Új Ifjúság, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1958-02-04 / 6. szám

Ot éve kezdtük,,, (öt éves a komáromi Magyar Területi Színház) A KOMAROMI Magyar Terü­leti Színház 1958 január 51-én ünnepli fennállásának és műkö­désének ötödik évfordulóját. Ezen a napon, öt évvel ezelőtt gördült fel először a függöny színházunkban és a bölcs nem­zetiségi politika eredményeként, dolgozó népünk áldozatos mun­kájának és kormányunk helyes kultúrpolitikájának eredménye­képpen a komáromi Magyar Te­rületi Színház színpadán meg­szólalt a színész magyarul. Nem volt véletlen, hogy színházunk elsőnek Urbán Ernő Kossuth- díjas magyar író „Tűzkereszt­ség" című, a falu szocializálását és problémáit tárgyaló színmű­vét mutatta be. A „Tűzkereszt­ség“ szónak az adott mélyebb értelmet, hogy vajon ez a na­gyobbrészt műkedvelőkből álló, fiatal, művészi tapasztalatokban szegény együttes meg tudja-e oldani a reá bízott feladatot. A bemutató sikere, a sajtó egy­hangú elismerése, a kritikák azt bizonyították akkor, hogy a tár­sulat valóban átesett a „tűzke­resztségen“, megnyerte első nagy csatáját a közönségért, a művészetért és a jövőért ví­vott harcában. Szövetkezeti tár­gyú, mezőgazdasági kérdést boncoló színművet azért válasz­tottunk akkor, mert tudatában voltunk annak, hogy színházunk a mezőgazdasági vidék színháza, hogy előadásait a magyarlakta Délvidék városaiban és falvaiban tartja majd és így elsősorban a falu problémáit viszi színpadra, a falut segíti előrehaladásában. A Tűzkeresztség után még több falusi tárgyú darabot is bemutattunk: a „Csikóst“, a „Pünkösdi királyságot“, a ,.Pó­ruljárt sógorokat“ és a „Ketten a veremben“ című Stehlik ko­médiát. De elvittük a városokba és a falvakba a klasszikus drá­mairodalom egy-egy remek al­kotását is (Gogol: Leánynézőjét, Csiky Gergely „Ingyenélők“-jét, Beaumarchais Szevillai borbé­lyát, Zápolszká Fipom űriházát). Első nagy átütő siketünk Bródy Sándor Tanítónőjének előadása volt. Ha visszagondolunk a többi szép bemutatóra, Jókai Arany­emberének, Capek Anyájának, Heltai Jenő Néma leventéjének bemutatóira és sikeres előadá­saira, azt is meg kell állapíta­nunk, hogy müsorpolitUtánk he­lyes volt, műsorunk minden te­kintetben változatos volt. Szín­padra vittük egyidejű színmű­írásunk jeles alkotásait is, mint az Orosz kérdést, a Hídépítőket, a Nem magányügy c. szovjet komédiát és a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 40. év­fordulója alkalmából a Viharos alkonyatot. Az öt esztendő alatt arról sem feledkezett meg szín­házunk, hogy legkisebb polgár­társainknak, a gyermekeknek nyújtson valamit. „A lusta mé­hecske“, „A harmadik fiú“ és a nemrég bemutatott „Csodála­tos erszény“, mind azt a célt szolgálta, hogy az embereket már gyermekkorukban a színház szeretetére, a kultúra igénylé­sére neveljük és nem utolsó AZ ELMÚLT ÖT esztendő alatt 29 bemutatót tartottunk. Elő­adásainkat közel 400.000 tiéző látogatta és ebben a színi-évad­ban, 1957 december 2-án meg­tartottuk ezredUt előadásunkat is. Ezek rideg statisztikai ada­tok, de sokat mondanak és bizonyítékai színházunk életké­pességének, annak, hogy külde­tésének megfelel és meg akar felelni. A jubileum, az öt év, arra kötelez bennünket, hogy ezeket az eredményeket tovább­ra is megtartsuk, sőt, túl is szárnyaljuk. Tervteljesítésben ma Szlovákia egyik legjobb szín­háza vagyunk és a művészi feladatok teljesítésében sincsen szégyelni valónk. Tudjuk jól, hogy színházunk a dolgozó nép pénzéből gazdálkodik. Igyek­szünk hát úgy gazdálkodni, hogy mind az elért eredmények, mind a többi feladatok teljesí­tése arányban legyen népünk áldozatkészségének megnyilvá­nulásával. A dolgozó népünk szolgálatában eltöltött öt esz­tendő alatt mindig erre gondol­tunk. Az elmúlt öt esztendő alatt színházunk nagyon sokat fejlődött. Tudásban, szakmai tapasztalatokban gyarapodott és ma Szlovákia egyik legjobb vi­déki színházának számítunk. Bizonyítják ezt a Színházi Ara­táson elért sikereink és népsze­rűségünk városokban, falvakban egyaránt. De bizonyítja ezt a szakma elismerése is. A. M. Brousil, az európai hírű cseh színháztudós és főiskolai rektor egyszerűen nem akarta elhinni, hogy ez a társulat nagyobbrészt műkedvelőkből áll, mikor Kas­sán előadásunkat megtekintette. és elismeréssel nyilatkozott já­tékunkról. Nagy segítségünkre volt az öt év alatt a testvéri szlovák színjátszás, amelynek képviseletében Muníc István és Gregor Martin rendezők segít­ségével tettük meg az első „tétova lépéseket“ a hivatásos színjátszás deszkáin. Sokat ta­nultunk tőlük és jobban megis­mertük és megszerettük az egyetemes szlovákiai színját­szást és annak kultúrkincseit is. A Csehszlovák Külföldi Kultúr- kapcsolatok Intézetének gon­doskodása volt ezután fejlődé­sünk nagy elősegítöje. Az elmúlt két színiévad folyamán többször vendégrendezett nálunk Lend- vay Ferenc, a pécsi Nemzeti Színház főrendezője, a fenti in­tézet vendégeként. Nemcsak rendezőt, de kiváló színházpeda­gógust is kaptunk* személyében és a Tanítónö-től kezdve a mai fapig. Lendvay elvtárs segítsé­gével újabb fokokat sikerült megmásznunk a fejlődés mere­dek, de dicsőséges létráján. TÁRSULATUNK 1952 oktöbe- rében egy kis üzlethelyiségben, ideiglenes irodában tartotta első ülését. Fellegi István igazgatónk akkor azt mondta: „azért jöt­tünk, hogy színházat csinál­junk“. Tizennyolcán voltunk ak­kor és egy akarattal hittük, tudtuk, hogy igenis, fogunk színházat, jó színházat csinálni. Ma 60 dolgozónk van és odáig jutottunk, hogy jubileumi elő­adásunkon bemutathatjuk Schil­ler örökszép és szívet-lelket gyönyörködtető romantikus já­tékát: az „Ármány és szerelem“ című tüftgédiát. Ez az öt esztendő kötelez bennünket. Kötelez arra, hogy babérjainkkon egy percig se pi­henjünk, hanem tovább, egyre tovább fejlesztve képességein­ket, művészi színvonalunkat, emeljük a magyar dolgozók kul- túrszinvonalát és szolgáljuk a szlovákiai egyetemes színját­szás ügyét. ÖT ÉVE kezdtük el! Érdemes volt! SIPOSS JENŐ, a komáromi Magyar Területi Színház tagja. Dr. ORBÁN GÁBOR Január 28-án, hetvenöt éves korában, Bratislavában elhúnyt dr. Orbán Gábor, főiskolai tanár. Dr. Orbán Gábor tavaly töltötte be félszázados tanítói és pe­dagógiai működését. A felszaba dulás óta a Komensky Egyetem és a Pedagógiai Főiskola megbízott előadója, de emellett szá­mos tudományos művet írt. Emlékét kegyelettel őrzik mindazok, aküc életében közvetlen kapcsolatba kerültek vele. Országh Márta és Gáfforné Ma- Gregor Martin a Nemzeti Szín- gyár Ilona az ünnepi est legnép- ház tagja, a Kiváló munkáért szerűbb kettőse. Országh Márta kitüntetés tulajdonosa Ady En- hegedűművésznő Bartók román dre és József Attila verseiből táncát és Kodály Adaggióját szavai. adja elő zongorakisérettel. Az Ifjú Szívek énekkara Kodály és Bartók müveivel egyszerre megnyerte a közönség tetszését. Az Ifjú Szívek népi zenekara Németh László vezetésével szintén sikert aratott. január 27-én az esti ■ # órákban nagyszámú kö­zönség ünnepelte a magyar nem­zet nagy fiait; Ady Endrét, Jó­zsef Attilát, Bartók Bélát és Ko­dály íoltánt. A Hviezdoslav Színház nézőtere zsúfolásig meg­telt és nagy figyelemmel hall­gatták meg a Szlovák írószövet­ség részéröl Ponican elvtárs megnyitóját és Egri Viktor ál­lamdíjas író ünnepi beszédét. Ponican is. Egri Viktor is a lé­nyegeset, a legfontosabbat emel­ték ki a négy ünnepelt életmű­véből, hogy mindannyian újat hoztak azzal, hogy a nép felé fordultak. Forradalmasítottak zenében és irodalomban. Azután a bratislavai Hviezdoslav Színház színpadán a Hemzeti Színház Ki­váló művészei szavaltak Ady és József Attila verseket és a CSISZ KB mellett működő magyar nép­művészeti együttes, az Ifjú Szí- vejc felkészülten és szép művé­szi kidolgozásban tolmácsolta Bartók Béla és Kodály Zoltán legnépszerűbb müveit. Az ünnepi est meglepetése volt az Ifjú Szivek népi zenekarának bemutatkozása. A fiatal zenészek jól felkészülten és finom művé­szi érzékkel tolmácsolták Bartók és Kodály örökké élő munkáit. A szavcdatok. a kórusszámok mind-mind hozzájárultak az ün­nepi est légkörének megterem­téséhez. Január 27-e fontos dátum iro­dalom- és zenebarátok körében. A Nemzeti Színház színészei és az Ifjú Szívek Adyt, József Atti­lát, Bartókot és Kodályt belop­ták azoknak a szivébe is, akii eddig közömbösek voltak költi szét és zene iránt. DOBOS KLÁRA: Télen is él a szerelem Az égen szürke felhők úsznak, A földön fehér hő pihen. A halál rabja lett az élet, A bánat rabja lett szivem. A kertben jégvirágok nyílnak, A szellő ^nem hoz illatot. Rózsás nyaram, tündérvilágom. Talán örökre itthagyott. A tél büszkén, fehéren csillog. Mint a márvány, érzéktelen. De a szív nem tud nemérezni. Hisz felejteni képtelen. Minden jeges, csak szivem forró. Rajta mély seb ég. eleven, A halott jégvirágok között Télen is él a szerelem. Időnként új fiatal tehetsége­ket mutatunk be olvasóinknak. Ez alkalommal Dobos Klárának, a tornaijai 11 éves iskola tanu­lójának versét közöljük lapunk­ban. A ligeti oldalon elmélázva sétált egy fiatalem- bér. Vékony, kissé hajlott alakját időkö­zönként eltakarták a hatalmas fatörzsek, ame­lyek hűségesen követték a part szegélyét. A fia­talember szürke felöltőt viselt. Arca nem volt szép, de férfiasait hatott. Homloka volt a leg­feltűnőbb; tenyérnyi széles, sima és fehér, mint a lányoké. A sétálgató egyszerre megállt. Rágyújtott. Hosszú, nikotínos ujjal idegesen rángatóztak, ahogy a szájához emelte kezét. Körülpillantott és nekitámaszkodott az egyik széles fatörzsnek. Tekintete végig siklott a tájon. A fák közt kanyargó keskeny úton gyerekek futottak tova. Sikkantásaikkal betörték a csend ablakát. A fiatalember felrezzent tűnődéséből. Türel­metlenül pillantott órájára. — Fél öt — mormolta gépiesen, s bosszúság felhözött át a homlokán. Nyugtalanság kezdte kínozni. Egyre határozottabban érezte, hogy Évával valami történt. Érdekes. Két hónap óta majd minden nap találkoztak, de még sohasem kellett rá várnia. Csodálta ezt a ritmikus pon­tosságot. Szóvá is tette Éva előtt, de ő csak ka­cagott, és tréfás könnyedséggel felelte: „Órás volt édesapám. Tőle örököltem a pontosságot.7 De most már fél órája késik. Csak nem tör­tént baja — térdepelt szívére az aggodalom. Kapkodó mozdulatokkal újabb cigarettára gyúj­tott. Ez kissé megnyugtatta. Megint sétálni kezdett. Eelrémlett előtte Éva arca. Nagy, szürke sze­me, amelynek mongolos vágása egzotikussá for­málta egész arcát. Telt ajka, kerekded álla, nyílt, kissé csapott homloka. Milyen jó morzsolgatni iényes haját, amely harmonikus keretbe foglalja a rózsaszín almaarcot. Világosan látta a kis szemölcsöt is álla hajlatában. Másnak tálán fel sem tűnik, de neki olyan kedves ez is. Alakja kissé telt, de csak annyira, amennyire az idomok még megőrzik kecses formájukat. így egészben véve csinos teremtés. Mégsem ez kapta meg öt, hanem az a titokzatos áram, amely lényéből su­gárzott. Tulajdonképpen ma sem tudja néven nevezni a gyereket, csak általánosít, és egysze­rűen fluidumnak mondja azt a vonzó valamit. Ej, szamár vagyok — gondolta. Egyszerűen be­leszerettem. Ü gy érezte Éva az első komoly nő életében. Mert egészen más, mint a főiskolás lányok, akikhez nem tudott vonzódni. Tálán, mert olyan fiúsán viselkedtek. Féléjszakákat áttraccsolnák, isznak, dohányoznak és okoskodóan fölényesek. Az ó falusi lelke nem tud megbarátkozni azzal a nagy zajjal, amit maguk körül vernek. Éva egészen az ellentétük. Nem torkolja le, ha ábrándjairól beszél. Tekintetéből biztatás süt feléje és forró vallomásokra indítja. A hosszú ligeti sétákat átforrósítják ezek a beszélgetések, s utánuk jóleső zsibbadás bizsereg végig testén. Tulajdonképpen helyettesíti a szívbéli barátot is. Megérti reményeit, aggódásait, és érzékenyen rezonál rájuk. Okos, de nem okoskodó. Gyakor­lati amennyire szükséges, és mindig a szívével mérlegel. Valahogy már nem tudja életét elképzelni nél­küle. Pedig néhány héttel előtte azt sem tudta, hogy a világon van. Istenem, milyen furcsa az élet, s milyen nagy szerepet játszik benne a vé­letlen. Talán zavartalan lenne boldogsága, ha az utób­bi időben nem kínoznák furcsa sejtelmek. Éva? Igen. Olyan elgondolkozó az utóbbi napokban. Mintha gyötörné valami, amiről nem mer, vagy nem akar beszélni. Az is lehet, hogi kimerültek az idegei. Sokat magolt, készült a szigorlatra. De miért késik akkor, Éva? Idegesen összerán- dult, és a dunáhtd felé vette útját. , A parton bóbiskáló fák közt megszorult már az árnyék. A szürkület egyre jobban behálózta a tájat. Csak az égbolt meg a Duna lobogott óriási máglyaként. híd sarkától lefutó lépcsőn sportkosztümös, siető nő tűnt fel. Egyenesen a fiú felé tar­tott. — Bocsáss meg, Géza, de ... A fiú összerezzent a fakó hang hallatára és kutatva nézte a lány arcát. Szótlanul indultak a parton felfelé. A leány érezte, hogy elérkezett a pillanat. Be­szélnie kell. Visszafojtott idegesség és csendes, lágy melankólia keveredett hangjában, ahogy megszólalt. — Emlékezel arra a báli éjszakára? — Emlékezem — mormolta a fiú és felfénylett a tekintete. A lány cipője orrát nézte, s hangja tompán csengett. — Nagyon szenvedtem azon az estén. Ügy éreztem gyógyíthatatlan seb vagyok. Mama erő­szakkal hurcolt a bálba, hogy elfelejtsem át. Szomorú voltam és elrítam magamat. Egyszerre csak odajöttél hozzám vidáman, mámorosán. S megkérdezted, miért sírok. Nem feleltem. De te megsejtetted, mi bánt, és félszeg kedvesség­gel vígasztaltól. Azt mondtad, hogy szép könyör­gő szemem van. Táncolni vittél, bemutatkoztál a mamának, és aztán egész éjjel együtt voltunk. Sokat ittam akkor, és összezavarodott bennem minden. Mintha nem is én lettem volna, csak énemnek furcsa mása. Hajnal felé már dúdoltam. Felejteni akartam. Hazakísértél. Útközben meg­vallottad, hogy szeretsz. Megcsókoltál, s én elfo­gadtam. Harmadnap újra találkoztunk, s te azt mondtad, már nem tudnál élni nélkülem. Ezután majd-minden este sétálgattunk. A fiú kérdően nézett rá, s a másik akadozva folytatta. — Ö nem jött szóba többé közöttünk, de vala­hogy ott élt a gondolatainkban. Te nem kérdez­tél, és én szégyellem beszélni róla. De közben valami történt... Géza, bocsáss meg.' A fiú csodálkozó arccal makogott néhány szót. — Hogyan? Mi... mit beszélsz? A leány mélyet lélegzett. — Nekem gyerekem lesz ... Tőle ... Én nem tudtam... A másik oldalról áthallatszott a vfílamos csi­lingelőse, s a fiú úgy érezte, leikébe hasít ez a hang. Gépiesen nyúlt a zsebébe, s reszkető kéz­zel gyújtott rá. — Nem bírtam egyedül elviselni szégyenemet — folytatta a lány. — Az elmúlt héten bevallot­tam a mamának. Szörnyű volt. A Dunába akart ugrani. Amikor kissé megnyugodott, elhatározta, elmegy hozzájuk ... Tegnapelőtt volt náluk. Be­szélt a szüleivel, és vele is. Megígérte, hogy fel­keres ... hogy visszatér hozzám, mert... mert. egcsuklott a hangja. délután eljött, és bevallotta, hogy csak engem szeret. Hogy mindig is szeretett. Az a másik csak fellobbanás volt. Szalmaláng. ö már régen vissza akart térni hozzám, de szégyellt e magát. Kereste a módot... És ... most meg­ígérte, feleségül vesz ... A fiú lelkében zokogott a szégyen és a kétség- beesés. Úgy érezte megcsalták, kijátszották. Fel­villant benne a gondolat, hogy megragadja ezt a nőt, és arcul veri, megtapossa, mint... mint egy utolsó lotyói. De elmúlt a pillanat, és aztán már csak hideg borzongást érzett. A lány sejtette mi megy végbe a másik lelké­ben. Kétségbeesetten könyörgött. — Tudom, hogy megvetsz. De mit tehetnék? Mondd, mit tehetnék? ... Te nagyon jó voltál hozzám, és azt hittem, hogy szeretlek... de most... de ahogy ö újra eljött... És, és... apa kell a gyermekemnek. Elhallgatott és bűnbánóan tördelte kezét. A fiátalemberbál érdesen szakadt fel a szó. — Menj! Menjen! Isten vele! Nagy könnyek gurultak végig a lány arcán. Hangjában fájdalom rezgett. — Ne! Ne váljunk el így. Ilyen idegenül. Megragadta a fiú karját. — Csókolj meg, Géza! A másik elfordult. — Menjen, menjen! És a lány megindult lassan meg-rnegállva, mint aki nagyon beteg. Alakját eltakarták a fák, felitta a homály. A fiú útánabámult és érezte, hogy most már örökké fájni fog lelkében a megárvult szerelem. Halálig hordja szívében a tüskét, s tálán soha többé nem lesz boldog. C zeniéből megeredt a könny és rázta, rázta vállát a nehéz férfisírás. Mikor nagy sokára ez is elapadt benne, nehéz, botorkáló léptekkel elindult S is a város felé,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom