Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-10-20 / 42. szám
3356. qfia&ber 2Ö. Ki 7 De toUkec, útikat..? A kertben, a tó partján (Soma felvételei) Régen meg akartam írni, régen meg kellett volna írnom, — de nem írtam meg ... Miért is, miért is? Hiába, nem tudok felelni. Pedig tavaly is, sőt már tavalyelőtt is tudtam ezekről a dolgokról. Tudtam a bajt, szívemig nyúltak a panaszok, szomorkodtam, mikor szomorkodtak, be biztató szavakat hiába kerestem, nem találtam. Talán jő is, hogy nem hitegettem őket, legalább most, — ha bánkódva is, de emelt fővel, nyugodtan nézhetek szemükbe ezeknek az embereknek. Belenézek, és most már írom a cikket, írom, gyorsan, gyorsan... Kinek? Mindenkinek, Id él és dolgozik e hazában, ki bánkódni tud egyetlen fölöslegesen elgurltott filléren is, kinek gondja minden embernek a sorsa, kinek nem mindegy a ma, s a holnapunk. Embereknek, akik napról- napra szövetkezeteink földjein gürcölnek és káromkodnak a fejetlenségek és pocsékolások láttán, s szakembereinktől, az új emberektől, a fiataloktól várják a segítséget, a jót. A fentieknek: a Földművelésügyi és Iskolaügyi Minisztérium' felelős személyeinek, akik tudva-nemtudva, segíthettek . volna és nem segítettek ezeken a bajokon. És nem utolsósorban írom azoknak, akik leginkább várják, akik leginkább érzik (vagy cspk még sejtik, de nagyon sejtik!) a rosszat, akiknek megígértem, akik előre is megköszönték; az iskola hallgatóinak. Somodi, kétéves magyar tannyelvű számviteli iskola. Ismerem e helyet. Jártam már itt, megjártam e szép, szinte mesebeli kastélyszerű épület lépcsőit, sétáltam a parkban, a tó partján, S most újra itt vagyok. Nézelődöm, beszélgetek, kérdezősködöm. Mit is mondjak? Mint a megbetegedett szervezet, erősebben lüktető szívvel, élniakarásal, nagy-nagy lázzal — ilyen itt a hangulat. Az igazgató, a tanárok, a lányok idegesen beszélnek. Gyorsan, féltőn, sőt követelőn. Minden szó, minden sóhaj, minden arckifejezés egy kérdés körül forog: Mi lesz az iskola sorsa? Kezdjük csak elölről: Évekkel ezelőtt alakították ezt az iskolát. Nem itt, ez a hely, Somodi, ez már a harmadik állomás. Az iskola célja, hogy megfelelő, képzett könyvelőket küldjön állami gazdaságainkba, szövetkezeteinkre. És ez az iskola képtelen erre. — Elsősorban is azért, mert szinte év- ről-évre háborgatják, meggondolatlanul dobálják az egyik helyről a másikra, a iegújabb hírek szerint újból el akarják toloncolni Somodiból, át akarják telepíteni Tornaijára. Ez a határozatlanság vezetőink részéről, ez a felelőtlen taszigálás, természetesen az iskola színvonalának a rovására megy. Nemcsak arról van szó. hogy jóformán meg sem tudnak melegedni egy helyen, hanem arról is, hogy az iskolát igazán lehetetlen Így kiépíteni, komoly, tudományos munkáról ilyen körülmények között alig-alig lehet szó. Mégsem ez a nagyobbik baj. Hanem az, hogy ez az egész két éves rendszerű számviteli iskola nem jó. Nem jó, mert az iskolából kiküldött emberek komolyan nem használhatók. (Ne felejtsük el, hogy több száz fiatalról van szó. tudomásom szerint hat ilyen irányzatú kétéves iskola létezik Szlovákiában). Már mondtam, az iskola kétéves Gondolkozzunk egy kicsit. Ebbe az iskolába a 8. osztályból jönnek a hallgatók. Tizennégy—tizenötéves kislányok kerülnek ide. Két évet töltenek itt. Két röpke év után, tizenhat—tizenhét éves korukban kijutnak az életbe, szövetkezeteinkbe, állami gazdaságainkba, — többnyire mint főkönyvelők! Mit is mondjak? Kell ehhez magyarázat? Mondjam azt, hogy röpke két éy alatt a tanárok és diákok legnagyobb igyekezete mellett is vajmi keveset tanulnak meg az előírt nem kis mennyiségű és nem könnyű anyagból, mondjam azt, hogy roppant komoly, felelősségteljes, nem egyszer nagyon-nagyon bonyodalmas munkát kell végezniük az életben, ahol néha milliós értékekről van szó, vagy szóljak arról, hogy egy tizenhét éves lányka még bizony-bizony gyerek . ? Hißzen ez mind természetes. Aki mégsem hiszi, tessék, nézze meg a már kikerült növendékek • keserves kínlódását, nézze meg és újjain számolja meg az igazán beváltak számát. Csakhogy egyetlen példát említsek: a csecßi földmüvesszövetkezetben három év alatt öt könyvelő volt. Végül a legnagyobb káoszba, amikor a dolgokon maguk a szövetkezet vezetői sem tudtak elmenni, kértek egy végzett tanulót a somodi iskolából. Kaptak is. — Többet nem szólok. Csak nagyon sajnálom azt a kislányt. Nagyon sok felelőtlenség nemcsak ezekkel a lánykákkal szemben (hiszen ők is emberek, azért tanulnak, hogy nyugodtan, jól dolgozhassanak, ismeritek a képtelenség s a tehetetlenség fájdalmát... ?) de egész mezőgazdaságunkkal szemben is az ilyenfajta „hurrá, hamar, hamar!’’ káder-nevelés. Felelőtlenség és bűn. Igen, igen. bűn.' Bűn lenne akkor is, ha a fenti szervek felelős személyei nem tudnának erről a helyzetről, annál nagyobb bűn, mert tudnak róla. Az iskola igazgatójával beszélgetek, ezt mondja. — Már. nem is tudom, kihez forduljak. Két évvel ezelőtt jelentettem a minisztériumnak. írásban jelentettem. Ránk se fütyülnek. Mintha őket nem is érintené a dolog. Pedig ők változtathatnak ezen a lehetetlen, fejetlen dolgon. Persze, persze. Most sem tudom biztatni őket. Nem mondom, hogy segítenek, megoldják, átszervezik az iskolát, továbbra is kétéves marad, de a tizenegyéves iskola befejezése után jönnek majd ide tanulni a diákok, vagy átszervezik négyévesre az iskolát s érettségivel végződik majd (ez lenne a jobb megoldás), vagy hogy talán ... — Tudom, hallom a választ: — De mikor, mikor.. ? * * * Újból itt sétálok a kertben, a tő partján. Magam, elgondolkozva, lehajtott fővel. S arra gondolok, hogy mennyi-mennyi akarat, jó, becsületes szándék van ezekben az emberekben, tanárokban, diákokban egyaránt. Mert a kétségbeesés is csak ebből fakad. Egy szőke kislány szavai csengnek még mindig a fülemben: mi lesz velünk .1.. ? Jó lenne, ha mások is hallanák.. ! KARDOS ISTVÁN Nem hagyom magam elejtve Visszahuppanok a semmibe, a magányosság visszarángat; ha hagyom magam. — De nem hagyom! — En állni akarom ma, holnap és holnapután a küzdőtér nehezét, még akkor is, ha te engem elejtettél, mint gyermek a csörgőjét ejti el, megunva örökös zaját. Nem hagyom magam elejtve! Ha kívánkozom is nagyon két karod párnás melegén pihentetni fáradt fejem: nem lóghat tétlenül kezem! Nekem dolgom van! Ogy hittem, osztozol velem a gondban; annyiban csak, hogy legalább kebledre ölelsz néhanap és megmondod, ha van hibám. Most csend van körülöttem, s az erőgyűjtéshez, még kevés az erőm: csak most szedem össze magam, hogy újra dalra ébredjek és akkor is énekeljek, ha te talán nem is akarod. GYURCSÖ ISTVÁN Szünet Biztató JÁN PILAR: Susog a tölgy A patak partján tölgy susog. Sárga makkja hull, csendesen. E kép a vízen úgy csillog, Mint jövöm két szép szemeden. A vízen habot hajt a szél... A sarjában kis nyúl szalad . .. Gyermekünk vígan gögicsél, Hangja utitársunk marad. A kasza kígyóként suhan Ide, s tova a lóherén. A legelőről álmosan Ballag haza a sok tehén. A kéményeken szél fütyül, Mintha sípokon játszana. .. . Oly közeli nekünk e föld, Mint gyermekének az anya. Fordította: Zala József Ha őrült szélvihar dobál S villám szeldesi a léget: Emelt jövel, büszkén ints csak, Mert ilyen az élet. Sóhaj % Csend van körülöttem. Én a csendre figyelek, hallgatok. Pihenek, ha pihenés a magány. Ez a magányosság úgy lopakodik Ha meging a fundamentum, Melyre raktál minden szépet. Terveztél jobb, szilárdabbat, Legyél még keményebb. mint a tolvaj, aki rabló módon, orozva venné el daloló kedvem. De én nem hagyom magam! Csillagok ragyognak a lámpaoszlopokon, fénylik a város és hiába próbálkozik a bánat, hogy a könnyek tüzes dárdáival átszúrja szemem! Én nevetni akarok. Téged is hívlak: gyere, nevess te is velem! Mert a könny, vihar, s az öröm Mind megpróbál téged, Mint a kovács a kék acélt: Megfelel-e vértnek? A vihar, a könny, az öröm. Harmóniája az élet; Csak soha, soha ne hátrálj, Mert úgy szép, ha éled. \ KOMLÓSI LAJOS PETÉIK JÓZSEF
