Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-01-08 / 2. szám
\ PALOTAI BORIS EGY CSEREP AZALEA Csengettek. Huszárné szemrehányóan bámult az ajtóra. Ki jöhet ilyenkor? Igaz, hogy még alig múlt kilenc óra, de ők már nekikészülődtek az alvásnak. A férje egész héten éjjeli műszakos volt, nappal nemigen tud aludni, alig várja, hogy elcsendesedjenek, ágyba takarodjanak. Óvatosan kinyitja az ajtót, készen arra, hogy szomszéd jön, már hes- sentse is. öregember áll az ajtó előtt, rózsaszín papírba bugyolált valamit tart a kezében, a derekát is eltakarja vele, a fejét is, csak a fél arca látszik ki mögüle. — Huszár — mondja az öregember. S betűzgeti a papírra tűzött cédulát. Huszár Erzsiké. — Mink vagyunk — mondja Huszárné, akinek kurta, vastag teste akár egy dunna. — Akkor ide szól... — Az öregember már nyújtja a rózsaszínű csomagot, de az asszony nem nyúl utána. Most veszi észre, hogy virágcserepet takar a papiros, irgalmatlan nagy virágot, akkorát... — Biztos, hogy ide szól? — kérdi bizalmatlanul. Szeretné már betenni az ajtót, kiviszi a huzat azt a kis meleget. — Az áll rajta, hogy Huszár Erzsiké. Nem tudtam. előbb jönni kérem, mert... — Várjon! Várjon egy pillanatig — akasztja meg egy fiatal lány, izmos, mint egy siheder, kiszögellő melle szinte horzsolja, koptatja a ruha szövetét. A mozdulatai hevesek, szelesek, most is ugrana már, csak hát mozdulni sem tud a sok fekvőhelytől. A szoba telistele ággyal, dívánnyal, aztán meg a földre terítve matrac, meg szalmazsák, meg két összetolt karosszék, azon is pokróc, párna. Azelőtt is szűkén voltak, mióta meg Vilma nővére otthagyta a férjét, s hazahur- colkodott a két gyerekkel, hát csak éppen a plafőnon nem alusznak. A fekhelyek között oly óvatosan kell lépkedni az embernek, mintha patak fölött, keskeny pallón járna. — Vigyázz, te! Még letaposol itt minket — szól rá a nővére, s Erzsi nem hallja ki hangjából a sértődöttséget, hogy láml' ez a vakarcs egy egész karácsonyfát kap, vajon miért, mit tud? — Vegye már át, édesanyám! — kiáltja Erzsi, s türelmetlenül villan a szeme, amely olyan sötét, hogy a szemefehérje szinte kéknek látszik. — Vegye át, bontsa ki. Huszárné kelletlenül öleli magához a cserepet. Kihúzgálja a gombostűket a papírból, a szájába dugdossa, a foga közé. Lehántja a papirost, óvatosan a földre ereszti, mert finom, jő papír, kár összegyűrni, elkél az ilyen a háznál. S egyszere elborítja a kurta vaskos derekát, a lompos mellét valami égővörös bokor! — Azálea — állapítja meg Vilma, s megtörli a kisfia orrát. — Nincs zsebkendőd?! Egy ilyen nagy lógó! — suttogja haragosan. Az öregember a kezét mozgatja. — Egészen elzsibbadt, amíg ide cipeltem — mondja, és vár. *— Megvan ennek a súlya. Villamosra se lehet szállni vele, még kiböki valakinek a szemét — teszi hozzá és nem mozdul. Az azálea szinte harsogva tölti be a szobát. A tömött szirmon tékozló vörössége belerobban a félhomályba, mert csak a sarokban világít egy körte, azt is kendővel takarták le, hogy ne zavarja az alvókat. Az azálea mint valami vörös csillár világít... Erzsi majd felsikolt örömében. Micsoda hólyag ez a Pista, gondolja ujjongva. Hólyag! — ismétli hálásan. — Vedd már át anyától — szól Vilmára, aki félrefordított fejjel fogja meg a cserepet, s az ágy szélén kuporgó nagymama kezébe nyomja, az meg szípákolva adja tovább. A cserép kézről kézre vándorol, mint egy vízzel t;eli veder, melyet láncban adnak át egymásnak a fegyelmezett lakók egy égő ház udvarán ... Végre Erzsikéhez kerül, aki két kézzel szorítja magához, a fejét is ráhajtja egy pillanatra, mert egyszerre olyan jó szag csapja meg az orrát... Nem is virágszag az, amit beszippant, inkább valami kényes, lenge illat, a fürdősónak lehet ilyen szaga .. . Jaj, itt vár az ember, borravalót kellene adni, jut az eszébe. Földreteszi a cserepet, a vasalópokróccal letakart szalmazsák mellé. — Mama ... tessék ezt odaadni... — Kétforintost kotorász ki a zsebéből, s a kétforintos tenyérből tenyérbe csúszva teszi meg az utat az öregemberig. Vilma kezében megpihen egy pillanatra. Majd egy kilő kenyér ára, gondolja bosszúsan. Inten? kéne Erzsikének, hogy egy forint is megteszi, az ember nem dob ki ennyi pénzt az ablakon. Egy tojást lehetne venni érte... öt zsemlét... — Ekkora virágot rég nem szállítottam — szólal meg az öreg, és a tenyerébe bámul. — Azt elhiszem — jegyzi meg Vilma keskenyre szorított szájjal. — Ki olyan bolond ... na, nem szóltam semmit. Takaródzol be mindjárt? — dörren a gyerekre, és az anyja kezébe csapja a kétforintost. Aztán becsukódik az ajtó, csend lesz egy pillanatra. — Ezt meg ki küldte ? — kérdi Huszárné. Erzsi élénk gyíkszeme körülugrálja a virágot. — Pista... — mondja gyöngéden. — Miféle Pista ? ... Elment az esze?! Hisz ez egy vagyonba kerül. Lopja az a pénzt? — Jaj, mama, mondtam már!..*. — Erzsinek eszébe jut, hogy semmit se mondott még Pistáról. Egyszer említette, hogy moziban volt vele, de ezt is csak úgy futtában, azt se tudja, figyel-e rá az anyja. — Hová tegyem a virágot? — kérdi, s az ablakhoz tapogatózik vele. — Ki ne rakd nekem! Ide csődül az egész ház! Még az kell, hogy kibeszéljenek. Erzsi felrántja a vállát. Csak nézzék megj. mit kapott, ilyet még úgyse láttak. Csak meresztgessék a' szemüket. — Hová? — Erzsi megrázza a fejét, oldalra billenti, mint mikor mosdás közben víz megy a fülébe. — Ott legalább hely van. Mit bámulsz olyan keservesen? Reggel majd eltesszük valahová — mondja szelídebben, mert Erzsi akkorát nyel, hogy szinte hallani lehet. Az arcát meg pi- rosság önti el, a hajatövétől le, egészen a nyakáig. — Mihelyt apád elmegy, behozzuk a szobába. Lerakodunk a szekrényről... Megeszi a gőz a dunsztost — teszi hozzá sóhajtva. Erzsi nem felel. Ha Pista tudná! „Ügy őrzöm a virágodat, olyan be.es- ben tartom“ — mondja majd neki. Holnap találkoznak. Zárás után várja a cukrászdában. Indiánért esznek, francia krérriest. Pista mindegyik ujját külön-külön veszi a kezébe, mintha attól tartana, valamelyik elmaradt a találkáról. Aztán összecsukja az ujjait, úgy szorítja a markába. Az ágy végibe mégse teheti a cserepet, s mint valami holdkóros se járkálhat vele. Még csak az hiányzik, hogy felverje apát! Most másszon vissza a szobába, s keringjen nagymama lábától a Sanyi fejéig ezzel a ... minek nevezte mama ? ... Az Az ablakpárkányra állítja a virágot, de a keskeny párkányon nem fét el a cserép. A . zirmokat összelapítaná az üveg, mert akkora csokra van ennek az azáleának, akkora bokrétája ... hely kell ennek, hogy meg ne sérüljön, egyetlen levele se nyomódjon össze. — Mit mondhatnak rólam? — kérdi bosszúsan, mert sehogyse talál helyet neki. A földön mégse maradhat. Az asztal alá állítsa! nem férne alá ja, beverné a fejét. Az asztal meg úgy telistele van rakva ... Még szerencse, hogy apa javában „fűrészel“. Jó mélyen alszik, nem ébred fel arra, hogy ide-oda topog a virágcseréppel. Akárhová teszi, mindenütt útban van! A szekrény tetejére próbálja rakni, de ott paradicsomos üvegek sorakoznak. Hányszor kérte mamát, hogy konzervet vegyen, minek cipekedik azzal a rengeteg paradicsommal, mit pancsol vele. De hát mama nem hallgat rá, gondolja szemrehányóan. Any- nyit se számít ő otthon, mint az a takonypóc Sanyi, aki a lombfűrészével teleszemeteli a szoba sarkát. Annak persze akad hely! Igaz, hogy nem dughatja a sarokba a virágot, elfony- nyadna a sötétben, akárcsak Vilma! Nem azért Küldte neki Pista, hogy a sarokba taszigálja. Benyit a konyhába, óvatosan előretapogatózik. Fülledt meleg csapja meg az orrát, a virág könnyű illata nem tud keresztültörni a vastag ételsza- . gon. Persze, Kuzmicsné megint oda hagyta kozmálni a sárgaborsófőzeléket. Sose fognak már kimászni ebből a társbérletből ? Fel-alá járkál az azáleával, pedig hát úgyse hagyja itt, ebben a fojtós melegben. Az asztalon még az esti mosatlan... A kormosfenekű, össze- maszatoltlábasok közé állítsa? A kre- denc széléről lebillenne. Nem, nem maradhat a konyhában ... Elkőkadna az ételgőztől, megpuhulnának rajta a duzzadt, húspiros bimbók ... A fásládára ül, térde közé szorítja a cserepet, babrálja, simogatja a kemény. síkos tapintású szirmokat. Nem lenne kár .értük? Az anyja is milyen derék asszony volt, most meg lötyög a vastag húsa apja jégeringében, mert azt húzza magára éjszakára, a szakadt, agyonmosott jégereket. — Feküdj már le, mit mászkálsz azzal a cseréppel — áll meg előtte az anyja. — Felvered az egész házat. — Hová tegyem? — kérdi panaszosan. — Hová... hová! morog az anyja, s tömött dunnateste méltatlankodva rázkódik. Látszik rajta, legszívesebben kihajítaná. — Egy ilyen puccos virág! — kezével a levegőbe csap. — Tedd < ki a vécébe. ember kap egy csuda virágot, s egyszerűen nem fér el a lakásban ... Hát nem kell ezen nevetni? — Na, egy-kettő — suttog Huszárné —, eriggy! — És csendesen, indulat nélkül: — Eriggy, mert agyonverlek. Persze, mama aludni szeretne, gondolja Erzsi. Ahogy a térdére fekteti mosástól kiázott kezét... ni, milyen puha, áz ujjahegyén legyezőbe futnak a ráncok... persze, hogy nyugtot akar. — Jól van, reggelig nem bánom ... de ha Vilmának egy szót is szól — mondja háborogva, s már indul kifelé, magához szorítva a cserepet, szinte gőgösen lépkedve, hogy mutassa, akárhol éjszakázik a virág, attól az marad, ami volt. Puccos virág, luxusvirág! Pista most bizonyára az íróasztala mellett ül, gondolja félálomban. Járt már nála a szerkesztőségben. Két telefonkészülék is van az íróasztalán, a hallgatót vállával szorítja a füléhez, hogy szabad maradjon a keze. Mert folyton jegyez, giktál, irkái. Semmi baja sem lesz az azáleának. Szerdán és szombaton ... így megy ez már hónapok óta. Színházban is voltak már együtt... második sorban ültek. Pista mindenkit ismer. Ilyen virágot csak annak küldenek... El se hiszik majd odabent a szak társak, hogy majd egyméteres azáleát kapott. Hólyag, gondolja és apró nevetés csik- landja a torkát, s mintha a csiklandás a vállába csúszna, a mellébe, mindenütt érzi. Hólyag ... mondja, s a párnát csapkodja, mert ki kell valahogy rázni ezt a csiklandást, bizsergést. Csörömpölésre, lármára ébred. Vilma feltérdel a földre terített matracán, hogy jobban halljon, mama is hirtelen felkönyököl. Kuzmicsné csapkod odakint, éles hangja áttör a falakon. — Mi ez? Diadalkapu?! Eltorlaszolják az utat?! A fazekamat használják, a serpenyőmet, s ez a köszönet érte, hogy kimenni sem tud az ember! Azt akarják, hogy... na hiszen! Ügy vágom ki ezt a csalamádét... Erzsi összegöngyölödik, mint egy sündisznó, s becsúszik a takaró alá, De azon keresztül is elér hozzá Vilma sopánkodása. — Mi az már megint? Éccaka se lehet nyugodni ? Ha én kimegyek, úgy szájonkapom ...-j Hagyd csak... — dünnyögi az anyja, s harsogó suttogással: — Mit ártogatod bele magad a mások dolgába? Hagyd csak! Aludj! — Már hogy hagynám? Semmiért felver, aztán hagyjam. . Erzsi moccanni sem mer. Micsoda felfordulás! Még beront ide Kuzmics- né, képes rá! Igaz is... Miért küld ekkora tornyot Pista. Ha csak egyszer, egyetlenegyszer idedugja az orrát, láthatta volna, hogy megteszi egy csokor tudomisénmi... De hát jut is eszébe Pistának, hogy megnézze, hogy lakik, mint lakik. Szerda és szombat, így ütemezte be őt. Lapockái körül hűvösség támad. Rá nem is kíváncsi Pista. Leltárt készít az ujjairól, tortával traktálja, felolvassa neki a riportjait. Neki csak annyit kell felelni: „nahát!“... „csakugyan" .vagy még azt se. Csak bólogatni, bársonyszemeket mereszteni rá. A színházban is mindig ő beszél. Azt se kérdi, érti-e, mi történik a színpadon. Csak beszél és simogatja, miközben jobbra-balra köszönget. Simogatja és integet... Hányszor kért már olvasnivalót tőle, de mindig elfelejti. „Jaj, látod, milyen hülye vagyok“, s a homlokára csap. „Majd legközelebb! Legközelebb!“... Erzsi szemesarka nedves. Csak nem bőgök, gondolja haragosan. Na, most már visszacsoszogott Kuzmicsné. Vajon hová cipelte azt az izét... azt a diadalkaput. Vilma még harákol egyet-kettőt. Sanyi, a drágalátos, lecsúszik a matracról, fülét az ajtóhoz tapasztja. Mama nyögdécsel, már nem is tudja, miért. Kiegyenlíti derekát, nyög, sóhajtozik, csak úgy recseg a rugó alatta. Aztán nehézkes csönd borul a szobára, ő meg nézi a kisujját, nézegeti, pedig hát semmit sem lát rajta, a sötétség bekapja a kezét. Holnap pirosra gyömöszöli Pista az ujjait,- mert holnap szerda, és szerdán rovatvezetői értekezlete van Pistának, utána meg szerelem másfélóra hosz- szat, tán be is jegyzi a blokkjába. S mit jegyez még melléje? Hogy feszes a bőre, s két kézzel át tudja fogni a derekát? Még sohasem mondta neki, na, kis Huszár, felugrok hoz- záto'k, vagy benézek hozzád az Apisz- ba, ahol dolgozol. Hogy élsz te tulajdonképpen, le... te kis Huszár... Karácsonyra konyakosmeggyet vett neki, egy egész dobozzal. Most meg ezt a parádét. Jól van, majd a paradicsomos üvegek közé állítja, ott fog trónolni! — Szervusz — mondta másnap délután, ahogy kilépett az üzletből. Senki se volt a közelben, csak a levegőbe mondta, morzsolgatva a szót a szájában, mintha az ízét próbálgatná. Megállt egy pillanatra, a toccsadt havat rugdosta a cipője orrával, — Hólyag ! Micsoda hólyag! — gondolta haragosan, s a cukrászdával ellenkező irányban indult el, futva, szaladva az olvadásszagú utcákon, mintha hátulról megtaszította volna az érdes, háborgó, tavaszeleji szél. DÉNES GYÖRGY: /Megértik egymást mára népek Ezer évig háborúval traktáltak minket az urak. Ezer évig embervérrel oltották öblös szomjukat. Gyűlt a kín a Duna táján, s a méla, szláv hegyek alatt sistergő vad tűz falta tel a süppedt, békés falvakat. Magyar zsellér, vagy szlovák pásztor egyforma sorsba halt bele, egyformán mérte nyomorát a földesurak istene. Egymásra mégis kardot fentünk gyilkos szándékkal, ostobák, s hullott a vérünk, drága vérünk kegyetlen századok során. Bús, terhes századokon át mindig egyformán szólt a nóta, kötelet fontak az urak a békét védő lázadókra. Vért ontani bujtogatták a sok boldogtalan népet, mert így kívánta az arany, a könnyre szomjú bűnös érdek. De balul számítottak ők, a sanda szemű, vad pribékek, mert kisarjadt a szabadság, s megértik egymást már a népek. Dunán innen és túl a parton egy célért küzd a hősi nép, s melegen fogja a magyar, szlovák testvére hű kezét. Ml ötimiezmi Ügy érzem, csak tegnap volt, s négy éve már. Az idő múlik, hirtelen megszalad ... Nem igaz, hogy vénülök! Erős vagyok! Ifjú, erős. szabad! ... Készen áll már a töltés, ragyog a sín, messziről dübörög, robog a vonat. Hozza már, viszi, hozza, viszi ezer fiatal álmomat... Ott rohan, repül már a hidak felett, a jövőbe robban, s száguld egyre tovább, mondhatnak bármit a lassan kullogok, ártők és ostobák ... ! S mi ötvenezren harsány dalra gyújtunk. Fölöttünk száll a nap, szállnak a szelek. Folyók és erdők zúgnak, s én brigádok élén menetelek .., \
