Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1956-03-10 / 10. szám

1956. március tO.

Mert ráállni a deszkára könnyű, de... Akinek van füle, hallja

Beszélgetés Szabó Gyulával, a világhírű magyar artistával és fiával,

a „jövő Rassellijével“

Az egyik vidéken élő barátom meghívott, hogy menjek el hozzájuk disznótorba. A meghívásnak eleget tettem, mert hát az ilyen „lakoma” nem is olyan rossz.

Igaz-e?

Ilyenkor kedvére jóllakhat az ember, kivált olyan mint én, akinek jó az étvágya. Ez a disznótoros vacsora egy kis lakodalomnak is beillett volna. A finom húslevestől a piskóta tortáig volt itt minden, az italokat nem is számítva. Igaz a családon kívül vendégek is voltunk vagy húszán. Többek között itt volt a patikus, két helybeli fiatal tanító, kéményseprő, no meg a rokonság apraja-nagyja És itt volt Szódás Vince is, a falu kultúrfelelőse. Azt hiszem mindenki tudja, hogy a disznótorban mindenről szó esik. Hóró!, hidegről, létről, nemlétről, mindenféle régi históriákról. Ilyenkor mindenki beszél valamit. A tanítók elbeszélték a gyerekekkel való iskolai élményeiket, a patikus, a gyógyszerek hatásáról, a kéményseprő a szappanok minőségéről, omladozó kéményekről, kacsintgató menyecskékről mondottak hosszabb-rövidebb történeteket. Én meg az irodalomról szóltam. Nekem ez a kedvenc tárgyam. Beszéltem Ady- ról, József Attiláról, Bábiról, Gyuircsóról, beszéltem ezen költők verseskönyveiről, életéről. Előadásomhoz mindenkinek volt valami hozzászólása. Az egyik tanító például Bábit a legőszintébb szlovákiai magyar költőnek nevezte. Csak Szódás, a kultúrfe- lelős hallgatott. Én úgy láttam, mintha unatkozott is volna. Ezért meg is kérdeztem tőle: — mondja Szódás elvtárs, barátja maga a könyveknek? — Persze, hogy az, de nem a mostaniaknak. — Hanem? — kérdem én. — A régi cowboy könyveket szeretem én. A minap is egy ilyesfélét olvastam. — És mi volt a címe? „Halálsikoly az áradatban“ — mondja a kultúrfelelős.

A patikus épp falatozni akart, de a villa kiesett a kezéből, a tanítók idegesen cigarettára gyújtottak, nekem elállt a lélek- zetem e szavak hallatára.

„Halálsikoly az áradatban”. A kultúrfelelős ilyen fércműveket olvas és dicsér. Akinek van füle, hallja. Nem kellene őt azonnal kicserélni?

TÖTH GYULA

A KIS FÜTTYÖS

Friss tavaszi reggel. Egy, kettő, három!

Napsugár csillan egy kicsi ágyon.

Napsugár csillan, a kis Füttyös ébred s a csendes házban széjjel fut az élet.

Az első dolga minden kora reggel ki tudja hol vette szörnyű nagy kedvvel;

muskátlit öntözni izzó pirosra, hogy még puhább legyen bíbor bársonya.

Aztán, mint aki dolgát jól végezte nagyokat füttyent, kicsiket lépdelve.

Anyja csitítja: — kis öreg csendesen, madárka alszik, anyja vigyáz rája, csendes alvását semmi nezavarja.

Elhallgat a Füttyös s okos szemében egy tenger mélysége van veszendőben.

— Rám is vigyázol úgy-e anya drága?

— Mint katona bácsi békés hazánkra, feleli, hát mit is mondana mást, ölnyi embernek, mint szíve igazát.

S ő, mint valami szörnyű nagy, nagy titkot súgja; csukd csak be gyorsan az ablakot!

S vall a kis Füttyös halkan döngicsélve, mint szokott tavasszal fának a kis méhe lágy szeretettel egy szót, a legszebbet; szeretlek! Anya mond miért szeretlek?

MOJZES ILONA

lyiknek csak félig vágták el á nyakát. Erre széttépték, mint egy macskát. Kelten a fejét fogták, ketten a lábát, és kitekerték a nyakát. Aztán ráhúztuk a hátizsákját a cigarettákkal együtt és szépen bedobtuk a Drinába. K is akart volna szívni olyan cigarettából. Reggel aztán mindent tűvé tettek érte.

— lelenteni kellett volna, hogy megszökött, — jegyezte meg bölcsen Svejk — hogy már régen készülődött rá és minden nap azt mondta, hogy meg log lógni.

— Eh, ki gondolt volna ilyesmire, — felelte Vodicka, — mi megtettük a magunkért, és a többivel egyáltalán nem törődtünk. Ott nagyon könnyű volt az ilyesmi, minden nap eltűnt valaki, és aztán már a Drinából se halászták ki. A felpuffadt komitácsik nagyon szépen úsztak ott a Drinán a Duna felé, a mi szétlőtt landvereseink mellett. Egy-két tapasztalatlan fiú, aki először látott ilyet, egy kis tázat kapott tőle.

— Azoknak kinint kellett volna adni — mondta Svejk.

Éppen beléptek a hadosztálybíróság irodáinak barakjába, és a patruj azonnal bevezette őket a 8. számú irodahelyiségbe, ahol az iratokkal megrakott hosszú asztal mögött Ruller hadbíró ült.

Előtte néhány törvénykönyv hevert, rajtuk egy félig üres teáspohár. Az asztal jobb oldalán feszület állott, elefántcsontutánzatból, beporosodott Krisztussal, aki kétségbeesetten nézett le a keresztjének talpára, melyet hamu és cigarettacsutkák tömege borított.

Ruller hadbíró éppen újabb fájdalmat okozott a megfeszített istennek, amennyiben a kereszt talpán megint elnyomott egy cigarettát, s a másik kezével felemelte a teáspoharat, amely hozzáragadt egy törvénykönyvhöz.

Miközben kiszabadította a poharat a törvény- könyv fogságából, tovább lapozott egy könyvben, amelyet a tisztikaszinóból vett kölcsön.

Ez a könyv, amelyet Fr. S. Kraus írt, a következő sokatígérö címet viselte: „Forschungen zur Entwicklungsgeschichte der geschlechtlichen Moral“. *

Ruller hadbíró elnézegette a férfi és pői nemiszerveket ábrázoló naiv rajzokat, a melléjük írt versekkel együtt, amelyeket a tudós

* Kutatások a nemi erkölcs fejlődéstörténetének köréből.

** Mi van ott?

Fr. S. Kraus, a berlini Nyugati pályaudvar klo- zettjeiben fedezett fel, érthető tehát, hogy nem lett figyelmes a belépőkre.

A reprodukciók szemléléséből csak Vodicka köhögése riasztotta fel.

— W. ■ geht tost** — kérdezte tovább lapozva, s a naiv rajzok, ckiccek és vázlatok folytatását nézegetve.

— Hadbíró úrnak alázatosan jelentem, — felelte Sveik — hogy Vodiéka bajtárs meghűlt és most köhög.

Ruller hadbíró csak most nézett rá Sveikre és Vodickára.

Megpróbált szigorú arckifejezést ölteni.

— Végre, hogy idevánszorogtatok, gazemberek, — mondta, beletúrva az asztalon heverő iratok rakásába — kilenc órára hivattalak benneteket és most már mindjárt tizenegy.

Hogy állsz, te ökör? — kérdezte Vodickától, aki vette magának a bátorságot, hogy „pihenj- be" lépjen. — Majd ha azt mondom, hogy ruht, akkor azt csinálsz a patáddal, amit akarsz.

— Hadbíró úrnak alázatosan jelentem, — szólalt meg Svejk — hogy neki reumája van.

— lobb lesz, ha befogod a pofád, — mondta Ruller hadbíró — majd ha kérdezek tőled valamit, akkor felelhetsz. Már háromszor voltál nálam kihallgatáson, és harapófogóval se lehetett kihúzni belőled semmit. Nahát, megtalálom, vagy nem találom meg? Hogy énnekem mennyi munkám van vetetek, nyavalyások. De men is keserűinek, hogy fölöslegesen fárasztottátok a bíróságot.

Nahát, idenézzetek, piszok disznók — mondta, amikor végre kihúzott az aktacsomóból egy terjedelmes iratot a következő felirattat:

SCHWEIK & WODITSCHKA.

Ne higgyétek, hogy itt fogtok dögtödni a hadosztálybíróságon, valami hülye verekedés miatt, és csak egy kicsit is elkerülitek a frontot. Miattatok már a hadseregbíróságra is telefonálnom keltett, barmok.

Felsóhajtott.

— Ne vágj olyan komoly képet, Svejk, majd a fronton elmegy a kedved attőt, hogy valami honvédekkel verekedj, — folytatta, — az ellenetek indított eljárás be van szüntetve, mindegyik megy az alakulatához, ott majd a ra- porton megkapjátok a kellő büntetést, aztán kimentek a frontra egy menetszázaddal. Ha mégegyszer a kezembe kerültök, gazemberek, úgy elbánok veletek, hogy attól koldultok. Itt

az elbocsátó cédula és viselkedjetek tisztességesen. — Vezesse őt a 2-es számba.

— Hadbíró úrnak alázatosan jelentem, — mondta Svejk — hogy mi a hadbíró úr szavait mind a ketten a szívünkbe fogjuk vésni, és nagyon szépen köszönjük a hadbíró úr jóságát. Ha most civilben volnánk, akkor bátorkodnék azt mondani, hogy a hadbíró úr egy aranyember. Es ugyanúgy mind a ketten őszintén bocsánatot kell kérjünk a hadbíró úrtót, hogy a hadbíró úrnak olyan sokszor be kellett pisz- kolni magát velünk. Mi ezt igazán nem érdemeljük meg.

— Most aztán menjetek már a fenébe! — kiáltott rá a hadbíró Svejkre — ha Schröder óberszt úr nem szól az érdekeltekben, nem tudom, mit csináltam volna veletek.

Vodiéka csak a folyosón érezte magát meg- gint a régi Vodickának, amikor a patruj a ‘2-es számú irodába kísérte^őket.

A kísérő katona attól félt, hogy elkésik az ebédről, és ezért így szólt hozzájuk:

— Mozogjatok egy kicsit, fiúk, úgy másztok. mint a tetűk.

Erre Vodicka közölte vele, hogy ne sokat pofázzon, és még örülhet, hogy cseh. Ha magyar volna, széttépné, mint egy keringet.

Mivel az irodából a katonai Írnokok elmentek menázsiért. a kísérő katona kénytelen volt ideiglenesen visszakísérni őket a hadosztálybíróság fogdájába, s ezenközben dühös káromkodásokat intézett a katonai írnokok gyűlölt fajtájának címére.

— A bajtársak maid megint kiszednek minden zsíros falatot a levesemből, — panaszolta tragikusan — és hús helyett csak mócsingot, hagynak. Tegnap is bekísértem két alakot a lágerbe, és valaki felzabálta a fél veknimet, amit közben kifaszoltak nekem.

— Ti itt a hadosztálybíróságon másra se tudtok gondolni, csak a zabálásra — mondta Vodicka, aki immár teljesen feléledt.

Az egyéves önkéntes, amikor közölték vele, hogy mi lett a vége a. dolognak, így kiáltott fel: — Szóval a menetszázad, barátaim! Olyan ez, mint a cseh turisták lapjában: „Szerencsés túrát!" Az úti előkészületek már megtörténtek, a dicsőséges hadvezetés már mindenről gondoskodott és mindent elintézett. Ti is meghívót kaptatok, hogy vegyetek részt a nagy galíciai kiránduláson. Vidám elmével és könnyő, örvendező szívvel vágjatok neki az útnak. Szeressétek maid tiszta szívből azt a vidéket, ahol megismerkedtek a lövészárkokkal. Gyönyörű táj az, és főként nagyon érdekes. A távoti idegenben is úgy fogjátok érezni magatokat, min- ha otthon volnátok, egy rokoni tájon, sőt csaknem úgy, mint édes szülőföldeteken. Magasztos érzésekkel vágjatok neki a zarándok- . útnak ama vidék felé, amelyről már az öreg Humboldt is megmondta: „Az egész világon nem láttam semmi nagyszerűbbet annál a hülye Galíciánál". Azok a bőséges és értékes tapasztalatok, amelyeket dicsőséges hadseregünk az első galiciai visszavonulás alkalmával gyűjtött, kétségtelenül üdvös útmutatásul szolgálnak majd újabb hadműveleteink számára a második út programjának összeállításában. Csak folyvást előre az orrotok után Oroszország felé és örvendezve lőjétek a levegőbe összes patronjaitokat.

Ebéd után, mielőtt Svejk és Vodicka elment volna az irodára, odalépett hozzájuk a szerencsétlen tanító, aki a tetvekről szóló verset írta, és félrevonta őket, titokzatosan így szólt: El ne feledjétek, hogy amint az orosz oldalon lesztek, mindjárt ezt kell, hogy mondjátok az oroszoknak: ,,Zdrávsztvujtye, ruszkie bratja,

mi bratja csehi, mi nyet avsztrijei

Mielőtt kiléptek volna a barakkból. Vodicka tünteően kifejezésre akarta juttatn a magyarokkal szemben táplált gyűlöletét, valamint azt a körülményt, hogy a fogság nem gyöngítette meg és nem ingatta meg a meggyőződésben, aki nem akart a hadseregben szolgálni, és rá- ezért rátaposott annak a magyarnak a lábára, ordított: — Húzzál cipőt, nyavalyást

— Kár, hogy nem felelt. — közölte aztán bosszúsan Svejkkel Vodicka, az öreg árkász, — kár, hogy nem mondott valamit, akkor az egyik fülétől a másikig felhasítotiam volna neki azt a magyar pofáját. De ez a hülye fofa hallgat és tűri, hogy a lábára tapossanak. Az istenfáfát, Svejk, csak úgy forr bennem a méreg, hogy nem Ítéltek el. Most úgy néz ki a dolog, mintha röhögnének rajtunk, és azt mondanák, hogy az, amit a magyarokkal csináltunk, egy fabatkát sem ér. Pedig úgy verekedtünk, mint az oroszlánok. Te vagy az oka. hogy nem ítéltek el bennünket, és olyan igazolást adtak, mintha még verekedni se tudnánk rendesen. Mit gondolnak ezek mirólunk? Egészen rendes kis kalamajka volt.

* Szervusztok, orosz testvérek, mi cseh testvérek vagyunk, nem osztrákok.

Folytatása következik

— Miért? . Kérem, a világon nég nem született, de nem is dg születni még oly mérnök.

/'l riúsi sikerű külföldi sze- replés után a budapesti Városi Nagycirkusz hattagú artistacsoportja a napokban ellátogatott Bratislavába is.

Első szereplésük után megkértük Szabó Gyulát, a csoport vezetőjét, hogy beszéljen nekünk munkájukról, a csoport sikerének titkáról, életükről. — Szabó Gyula nagyon szívesen válaszolt alábbi kérdéseinkre.

— Az önök szenzációs mutatványaikról, amelyek mindenütt csodálatba ejtik a közönséget, a közelmúltban sok szó eseit a külföldi; elsősorban is a német. lengyel és szovjet újságokban. Ügy írnak önökről, mint világszenzációról. Azt írják, hogy egyes akrobatikai mutatányaik egyedülálló teljesítmény az egész világon. Kérem önt, kedves Szabó Gyula mondjon nekünk valamit arról, hogy melyik számukkal érték el külföldön a legnagyobb sikert.

— Valóban nagy külföldi sikert arattunk. Németországban, Lengyelországban és itt Csehszlovákiában is. A siker titkáról beszéljek? Engedjék meg, hogy emlékezzek arra a megható pillanatra, amikor külföldi lüunkra elindultunk Budapestről. Forró szeretettel, bizakodással, reménykedéssel és a következő szavakkal búcsúztatott bennünket a kultúrminisz- ter elvtárs első helyettese a pályaudvaron: Elvtársak, bárhová kerülnek külföldön, bárhol szerepelnek majd, egy pillanatig sem feledkezzenek meg arról, hogy missziót teljesítenek. Ne feledkezzenek meg arról, hogy önöket a magyar nép küldi külföldre, népükhöz és hazájukhoz méltón szerepeljenek.

Es mi erről nem feledkeztünk meg. Csoportom minden tagja dicséretet érdemel. Huszonöt éve dolgozom, negyvenhároméves vagyok, őszülök, de soha ilyen lelkes, tenni, mutatnivá- gyó emberekkel nem dolgoztam méo. Mutatványszámainkat két csoportra oszthatjuk: zsonglő- risztikai mutatványokra, és ugródeszka számokra. Legkitűnőbb mutatványunk, amely egyaránt bámulatba ejtette a lipcsei nemzetközi nagyvásár közönségét és a varsói VIT-en szereplő öt ország artistáit is, a piruet-duplaszaltó, amit még a világon nem sikerült egyetlen

állam artistáinak sem bemutatni. Ezzel a számunkkal első díjat nyertünk Varsóban. Nagyon nagy elismeréssel nyilatkoztak rólunk a moszkvai és kínai artisták is.

— A piruet-duplaszattó igazán csodás mutatvány. Hány hónapig gyakorolták ezt a számot?

— Hány hónapig, kérem? — évekig! Fiam, Gyuszi, aki most a tizennegyedik évében van, ötéves koráiét rendszeresen gyakorol. A zsonglőriszti- kában is rendkívül tehetséges. Hét karikával, futó labdán állva, a homlokán kardot tartva, dolgozik. Alekszander Sersz, a szovjetek lekíválóbb zsonglőristája Varsóban azt mondta neki, hogy te vagy a jövő Rass- tetlije. Az ugrószámokat hétnyolcéves korától gyakorolja, rendíthetetlen akarattal és kedvvel. Nagy dolog az a piruet- duplaszaltó. Az nem is kétszeres szaltó kérem, hanem háromszoros. Nagy dolog, mert ráállni a deszka végére, az semmi, de amikor a deszka a tékának ez a száma azért magyar szám, mert egt/ nagyon- nagyon régi magyar népi játékból alakult ki, mi ezt emeltük művészi magaslatra. Ezért mutatjuk ezt a számunkat magyar népiruhában és piros huszárcsizmában.

— Eleiében melyik szereplése volt a legkedvesebb?

—• Egy odahazai, pesti szereplésünkre emlékszem legszívesebben. Gyuszi a pesti Május

1. iskola utolsó osztályának a tanulója. A múlt iskolai év végén meghívta az iskola valamennyi tanulóját a Városi Nagycirkuszba, egy előadásra Pajtársai nagyon örültek neki, és persze, mi szülök is...

— Neked Gyuszi mi a legnagyobb óhajod az életben? —

kérdezzük ezt az aranyos, kis fekete gyereket.

— Sersz elvtársék már meghívtak Moszkvába a Szovjet Cirkuszművészeti Főiskola

zsonglörisztikai fakultására tanulni. Ott szeretném tökéletesíteni eddig tudásomat.

— Ennek én is és a feleségem is nagyon örülne — mondja Szabó elvtárs. — Elöltünk sok mindenben, elsősorban is a nagy akaraterőben példaképül szolgálnak a szovjet cirkuszművészek. Varsóban tizennégyszer néztük végig programjukat.

— Hogyan érzik magukat nálunk Csehszlovákiában?

— Igazán nagyon jól, mindennel meg vagyunk elégedve. Már hetedik hete tartózkodunk itt az önök hazájában. Felléptünk Prágában és Karlove Va- ryban is. Mindenütt marasztalnak. Karlove Varyban három hétig, három műsorszámon át szerepeltünk, és még mindig nem akartak elengedni bennünket. A közönség is valószínűleg meg van vetünk elégedve, hiszen mindig telt ház volt, sok tapsot kaptunk, sőt nem egyszer naponta kétszer is fel kellett lépni, ami számunkra elén megterhelést jelent, dehát azt tartjuk, hogy „a nép szava, isten szava". Remélem Szlovákia fővárosának közönsége is meg lesz velünk elégedve.

— A műszerek az önöké?

— Igen, sajátunk, és saját gyártmányunk.

— Miért maguk készítik ezeket a tornaszereket?,

/

Szabó Gyuszi, a jövő Rassellije.

jegffbe dobja, négy ember magasságába, s ott a legfelsőbb ?mber vállára talpra állni, s ítközben egyszer csavartszaltót :sinálni és kétszer a testhosszában megfordulni, — az nehezebb dolog! Ez a számunk tel- •esítményre is egyedülálló a vi- 'ágon.

— Mit ért ön ezen?

— Az 'ugródeszka-akrőbatíA négyéves Pistike, a magyar akrobácia reménysége.

aki ezt el tudná készíteni. Hiszen itt minden-minden az emberekhez, a súlyhoz, a magassághoz, vérmérséklethez, rugalmassághoz van mérve. Ezek a mi titkainkhoz tartoznak.

— Ön mióta szerepel, mint artista?

— ötéves korom óta. Minden elődöm, a feleségemé is, artista volt. A család tradíciója több mint 300 évre nyúlik visz- sza.

— Van több családja is?

— Igen, van még egy kedves Pisti fiam. Még csak négy éves. Szerintem ő a magyar akrobácia jövendő csillaga, reménysége. Még temperamentu- mosabb, mint a nagyobbik fiú

— Bratislavai szereplésük után merre visz az útjuk?

— Néhány napra hazamegyünk majd, mert mindenhol jó, de legjobb azért otthon, azután újra útrakelünk. Március végén, a moszkvai Nagycirkusz kérésére, a Szovjetunióba utazunk.

— Nagyon szépen köszönjük kedves Szabó Gyula és kívánjuk önöknek, hogy továbbra is jól érezzék magukat nálunk, kívánunk sok-sok sikert, öröm- teljes munkát és erősítsék továbbra is népeink barátságát.

KARDOS ISTVÁN