Új Ifjúság, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1958-02-04 / 6. szám
Ot éve kezdtük,,, (öt éves a komáromi Magyar Területi Színház) A KOMAROMI Magyar Területi Színház 1958 január 51-én ünnepli fennállásának és működésének ötödik évfordulóját. Ezen a napon, öt évvel ezelőtt gördült fel először a függöny színházunkban és a bölcs nemzetiségi politika eredményeként, dolgozó népünk áldozatos munkájának és kormányunk helyes kultúrpolitikájának eredményeképpen a komáromi Magyar Területi Színház színpadán megszólalt a színész magyarul. Nem volt véletlen, hogy színházunk elsőnek Urbán Ernő Kossuth- díjas magyar író „Tűzkeresztség" című, a falu szocializálását és problémáit tárgyaló színművét mutatta be. A „Tűzkeresztség“ szónak az adott mélyebb értelmet, hogy vajon ez a nagyobbrészt műkedvelőkből álló, fiatal, művészi tapasztalatokban szegény együttes meg tudja-e oldani a reá bízott feladatot. A bemutató sikere, a sajtó egyhangú elismerése, a kritikák azt bizonyították akkor, hogy a társulat valóban átesett a „tűzkeresztségen“, megnyerte első nagy csatáját a közönségért, a művészetért és a jövőért vívott harcában. Szövetkezeti tárgyú, mezőgazdasági kérdést boncoló színművet azért választottunk akkor, mert tudatában voltunk annak, hogy színházunk a mezőgazdasági vidék színháza, hogy előadásait a magyarlakta Délvidék városaiban és falvaiban tartja majd és így elsősorban a falu problémáit viszi színpadra, a falut segíti előrehaladásában. A Tűzkeresztség után még több falusi tárgyú darabot is bemutattunk: a „Csikóst“, a „Pünkösdi királyságot“, a ,.Póruljárt sógorokat“ és a „Ketten a veremben“ című Stehlik komédiát. De elvittük a városokba és a falvakba a klasszikus drámairodalom egy-egy remek alkotását is (Gogol: Leánynézőjét, Csiky Gergely „Ingyenélők“-jét, Beaumarchais Szevillai borbélyát, Zápolszká Fipom űriházát). Első nagy átütő siketünk Bródy Sándor Tanítónőjének előadása volt. Ha visszagondolunk a többi szép bemutatóra, Jókai Aranyemberének, Capek Anyájának, Heltai Jenő Néma leventéjének bemutatóira és sikeres előadásaira, azt is meg kell állapítanunk, hogy müsorpolitUtánk helyes volt, műsorunk minden tekintetben változatos volt. Színpadra vittük egyidejű színműírásunk jeles alkotásait is, mint az Orosz kérdést, a Hídépítőket, a Nem magányügy c. szovjet komédiát és a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 40. évfordulója alkalmából a Viharos alkonyatot. Az öt esztendő alatt arról sem feledkezett meg színházunk, hogy legkisebb polgártársainknak, a gyermekeknek nyújtson valamit. „A lusta méhecske“, „A harmadik fiú“ és a nemrég bemutatott „Csodálatos erszény“, mind azt a célt szolgálta, hogy az embereket már gyermekkorukban a színház szeretetére, a kultúra igénylésére neveljük és nem utolsó AZ ELMÚLT ÖT esztendő alatt 29 bemutatót tartottunk. Előadásainkat közel 400.000 tiéző látogatta és ebben a színi-évadban, 1957 december 2-án megtartottuk ezredUt előadásunkat is. Ezek rideg statisztikai adatok, de sokat mondanak és bizonyítékai színházunk életképességének, annak, hogy küldetésének megfelel és meg akar felelni. A jubileum, az öt év, arra kötelez bennünket, hogy ezeket az eredményeket továbbra is megtartsuk, sőt, túl is szárnyaljuk. Tervteljesítésben ma Szlovákia egyik legjobb színháza vagyunk és a művészi feladatok teljesítésében sincsen szégyelni valónk. Tudjuk jól, hogy színházunk a dolgozó nép pénzéből gazdálkodik. Igyekszünk hát úgy gazdálkodni, hogy mind az elért eredmények, mind a többi feladatok teljesítése arányban legyen népünk áldozatkészségének megnyilvánulásával. A dolgozó népünk szolgálatában eltöltött öt esztendő alatt mindig erre gondoltunk. Az elmúlt öt esztendő alatt színházunk nagyon sokat fejlődött. Tudásban, szakmai tapasztalatokban gyarapodott és ma Szlovákia egyik legjobb vidéki színházának számítunk. Bizonyítják ezt a Színházi Aratáson elért sikereink és népszerűségünk városokban, falvakban egyaránt. De bizonyítja ezt a szakma elismerése is. A. M. Brousil, az európai hírű cseh színháztudós és főiskolai rektor egyszerűen nem akarta elhinni, hogy ez a társulat nagyobbrészt műkedvelőkből áll, mikor Kassán előadásunkat megtekintette. és elismeréssel nyilatkozott játékunkról. Nagy segítségünkre volt az öt év alatt a testvéri szlovák színjátszás, amelynek képviseletében Muníc István és Gregor Martin rendezők segítségével tettük meg az első „tétova lépéseket“ a hivatásos színjátszás deszkáin. Sokat tanultunk tőlük és jobban megismertük és megszerettük az egyetemes szlovákiai színjátszást és annak kultúrkincseit is. A Csehszlovák Külföldi Kultúr- kapcsolatok Intézetének gondoskodása volt ezután fejlődésünk nagy elősegítöje. Az elmúlt két színiévad folyamán többször vendégrendezett nálunk Lend- vay Ferenc, a pécsi Nemzeti Színház főrendezője, a fenti intézet vendégeként. Nemcsak rendezőt, de kiváló színházpedagógust is kaptunk* személyében és a Tanítónö-től kezdve a mai fapig. Lendvay elvtárs segítségével újabb fokokat sikerült megmásznunk a fejlődés meredek, de dicsőséges létráján. TÁRSULATUNK 1952 oktöbe- rében egy kis üzlethelyiségben, ideiglenes irodában tartotta első ülését. Fellegi István igazgatónk akkor azt mondta: „azért jöttünk, hogy színházat csináljunk“. Tizennyolcán voltunk akkor és egy akarattal hittük, tudtuk, hogy igenis, fogunk színházat, jó színházat csinálni. Ma 60 dolgozónk van és odáig jutottunk, hogy jubileumi előadásunkon bemutathatjuk Schiller örökszép és szívet-lelket gyönyörködtető romantikus játékát: az „Ármány és szerelem“ című tüftgédiát. Ez az öt esztendő kötelez bennünket. Kötelez arra, hogy babérjainkkon egy percig se pihenjünk, hanem tovább, egyre tovább fejlesztve képességeinket, művészi színvonalunkat, emeljük a magyar dolgozók kul- túrszinvonalát és szolgáljuk a szlovákiai egyetemes színjátszás ügyét. ÖT ÉVE kezdtük el! Érdemes volt! SIPOSS JENŐ, a komáromi Magyar Területi Színház tagja. Dr. ORBÁN GÁBOR Január 28-án, hetvenöt éves korában, Bratislavában elhúnyt dr. Orbán Gábor, főiskolai tanár. Dr. Orbán Gábor tavaly töltötte be félszázados tanítói és pedagógiai működését. A felszaba dulás óta a Komensky Egyetem és a Pedagógiai Főiskola megbízott előadója, de emellett számos tudományos művet írt. Emlékét kegyelettel őrzik mindazok, aküc életében közvetlen kapcsolatba kerültek vele. Országh Márta és Gáfforné Ma- Gregor Martin a Nemzeti Szín- gyár Ilona az ünnepi est legnép- ház tagja, a Kiváló munkáért szerűbb kettőse. Országh Márta kitüntetés tulajdonosa Ady En- hegedűművésznő Bartók román dre és József Attila verseiből táncát és Kodály Adaggióját szavai. adja elő zongorakisérettel. Az Ifjú Szívek énekkara Kodály és Bartók müveivel egyszerre megnyerte a közönség tetszését. Az Ifjú Szívek népi zenekara Németh László vezetésével szintén sikert aratott. január 27-én az esti ■ # órákban nagyszámú közönség ünnepelte a magyar nemzet nagy fiait; Ady Endrét, József Attilát, Bartók Bélát és Kodály íoltánt. A Hviezdoslav Színház nézőtere zsúfolásig megtelt és nagy figyelemmel hallgatták meg a Szlovák írószövetség részéröl Ponican elvtárs megnyitóját és Egri Viktor államdíjas író ünnepi beszédét. Ponican is. Egri Viktor is a lényegeset, a legfontosabbat emelték ki a négy ünnepelt életművéből, hogy mindannyian újat hoztak azzal, hogy a nép felé fordultak. Forradalmasítottak zenében és irodalomban. Azután a bratislavai Hviezdoslav Színház színpadán a Hemzeti Színház Kiváló művészei szavaltak Ady és József Attila verseket és a CSISZ KB mellett működő magyar népművészeti együttes, az Ifjú Szí- vejc felkészülten és szép művészi kidolgozásban tolmácsolta Bartók Béla és Kodály Zoltán legnépszerűbb müveit. Az ünnepi est meglepetése volt az Ifjú Szivek népi zenekarának bemutatkozása. A fiatal zenészek jól felkészülten és finom művészi érzékkel tolmácsolták Bartók és Kodály örökké élő munkáit. A szavcdatok. a kórusszámok mind-mind hozzájárultak az ünnepi est légkörének megteremtéséhez. Január 27-e fontos dátum irodalom- és zenebarátok körében. A Nemzeti Színház színészei és az Ifjú Szívek Adyt, József Attilát, Bartókot és Kodályt belopták azoknak a szivébe is, akii eddig közömbösek voltak költi szét és zene iránt. DOBOS KLÁRA: Télen is él a szerelem Az égen szürke felhők úsznak, A földön fehér hő pihen. A halál rabja lett az élet, A bánat rabja lett szivem. A kertben jégvirágok nyílnak, A szellő ^nem hoz illatot. Rózsás nyaram, tündérvilágom. Talán örökre itthagyott. A tél büszkén, fehéren csillog. Mint a márvány, érzéktelen. De a szív nem tud nemérezni. Hisz felejteni képtelen. Minden jeges, csak szivem forró. Rajta mély seb ég. eleven, A halott jégvirágok között Télen is él a szerelem. Időnként új fiatal tehetségeket mutatunk be olvasóinknak. Ez alkalommal Dobos Klárának, a tornaijai 11 éves iskola tanulójának versét közöljük lapunkban. A ligeti oldalon elmélázva sétált egy fiatalem- bér. Vékony, kissé hajlott alakját időközönként eltakarták a hatalmas fatörzsek, amelyek hűségesen követték a part szegélyét. A fiatalember szürke felöltőt viselt. Arca nem volt szép, de férfiasait hatott. Homloka volt a legfeltűnőbb; tenyérnyi széles, sima és fehér, mint a lányoké. A sétálgató egyszerre megállt. Rágyújtott. Hosszú, nikotínos ujjal idegesen rángatóztak, ahogy a szájához emelte kezét. Körülpillantott és nekitámaszkodott az egyik széles fatörzsnek. Tekintete végig siklott a tájon. A fák közt kanyargó keskeny úton gyerekek futottak tova. Sikkantásaikkal betörték a csend ablakát. A fiatalember felrezzent tűnődéséből. Türelmetlenül pillantott órájára. — Fél öt — mormolta gépiesen, s bosszúság felhözött át a homlokán. Nyugtalanság kezdte kínozni. Egyre határozottabban érezte, hogy Évával valami történt. Érdekes. Két hónap óta majd minden nap találkoztak, de még sohasem kellett rá várnia. Csodálta ezt a ritmikus pontosságot. Szóvá is tette Éva előtt, de ő csak kacagott, és tréfás könnyedséggel felelte: „Órás volt édesapám. Tőle örököltem a pontosságot.7 De most már fél órája késik. Csak nem történt baja — térdepelt szívére az aggodalom. Kapkodó mozdulatokkal újabb cigarettára gyújtott. Ez kissé megnyugtatta. Megint sétálni kezdett. Eelrémlett előtte Éva arca. Nagy, szürke szeme, amelynek mongolos vágása egzotikussá formálta egész arcát. Telt ajka, kerekded álla, nyílt, kissé csapott homloka. Milyen jó morzsolgatni iényes haját, amely harmonikus keretbe foglalja a rózsaszín almaarcot. Világosan látta a kis szemölcsöt is álla hajlatában. Másnak tálán fel sem tűnik, de neki olyan kedves ez is. Alakja kissé telt, de csak annyira, amennyire az idomok még megőrzik kecses formájukat. így egészben véve csinos teremtés. Mégsem ez kapta meg öt, hanem az a titokzatos áram, amely lényéből sugárzott. Tulajdonképpen ma sem tudja néven nevezni a gyereket, csak általánosít, és egyszerűen fluidumnak mondja azt a vonzó valamit. Ej, szamár vagyok — gondolta. Egyszerűen beleszerettem. Ü gy érezte Éva az első komoly nő életében. Mert egészen más, mint a főiskolás lányok, akikhez nem tudott vonzódni. Tálán, mert olyan fiúsán viselkedtek. Féléjszakákat áttraccsolnák, isznak, dohányoznak és okoskodóan fölényesek. Az ó falusi lelke nem tud megbarátkozni azzal a nagy zajjal, amit maguk körül vernek. Éva egészen az ellentétük. Nem torkolja le, ha ábrándjairól beszél. Tekintetéből biztatás süt feléje és forró vallomásokra indítja. A hosszú ligeti sétákat átforrósítják ezek a beszélgetések, s utánuk jóleső zsibbadás bizsereg végig testén. Tulajdonképpen helyettesíti a szívbéli barátot is. Megérti reményeit, aggódásait, és érzékenyen rezonál rájuk. Okos, de nem okoskodó. Gyakorlati amennyire szükséges, és mindig a szívével mérlegel. Valahogy már nem tudja életét elképzelni nélküle. Pedig néhány héttel előtte azt sem tudta, hogy a világon van. Istenem, milyen furcsa az élet, s milyen nagy szerepet játszik benne a véletlen. Talán zavartalan lenne boldogsága, ha az utóbbi időben nem kínoznák furcsa sejtelmek. Éva? Igen. Olyan elgondolkozó az utóbbi napokban. Mintha gyötörné valami, amiről nem mer, vagy nem akar beszélni. Az is lehet, hogi kimerültek az idegei. Sokat magolt, készült a szigorlatra. De miért késik akkor, Éva? Idegesen összerán- dult, és a dunáhtd felé vette útját. , A parton bóbiskáló fák közt megszorult már az árnyék. A szürkület egyre jobban behálózta a tájat. Csak az égbolt meg a Duna lobogott óriási máglyaként. híd sarkától lefutó lépcsőn sportkosztümös, siető nő tűnt fel. Egyenesen a fiú felé tartott. — Bocsáss meg, Géza, de ... A fiú összerezzent a fakó hang hallatára és kutatva nézte a lány arcát. Szótlanul indultak a parton felfelé. A leány érezte, hogy elérkezett a pillanat. Beszélnie kell. Visszafojtott idegesség és csendes, lágy melankólia keveredett hangjában, ahogy megszólalt. — Emlékezel arra a báli éjszakára? — Emlékezem — mormolta a fiú és felfénylett a tekintete. A lány cipője orrát nézte, s hangja tompán csengett. — Nagyon szenvedtem azon az estén. Ügy éreztem gyógyíthatatlan seb vagyok. Mama erőszakkal hurcolt a bálba, hogy elfelejtsem át. Szomorú voltam és elrítam magamat. Egyszerre csak odajöttél hozzám vidáman, mámorosán. S megkérdezted, miért sírok. Nem feleltem. De te megsejtetted, mi bánt, és félszeg kedvességgel vígasztaltól. Azt mondtad, hogy szép könyörgő szemem van. Táncolni vittél, bemutatkoztál a mamának, és aztán egész éjjel együtt voltunk. Sokat ittam akkor, és összezavarodott bennem minden. Mintha nem is én lettem volna, csak énemnek furcsa mása. Hajnal felé már dúdoltam. Felejteni akartam. Hazakísértél. Útközben megvallottad, hogy szeretsz. Megcsókoltál, s én elfogadtam. Harmadnap újra találkoztunk, s te azt mondtad, már nem tudnál élni nélkülem. Ezután majd-minden este sétálgattunk. A fiú kérdően nézett rá, s a másik akadozva folytatta. — Ö nem jött szóba többé közöttünk, de valahogy ott élt a gondolatainkban. Te nem kérdeztél, és én szégyellem beszélni róla. De közben valami történt... Géza, bocsáss meg.' A fiú csodálkozó arccal makogott néhány szót. — Hogyan? Mi... mit beszélsz? A leány mélyet lélegzett. — Nekem gyerekem lesz ... Tőle ... Én nem tudtam... A másik oldalról áthallatszott a vfílamos csilingelőse, s a fiú úgy érezte, leikébe hasít ez a hang. Gépiesen nyúlt a zsebébe, s reszkető kézzel gyújtott rá. — Nem bírtam egyedül elviselni szégyenemet — folytatta a lány. — Az elmúlt héten bevallottam a mamának. Szörnyű volt. A Dunába akart ugrani. Amikor kissé megnyugodott, elhatározta, elmegy hozzájuk ... Tegnapelőtt volt náluk. Beszélt a szüleivel, és vele is. Megígérte, hogy felkeres ... hogy visszatér hozzám, mert... mert. egcsuklott a hangja. délután eljött, és bevallotta, hogy csak engem szeret. Hogy mindig is szeretett. Az a másik csak fellobbanás volt. Szalmaláng. ö már régen vissza akart térni hozzám, de szégyellt e magát. Kereste a módot... És ... most megígérte, feleségül vesz ... A fiú lelkében zokogott a szégyen és a kétség- beesés. Úgy érezte megcsalták, kijátszották. Felvillant benne a gondolat, hogy megragadja ezt a nőt, és arcul veri, megtapossa, mint... mint egy utolsó lotyói. De elmúlt a pillanat, és aztán már csak hideg borzongást érzett. A lány sejtette mi megy végbe a másik lelkében. Kétségbeesetten könyörgött. — Tudom, hogy megvetsz. De mit tehetnék? Mondd, mit tehetnék? ... Te nagyon jó voltál hozzám, és azt hittem, hogy szeretlek... de most... de ahogy ö újra eljött... És, és... apa kell a gyermekemnek. Elhallgatott és bűnbánóan tördelte kezét. A fiátalemberbál érdesen szakadt fel a szó. — Menj! Menjen! Isten vele! Nagy könnyek gurultak végig a lány arcán. Hangjában fájdalom rezgett. — Ne! Ne váljunk el így. Ilyen idegenül. Megragadta a fiú karját. — Csókolj meg, Géza! A másik elfordult. — Menjen, menjen! És a lány megindult lassan meg-rnegállva, mint aki nagyon beteg. Alakját eltakarták a fák, felitta a homály. A fiú útánabámult és érezte, hogy most már örökké fájni fog lelkében a megárvult szerelem. Halálig hordja szívében a tüskét, s tálán soha többé nem lesz boldog. C zeniéből megeredt a könny és rázta, rázta vállát a nehéz férfisírás. Mikor nagy sokára ez is elapadt benne, nehéz, botorkáló léptekkel elindult S is a város felé,