház gyakran játszik höl kísérletképpen, hol más okokból olyan műveket, melyek nem felelnék meg a közönség igényének, azért már szépszerével akadnak nézők, akiket a színész játéka, tehetségének varázsereje elhoz a nézőtérre. Ferenczy Anna azok közé a művészek közé tartozik, akire a szerep, vagy a darab kvalitásától függetlenül is kíváncsi a néző. Miért? Erre legalább olyan nehéz megfelelni, mint megmagyarázni az ösztönös tehetséget. Játékának sajátosan naív egyéni bája van, szerepei mögött ott érezzük az embert. Olyan ritka adottsággal rendelkezik, mint a színészi „esprit“, mellyel bizony kevés színművészünk dicsekedhet. És tud hallgatni a színpadon. Csak a színész a megmondója, milyen rendkívül nehéz feladat a színpadi hallgatás, mégis játékos könnyedséggel siklik át rajta, él a színpadon a hallgatás nehéz pillanataiban is. A színház sokszor állította nagyon szép, de igényes feladatok elé és az eredmény mindig lyekkel az ő korában csak az igazi tehetség tud sikerrel megbirkózni. A „Csikós“ Rózsijában élményt nyújtó erővel mutatta meg az egyszerű falusi jobbágylány mely erkölcsi tisztaságát, természetes báját. Aztán bonyolultabb és mélyebb szerepek következtek. Irént játszotta Csíki Gergely Ingyenélők című szatírájában, Erzsébetet Egri Viktor Ének a romok felett című tragédiájában, Lujzát Schiller Ármány és szerelem című romantikus drámájában és végül Noémit, a felújított Aranyemberben. Ezek a bemutatók Anna piros- egy volt: Anna rászolgált a bi- betűs napjai voltak, ezek a sze- zalomra, sikeresen oldott meg repek jelzik felfelé ívelő színé- olyan művészi feladatokat, me-szi pályáját. A szerelmesem.,. Arany sugárzásban, égkék ragyogásban, tavaszi lázban dobban a város kőszíve ... Az emberek a város vére és az utcák az erek. Beledalolják, belezsongják a kőtestbe az életet. Érzem a város érverését és az utcákon, mint virágtarka gondolatok, autó, villamos suhan át. Érzem a kőszív dobbanását... Bennem dalolnak az utcaerek és zöld mosollyal csókolnak szemembe, szívembe a parkok, virágok és a terek. Látom a kéken mosolygó eget és vizet, dalolni, csacsogni a szép Dunát, amint nevetve átölelve tartja az acélizmú híd karcsú derekát• Torony és kémény csókol az égbe, az emberár siet, beszél, nevet és naív gyerekszemmel bámulják mindezt a frissenépült, vakolt épületek. Csiklandós lányként viháncol a férfitenyérrel megmarkolt gép. Szerelmes öleléssel hajolnak össze a barna füst s a kékszemű, szőke ég. Este a parkban a pad kivirágzik. Összebújik rajta fiú és leány. Szél suhan végig kamasz-fütyüléssel, zsebretett kézzel az utcán, a parkon és a Dunán. Az ég kivilágított ablakai bámulják a város ezernyi villany- csillagát. A város kő és acéltestét májusi lágyság hatja át. Azután csend lesz ... Alszik a város! Csak a Duna kacag, nevet, míg a város kőszive dobban és titokban csókban forrnak össze a gépek, emberek és épületek... Hallom a kőszív dobbanását, félálomban is a lélegzetét lesem és magamhoz ölelem élő, érző testét szerelmesen. Mint a szerelmesem .. Mert a szerelmesem. Fiatal kora ellenére neve szorosan kapcsolódik egybe a színház művészi sikereivel. A közönség még sok-sok élményt és hangulatos estét vár tehetséges játékától. Sok jó szerepet és ezekhez hasonló forró sikert kívánunk Ferenczy Annának. Kj. ® A Sonntag című némét tilap egyik cikkében megíl^a, hogy veszedelmes irányzat terjed a nyugatnémet filmgyártásában. Olyan filmeket készítenek, amelyek hősökké emelik a nácikat. Ugyanakkor az antifasiszta mondanivalóju DEFA-filme- ket a bonni kormány neun engedi bemutatni. 9 Ulla Jacobsson a főszereplője a svéd-spanyol koprodukcióban készülő Az emberek ösz- szefogtak című filmnek, amelyet Arne Matsson, az Egy nyáron át táncolt című film rendezője forgat. © Moszkvában megnyílt az ötödik szélesvásznú filmszínház. Az ezer férőhelyes mozi vetítő- vászna tizennyolc méter széles és hét méter magas. • Az Anna Frank naplója című film külső felvételeit most forgatják Amsterdamban, ugyanott, ahol a Frank-család élt a hitleri fasiszta megszállás alatt. A filmet George Stewens rendezi. © Roberto Rosselini olasz filmrendező ellen az adóhivatal néhány nappal ezelőtt eljárást indított. A Rosselini-filmtársa- ság csődbe jutott és az adóhivatal adótartozás fejében lefoglalta Rosselini római lakását. • A Bulyba Taraszt-t filmesí- ti meg 1959-ben olasz-jugoszláv produkcióban a belgrádi „Avala film“.
