Új Ifjúság, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1958-07-22 / 30. szám
Királyhelmedől Homonnáig utóbuszon tettem meg ezt az utat az Ifjú Szívek magyar népművészeti együttessel. A perbenyíki kastély udvarán hozott össze a véletlen fiatal vándorainkkal, Homonnára készültek éppen. Nem kérettem magam, felszálltam én is közéjük. Tizenhárom óra harminc perckor indult az autóbusz. Zökkenők a betonúiig, aztán hajrá'. Suhant a jármű Nagykapos felé, mert arra rövidíthették meg a kiadós utat. Amerre csak elhaladunk a falvak közt, megnéznek bennünket és felfigyelnek a hangunkra. Énekelünk valamennyien, így riasztjuk a hőséget magunktól. És minden jó, minden rendben, a hidak zökkentenek ki néha a hangulatunkból. Mikor az Ung folyón megyünk is keresztül, az egyik szépen táncoló barátunk feljaj- dul, de nem azért, mintha 'a dereka fájna, hanem mert észreveszi az Ung mindkét partján für- dözöket. napozókat. Neki is jól jönne a víz. de hiába a sóvárgás, a kötelességtudat ennél is nagyobb, menni kell tovább. Délután ötre szerződtek Homonnára, minden perc drága. Nem győzöm nézni az együttes tagjait, rövidnadrágban, meg félig pucéran utaznak s nem látszanak bágyadtnak. Pedig minden lehet ez a portya, csak nem kirándulás. Hiszen naponta fellépnek valahol. Jártak már Bárt- fa-fürdön, Bésen, Deregnyőn, Zemplénben, Szomotoron és Ho- monnán, s mennek még Nagyka- posra, Nagytárkányba, Leleszre, Bodrog szerdahelyre, Nagyidéra, Tornára, Tornagörgőre, Szepsibe, Jászára, Királyhelmecre és Per- benyíkre. Napközben pihennek vagy gyakorolnak, délután vándorolnak és az éjfélnek ezen az oldalán ritkán térnek nyugovóra. Július 9-én indultak el Bratisla- vából, s azóta mellékes a fáradság, a nagy nyári hőség és az út fojtó pora, a közönség viharos tapsa és elismerése pótol mindent! j\/likor a < perbenyíki kastély ■‘-'l udvarán észrevettem őket, a félmeztelen sétálgató legények Déryné híres vándortársulatát juttatták eszembe, csak itt hiányzott a háttérből Thalia szekere, két autóbusz és egy ponyvás teherautó hűsölt a fák árnyékában. Viszont a röpítő lelkesedés jelen volt. A kastély termeiben zenészek hangszereltek nagy kedvvel, kint a napon meg énekesek kötötték össze bámulásukat a szükséges hangképzéssel. A park hűvösebb helyeire is jutott néhány az együttesből. Ezek könyvet, vagy folyóiratot lapozgattak, nem élhetnek itt sem betű nélkül. Aztán olyanok is kerülnek néhányon, akik szabadidejükben a vidékbe próbálnak beleszimatolni. Ág Tiboron, Takács Andráson kívül a legfiatalabb költőnemzedék tagjai: Tőzsér Árpád, Cselé- nyi Lászlói Gyüre Lajos és Simkó Tibor ilyenek. Ők abból indulnak ki, hogy mindig jó a célszerűt egybekapcsolni a hasznossal. No most már célszerű itt az ország legkeletibb csücskében a bemutatkozás, a gyűjtés pedig mindennek tetejében hasznos. Perbe- nyíktől például csak egy jó ugrásra van Kisgéres. Nagyon régi, nagyon eredeti magyar falu. Szójátékukat, sajátos kifejezés- módjukat napokig szívesen hallgatná az ember. Ilyen faluban a magnetofon-szalag soha nem megy kárba. Helyi szokásokban rendkívül gazdag ez a község. A pünkösdi párostánctól a legénybíróválasztásig és leány rablásig sok más egyéb is található Kisgéresen!... Hatvankilométeres sebességgel közeledünk Homonna felé. Előre kell tekintenünk, a kanyargó úttestre, meg a kétoldalt elsuhanó vidékre, a büszkén ágaskodó hegyekre és a festőién szép szoros völgyekre, a hegyek tövében megbúvó falvakra, az ünneplőbe öltözött sétáló, integető falusiakra — bocsássák meg, ha eddig is visszakanyarodtam az Ifjú Szívek állomáshelyére. Azért tettem ezt, mert érzékeltetni akartam fáradságukban a fáradhatatlanságot, szimatolózásukban a hivatástudatot. Mert miért lenne ez a nagyszerűen fejlődő együttes, ha nem azért, hogy tudással felvértezve jókedvűen vándoroljon Szlovákiában, s keresse és szolgálja népeink barátságát a tánc és zene nyelvén! A bratislavai bemutató vizsga volt csupán ehhez a nagy nyári vidéki portyához, s hogy itt a fővárosban is szépen megálltak helyüket, kinti fellépésük sikert sikerre halmoz... Falvak és városok várják szeretettel az Ifjú Szívek magyar népművészeti együttest, s ahol járnak, ahol csak fellépnek, mindenütt örömet szereznek sok tízezer nézőnek, s méltányolást a Cehszlovák Ifjúsági Szövetségnek. A két nagytestű autóbusz begördül Homonnára. Kerítések és házfalak hirdetik a fellépést ebben a szlovák városban. Jó bornak nem kell cégér, az amfiteátrumban már elfoglalták az első padsorokat, kezdésig másfélezerre rúg az érdeklődök száma. Kezdődik a műsor, aztán a népviseletbe bújt fiatalok helyet cserélnek a színpadon. Jönnek a mart ősi pillikézők, a zoborvi- déki farsangolók, a szilicei pásztorok és a szálkái lakodalmasok. Tánccsoport és énekkar felelget egymásnak két órán át. És a szlovákok szívből jövő derűvel és forró tapssal jutalmazzák a fiatalokat. Mert a művészethez nem kell szótár, szem kell hozzá és szív, ezzel pedig rendelkeznek a homonnaiak. Tfgészen besötétedik, mire befejezik vendégszereplésüket. Ismét egy szép siker és egy kedves állomás mögöttük. Beszállnak az autóbuszba és álmosan suhannak visszafelé. Ma sem lesz semmi az éjfél előtti lefekvésből. Homonna messze van Királyhelmectől. Éjfélig már nem érnek célba és korán megvirrad. De csak ennyi baj legyen. A hajnal fényével újra születik az ember. A reggeli napfény újabb csábító kérdést sziporkáz- tat bennük: milyen lesz következő állomásuk közönsége. Talán egy kis falucska következik itt a Bodrogközben, talán kettő, a kis színpadok az együttes megfelezését kívánják. Van mi újonnan felfrissítse őket! Ütőn az Ifjú Szívek magyar népművészeti együttes. Királyhelmectől Homonnáig én is velük tartottam. MACS JÓZSEF Nagy sikerrel vetítik Bratislava filmszínházaiban a Torero című mexikói filmet. Képünkön a film egyik szép jelenete látható. TÍZ ÉVES k z egyszerű emberek nem szoktak hangos dímon-dánommal ünnepelni. A Munkaérdemrenddel kitüntetett Állami Faluszínháznak jubileumi éve van s ezt onnan tudom, hogy számon tartom 1948. május elsejét. Ekkor indult neki a rögös úttalan útnak — mint Dérynéék valaha — néhány lelkes idős és fiatal ember. Nem azért, hogy szereplésükkel pénzt keressenek, nem is azért, hogy ünnepeltessék magukat a tanyák és falvak népével, hanem hogy ajándékot vigyenek nekik. Évszázadok leghiányol- tabb kincsét, a sötétség ezerfényü Napját — a műveltséget! Húsz éve sincs, amikor egy zempléni kis falu egyik paraszt nénikéjét vendégül láttam és moziba vittem. A filmhíradó egyik jelenete a nézőtér irányába vágtató vad elefánt-csordát mutatott be. Az asszony kétségbeesetten felsikoltott, s majdnem rosszul lett az ijedelemtől. Ma e falu idősebbjei kultúrházuk építésén fáradoznak, s fiataljai Moliéret játszanak. Ennek a csodatevésnek voltak részesei a most jubiláló Faluszínház művészei. Dérynéék ekhós szekereken járták a falvakat, a Faluszínház fáklyahordozói, autóbuszokon már. De vajon csökkentetheti-e ez a kényelmi különbség az összehasonlítás helytállóságát, leértékelheti-e a mai falujárók hősiességét? Nem és ezerszer nem! Csak az', tudhatná élethűen ecsetelni e tíz év viszontagságait, aki közöttük él, saját maga is átszenvedte azokat az órákat és perceket, amelyekben ezeknek a művészeknek részük volt. Ó, hányszor kellett téli időkben fűtetlen hodályokban, s nyáron fülledt szobákban játszaníok, mosolyogniok! És hányszor, de hányszor kellett végigkönnyezniök a maradi közönyt, az újtól idegenkedő rosszindulatot! Igeni Sok fáradság, rengeteg csalódás, sok-sok áldozatos munka kísérte végig a Faluszínház szlovák csoportjait és fiatalabb testvérük, a Magyar Művészi Együttes eddigi éveit, — s vajon megérte-e? Megérte-e az a 10 835 előadás, amelyet több mint 4698 község és tanya egyszerű emberei előtt lejátszottak? Megértei Megértei — ezt bizonyítja e falvak lakosságának ízlése, művelődése és igényessége. Ezt igazolják a mostani jubileumi év kedves megnyilvánulásai is. Az egyszerű emberek nem szoktak hangos dínom-dánommal ünnepelni, vannak azonban dolgok, melyek minden hangos szónál ünnepélyesebbé teszik az ünnep perceit. Száz és száz levél érkezik ezekben a hetekben a Faluszínház művészeinek Stúr-utcai székházába, — száz és száz levél teszi nagyon-nagyon boldoggá a népi művelődés e szerény fáklyavi- vőit. Lapunk olvasói nevében hadd köszöntsük mi is az Állami Falu- színház immár tíz éve munkálkodó kedves dolgozóit. NEUMANN JÁNOS Művészi fényképkiállitás 1958. JÚLIUS 15-ÉN a bratislavai Művelődés Házában megnyitották az első országos művészi fényképkiállítást. A kiállításon neves amatőrök és professzionisták szerepelnek legszebb művészi alkotásaikkal. Miroslav Vojtek: Portré Anton Smotlák: Cigánybálon Tibor Moravek: Emberek — színek MÉLTÓ LESZ-E? 1956 OKTÓBERÉBEN egy cikk jelent meg Veres János tollából: „Ragyogjon tündöklőében a szellem napvilága“. A cikkíró a Csemadok rimaszombati helyi szervezetének életével és munkásságával foglalkozott, s valóságos dicshimnuszokat zengett a színjátszókról és a tánccsoport tagjairól. Ezt a dicséretet akkor kiérdemelték a rimaszombatiak. De Veres elvtárs megjelent cikke óta bizony a „szellem napvilága“ nemhogy tündöklőében ragyogna, hanem sajnos halványul Rimaszombatban. A helyi csoport az utóbbi időben a nézet- eltérések és személyeskedések fészke, s ez érezteti hatását a kultúrmunkán is. A múltban oly sok sikert elért tánccsoportot csak nagy nehézségek árán sikerült újjászervezni s biztosítani fellépésüket az idei zselízi országos szemlén. A színjátszócso- port amely a közelmúltban oly nagy sikerrel mutatta be a Párizsi vendég és az Olympia című vígjátékot, tavasszal hozzáfogott Eoviesek Béla: Húsz év után című háromfelvonásos színművének betanulásához. De a nézeteltérések és személyeskedések megnehezítették a szereposztást. LOVICSEK BÉLA: Húsz év után című darabja a mának beszél, a ma emberéhez szól. A színjátszóknak tehát mindent meg kell tenniük, hogy a lehető legtökéletesebben vigyék színre a darabot. A vezetőség találja meg a módot a félreértések elsimítására, s tegyen meg mindent hogy a helyi csoport színjátszói ismét méllúak legyenek jó nevükhöz, hogy Tompa Mihály, Blaha Lujza és Ferenczy István szülővárosában újból tündöklőén ragyogjon a szellem napvilága. DROBKA GÉZA, GYURCSŐ ISTVÁN: A garamvölgy dicsérete Te vagy a garampart és a rét, rajtad virágzik a margarét, belőled nyílnak a láncfüvek, s ha este van, ott rakunk tüzet: mert te vagy szikra és a láng, Jóízű szél, ebédhez pisztráng, s bokraid közt áldott pihenés. Te vagy a rész, te vagy az egész. Zólyomnál, ha betér a vonat s Léváig kísérő dombokat látsz e folyó mindkét oldalán: Te vagy az ékes garami táj. Tükör gyanánt benned él, ami össze tudna minket tartani. Távolodó vonaton Szene táján jártam s úgy érezte: Iám tőled csak egyre távolabb, egyre messzebb zörög, végtelen csörömpöléssel a vad vonat. Ki bánná, ha nem engem vinne, ha ülnék a töltés oldalán, vagy gyaloglépéssel keresve, kutatnák utánad ostobán. Fut a vonat. Szomorú vagyok. Hosszú választójel a vasút, utánam nyúlnak a tegnapok: de íme, elrejt egy alagút. Elrejt, hogy pár rövid perc után, fussak a hegy másik oldalán. Egyre közelebb Eső után a krumpliföldek fehér fátyollal integetnek, köszöntnek engem, az érkezőt, Galánta után, itt Szene előtt. Vonatom a sínre ráhajol, a váltókon csattog, zakatol, figyelmeztet minden döccenés: „harminc kilométer az egész!“ Harminc kilométer, s egyre fogy. Jön a vonat, könnyedén robog, és vele én, aki úgy hozom magamat, hogy nincs is már gondom. Ha volt is gond velem, annyi volt, hogy nem is emlékszem mennyi volt. Délutáni áhitat Forr a nyár, a szív sisteregve lángol: húszezer ember térdel a habokon. Oltár a Duna. Fűzfák árnyékából nézve, e tenger nép talán mind rokon. Hullámzik a víz: a parton a tömeg áhítattal bontja, veti a ruhát —, — van olyan, ki éppen gombot öltöget, vagy szétpakolja uzsonnás kosarát. Zarándok nép, lám, a főváros népe, a szent hely Ligetfalun a dunapart, s a víz, a nap, e kettős ékessége a nyárnak, feloldozza a bűnt, a bajt. — Forr a nyár, a szív sisteregve lángol, s a Duna hűs nyugalmat oszt magából.
