Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-01-08 / 2. szám
Kezdő tanító voltam teli hivatásom betöltése iránt érzett lelkesedéssel. Mint kisdiák, ki először megy iskolába és számlálja hányat alszik még, úgy számláltam én is a napokat. Alig vártam szeptember elsejét. Az iskola, a tanítás valami újat jelentett számomra. Nehezen tudtam elképzelni magam az osztályban a gyerekek között. Minden gondolatom az iskola volt, azon töprengtem, vajon milyen az iskola, ahol tanítok, milyenek lesznek tanítványaim. A kinevezésem megvolt és így augusztus derekán elmentem a kijelölt iskolába. Kedvesen fogadtak. Rövidesen lakást is kerítettünk és egy hét múlva úgy éreztem magam a faluban, mint otthon. Augusztus végén együtt volt az egész tantestület. Megbeszéltük a teendőket, elosztottuk a feladatokat. Horváth kollégámnak és nekem az a feladat jutott, hogy látogassuk meg a cigánycsaládokat. Az iskola igazgatója megkért, próbáljuk őket rábírni arra, hogy gyerekeiket írassák be az iskola első osztályába. Erősen hangsúlyozta, hogy nem lesz könnyű dolgunk, mert jőrészük még mindig idegenkedik az iskolától. így élnek közöttünk évtizedek, évszázadok óta. Az úri világ nemigen dédelgette őket. Egy részük hegedűvel a hóna alatt kereste kenyerét, más részük fúrók, kosarak, fűzfatek- nők készítéséből tengette nyomorúságos életét. Aki így sem boldogult, koldult, lopott. Osztályrészük a nyomor és kivetettség volt. Megtanította őket az élet nem hinni senkinek, csak a saját fajtájának. Kerülték az embereket, falvak szélén, gödrökben, széltől és emberektől védett helyeken telepedtek le. Különféle, elképzeléseim voltak az ilyen településről addig, amíg személyesen meg nem látogattam a „mi cigányainkat“. Erősen tűzött a nap azon az augusztusi délutánon, amikor lesétáltunk a falu végére, hogy megbízatásunknak eleget tegyünk. Érkezésünk mint bombarobbanás hatott a gödör lakói között. Az emberek vityilóikba húzódtak, a gyerekek pedig nagy „másén tar aveli tanítóv“ kiabálással — ami a mi nyelvünkön annyit jelent; szaladjatok jön a tanító — eltűntek a Garam 'fűzeseiben. Az egész telep fel volt kavarva. koztunk. Közben előkerült egy-két rajkó is, és félmeztelen ugrándoztak körülöttünk. A kicsinyek bátrabbak voltak, talán azért, mert nem tudták felfogni milyen „veszély“ fenyegeti őket. Lassan a nagyobbak is előmerészkedtek. 10—14 éves fiúk és leányok, rongyosak, kócosak. Előttünk magyarul nem is beszélnek csak cigányul. Ojra az iskolára tereljük a szót. Igen kevés megértésre találtunk. Bolondságnak tartják az egészet. Egy jól termett fiatalember — beillene birkózónak — meg is jegyzi: nem lesz ezekből semmi, bennük van az a cigány vér. Nem lesz egy sem rendes ember. Mire a másik olyan 25 éves lehet, hozzáteszi: engem felvesznek? én elmegyek, ha úgy kitanítanak, hogy „főjegyző legyek“. Általános a derültség. Már úgy néz ki, hogy el-v vesztettük a játszmát, de mégsem. A bíró megértette miért jöttünk. Nyolcéves fiát beíratta az iskolába. A jó példát még négy vagy öt szülő követte. A gyerekek nehezen álltak kötélnek. A nagyobbak nem. is igen merészkedtek közel. Nem messze tőlünk egy 12-13 éves suhanc figyelte a történteket. Mezítláb volt, ócska nadrágjában, mely térden alul erősen ki volt rojtozva igen siralmasan nézett ki. A kabát is csak úgy lógott rajta, mint valami madárijesztő. Közelebb hívtuk. Eleinte nagyon idegenkedett, de a végén közelebb jött. Nagy kérdő szemekkel nézett ránk, mint aki nem érti, mit akarunk tőle, minek hívtuk ide. A körülállók próbálták megmagyarázni, ki cigányul, ki magyarul. „Dade bisavlesz andi iskola. Menj te bibasz, ember lesz beliled. A Lajos is megy, meg a Gercs is.“ Ilyen és hasonló szavakkal bíztatták egy jóidéig a „mi hatodik tanulónkat“. A végén beleegyezett, hogy iskolába fog járni. Mikor be akartam őt írni, akkor ért a legnagyobb meglepetés. Nem tudta a nevét. Nem volt rendes neve. Maguk között Mamukónak hívták. Nincs senkije a táborban. Az anyja úgy hagyta itt tíz évvel ezelőtt, amikor elszökött egy másik emberrel. Itthagyta, nem törődve azzal, ki viseli gondját. De Mamukó felnőtt. A tábor irgtlan törvénye szerint nem hagyják pusztulni az ilyen apátlan-anyátlan rajkót. Nem veszett éhen Mamukó sem. Mindig volt aki vetett neki egy- egy betevő falatot. Most 13 éves korára eljutott oda, hogy beiratkozott MAMUKÓ kó, a „kis elsős", és füstölt mint egy törökbasa a gyerekek nagy örömére. Behívtam őt az osztályba. Még akkor is kezében füstölgött a cigarettavég. Eloltattam vele és megpróbáltam megmagyarázni, hogy mennyire árt a dohányzás az ilyen fiatal szervezetnek, mint az övé. Hiába volt minden. Nem értette meg, hogy miért nem szabad neki dohányozni. Mamukó egyre jobban felhívta magára a figyelmet. Mindig volt hozzá egy-egy jó szavam, ha segítségre volt szüksége, én segítettem. Egy ideig nem láttam cigarettázni. A cigarettá- zás után pár napra vacsorázni igyekeztem. Elgondolkozva haladtam az utcán, nem néztem se jobbra, se balra. A helyi vendéglő előtt, ahová vacsorázni' jártam, Mamukóval találkoztam. Haza akartam küldeni. Nem Nagy J. rajzai Az első kunyhó előtt egy öreqasz- szony ácsorgott. Megszólítottuk. Barátságtalan, szinte ellenséges tekintetéből ki lehetett venni, hogy nemigen örül látogatásunknak. Mikor elmondtuk mi járatban vagyunk, kissé barátságosabb lett. „Van itt gyerek annyi, mint égen a csillag, kézit csókolom, jó lesz nekik az iskola, bizony jó..." — sopánkodott az öregasszony. Amíg az asszony beszélt, szemügyre vettem a szegényes telepet és annak lakóit, akik akkor már szép számban bámészkodtak körülöttünk. Nem ismertem közülük senkit, nem tudtam milyen a rend náluk és ki az akire hallgatnak. Hirtelen nem is tudtam mihez kezdjek. Kollégám, aki már ismerős volt közöttük, kisegített. Megkérdezte az öregasszonyt, hogy hol a vajda. Az asszony felelet helyett rákiáltott a mellette álló gyerekre: „Kare mujálesz!“ Rövidesen megjött a bíró. Hatalmas, tagbaszakadt ember. Malteros, meszes nadrágban, ami arra enged következtetni, hogy a közeli városban dolgozik, valamilyen építkezésen. Kezet fogtunk vele, bemutatj„,_ az iskolába, és ha jól megy, rendes ember lesz belőle. Már esteledett, amikor elhagytuk a tábort. Egy egész délutánt töltöttünk ott. Elköszöntünk tőlük és méqegy- szer lelkűkre kötöttük, hogy szeptember elsején a megnyitóra mindnyájan jöjjenek el. Azzal a tudattal távoztunk, hogy talán nem jöttünk közéjük hiába. Az első lépésen túl vagyunk és talán évek múltán nem marad el az eredmény sem. A megnyitó ünnepségen nem jelentek meg. Már azt hittük minden munkánk hiábavaló volt, amikor harmadik nap beállítottak az iskolába. Nem hiányzott közülük egy sem. Megjött Mamukó is. A tanítás szüneteiben, hacsak tehettem, közéjük mentem, beszélgettem velük, próbáltam közelebb hozni hozzájuk az iskolát. Mamukó, úgy láttam jól érzi magát az iskolában. Mint egy apa, úgy járt a kis elsőosztályosok között az udvaron Pár napja jártak még csak iskolába, amikor nagy derültségre lettem figyelmes. Kinéztem az ablakon és mit látok: Az udvar közepén állt Mamument, azt mondta, hogy éhes. Nemsokáig gondolkoztam, meghívtam dt egy vacsorára. Ügy emlékszem, mintha ma történt volna. Sült disznóhús volt vacsorára, burgonyával. Megrendeltem két vacsorát. Alig tették le az asztalra, Mamukó megragadta kézzel a húst és falatozni kezdett. Figyelmeztettem, hogy így mégsem való enni. Erre abbahagyta az evést és sokáig nem nyúlt az ételhez. Végre is az éhség győzött. Mikor kettesben maradtunk, már nem számított neki hogy eszik, és az sem, hogy valő-e így enni, vagy nem. Marékkai tömte magába a húst és a burgonyát. Jóllakott és hazament. Két nap nem láttam. Lehet hogy szégyelte ami történt, az is lehet, hogy más valami játszott közre. Harmadik nap újra megjelent. Nagy tízperc volt. A tantestületi szobában beszélgettünk, egyszer csak megjelenik az ajtóban Mamukó bozontos feje. Szívesen fogadtam. Hogyne, hisz oly rég nem láttam. De Mamukó nem volt valahogy jókedvében. Gondterhes- arccal nézett rám, amikor megkérdeztük, mi járatban van. Nehezen szólalt meg. „Tanító elvtárs tessék engem kiírni már, majd szét szakad a fejem a sok tudománvoktól“ - mondta a fejét tapogatva. Nem tudtam hirtelen mit feleljek neki. Nem nevettem ki. Megpróbáltam megmagyarázni, hogy milyen fontos az iskola, próbáltam rábírni járjon még legalább egykét évet. Nem sikerült. Szünet után elment és az iskolába nem is jött többé. Még ezután is gyakran találkoztam vele. Naphosszat a falut járta, hol csomagot cipelt az állomásra, hol szenet hordott, vagy más úton kereste a kenyerét. Egyszer aztán eltűnt. Nem tudtam elképzelni hová lett. Osztálytársaitól tudtam meg, hogy Mamukó a cseh határvidékre ment szerencsét próbálni. Sokáig nem hallottam róla semmit. Már azt hittem nem is él, amikor egy szép nap az állomáson valaki megszólított. Mamukó volt. Karján egy félév körüli gyerecskét tartott. Elmondta, hogy Prága mellett dolgozott egy építkezésen. Szépen keresett. Közben megnősült és most látogatóba jött haza. A rokonokhoz, — ahogy ő mondja, pedig senkije nincs: Vele volt a felesége is és a rajkó. Szépen fel voltak öltözve mind a ketten, a gyerek is tisztában volt. Láttam hogy jól megy a sora, erről nem is kérdezősködtem. De érdekelt, hogyan boldogul iskola nélkül. Megkérdeztem hát, járt-e valahol iskolába. Bevallotta, hogy nem járt. Még most sem tud Írni, olvasni. Az iskola hiányát gyakran érezte és érzi még most is. Sokat szégyenkezett azért, hogy írás- tudatlan. Arról, hogy megtanulhat még most is írni, olvasni, hallani sem akart. — Majd ez! — mutat a karján ülő gyerekre. — Majd a Manci, ez fog járni, ha megnő, tanító úr. — Megígérte, mert megtanította öt az élet, hogy nem lehet így írástudatlanul élni közöttünk. Hosszú éveken keresztül nagy szükségét érezte annak, hogy nem járt iskolába. De ki áll jót azért, hogy Mamukó be fogja váltani ígéretét és Manciből egész embert fognak nevelni. Nem lehet általánosítani e kis történetet, de írásom alapja igaz történet. Felvetettem eov még mindig megoldatlan problémát és nem fog ártani, ha elgondolkozunk fölötte. GÖBŐ LAJOS jMuódísek A pedagógiai gimnáziumban ismer- tem meg H. Jánost. Barátságunk gyorsan mélyült s pár hónap múlva rájöttem, hogy ő az első, igazi barátom. Sokat, nagyon sokat éj jeleztünk. Ilyenkor fájdalmainkról, örömeinkről beszéltünk. Egy alkalommal tragikus dolgokról beszélgettünk, s ekkor . .. igen, ekkor' H. János így szólt: — Tudod, hogyan lett belőlem becsületes ember ? Az érthetetlennek tűnő kérdés alaposan meglepett. A csodálkozástól csak hebegni tudtam a viszontkérdést: — Miért? — Hej,, kedves barátom, ez nagyon érdekes történet. Fájdalmas pillanatok, órák emlékei, amelyek még most is gyötörnek. Nem és nem tudok magyarázatot adni a sok zagyvaságra, pedig sokszor volt szándékomban. E pár mondatot kínosan, magával viaskodva adta tudtomra. Majd lélegzetet vett, s mint aki már eldobta a sulykot, folytatta tovább: L'desapám fiatalom halt meg. A ■*-* sok gond, s főképpen a nehéz munka kényszerítette az erős szervezetet a megadásra. Korán hagyta el családját. Én, a legfiatalabb gyerek, meg sem ismerhettem. Délceg alakját még fényképen sem láthattam. Hogy miért? Mert nem volt róla fénykép. A szegény családok nem áldozhattak ilyen fényűzésre. Ha apámra kérdeztem, anyám csak így szólt: — Nézz a fiatalabb bátyádra. Szakasztott ilyen volt. Lázongó természetem elégtételt követelt az édesanyámtól, testvéreimtől, rokonaimtól és mindenkitől, aki ho- mályosította apám emlékét. Persze ezt magamba fojtottam. Apám halála után anyámnak keltett gondoskodni az öt csöppségről. Dolgozott, verekedett az élettel, végkimerülésig. A legjobb akarata mellett sem foglalkozhatott eleget velünk. Nevelésünk a véletlenre volt bízva. S ezért nem csodálkozhat senki a család szétzüllésén. Búcsú volt a faluban. A sok cifraság vonzotta bátyám és társai érdeklődései. Persze pénzük nem volt. Nem vásárolhattak semmit, csak sóvárogva nézték a kiállított tárgyakat. Késő estig kerülgették a sátrakat, s amikor a tulajdonos pár percre eltávozott, megrohamozták az annyira óhajtott „értékességeket". így jutottak játékhoz a szegény, erkölcstelen gyerekek. Nem ismerték ‘ a társadalmi törvényeket, vagy ha ismerték is, nem vették figyelembe, fittyet hánytak rá. .Örömük nem sokáig tartott. Másnap a kakastollas csendőrök félholtra verték a bűnöző társaságot. Javítóintézetet emlegettek ... így akarták megnevelni őket... Még iskolaköteles voltam, mikor már nagyban kártyáztam. Még álmomban is a kártyával foglalkoztam. Egész rabja voltam a kártxjának. Különböze hamisságokon törtem a fejem. Azt gondoltam, hogy a kártya fog kisegíteni a csávából. A kártya javít majd anyagi helyzetemen. Ijiimmimimmmimiimimiiiiiimiiiiiiiimmmmimmmmimiiiiiiiiiiimmim 1 Következő számunkban Dr. Skodáné, Dr. Somogyi Róza, a bazini elmegyógyintézet pszichológusa, egyetemi előadó „Megjegyzések a neveléshez“ címmel szól a vitához. = ...........................................................................................................................um Sokszor nyertem, de előfordult az is, hogy veszítettem. A veszteségek után nagy megbánások, lelkitusák következtek. Ilyenkor elhatároztam: Nem fogok többé kártyázni és inni sem. De elhatározásomat csak addig tartottam be, míg a kártyapartnerek Mem fütyürésztek az ablakom alatt, tikkor aztán minden fogadalmat elfelejtettem. Elvesztettem józan eszemet, s folytattam az „ipar“-t ott, hol előző nap abbahagytam. F edves H. János barátom! — ne •**- haragudj, hogy élettörténeteddel megismertetem az Oj Ifjúság olvasóit. Célom az, hogy a szülők ilyen irányban is figyeljék gyermekeiket. Téged pedig azzal vigasztallak: Ne okozzon neked fájdalmat a múltad. A rossz nevelésből származó hibák százszor is t ér drekény szerit ettek, de te voltál olyan erős, hogy százegyedszer is talpra álltái. Tudom, hogy becsületes ember, nevelő lett belőled, S a gondjaidra bízott gyermekeket Is becsületes, igaz emberekké igyekszel nevelni. S. ROBERT IMRE SZERGEJ JESZENYIN: Minden munkát szerencse áldjon Jöjj szerencse és munkánkat megáldd! Telt hálóval távozzon a halász. A magvetőt, ki éjt nappalra vált Jutalmazza sok dús, arany kalász! 0 A víz — korsó, s tenyérből iható —, Ha kedvem tartja pohárral fogad Ott, hol a hajnal frissen pirkadó Aranyba vonja mind a partokat. Ha megpihensz az üde pázsiton, Áttetsző távol ringat szelíden. Fáradt tested míg zsibbad kábítón, Féltő pillantás arcodon”pihen. Nézd! — Ott a fürj! — Máris tovább szalad ... — A sors simogat, majd paskolva ver. — Valóban boldog csakis az marad, Kinek a munka nem nyűg és teher. • _ Paraszt voltam. Még jól emlékezem. Árván hagytam az apai ekét. A szülő rög oly távol, idegen. Nem ismer már a domb, a völgy a rét. Hajszolt szívem sebe sajogva fáj. Szülőfalum idegen már fiad; És a bíbic, e vészjósló madár A rét ölén „eservesen sirat... Fordította: ZALA JÖZSEF /
