Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-03-05 / 10. szám
NAGY LAJOS: A lyukas harisnya Talán az az oka, hogy az ottawai konferencia is eredménytelenül végződött. Talán, hogy sérelem az, ha valaki a kirakatban ebédel s mintegy mutogatja magát annak, aki már régóta nem evett. Talán, mert már halkorunkban a nagy hal megette a kis halat s még ma is oly szórakoztató a borzongás, amellyel olvassuk, hogy Pílinkás János kiirtotta öttagú családját. Talán, mert rosszanyagú ruhában, formátlan cipőben oly epedve nézegetjük a szép szöveteket és inganyagokat a kirakatokban. Igen, az nem lehet véletlen, hogy Manya ezen a délutánon éppen a belvárosi kirakatokban gyönyörködött, oly kiadóson, oly időpazarlással, hogy még nippeket s harriutálcákat is választott, már, hogy ezt, meg azt venné meg s helyezné el otthon a szekrényre, asztalra — ha pénzük volna. De talán az az oka, illetve az mindenesetre egyik oka a kis esetnek, mely Monyával esett meg, hogy villamossínek bár régóta felső vezetéken járnak, s a kocsik még nincsenek mindenhol átalakítva, még nem szedték fel mindenütt azokat a síneket, amelyeknek széles résén keresztül az áramfelvevő készülék lenyúlt a föld alá. Hát most egyszerűsítsük le egy kicsit az egészet. Manya fiatalasszony, a férje kisfizetésű magánhivatalnok, intellek - tuel, kispolgár, proletár, mindegy, mindenesetre szegény ember — még nippek és gusztu*' sós hamutálcák sincsenek a lakásukon, gusztusosak, amelyeket a vendégek maguk elé huzva a legnagyobb kéjjel szórnák a cigarettahamut a szőnyegre ... fenét szőnyegre, hiszen nincs is szőnyegük, cigarettával meg-megkínálják ugyan a vendégeiket, de csak mirjam- mal, olcsó és vékony dohány - és papírpálcika ez, nincs is hamuja — szóval a férj szegény ember, de úr, tisztviselő, Pege úr, Pege Tibor, Manya pedig a fiatal nagyságos asszony. Ezekután és ezek alapján és ezek szerint — sőt talán azt is mondhatnám, hogy gyanánt, Manya, mielőtt még kora . délután elindult hazulról, átöltözött. Az átö.tözés fontos művelet, abból áll, hogy az egyik ruhát, ami éppen rajtunk van, levetjük, a másikat pedig, ami a szekrényben van, már, akinek van, felvesszük. Éppen abban különbözik a kultúrember az oktalan állattól, hogy időnként átöltözik. Rendkívül fontos ez. Az ember törődjék a külsejével, legyen rendes és csinos és tiszta, ne %ienjen a világ elé mosdatlanul, piszkosan, kócosán és uramisten, netán büdösen, ne dugja ki okvetlenül az ablakon a rondább felét, bár, tisztelet a kivételnek, meg vagyok róla győződve, hogy például Kusmö, amikor kinéz Hunyadi-téri földszintes ablakán, éppen a rondábbik felét böki ki az utcára. Az ember öltözik, felöltözik, kiöltözködik, átöltözik,' megnöveszti magát a világ szemében, úgy mutatja, mintha vidám lenne, mintha egészséges lenne, vagy legalábbis szagtalan s mintha pénze lenne. Ä cukorkakereskedő például bárónak öltözik, legalábbis annak öltözik át, hát Manya is átöltözött, szakadt és pecsétes slafrokjá- ból, papucsából, Pegénéböl a százhuszpengős állás hites nejéből olyan kispolgári asszonykává öltözött át, mintha övék lenne az a Fecske-utcai földszintes ház, melynek cigány zenész lakói már egy éve nem fizetnek lakbért, de ha fizetnének is, a jövedelem akkor sem adná ki a házat terhelő kölcsön kamatait. Szóval, rózsaszínű krepdesinruhát vett fel Manya, ajkát kipirosította, képét be- rizsporozta, fejecskéjére fehér rohamsisakformájú kalapot tett, kesztyűt húzott, a lábán pedig világosdrapp harisnya volt, a lábacskáján, — ez a láb egy része csak — fehérbetétes félcipő. Igaz, mikor már egészen elkészült, a kezében napernyőt is tartott, mert június volt, meleg, sütött a nap, a retikül- ről pedig majdnem megfeledkezett. Valami dolga is akadt, Art- neméhez be kellett szólnia, a Vámház-téren lakik, azután következett a séta a Belvárosban; nézegette a kirakatokat, a nippeket és a hamutálcákat is, de leginkább a selymeket, női ruhákat, fehérneműket, kombinéket és harisnyákat, a testszínűeket, a szürkéket, a barnákat, háromért, ötért, tizenkettőért, a sétáló nőket is megnézte, a ruhájukat, kalapjukat, járásukat, alakjukat és a csípőjük járását és a harisnyájukat. A férfiakat nem nézegette, mintha észre sem vette volna őket. De akkor úgy kell neki, miért öltözött át, miért nem jött csak úgy slafrokban, cecherrel, papucsban ? Minek alakult át Monyából, kishivatal- noknéból, ha nem is igazgató- névá, de majdnem cégvezetőnévé, kisháztulajdonosnővé, olyan hölgyecskévé, akinek valami úriemberrel van komoly találkája a Váci-utcában? Amikor már elfáradt a nézelődésben és a sétát megunta, elindult hazafelé. Épp a Körúton akart átmenni, de ahogy hármat lépett az úttesten — reccs, roppant egyet a cipője sarka, roppant, reccsent, de nem jött ki a villamossín réséből, ahová beszorult. Manya, sőt Pegéné, a fiatal nagyságos asszony, fogva volt. Nem tudott egy helyből elmozdulni. A villamos pedig vészesen, trüszköl- ve és csöngetve közeledett. A vezető fékezett, a kocsi pár méternyire állt meg. Manya halálos rémületben reszketett, majdhogy el nem ájult. Nem azért, hogy a kocsi elgázolja, mert látta, hogy meg fog állni, hanem csak úgy megrémült, maga se tudta miért, de biztosan volt rá oka, átkozott helyzet, ki tudja mi fog még itt történni, manapság, 1933-ban, amikor oly’ rémes dolgok állanak napról-napra az újságban, oly‘ rémesek, és oly’ sok, hogy még az ilyen Manya is észreveszi őket. — Lehetetlen — rebegte Manya s reménytelen könyörgéssel nézett szét. — Ve-ehogy lehetetlen. Muszáj! — jelentette ki a rendőr s már le is hajolt, megragadta Manya lábát a bokájánál s egy mozdulattal kiemelte a fehérbetétes félcipőből. Mindenható isten! Micsoda tragédia! Nem az, hogy egy felnőtt hölgy, egy urinő, ott állt az utcán fényes nappal, cipő nélkül, hanem ő, Pege Ti- borné, Manya, kishivatalnok felesége, tulajdonképpen szegény asszony, félig kispolgár, félig proletár, nincs otthon szőnyegük, olcsó a bútoruk, nippjeik sincsenek, csak éppen, hogy egy kis rúzs, púder, a kalap, az a két ruha ... szóval a harisnyája lyukas volt. Lyukas a sarkán, lyukas a talpán, de úgy, hogy oldalt is elterjedt már a lyuk. Lyukas a kisujjánál, lyukas egy kicsit az oldalán és lyukas a hüvelykujjánál — összesen öt lyuk. Ha legalább csak egy lenne! Vagy mondjuk, maximum kettő. De öt, jókora. És sajnos, Manya nem ájult el. Sőt, Mint a részeget, ha fejbe kólintják, vagy leöntik hideg vízzel, valami reszkető bódulatból, csaknem halálos szorongásból egyszerre szín józan lett, látott és hallott, mindent tudott, észrevett és érzékelt, már a hajának néhány elszabadult szála is a külvilágot, az embereket hozta hírül számára. Általános röhögés tört ki. És mikor a röhögővihar első hulláma elült, egy másodikra adta meg a jelt egy inasgyerek: — Ujjuj, lyukas a nagysága kapcája! — Háháhá, hühühü, huhuhu — még a könnyeik is kicsordultak a népeknek. A gazdagok csak úgy mosolyogtak, de a szegények, azok rongyos és foltos ruhákból és cafrangos és félfekete ingeikből, repedt ciA méltóságos asszony ujját felemelte, úgy intette le lányát, hogy nem szabad hangosan nevetni: — Szegény nő — mondta. — Képzelem, milyen kellemetlenül érzi magát. — Tiszta szádizmus! — magyarázta dr. Lélekbúvár s föltette cvikkerét, hogy tanulmányozza a jelenetet. — Öröm és megkönnyebbülés a rongyosoknak: most néhány percre megszabadultak kisebbségi érzéseiktől. — Ahá! Egy kis véletlen baleset leleplezte az osztályárulást. — A hülye! Biztosan tisztességes — mondta lesújtóan egy művésznő. — Na, ez kérem a tömeg! — jelentette ki egy demokrata politikus felesége és életében százezredszer győződött meg róla, hogy csakis fokozatosan lehet azon az állapoton változtatni, hogy neki elégséges, de Uwe-Jens Pape, a Bálunk is ismert német filmszínész, leg- másoknak egyelőre még elég- újabban a Benderathban történ' című új DEFA-film főszerepét játsza. télén számú harisnyáik vannak. BO&DCSThIhnüh 1957. március ő. — Na mi az? Talán itt akar aludni a nagysága? — ezt a kocsivezető kérdezte, de csak úgy a perronon állóktól. Manya kínlódott, feszegette a lábát, de a cipősarok nem mozdult a résből. Széles rés, de éppen elég keskeny ahhoz, hogy női sarkokat foglyul ejtsen. A villamos állt, emberek vették körül Monyát, s éppen ez volt a baj. — Valakit elgázolt? — kérdezte egy frissen érkező? — Meghalt? — érdeklődött az utánjövő. — Csak a lábát vágta le a villamos — hangzott a fölvilá- gosítás. — Gyerek? — ifedezett egy családanya. — Nem — öregasszony — szólt a megnyugtatás. — Szegény — sóhajtott ki a szolidaritás egy ősz anyókából. Türelmetlen utasok ugráltak le a kocsiról. Mi az, egy vénasszony miatt állunk itt? Menjünk csak keresztül rajta. — Nem lehet. Az nincs megfizetve a jegy árával. — Vagy ú-úgy! — Hol a rendőr? — Itt van! — kiáltott maga a rendőr, aki a kérdés pillanatában érkezett meg, szikrázó szemmel, csikorgó fögakkal, hogy agyonvágja a halottat, aki fényes nappal forgalmi akadályt okozott, föltartva azt a sok urat és hölgyet, akik talán el is késnek miatta a kávéházból. A rendőr, amint átvágta magát a tömegen, rögtön felismerte a helyzetet: — Bújjon ki a cipőjéből a nagyságos asszonyt „Szent isten!" — riadt fel Manya, — „Mi lesz most veled?" És még a rendőr is nagyságos asszonynak szólította. Ha legalább csak úgy mondta volna, hogy maga. pöikből, zsíros és gyűrött kalapjuk alól, maszatos pende- lyeikböl, kacagtak, huhogtak és köhögtek kifelé, pozdorjává akarták röhögni azt az egyet, Monyát, a nagyságát, az ötlikú harisnyájával. — így menjen a korzóra! — Mutassa meg a másikat is! — Lássuk az inget is! Egy viceházmesterné már mutatja is a szomszédjának, egy vadidegennek: — Én már csak szegény asz- szony vagyok, de itt rendes a külsőm — és emeli a szoknyáját — olyan fehér az mindig, mint a hó. — Takarja le! — süvít valaki Manya felé. — Megfázik a lába. — Hányja be a tyúkszemét! — De ha likas is, legalább selem! A re:.dőr egy rántással kitépte a cipót a sínből, odanyújtotta a piruló Monyának, s ő megpróbálta felhúzni. De nem sikerült. Miért is sikerült volna ilyen körülmények közt ? Meg kellett előbb lazítani a fűzést. Azalatt csak állt, harisnyában, öt lyukkal rajta. — Gyerünk, gyerünk, — kiáltott le a kocsivezetö, kihajtva fejét a kocsiból. — Tessék az útból elmenni! — Tessék sétálni a járdán! A rendőr karonfogta Monyát s vezette egy kapu felé. A tömeg vonult utánuk. Öt pengőt megért fejenként mindenkinek. Zúgott, viharzott, eget csapkodott az öröm. Mintha most meg szurokba mártani s toliban meghempergetni vinnék Monyát. Sőt! Mintha most meg leoperálnák térdben a lábát. — Azt hittem ismerlek ... Ügy látszik, hogy hét év kevés egy asszony megismerésére ... — mondja a tanító nagyon szomorú, kissé remegő hangszínnel. — Mert erről álmodik az ember, ami körül leggyakrabban forognak a gondolatai ... Á 11 ün é s A TANlTÖ a gyümölcsösben ül. Egy szál fü- vecskét rágcsál és erősen gondolkodik. Keserű ránc szegi a szája szegletét. Kisvártatva jön a felesége és a tanító közelében leül. Rövid tépelődés után megszólal: — Nagyon megváltoztál, Jóska ... — Változik az élet, s vele együtt mi is ... Az asszony lehajtva a fejét és tépegeti maga körül a füvet. Tépegeti, tépegeti, s lassan elhomályosul a szeme: — Már nem a régi Galambos Jóska vagy, akire én rábíztam a szívemet, az életem ... Te már lassan mindenkié leszel... csak a családoké nem... A tanító idegesen rágyújt, mélyen mellre szippantja a füstöt, de azért csendesen szól: — Ne felejtsd el, hogy tanító vagyok... A munkástanítókat pedig általában lenézik az emberek. Dolgozni kell, sokat... Tudod mit mondott érettségi után a vizsgabiztos ? ... Ügy dolgozz fiam, hogy megbecsülést és szeretetet csak a munkád után várhatsz!... Hát ezért vagyok mindenkié ... Ezért, hogy ne csalódjanak bennem az emberek ... — Inkább húznám- melletted a kapát otthon, Nagyalmáson tör ki a tanítónéból keserűen — mert... mert... — Bizony nehéz küzdelem az élet, Klárikám! Több benne a ború, mint a napfény... És nehéz a tanító sorsa is, de én vállaltam, mert gyerekkori vágyam volt, mert... ezerkilenc- százötvenben sok magyar tanítóra volt szüksége a gyerekeknek, a hazánknak ... Fáj, nagyon fáj, hogy te sem értsz meg ... A tanító gyerekei futnak nagy lelkendezve a kertbe. A nagyobbik már messziről kiabál: — Apu, apuka, kígyót fogtam — és egy jókora gilisztát lóbál a kezében. — Nem kígyó az ... — Hát? — Giliszta ... Dobd el, kisfiam! Joskó messzire hajítja a gilisztá. A kis Pityu közben az anyjához szedkezik, Joskó pedig az apjához simul és ráfüggeszti fürkésző, okos szemét: — Miért vagy olyan szomorú, apuka? — Beteg vagyok... — simogatja meg szeretettel a kis buksi fejecskét. — Beteg? — csodálkozik el a gyerek. — Mid fáj, apuka? A tanító éppen csak kisóhajtja • — A szívem, kisfiam ... * * * SZIKRÁZÓ napfényben nyújtózik a poros utca. Mindenem látszik a szárazság ostorcsípése. A házakelőtti hüssön három-négy gyerek baktat hosszú horognyelekkel. Csupaszok, félmeztelenek. A tanító éppen előttük biccen ki az egyik kiskapun, hóna alatt nagy halom papírral. A gyerekek kicsit megszeppennek és hangosan köszönnek: — Szabadság! — azzal vesd el magad, neki a szaladásnak. A tanító mosolyogva néz utánuk és Döméék- hez bicceg be. — Jónapot! — köszön hangosat az udvar közepén. Margit a konyhából perdül ki, Andris meg az istálló felől baktat előre. — Isten hozta! — nyújtja Andris a kezét. — Mi járatban tanító úr? — Tessék már beljebb kerülni — invitálja a menyecske széles mosollyal befele a tanítót, de Andris úgy ránéz, hogy az asszonynak torkán akad a szó. — Kint is elintézhetjük — így a tanító, látva az ember paprikás kedvét. — Büdösít a rántásod, Margit! — mordul az ember jelezve, hogy az asszony menjen be, de hirtelen süketség veri az asszonyt, gyökeret ereszt a lába. — Statisztikai összeírás — húzza elő a papírokat a tanító. — Rendkívüli... — Azért... — hunyorít az ember — mert most vót alig három hete ... A tanító a papírok fölé hajol: — Hány szarvasmarhájuk van? Ä11 ü n é s Dolgavégeztével elköszön a tanító: — Köszönöm. A viszontlátásra! — Isten megáldja! — röffenti Andris. Margit még leszalad a tornácról és a távolodó tanító után kiált: — Tanító úr! Mikor lesz nyitva a könyvtár? — Ahogy szokott — fordul meg a tanító. — Csütörtökön négytől-hatig... — Majd kibicceg az udvarból. Á 11 ü n é s A HÄZÄSPÄR, mint két viaskodó kakas áll szemben egymással. Még a fekete Bundás is elkotródik a közelükből. — A nyavalya is rádgyütt vóna, ha meg nem kérded — villogtatja Andris mérgesen a szemét. Ám az asszonynak sincs csiriz a nyelve alatt: — Erigy te dudagyuri! Egy szállal se vagy különb, mint apád vót! — szurkál a menyecske éles nyelve és a fejét magasra tartva libeg be a konyhába. Á 11 ü n é s A TANlTÖ ismét az utcán sántikál. Igen fáj még a lába. A szövetkezet elnökével találkozik össze. — Tanító úr! — vakarja meg fületövét az elnök. — Valahogy nem lehetne egy kis műsort összehozni a végzési ünnepélyre? — Mikor lesz? — Két hét múlva... Meg aztán az ujjait is tessék elkészíteni addigra, mert szükség lesz a népizenekarra is ... — Szokás szerint, mi? — mosolyog a tanító. — De vajon megfelel ez a mi kis zenekarunk olyan nagyméretű mulatsághoz? Nevet az elnök: — De még mennyire! A mi fiataljaink már nem is tudnának más zenére táncolni ... Szóval, meglesz ? — Hátha valami közbe nem jön — kacsint beleegyezésképpen a tanító és kézfogás után tovább bicceg ... * * * A JÁRÁSI székhely főutcáján vagyunk. Inkább csak falunak néz ki. de a kirakatos üzletek meg a fene nagy hivatalok városiassá teszik. A járdán két nőt izzaszt a nagy bőröndök terhe. Az egyik szőke, a másik meg barna. Fiatalok, csinosak, Leteszik á bőröndöket, ösz- szenéznek, de ha akarnák se tudnák elűzni arcukról a mosolyt. Mosolyváltás után a szőke szólal meg egy kis fanyar éllel: — Első lépések az élet útján... — No, ez is jól kezdődik — mondja a barna huncut komolysággal és belekapaszkodik a bőröndbe, hogy tovább menjen, de a szőke hangja megállítja: — Te Ilonka! De hol találjuk meg a tanfelügyelőséget ebben a csuda nagy városban!? Jót kacagnak mindketten, — Éva, Éva! — ingatja fejét a barna. — Vesztedet érzed, amint veszem észre!... De Éva nem várja míg a többit is mondja a barátnője, hanem kapja a bőröndöt — már amennyire az hagyja magát — és szélesre nyúlt szájjal baktat előre ... (Folytatása következik)
