Új Ifjúság, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1958-02-04 / 6. szám

J rr ropío s zleloszk oppa l A liptószentmiklósi váfosi am­bulancia folyosóján nyolcat mu­tat az óra. Az orvosnő megjelenik az ajtó keretében s egy hosszú pillan­tással felméri a várakozókat. Kék szemében hivatásának szi­gora, arcán asszonyi lágyság. Megjelenésében van valami együttérző, megnyugtató ked­vesség. Hirtelen rajtam akad a tekin­tete. Elmosolyodik. Barátságo­san nyújtja kezét s betessékel a rendelőbe .., ■ Kartotékok rengetegébe túr. Minden lap egy ember, érzékeny, reménykedő beteg. Több, mint ötezer lelket tart nyilván, ötezer ember vár tőle segítséget. Nyílik az ajtó és Laczkóné Kiss Ibolya sajátságos, kedves szigorával fogadja betegeit. Az egyiknek megvizsgálja be­dagadt torkát, a másiknak vér­nyomását méri, szíve verését hallgatja a harmadiknak. És a sztetoszkóp nemcsak a szívek motorjának zörejeit közvetíti, hanem kisebb-nagyobb tragédiá­kat is. A pulzus néha harangok vészes kongását veri, gyakran riasztó dobot perget vagy már a halál ajtaján dörömböl. Ilyen­kor az orvos túlnő a kötelesség- teljesítésen, s emberavató mély humánummal vigasztaló édes­anyává lesz. A nagy, üveges szekrényben ezüstösen csillognak a műszerek. y i í i í > t i Február 2-án az emberek vá­rosban és falun egyaránt az idő­járást figyelik és a medvét em­legetik. A néphit ugyanis azt tartja, hogy „február 2-án (Gyertyaszentelő napján) a téli álmát alvó medve kicammog barlangjából és megnézi az idő­járást; ha az idő szép, süt a nap, és meglátja saját árnyékát, visszamegy odújába, másik ol­dalára fordul, tovább alszik, mert tudja, hogy még hosszú lesz a tél és nagy hidegre van kilátás. Ha azonban borús, kö­dös, hideg időre ébred, kitörli az álmot a szeméből, elindul táplálék után, mert közel van már a tavasz.“ A népies időjárási szabályok rendkívül gazdag tárházában talán ez a legelterjedtebb. Az ilyen, szájhagyományok útján nemzedékről nemzedékre, apá­ról fiúra szálló népi hiedelmek alapja gyakran a tapasztalat. (De sok köztük a babona, téve­dés, féligazság, vagy alapnélkü­li általánosítás. Van közöttük az emberi hiszékenységre alapított üzleti fogás is.) Nagyon sokból ki lehet hámozni bizonyos igaz­ságot, természeti törvényszerű­séget. így a népköltészet tarka köntösébe öltöztetett paraszt­regulák valóban sokszor rejte­nek valóságos időjárási szabályt. A tudomány művelőinek, a meteorológusoknak kötelessé­gük e gazdag kincsesbányából kihámozni azt, ami jó, megtisz­títva a hibáktól felhasználni azt, amit lehet. Természetesen küz- denünk kell a tévhitek, babonák és balvélemények ellen. Már régen vizsgálják a med­véről szőlő feltevést is. Azt ta­lálták, hogy téli időjárásunkban meglehetősen szabályos ritmus uralkodik, amely a hőmérséklet ingadozásaiban könnyen észre­vehető. Ezek az ingadozások leggyakrabban hatvan napon­ként követik egymást. A meleg és hidegebb időszakokat tehát harminc nap választja e! egy­mástól. Ha február elején enyhe az idő, akkor február végén, már­cius elején hidegebb lesz. Ha pedig február elején hideg, zord az idő, a hónap végére, március elejére szokott bekövetkezni az enyheség. Ezt a szakaszosságot figyelte meg igen jól a nép. Hozzáköltötte a medvét, és al­kotta ezt a rendkívül érdekes és kedves időjárási szabályt. A legnagyobb tévedés ebben az, hogy egy nap nem szabhatja meg a következő napok, hetek vagy hónapok időjárását. E kedves néphit igen régi ke­letű, többszáz éves és nemcsak nálunk, hanem egész Közép- és Délkelet-Eurőpában ismeretes. Közel száz, erre a napra vonat­kozó népmondást jegyeztek fel. Nézzük csak meg, mit is csi­nál valójában a medve a tél fo­lyamán? Viselkedését figyelve azt találjuk, hogy többször, kü­lönböző okokból megszakítja té­li álmát és elhagyja szállását. Különösen akkor, ha az idő eny­hére fordul. Valahányszor azon­ban nagy hideg jön, visszatér barlangjába és addig alszik, amíg nem enyhül az idő. Ez te­hát éppen ellenkezője a néphit­nek. A természettudomány meg­figyelt időjós állatokat, de a medvének ezt a tulajdonságát nem ismeri. Mit tegyünk hát február 2-án? Figyeljünk csak nyugodtan, hogy hóvihar van-e vagy nap­sütés. De fegyünk tisztában az­zal, hogy figyelmünk azért irá­nyul ekkor az időjárásra, mert már mindnyájunknak elegünk van a télből és vágyódunk a melegebb tavaszi napok után. Ez a tavasz utáni sóvárgás te­relte a városi és falusi emberek érdeklődését február 2-án az időjárásra. Ezt példázza különben az a többi szabály is, hogy ,,ha fény­lik Gyertyaszentelő, a bundát is vedd elő“, vagy „ameddig be­sütött Gyertyaszentelő napján a nap pitvar-ajtódon, addig fog még a hó is beverni“. Dr. ZÁCH ALFRÉD Kesernyés éter szag terjeng a le­vegőben. Nagy, kérdő pillantá­sokkal állnak az emberek. És Laczkóné szavai megnyug­tatóan zsonganak. Izig-vérig or­vos. EXetét kitölti a munka, idejé­nek majdminden percét lefoglal­ja, mégis felemelő ez a hivatás, hiszen a jó orvos élete küldetés is. A törékeny asszony délelőtt a liptószentmiklósi városi ren­delőben fárad, délután a falva­kat látogatja. Körzetéhez tartozik a híres liptói cigánynegyed. Szerettei beszél róluk, felemelkedésükről, emberré érésükről. Szívéhez nőt­tek, hiszen ö is részese annak, hogy ezek az emberek már más­képpen élnek, mint régen. Laczkóné Kiss Ibolyáról keve­sen tudják, hogy orvos. Regé­nyei, elbeszélései adtak szárnyat nevének. Legismertebb, mély szeretettel megírt életrajz regé­JÖZSA BÉLA: nyében, az „Erzsi tekintetes asszony"-ban a Madách-pár tra­gédiáját írta meg. A felszabadu­lás után a „Tátraalji rapszódiák" című novellás kötetével gazda­gította a szlovákiai magyar iro­dalmat. A közeljövőben pedig Madách Imre életregényét in­dítja útnak. És felvetődik a kérdés. Orvos vagy író? A választ ö maga ad­ja meg. Mindkettő. A két hiva­tás egybefonódik, kiegészíti egy­mást életében. A liptószentmiklósi otthon éj­jeli csendjében perceg az orvos- írónő tolla. Papírra álmodja lel­ke vívódásait, a múlt nagy alak­jainak életepizódjait, a jelen megkapó emberi történeteit. Pa­pírra álmodja a Liptói havasok világát, a szlovák tájak fenyve­seit. Laczkóné Kiss Ibolya élete ha­sonlatos a zsarátnokhoz. Fénye, melege mindenkire hull s izzása a beteljesedés: másokért is élni. És ehhez az élethez a csodálatos, fenséges Liptói havasok adják a hátteret. —áés — Ifjúkori emlék A szívem vadul kalapált, ahogy mentünk azon a télt reggel Udvarhely felé. Pedig már jár­tam eleget bé a faluból. Tejet hordtam bé egy fél esztendeje. De az mi volt. Én csak az ötórás várost ismertem: a sánta Gazsi bácsit, aki minden reggel a Bo­tos utcát seperte, s nekem min­den reggel azt mondta: „Na, mi újság, fijam, felkeltél", Katit Siklódról, aki akkor gyújtotta a tüzet a tejes helyen, s aki már korán énekelt: „Istenem, Iste­nem, válaszd el a vizet", s az öreg Vas bát, a susztert, aki öt órakor kalapált, s a kicsi műhely egyik falán órák ketyegtek, s a másikon tengelicék és mátyások csevegtek, csipegtek. Még két, három más is volt a barátom. De ezek mind békés emberek voltak. Ha vittem be ^9y-^9y fekete rigófiókat, min­dig adtak érte bicskát vagy pa­rittyagumit. De most mi isme­retlen városba megyünk. Oj em­berek, akik hat után kelnek. Ezek közül került ki egyszer egy csapat, amikor egyik tejeshelyen, úgy tíz óráig, fát hasogattam, kik hazafelé a szék hídjánál meghajigáltak: „Na lássuk, te tejfelesszájú, hogy tudsz mezít­láb futni". S én futtám, mert ők sokan voltak, de most is éget az a futás. Szúrt nagyon a kavics. De menni kellett. Otthon már nem volt mit csinálni, a posta­hordást Bikafalváról már más kapta meg tjéből, s hogy az az­előtti héten a Csicsér tetején széjjeltépte a farkas a Benkóné kecskéjét, hát többé nem eresz­tették a kecskecsordát se ki, hogy rágják a lucfenyő zöldjét. Nem volt hát mit őrizzek, s szol­gálni meg igen vékony vagy még, mondta a bátyám, aki már a második esztendejét húzta Eduard és Karolina a címe a most készülő új francia filmnek. Címszereplői az eddig még kevéssé ismert ANNE VERNON és DANIEL GELIN. Sztálingrád Február 2-án lesz tizenöt éve, hogy a szovjet hadsereg győzelmével befejeződött a történelmi sztálingrádi csata. A Nagy Honvédő Háborúban komoly fordulópontot jelentett, amikor Sztálingrádnál megsemmisítették a Paulus marsall vezette fasiszta hadsereget. A sztálin­grádi csata a Clausewitz-Moltke és Keitel által felépített sztratégiai elméletet és a Blitzkrieg csődjét jelentette. A sztálingrádi győzelem halhatatlan discőséget hozott a szovjet hadsereg számára. A japán imperialisták ellen vezetett harcokból, valamint a Vörös Gárda, a partizánok és a tengerészek harcaiból merítették tapasztalataikat és legyőzték a kitünően felszerelt hitleri hadsereget. Tizenöt év múlt el azóta. Sok minden megváltozott a világon. A szovjet nép tervszerűen építi a kommuniz­must és úrrá lesz a természet felett. A szovjet emberek megváltoztatják a folyók medrét, a pusztákat termékeny földdé változtatják és mesterséges holdakat lőnek fel a világűrbe. Ott, ahol a sztálingrádi csata idején még kopár sztyeppék voltak, mp már hatalmas gyárüzemek emelkednek. Büszkék vagyunk arra, hogy szövetségesei vagyunk a szép és hatalmas Szovjetuniónak és ma, amikor a sztá- , lingrádi csatára emlékezünk, még fokozottabb mértékben, mint eddig, tudatosítjuk, hogy milyen hatalmas erőt képvisel szövetségesünk, a Szovjetunió. Küss Ferenc bá nagygazdánál s akiről már azt beszélték, hogy hiába még tizenkét esztendős sincs, de már jövőre kivágja a gazdáját a rendből. Így hát nekem, menni kellett a városba. Mintha segítséget keresnék az erdőben, a vidékben simogattam szememmel Budvára kopasz szikláját. Oldalán a nagy lyukak mintha hunyorogva figyelmez­tetnének: vigyázz, hova mész'. Gondolkoztam Attila királyról, aki itt lakott a tetőn. Szemben a Szarkakö fehérlett, s ott arra a Budavár felett, a gyakorló­téren a nyolcvankettösök futká- rozták a fehér hóban. A szélt hídjáról a szervek vízbefagyott öntözőkerekei mint régi ism.e- rösök adtak biztatást: ez még falu itt, gyomláltunk hétszámra seregestői húsz krajcárért na­ponta hagymát, paprikát, kala- rábét, murokágyaspkat. Aztán elnyelt a város! Az öreg Kohn, akihez szegöd- tettek, híres ember, nemcsak a Csere utcában, ahol lakott, ha­nem az egész városban. Közel­ben az agyagipari iskola, az öreg református kollégium s fenn a hegyoldalban a cifra katólikus gimnázium vagy Szombatfalva felé az ipariskola. Az öreg Kohn volt a kultúrközpont, a kapcso­lat a nagy világgal. Reggelen­ként, ahogy bepuffogott a seges­vári vonat, mint egy áldozó pap, olyan ájtatosan emelte le az új­ságcsomagot a pákkocsiból, s osztotta: tíz az Oj utcába, a kőkereszten felül ötven. Szom­batfalva harminc. A sorrendet is ö szabta meg, hogy ki olvassa hamarabb a világ híreit, és a sorrend hetenként változott. — Na, olvasd fel az egész új- ságot — mondta nekem szolgá­latom első reggelén, s én kezd­tem: Kis Újság, politikai napilap, ára... megállított, hogy ezt nem kell, hanem a többit olvas­tatta fel, egész az apróhirdetés­ig. S én olvastam a Mágnás El­zát meg a többi hírt, s aztán indultunk, hogy megmutassa a helyeket. Akkor tudtam meg, hogy két város van, s munkások is van­nak a városban sokan. Az elbeszélés-töredék szerzője^ a romániai mun­kásmozgalom és az ottani magyar irodalom kiváló egyénisége volt. A fasiz­mus ellen vívott harcban életét áldozta. Hol szórakozzunk ? ÉLNI AKARUNK Boldogság és rettenet hány­kolódik bennem. Néha riadtan menekülnék és keresném a Béke Szigetét, mert félek a halál an­gyalától, amely nem kérdi tőlem: Ember mi végre élsz a földön s az életem a kezében van és én tehetetlen vagyok. így érzem néha. Máskor meg ököllel súj­tanék rá és eltaposnám, hogy ne legyen vége az életnek, csak a halál pusztuljon ... Harc, harc, harc. Az életért harcolni kell. És soha jobban, mint ma, amikor a pusztulás angyala suhogtatja végítéletét az emberek előtt. 1915 után azt hittük, megsza­badultunk a haláltól. Milliók ha­lála után az emberiségben bíz­tunk ... És ez a hit tette olyan széppé ezt a tájat. A hegyek he­gyek voltak, a mező zöld és az ég felhős, vagy kéken tiszta. Ma újra láttam a hegyeket és a szunnyadó téli erdő helyére sivatagot hozott a képzelet. Ko­pár sziklákat, sívó homokot és egy kihalt égitest fagyos derme­dését láttam, mint idetévedt vándor — társtalanul. Mert em­ber voltam, mint hajdan három milliárd ezen a Földön, de a hu­szadik század második felében én titkos parancsra elmenekül­tem innét. A Földről, amelyet annyira szerettem, s mire visz- szatértem, holt mezőket talál­tam, régi városok romját, ame­lyek egyedül hirdették, igen ez volt a Föld, Igen, itt élt az em­ber —, de dühödt, örült órájá­ban a felfedezett csodával el­pusztította önmagát. És nincsenek száz évig alvó Csipkerózsikák, az atomjaira bomlott világmindenségben csak száguld, ez az óriás kőbolygó, hogy tovább bomoljon és legyen belőle új energia... És szüles­sek újra, én az Elet másutt, ide nagyon messzire, valahol, talán a Végán, mert a törvény az anyagtól fogva örök. Nem magamat féltem. Az Élet­ért aggódom, amelynek alig negyven esztendővel ezelőtt Oj Értelme lett. De halálos dongók dünnyögnek ez ellen az ernberi élet ellen, Ott emelgetik, billeg- tetik szárnyaikat, ahol ma még a Nap lenyugszik előtted. Nem tízet, és nem ezret akarunk megölni közülünk, hanem három milliárdot — az egységes embe­ri lét minden apró részét. S ha Te, aki gondolkodó Ember vagy elpusztulsz? Hiába alkotott Ho- méros, kár volt Aeneasnak Didó karjaiból Itáliába menni, s mind­az, amiről Shakespeare, Dante, a Pancsatandra és Madách ál­modott veled együtt pusztul. A kínai fal csak ügy porba om­lik, mint Szent Péter temploma, a New York-i Broadway csak úgy, mint Budapest... mert né­hány ezer örült a tengeren túl és innét gyűlöl téged, gyűlöli az anyagon úrrá növő dolgos embe­riséget ... és játszik egy gomb­bal, amely a találékony elméd erejével elpusztíthatja a Földet; ha nem vagy erős! Ha az élet nevében nem fojtod meg időben a gyilkos gondolatot. Békét!!! Ezt dübörgi a nyugtalan Föld. A hegyek előttem, amelyek ol­dalában néhány hónap múlva — ha elmúlik a tél és újra jó a ta­vasz — ismét jelentkezik az élet és minden olyan szép lesz, ami­lyennek eddig láttad a májust. Ember! Ma még erős vagy. Erősebb a halálnál, van fegyve­red, van hited, amellyel életed új eszméjét és puszta léted meg- védheted. Most lett a tiéd a Föld fele, most építed apró házaid tízezreit, most akarsz csak iga­zán családot alapítani, hogy gyermekeidnek add tovább az Eletet, amelyet te harcoltál ki emberségesnek. Te minden tet­teddel az életre szavazol és jól tudod, hogy most Napkeletről jön a biztató sugár, ne engedd hát, hogy a Tagadás odaát vilá­godat egy tompa dörrenésbe, egy jajnélküli sóhajba fojtsa. Érős vagy, mert ma még nem vagy egyedül. Még megóvhatod mindazt, amit tízezer esztendő alatt kezed formált széppé ezen a tájon. Erős vagy, s csak én le­szek gyenge ha egyszer vissza­térek ide s képzeletben már se­hol sem talállak a földön. Boldogság és rettenet hány­kolódik bennem. S hiába mene­külnék bárhová a békesség és pusztulás szigete egyaránt itt van ezen a földön, s rajtam — s rajtad múlik most — melyik lesz holnapunk. SZAMOS RUDOLF. Nekem éppenséggel van hol szórakoznom, de állandóan ma­gam előtt látom a tornaijai fia­talokat, akiknek nincs hová menni, nincs hol nyugodtan el­tölteni szabad idejüket. Tornai­ján van két "ll éves iskola is és az itt tanulók is szeretnék ta­nulás után valahol nyugodtan tölteni idejüket, vasárnap vagy szombaton délután. Ennek hiá­nyában azonban sokan az utcán csellengenek s gyakran olyan helyekre is elvetődnek, ahová egyébként be -sem tennék lábu­kat. Ilyenkor aztán az idősebbek azt mondják, hej, a mai fiatalok! Sokkal jobban kellene nevelni őket, nagyobb kordába tartani, egyszóval bírálják az ifjúságot. Ilyenkor azonban hányszor kér­dezik meg maguktól az időseb­bek, hogy vajon mit tettek a fia­talok nevelésének érdekében. Különösen azokról az egyének­ről van szó, akik valóban tehet­nének is valamit, hogy jobb ke­rékvágásban haladjon a nevelés. Nemrég a 11 éves középiskola egyik tanulójával beszélgettem. Beszédje meglepett, be kell is­merni, igazat mondott. Azt mondta, hogy igen sokat beszé­lünk mostanában a testnevelés­ről, tömegsportról, Dehát hol sportoljunk, hol tornázzunk, amikor az i.skolánk tornatermét is gabonaraktárnak sajátították ki. Ennek az lett az eredménye, hogy összedőlt a tornaterem, mert a falak nem bírták ki a nagy megterhelést. A múlt év végén kezdték újra építeni a termet, de miért nem kezdték meg az építkezést hamarabb? A helyi nemzeti bizottság persze látta, hogy a városi költségvetés nem lesz kimerítve, tehát nagy rohammunkával gyorsan hozzá­fogtak a tornaterem kijavításá­hoz. Gondolván ezzel, hogy mé­gis kimerül a költségvetés és haszon is lesz belőle. A járási kultúrotthon jófor­mán állandóan zárva van. Csak akkor nyitják ki, ha vidéki ven­dégek szerepelnek Tornaiján, vagyis ha anyagi haszon van be­lőle. Pedig a két 11 éves iskolá­nak három tánccsoportja és két pionír énekkara van. Az egyik tánccsoport egész az országos versenybe felküzdötte magát, sőt méltó helyezést ért el. A ta­nulók közül sok fiatal van, akik verseket Írogatnak, szavalnak és olvasni akarnak. Nemrég a Hét című hetilap is megdicsérte Do­bos Klárát, sőt verseit több íz­ben közölte is. És ezeket a fia­talokat nem engedik be a járási kultúrotthonba! Előfordult hogy vidékre mentek szerepelni a fia­talok, a járási kultúrotthon ve­zetősége megígérte, hogy jármű­vel hozza haza a szereplőket és becsapta mégis a fiatalokat, mert egy éjjelt kellett eltölteni sza­bad ég alatt a fiataloknak, nem adott járművet a rendelkezésük­re a kultúrotthon vezetősége. Pedig ezek a tanulók 9500 órát dolgoztak le az elmúlt nyár fo­lyamán, különböző munkahelye­ken, főleg a Turőc szabályozásá­nál, ahol egy hónapos brigádon is részt vettek. Tehát nemcsak bírálni kell a fiatalokat, hanem nevelni is és elő kell segíteni a nevelésüket. Segíteni kell a fiatalok neve­lését. nemcsak a CSISZ járási vezetőségének, hanem minden tömegszervezetnek. Legtöbbet segíthetne ebben Tornaiján a Női Tanács. Azonban nehéz megta­lálni a Női Tanács tagjait; Ügy gondolom a járási kultúrotthon vezetn.séoének is feladata, az if­júság nevelése és a fiataloknak helye van a kultúrotthonban. Példát vehetnének sokan a járá­si pionírotthon igazqatójárói, aki 8 kilométer távolságra lakik Tor­naijához, méois minden vasár­nap bejön, azért, hogy a pioní­rokat beengedje a pionírházba. NÉMETH JÁNOS

Next

/
Oldalképek
Tartalom