Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-10-13 / 41. szám
Í956. október 13. s Szóka István budapesti tudósítása lapunk számára: A Kossuth-mauzóleum falainál... A metsző októberi szél arcunkba vágja az esőcseppeket, hevesen rázza a fekete és vér- színű zászlókat; gyászol Budapest, gyászol az ország — egy egész nemzet gyászol... Drága elvtársaink — Rajk László, Pálffy György, dr. Szőnyi Tibor és Szalai András — temetésére indulunk, megadni a végtisztességet hősöknek, mártíroknak ... Hideg kijózanító ez a szél, talán szimbólum is éppen ma, amikor nyílt szívvel, őszinte szóval tehetünk legtöbbet értük, önmagunkért, hogy ne marjon annyira a tudat: ártatlanok életét oltotta ki az önkény, a rossz szájízzel kimondható — személyi kultusz! Koszorút viszek, a Magyar Ojságírók Országos Szövetsége koszorúját, talán ezredmagam- mal, hogy mi, újságírók is kegyelettel adózzunk elvtársaink emlékének. Menetelünk, s még sok-sok ezren a ravatalok felé. Eközben gondolatok forrósíta- nak. ... Rajk László, a székelyudvarhelyi csizmadiamester fia; innen indult el a küzdelmekkel, hősi helytállással teli útra, amely osztályrésze az elnyomott nép szabadságáért munkálkodó forradalmárnak. Még nagyvonalakban 6em méltathatnám itt érdemeit, hogy eljussak a máig; az aranybetűs koporsóig, amely első a sorban, s amely előtt elszoruló szívvel, kimondatlanul ezt kellett kiáltanom: ne, ilyet soha többé! Öh, mily kicsiny a bünbánat e mérhetetlen gyászhoz ... A halálból ki adhatná vissza hitvesnek a férjet, gyermeknek az apát! Nem, nem adhatunk egyebet a gyászoló családoknak a színtiszta becsületnél, embermilliók őszinte, mély részvéténél, és a fogadalmat: a múlt nem térhet vissza, igaz kommunista szívvel kívánunk tovább haladni a nyílt, humanista pártdemokrácia útján, mint ő, az igaz politikus! ... Pálffy György — övé a második koporsó. Tiszti sapka, tiszti kard a fedelén, az altábornagy sapkája és kardja. A koporsó előtt bársonypárnán a kitüntetései. S most, e szűk helyen ezek is eleget mondanak: a Szabadságrend ezüst fokozatának, a Magyar Népköz- társasági Érdemrend II. fokozatának, a Jugoszláv Zászlórend III. fokozatának, a Palónia Res- tituta középkeresztjének, a Román Népköztársaság, a Bolgár Népköztársaság érdemrendjének és más kitüntetéseknek a tulajdonosa. Pálffy Györgyné és Pálffy Katalin áll földi maradványai előtt, s a nemzet, gyászban, kegyelettel... ... dr. Szőnyi Tibor, hadd mondjak — koszorúval a kézben — az ő koporsója előtt is pár szót. Csak annyit, hogy egész életét a dolgozó nép felszabadításának szentelte! Olyan tűzkeblű ifjú volt, aki tizenhat esztendős diák korában eljegyezte magát a munkásmozgalommal, majd a nemzetközi munkásmozgalommal. Illegalitás, letartóztatások meg nem törhették — csak a méltatlan halál, amikor már a szabadság napfénye sütött szülőföldjén, de egy végzetes időszakra beárnyékolta egünket a törvénytelenség sötét felhője. És ellép a menet a negyedik koporsó, Szalai Andrásé előtt.. Keményebb férfiszív talán nem dobbant akkor, mint azé a gimnazistáé, akit ígéretek, kínzás nem bírhatott a népe elleni árulásra. Most, a gyász óráiban is ki kellett mondani a párt szavával: „ ... sosem volt áruló, mindig, amíg élt, hűséges, szerény, fáradhatatlan szolgája volt a népnek!... Emlékét úgy őrizzük meg szivünkben, hogy megfogadjuk: élete és halála nagy tanulságát levonjuk egy egész éléire”. ... Néhány perc múlva délután három óra. Kossuth Lajos temetése óta nem zarándokolt ilyen emberáradat a Kerepesi temetőbe, mint most. A koporsókat óriási embergyűrű veszi körül, szemben a ravatalokkal felsorakoznak a párt és a kormány vezetői, a Minisztertanács tagjai, a munkásmozgalom régi harcosai, a társadalmi és kulturális szervek képviselői. A többi között: Dobi István, Apró Antal, Ács Lajos, Hegedűs András, Kovács István, Kiss Károly, Marosán György, Vég Béla és Bata István elvtársak. Lassan halkul a Munkás Gyászinduló zenéje, megkezdődik a gyászünnepség. Apró Antal elvtárs, a Politikai Bizottság tagja, a Minisztertanács elnök- helyettese lép elsőnek a mikrofonhoz, hogy elmondja búcsúztatóját. A többi között ezeket: — Soha nehezebb és tragiku- sabb kötelességet nem teljesítettünk, mint most, amikor pártunk, kormányunk, a Hazafias Népfront nevében, a szocializmust építő forradalmi magyar munkásosztály és egész dolgozó népünk nevében búcsút veszünk kiváló elvtársainktól, barátainktól... Becsületbeli kötelességünknek teszünk eleget most, amikor elvtársaink földi maradványait a magyar munkásmozgalom, az 19Í9-es proletárdiktatúra mártírjainak, az illegális harcok hősi halottjainak sírjai mellé temetjük. Utolsó aktusát végezzük el annak a rehabilitációnak, amelyre pártunk Központi Vezetőségének határozata és népünk akarata kötelez bennünket. Mélységesen fájlaljuk, hogy a súlyos hibák és bűnök elvtársaink tragédiájához vezettek. Az ő mártírhaláluk is hozzájárult ahhoz, hogy — ha hibákkal és késve is — ráébredjünk arra, hogy dolgozó népünknek a szocializmus, az új Magyarország építése során elért nagyszerű eredményei mellett építő munkánkban mélyreható, komoly politikai hibák jelentkeztek... Ez mérhetetlen károkat okozott nemcsak belpolitikai életünkben, hanem sokat ártott nemzetközileg is népi államunknak, pártunk tekintélyének, más országokban élő barátaink, jóakaróink között is. A párt és állami vezetésben felelősségre vontuk azokat, akik ezeket a szégyenteljes törvénytelenségeket elkövették... Sohasem felejtjük el, hogy a szocializmus építésének minden időben a humanizmus teljes győzelmét is magával kell hoznia az élet minden területén .. Az igazságtalanság, amely rajtuk esett, országunkat és égés* népünket is sújtotta. A párt el van szánva arra, hogy végérvényesen leszámol a múlt hibáival és biztosítja, hogy soha többé ne legyen ilyen tragédia. Az ércnél is maradandóbb emlékművet állítunk, mert megvalósítjuk mindazt, amiért harcoltatok, amiről álmodtatok, a szocialista Magyarországot! — ezekkel a szavakkal fejezi be búcsúztatóját Apró Antal elvtárs. Ezután dr. Münnich Ferenc, a magyar partizánok és a spanyolországi harcosok nevében mond búcsúztatót, majd Janza Károly altábornagy. Szász Béla író és végül Orbán László a barátok és régi harcostársak nevében. _Amikor az utolsó búcsúztató szavak is elhangzanak, ismét felcsendül a Munkás Gyászinduló. Kiválik a tömegből négy szürkeköpenyes ezredes, a koporsók elé lép, s atlaszpámán magasba emelik a mártírok kitüntetéseit. Vezényszavak, a négy főtiszt lassan megindul, tisztelegnek a díszzászlóaljak. A menet elindul a koporsókkal... Díszlövések sortűze hangzik, s az Internacionálé hangjai mellett alábocsájtják a koporsókat; közvetlen a sírok előtt a gyászoló családok és az ország vezetői hajtanak fejet — egy tágabb körben az ország dolgozó népe. ... Hull a rög a koporsókra, a szülőhaza drága hantjai; koszorúhegyek emelkednek a sírok fölé ... Nyugodjatok békében drága elvtársaink! RAJK LÁSZLÓ ÖZVEGYE ÉS FIA A SÍRNÁL IFJÚ ÍRÓKNAK TANÁCSOLOM Irta ANDRE GIDE zívesefi tekinteni még ezt az értekezést is műalkotásnak. Nem bánom, hová vezet ez a vakmerő állítás! Egyesegyediil, a szakmai kérdés érdekel. Ebből akarók kiindulni, ebből az egyéni hajthatatlan kivételes kedvtelésből s aztán majd meglátom, mi az, ami zavarhat benne. Tehát a jó munkás dicséretére írom ezt a kis dolgozatot. „Mester legyen, aki könyvet ír" — mondta a lelkiismeretes La Bruyere, annak a könyvnek az elején, amely nem is könyv. Máris figyelmeztetem az olvasót: itt csak az írásmesterség problémáiról lesz szó. * Claudel, amikor visszatért a Távol-keletről, elmesélte nekem, hogy mennyire felháborította a pazarlás, amelyet Franciaországban látott. Anyám megtanított rá, hogy mielőtt felkelnék az asztaltól, mindig kiigyam az almabort a pohárból és ne vegyek több kenyeret, mint amennyit meg tudok enni. Bizonyára ma is él valami ebből a takarékos szellemből abban a parancsoló igényben, amellyel megkövetelem a mérc téktartást. Szeretek olyan műalkotást, mely mindenestől haszontalan, de nem tűrök benne semmiféle felszínes bujaságot és úgy vélem, ha nem alkottam tökéletest, ha stílus - vesszőm hegyén több tinta maradt, mint amennyi a gondolat kimért kifejezéséhez kell. A művészetben minden ártalmas, ami fölösleges. * Zsurnalizmusnak nevezem az irodalomban mindazt, ami holnap kevésbé lesz érdekes, mint ma; mindazt, amit nemsokára kevésbé szépnek, kevésbé szellemesnek, kevésbé tetszősnek, kevésbé végérvényesnek látnak, mint amilyennek a mai közönség látja. Örömmel tölt el az a gondolat, hogy az újságírással szemben a tökéletes műalkotás eleinte nem látszik olyan szépnek. * Válaszolni a támadásokra ? Nem tanácsolom, hogy engedj ennek a viszketegnek. Ha a támadás igaztalan, hagyd, hogy az olvasó rájöjjön, és ismételd meg magadban először Cicero, azután Cambronne mondását. Ha a támadás igazságos, s az ellenséges csapás jó helyre üt, erőlködéssel csak még jobban kimélyíted a sebet, csak gyenge pontjaidat és sebezhetőségüket árulod el. S ami még rosszabb: Brémond abbé, amikor Souday-nak visszavágott, nem is annyira azt mutatta meg, hogy nem volt igaza, mint inkább, hogy nem elég jellemes, és fölöslegesen ingerlékeny. Hidd el: a dicséret lankaszt, restségre ösztönöz, de a jól tűrt támadás erősít. Engedd, hadd védelmezzen maga a mű, te pedig menj tovább. Ha nem állja meg a helyét, eszelj ki bármit mentségére, nem tudod megakadályozni romlását; inkább azzal törődj, hogy újat, ellent állóbbat írj. * Hasznos, de nem mernék rá megesküdni, hogy valóban előnyös, ha mások művészetével túlságosan átitatódunk. Egy nagy tehetségű regényírónő Mme IV...), elmesélte nekem, hogy egész ifjúságát a legjobb regények tanulmányozásával, elemzésével, boncolgatásával töltötte, olyannyira, hogy jómaga csak akkor kezdett írni, amikor már nagyon nagy technikára tett szert s ismert minden fogást, elsajátította a mesterség minden csínyját-bínját. Csakhogy ez a mások mestersége volt. Az igazi ügyesség az, amelyet az utolsó pillanatban az indulat, az érzés intelligenciája diktál. Modornak mondják a korábbi művekből szerzett fogások ösz- szességét. A középszer művészeinek a legkevesebb fáradságot és a legnagyobb sikert biztosítja. De a vérbeli művésznek minden új téma nehézséget jelent, amelynek legyőzésére mitsem ér az egész korábbi szerzemény. A mesteri szemfényvesztés mindig csak köznapit alkotott. Nem mesterségedet illik tökéletesítened, hanem tenmagadat. * Ha eléggé bízol magadban, ha hiszel erődben — és sajnos hozzá kell tennem — ha meg tudsz élni „munkád gyümölcse" nélkül is, — azt tanácsolom neked (de vigyázz, meg ne bánd), hogy uszítsd magadra a sajtót és az újságírókat. Az első brazil filmek filmszínházainkban (A Brazil Filmhét alkalmából) A brazil filmgyártás sokéves működésre tekint vissza, és csak a rendkívül mostoha körülmények gátolják további kifejlődését. A filmgyártás helyzete ezekben az államokban igen nehéz. Azoknak a filmgyártóknak pedig, akik művészi és a valódi életet ábrázoló filmeket akarnak alkotni, még nagyobb akadályokat kell legyőzni, mint az átlagfilmek készítőinek. Mindenekelőtt gazdasági téren kell bebiztosítani a film elkészítését és fel kell venni a versenyt a Hollywood-i filmekkel, amelyek szinte özönlenek az országba, De mindennek ellenére, La- tin-Amerikában minden évben elkészül néhány figyelemreméltó film, amelyek tanúbizonysászabadításával, amely Brazíliá* ban a múlt század nyolcvanas éveiben érte el tetőpontját, és amelynek a rabszolgaság megszüntetéséről szóló állami dekrétum lett az eredménye. A történet a négerek felszabadításáért folytatott kampánnyal kezdődik, amely állandóan terjed és végül eljué a kis Araruna falucskába is, és a négerek fölötti itélethozással fejeződik be, akik megszöktek, mert nem tudták elviselni a farm tulajdonosának kegyetlenségeit. A négerek mellett áll és segíti őket harcukban Sinhá moca, Ferreira ültetvényes lánya és Rodolfo, a fiatal ügyvéd aki a tárgyaláson a négerek jogait védi. Részlet a Sinhá moca című filmből gai annak, hogy a latin-amerikai filmgyártás állandóan fejlődik. Annak ellenére, hogy vannak, akik gátolják a brazil filmipar felvirágzását, minden jel arra mutat, hogy Brazíliában minden előfeltétel meg van az értékes filmalkotásokhoz. Legjobb példa erre N. Prereira dós Santos-nak a IX. Karlovy Vary-i nemzetközi filmfesztiválon a fiatal filmalkotók díjával kitüntetett Rio 40 fok című filmje. A film csupa fiatal filmszakember alkotása, akik áldozatkész munkájukkal bebizonyították tehetségüket Hasonló módon készült el egy másik jelentős film, az egyszerű brazil emberek életéről, a Tenger éneke, amelyet Karlovy Vary-ban a VIII. nemzetközi filmfesztiválon a rendezés díjával tűntettek ki. A Csehszlovák Állami Film most, a Brazil Filmhét megrendezésével alkalmat nyújt, hogy filmközönségünk megismerkedjen a brazil filmalkotásokkal. A Brazil Filmhét — október 12-től 18-ig — keretében két kiváló film kerül bemutatásra: a Sinhá moca és az O Canga- ceiro. A film hősnőjéről elnevezett Sinhá moca-ban megismerkedünk a néger rabszolgák fel- -* A filmet Tom Payne, fiatal angol rendező rendezte. A másik bemutatásra kerülő brazil film az 0 Cangaceiro, a Brazíliai északi síkságain élő banditákkal ismertet meg bennünket, akik a feudális törvények ellen harcoltak. Ijzen banditák csak a saját brutális törvényeik szerint igazodtak és egyetlen céljuk az volt, hogy megtartsák hatalmukat Bra- zíüa belsejének egy részében. Az állami rendőrség tanácstalan volt velük szemben. Az O Cangaceiro a Galdin kapitány vezette banditák egy csoportjáról szól, akik egy falusi támadás során magukkal hurcolják Olíviát, a szépséges tanítónőt. Az egyik bandita beleszeret a szép lányba és megszökik vele. Felébred benne a vágy a régi, nyugodt élet iránt. Olíviát ugyan sikerül neki megmenteni, maga azonban ^életével fizet a banditák törvényei elleni felkelésben. Említésre méltó a film gyönyörű, népi motívumokból ösz- szeállított zenéje, és dalai, melyek többnyire kezdő zeneszerzők művei. Érdekes, hogy néhány hivatásos színészen kívül, főleg nemszinészek játszók a darab szerepeit. A film rendezője Lima Barreto. Érdemes lenne előbűvárkodni Népeink nemrég emlékeztek meg a törekvő, ősz vitézről, aki nélkül a középkor európai kultúrájának tán még több értéke esett volna áldozatául a hódítók dúlásának. Nem egy helyen szavalták a kultúrműsorok keretében azt a verset, amelyet — annakellenére, hogy kötelező olvasmány volt, — olykönnyen és szívesen tanulták meg a gimnazisták: .,Ki áll amott a szirttetőn Hunyad magas falánál...” Két ilyen verssor, amit kétségkívül mai ifjúságunk is kívülről tud, sokkal közelebb hozza nekünk Hunyadit és korát, mint például a déli harangszó, melyet a nándorfehérvári győzelem emlékére a pápa rendelt el, aminek hallatára a?:onban többen gondolnak a terített asztalra, mint a történelem nagy haditettére. Hunyadi János emléke nemcsak a magyar nép emlékeiben, hagyományaiban él, hanem a Kárpát-medence népeinek emlékeiben és ami több, kultúrájában is helyet kapott. Sőt, a népmesében és a legendákon kívül Czuczor G. előbb említett költeményével is találkozunk: szlovákul (ami irodalomtörténeti ténynek is érdekes) Andrej Truchly—Sytniansky „Orol” című képes folyóiratában olvashatjuk 80 évvel ezelőtti (1876-os) évfolyam sárguló lapjain. Jozef Janco fordításában így hangzik a költeménynek egyik szakasza: “----- Prijde vestnik druho-skory: „Pane! Padols v nebezpec, Velikási dujű spory — Idz pozorne z cesty prec.” Érdemes lenne előbúvárkodni az ilyen anyagot, amely a kölcsönös közeledés és megismerés szempontjából maradandó értéket jeleni és tekintve, hogy ma nemigen írnak toliforgatóink történelmi tárgyú elbeszélést vagy verset, hasonló anyag nemcsak a kultúr emberek, hanem tanítók közt is igen megbecsült lenne. Sz. Gy.
