Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-01-08 / 2. szám
Több népi kultúrái... ZALA JÓZSEF: Gyermekkorom és ifjúságom egy egy mozzanata vissza-visz- szatér emlékeimben és ilyenkor lélekben újra meg újra átélem a régmúlt eseményeket. Olyasféle ez, mint a régi kedves dal, amelyet valahányszor eldalolunk, mindig ugyanazt az érzést váltja ki belőlünk. A?emlékek mozaikjából kiemelek egy kockát és úgy mondom el, ahogyan mindmáig emlékezetemben él. Mintegy tizenkét éves lehettem, amikor felfigyeltem egy kóbor cigányra. Elég gyakran járt el a mi kis falunkba. Hűvös, esős időben, vagy télen viharvert kalap volt a fején. Szép, száraz időben homlokát fedte csapzott fekete haja. Ruhája rongyos, elhordott holmi volt, amelyet szánalomból adott neki egy-egy jó lélek. Nem volt aféle közönséges kéregetó. Nem mormolt semmiféle imát. Mindössze megállt az ajtó előtt és zánk, mindig velem küldtek ki számára pénzt. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy lehet -e a hegedűn egy húron is játszani. Felelet helyett játszani kezdett. Számomra ismeretlen volt a melódia. Azt éreztem, hogy valami gyújtó, valami tüzes van benne. Néztem a szemeit és valami kísérteties fény csillogott a két koromsötét szemben. Benne morajlott a francia tengerpart hullámverése, benne világolt ismeretlen tájak ismeretlen eseménysorozata. — Akkor még nem tudtam, hogy az a dal, az ismeretlen, a megragadó, a „Marseillaise" volt. — Játszott még mást is, de arra már nem emlékszem. Az nem kötötte le annyira a figyelmemet. Egy más alkalommal a kocsmában láttam. Míg a pénzéből tartott, sűrűén hajtogatta a poharak tartalmát. várt. Sohasem hallottam, hogy valaha is valamit ellopott volna. Kezében többnyire furkósbo- tot tartott, hogy távoltartsa magától az irigy csahos kutyákat, amelyek i ösztönszerűen a jobb falatokat féltették tőle. Az is előfordult, hogy ütött- kopott hegedűt szorongatott a hóna alatt. Jónéhányszor megcsodáltam ezt az érdekes hangszert. Az volt rajta a legkülönösebb, hogy mindössze /egy húrja volt. Ritkán játszott rajta. Ha így történt, tudták, hogy kivételesen jó kedve van. Vonásaiban sohasem tudtam felfedezni valami ellenszenveset, rosszindulatot, csak mélységes bánatot, mélabút. Kérdeztem egyiktől is, másiktól is, miért tartják bolondnak ezt a cigányt, de senkitől sem kaptam biztos választ. Egyszer nagyobb kamaszok beszélgettek és ebből a beszélgetésből sikerült néhány foszlányt meghallanom. A cigányt Elórinak hívták. Állítólag valamikor híres zenész volt. Nemcsak amolyan közönséges cigány módján tudott játszani, hanem a kottát is ismerte. Bejáratos volt az úgynevezett úri házakba is. A sors később külföldre sodorta. Így jutott el Franciaországba is. Valahol Dél-Franciaországban vett el egy szépségéről híres cigány- leányt. A cigány niagyar nóták mellett most már megismerte a messzi francia nép nótáit is. A.zt nem tudom, hogy mennyi ideig élt távol hazájától. Egy szép napon visszajött. De benne már nem a régi vidám, életkedvvel teli zenész tért vissza és nem is a honvágy hozta haza. Felesége hűtlen lett és ezt annyira a szívébe vette, hogy ez lett minden gondolatának kiindulópontja és vége. Bűvöq, nyűgös körévé lett és felbo- gózta condolat világ át, érzelmeit, egész életét. Megzavarodott. Ezentúl mindig szomorú nótákat játszott és amikor egyedül volt is, vagy haladt az utcán, mindig hangosan beszélt, Vásott gyerekek kinevették, megdobálták. Ezért nagyon haragudott és ilyenkor a szokottnál ingerültebb lett. Csodáltam is és egyúttal fél? tém tőle. Amikor, bejött hoz? Egyszer a kocsmáros már nem akart neki italt adni, mert már úgyis ittas állapotban érkezett. Flóri megharagudott. Kiment az utcára. Az utcasarkon sok követ szedett össze. Valóságos kis piramis állt előtte. Mindenkit megdobált kővel, aki csak a kocsma felé igyekezett. Így akart bosszút állni a kocsmároson, aki nem engedte meg bánatát borbaönteni. Anyám jóismerőse, egy fiatalasszony a szomszédfaluból igyekezett egyízben hazafelé. Azt sem vette észre, honnan, egyszercsak mellette termett Flóri. A falutól mintegy kilométernyi távolságban lehettek. A cigány először megállt, majd fösvénységéről ismert asszony házába. Bizonyára nem tudta még, hogy ki lakik ott. Amikor szemtől szembe találta magát a ház asszonyával, úgy elillant, mintha ködből való lett volna. Többet annak a háznak még a tájára sem ment. Telt, múlt az idő. Fekete hajába mindig gyakrabban lapozott a dér. A tél akkoriban még sokkal zordabb volt, mint mostanában. Nehezen viselte és ilyenkor néha több napig, vagy egész héten ugyanabban a faluban maradt. — Amint előbújt a nap, nem nyughatott zaklatott vére és ment tovább, járta a házakat, az utcákat, falvakat. A kutyák meg-megtámadták, a suhancok megdobálták, a felnőttek egyik-másika kicsúfolta a szegény cigányt, az élet számkivetettjét. Karácsony - táján nem láttam sohasem. Máig sem tudom, hogy ilyenkor hol tartózkodott. Mint minden ember számára, bizonyára számára is még sokkal nyomasztóbb lehetett olyankor az egyedüllét. Hosszabb ideig nem láttam és nem hallottam róla. Egyszer az a hír járta, hogy farkas keveredett erre a tájra. Az utak vándorát, Flórit kint találta a tél két falu közt vezető úton. A sors különös szeszélye úgy hozta magával, hogy hóna alatt vitte a hegedűjét. Egyszercsak valami kutyaféle állatot lát. Mikor közelebb ért, akkor döbbent rá végtelen rémülettel, hogy farkassal áll szemben. Flóri bizonyára ösztönétől vezetve előkapta hegedűjét és húzta-húzta — s a farkas nem bántotta. Elkerültem hazulról. Flóriról a különös cigányról nem hallottam, néhány évig. Egyszer meglátogattam naqy- bátyámékat. Ott esett szó Flóriról. Nagybátyám mesélte, hogy nincs többé. Szokott utai során egyik faluból a másikba tartott. Hirtelen hóvihar kerekedett. Meg-megállt. Odabújt egy-egy fa mellé, de megintcsak tovább küzdötte magát a távoli falu felé. Szilveszter este volt. 'Ösz- szeszedte minden erejét. Minden lépésnél érezte, hogy mindig kevesebb az ereje. Tudta, hogy ha lepihen, — vége.,Kétségbeesetten harcolt a gyilkos viharral. Rossz ruháján átfűjt á velőkig ható szél. Felemás bakancsát régen átáztatta a hó. Remegett egész testében és összeszedte minden erejét. Már- már úgy vélte, hogy egészen közel pislognak a fények a falucska ablakaiban, de addig már ■ élve nem juthatott el. Végső kimerültségében leroaz asszony után iramodott. Az asszony ameddig bírta, futott előle, mintha puskából lőtték volna ki. Flóri azonban jobb jutónak bizonyult nála. Mikor utolérte, nem bántotta, hanem nagy fekete szemeivel az asz- szony szemébe nézett. Valamit mormolt, az asszony számára érthetetlen nyelven és továbbment. Ki tudja .. . hátha eszelős agyában felötlött a távoli, a hűtlen asszony képe és azt, ifjúságának délibábját kergette, majd csalódottan ment tovább a maga útján. Kóborlásai során szállása csupán istállókban és pajtákban volt. Még ott is féltek szállást adni számára. Mindenki félt, hogy pillanatnyi fellángolásában felgyújtja átmeneti szálláshelyét. Emlékszem, hogy egyszer, egyetlenegyszer bement egy a gyott. Tagjai mintha zsibbadni kezdtek volna. Teste még reflexszerben meg-megmozdult, majd rászállt az örök álom. Az utak vándora a tél úttalan utóinak árkában fejezte be életét. Újév napjának reggelén akadtak rá az emberek. Jeltelen sírban fekszik. Talán már az emberek nem is nagyon emlékszenek rája. Mikor először tudtam meg, hogy mit jelent a „Marseillaise", akkor újra visszaemlékeztem Flórira. Magam előtt láttam csapzott hajával, toprongyos ruhájában, amint egyhú- ros hegedűjén játsza a gyermekkoromban tudatlanul ismert dalt. Valahányszor hallom ezt a vérforraló dalt, rádgondolok Flóri, forróvérű muzsikus, világ járt vándor, megcsalt férj. Most felnőtt fejjel megértelek. Minden csehszlovákiai magyarnak jóleső érzés tudni azt, hogy van egy gazdag népi kultúránk, mely kimondottan hazai, melynek szálai e földből gyökereznek s e földből táplálkoznak, sarjadnak. Nem kis dolog ez, kiváltképp, ha figyelembe vesz- szük az egyetemes magyar népi kultúrától való eddig I észlelt erős hatásokat, úgymond abból való táplálkozásokat. Miért tartom fontosnak a hazai földből való népi kultúra kihangsúlyozását, annak ápolását, művészi, de ugyanakkor szem előtt tartva a nemzeti formát és sajátosságait is. Tudnunk kell, hogy egy nemzet népi kultúrája nem egységes ez vidékenként változó, mert nemcsak egy nemzetnek v'n meg a saját népi kultúrája, hanem az egy országon belül élő nemzet népi kultúrája is sokrétű, változatos, formában, színben és tartalomban más-más. Ügy vélem állításom igazolásaképpen példát felhoznom nem szükséges, annál is- inkább, mert maguk a népi szokások, viselőiek is erről tanúskodnak. Ennek ellenére volt nálunk egy téves nézet, mely csökkentette a népművészeti csoportok értékét és munkáját. Jóllehet e helytelen nézetnek is voltak já oldalai is, melyeket pozitívumként kell értékelni. Részben azért, mert népünk nemcsak megkedvelte, de meg is szerette a már majdnem feledésbe múlt népi kultúrát. Másrészt pedig azért, mert a népművészeti csoportjaink _ kedvet kaptak népi kultúránkhoz, megszerették, fejlesztették azt és nem utolsó sorban tanultak Is a múlt téves hibáiból. Ugyanis népművészeti csoportjaink eddig a könnyebb utat választották, vagyis ahelyett, hogy hazai népi szokásokból és hagyományokból táplálkoztak volna, egyszerűen átvették Magyarországról a már kidolgozott, művészi szintre emelt népi kultúrát. Ennyit, és ezt szerettem volna elmondani a Csemadok országos népművészeti bemutatójának értékelése előtt. Az országos népművészeti bemutatót a járási, majd a kerületi bemutatók előzték meg. Egy pár ilyen bemutatón magam is jelen voltam. Akkor még az volt a gyanúm, hogy az összbemutató nem hozza meg a kívánt sikert és eredményt. Bár jóllehet már a járási és a kerületi bemutatókon is voltak olyan csoportok (a pozsonypüspöki, a rimaszombati, a tornaijai stb.), melyek már joggal keltettek bennünk egy kis meglepetést. A bemutató Kármán József (ki korai halála ellenére is sokat fáradozott a nemzeti kultúra megteremtésén) szülővárosában Losoncon volt megtartva, december 30-án. Hazánk négy magyarlakta kerületéből mintegy 60 csoport lépett fel, hogy hirdesse népi kultúránk gazdag, sokszínű kincsét. Hatvan csoport s körülbelül 600 szereplő. Minden egyes csoportról írni, értékelni fellépését, munkáját, szinte kizárt dolog. De egyet nyugodtan elmondhatok, hogy a bemutató nagyszerű volt, itt már nemcsak ízelítőt, de teljességet is kaptunk a hazai magyar népi kultúránkból. Teljességet még akkor is, ha sok még a csiszolni való. Tartalomban gazdag, nemzeti, igazán népi volt mindaz, amit láttunk. A kassai kerületé volt az elsőbbség. Sok szépet és tartalmasat láttunk e kerület egyes csoportjaitól. Igazán mély benyomást keltett és jó emléket hagyott az emberben a rozsnyói helyi csoport énekkarának fellépése, mely ebben az évben ünnepelte fennállásának kilencvenedik évfordulóját. Bárdos Lajos népdalfeldolgozásai keltek szárnyra a rozsnyóiak ajkáról. Az az érzésem, hogy sokkal hatásosabb volna az énekkar szereplése, ha lényegesen bővítenék a dalárda létszámát, mert szép — nagyon szép az énekkar, dalszámaik előadása, de valahogy a nagy teremben (lehet hogy az akusztika okozza ezt) elvész a hang, gyöngébb és ez egy kissé bosszantja az embert. Ezzel szemben mennyivel hatásosabb volt az egerszegi és a nagymegyeri énekkar dalszámainak előadása. Persze a két utóbbi énekkar dalainak művészi kidolgozása még alulmarad a rozsnyóiakétól. De mind a két csoport tehetséges, jó anyag, csak még jobban tökéletesíteniük kell minden dalsiámukat, kiváltképp a szólamok harmonikusabb és finomabb összhangzását. Értékes népitáncot mutattak be a szinaiak. Szinán még ma is él egy régi kedves szokás, a virágszedés. A Virágszedés című tánc kimondottan helyi jellegű, amit ma is féltve őriznek a szinai fiatalok. E táncot .érdemes volna feldolgozni és igazán művészi szintre emelni, ami sajnos a szinaiak bemutatójából hiányzott. Nehézzé tette a tánc tökéletességét az is, hogy nem zenekar kisérte a tánc melódiáit, hanem maguk a táncosok énekelték. Az ilyesmit kerülnünk kell, mert ezzel csak rontjuk a hatást. A kassai kerületi Csemadok vezetőségének több és nagyobb munkát kel! Kopasz Csilla „Budai Ilona“ című balladát szavalja kifejtenie. Béres elvtárs nagyon helyesen mondotta; ne legyen a magyarság kultúra nélkül és a kultúra magyarság nélkül. Ha a jövőben a kassai kerület Csemadok csoportjai és műkedvelői ezt valóra is váltják, akkor elmondhatják, hogy e munka férfimunka volt. Értékes népiszokásokat, hagyományokat találhatnak Imreg és Zemplén környékén, csak utána kell nézni, megéri. Egy időben aggodalom töltött el bennünket, népi kultúránk, hagyományaink feledésbe múlásáért. A technika, a tudomány magáért a hazai magyar népi kultúra terjesztésében. F.rős, egészséges és tehetséges művészeti együttes e csoport, igazán művészi és tartalmilag mély mindaz, amit előadnak. Náluk a tehetség, a művészettel párosul. S ami a fő, műsoruk és szereplésük nem öncélú. A kultúr- csoport tagjai lelkes, igazszívü népművészek. A pozsonyi kerületet ők képviselték a legtöbb és a legjobb műsorszámokkal. A Regruta búcsúztató, a Cigánytánc, a Csallóközi csárdások előadása minden nézőnek megdobogtatta a szívét. Páratlan elismerést érdemel Sztrízsenyec Rudolf a táncok szakértője és tanítómestere, a felesége és a kis hatéves lánykája, akik kedves temperamentumos, igazán művészi táncaikkal, nyerték meg a nézők százait. Sztrízseny?c és kedves családja nemcsak beszélnek, de tesznek is. Tanuljon és vegyen példát tőlük minden csehszlovákiai magyar, akinek csak egy kicsit is szívügye népi kultúránk ápolása. Elismerés illeti a pozsonyi kerület minden egyes kultúrcsoportját, habár még van mit javítani müsorszá- maikon, hogy még tökéletesebben, igazabban, mélyebb nerrt® zeti átérzéssel kerüljenek színpadra apáink és nagyapáink féltve őrzött kincsei. Szeretnék még sok mindent elmondani a nyitrai és a beszi* terfcebányai kerület kultúrcsó- portjainak bemutatójáról. Ko« zöttük is van egy jó pár teheti séges kultűrcsoport, melyekkel érdemes foglalkozni. A rimái szombatiak méltán versenytársa! a pozsonypüspökieknek. Kár, hogy kevés idejük volt a bé- mutató előkészületeire, melyért persze a Csemadok központi bizottságát terheli a felelősség. Mennyivel szebb és tökéletesebb lehetett volna ez az országos kul- túrszemle, ha időben és alaposabban készítették volna elő. Äm a hibáktól eltekintve is jó példa lehet a Csemadok arra,- hogyan kell megszervezni^ a fiatalokat kultúrmunkára. Ezt azért említem meg, mert a kultúr- csoportok zöme fiatal. És ha igaz az, hogy nyelvében él a nemzet, akkor igaz az is, hogy ifjaiban él a nemzet s ezzel nekünk élnünk kell. Sok mindenről nem írtam még, amiről érdemes lett volna szólnom,_ de szolgáljon mentségemre az, hogy a hét őrás országos bemutatóról mindent elmondani még sürítve is nehéz. A rimaszombati együttes tehetséges szóló táncosnője. egyre nagyobb tért hódít magának. A. városi és a falusi ember élete, világnézete, kultűrigénye is.nap nap után változik. É törvényszerű folyamat forradalmi változást hoz az emberek gondolkozásában és életmódjában. Ezekután nyilván féltenünk kellett népikultúránk mellőzését. De hála istennek nem így történt és történik. Érre jó példa Pozsonypüspöki, mely csak hét kilométerre fekszik Pozsonytól. Ennek ellenére is erős itt a népi kultúránk megőrzése, művészi szintre való emelése és ápolása iránti törekvés. Ez megnyugvással és örömmel tölt el bennünket, Bár így lenne más falvakban és vidéki városokban is. A pozsonypüspöki helyi csoport már eddig is méltán kitett Én úgy hiszem, mindannyian / érezzük és tudjuk, hol kell még javítanunk kultúrcsoportjaink munkájában, mit keil még bevenniük műsorszámaikba, hogy igazán elmondhassuk azt, hogy a csehszlovákiai magyar népi kultúra valóban teljes, igazán nemzeti és népi, de ugyanakkor szocialista is. Tegyünk meg mindent, hogy a hazánkban élő magyarságnak adjunk több kultúrát, telítve több hazafiság- gal és magyarsággal. * TÖRÖK ELEMÉR
