Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-10-13 / 41. szám
B 1956. október 13. Üsztak a habokon a zöldszínű hul- ladékesomók is — azokban biztosan akadna valami ennivaló. De nagyon könnyűek voltak, nem jutottak el a partig, ő tehát nem érte el. Az élelmes suhaneok hosszú madzagon hurkot dobtak a vízbe s úgy halásztak az ilyen kincsre, neki azonban nem volt zsinegje, így hát csak sóvárogva nézte és várta, mig a fiúk elmentek, akkor aztán a maradékokat mégegy- szer átkutatta s amit ehetőnek vélt, mohón megette. Arra nem is gondolt, hogy Marysia is éhes. De a sors mintha rámosolygott volna. Amint hazafelé ment, burgonyával rakott nagy társzekér döcögött előtte. A szekér egyszerre kátyúba akadt s meg sem tudott mozdulni. Wawrzon azonnal nekifeküdt a küllőknek s minden erejével segített a kocsit kiemelni, Nehéz volt, a dereka is megfájdult bele, de a lovak nekirugaszkodtak, a kocsi zökkent egyet és kilódult az útra, s mert tetejesen meg volt rakva, jó adag burgonya lehullott a sárba. A kocsisnak eszében sem volt, hogy felszedje, megköszönte a segítséget, aztán Get up* kiáltással végigsuhintott a lovakon és tovább döcögött. Wawrzon rávetette magát a sárban heverő burgonyára, remegő kézzel mohón kapkodta fel, elrejtette inge alá. Mikor tovább indult, már jobb érzések töltötték el a szívét. Ha az ember éhes, egy karaj kenyér egész vagyont jelent neki, Wawrzon tehát hazafelé menet megelégedetten mormogta: — Hála a mindenható Istennek, hogy letekintett nyomorúságunkra. — Fa van, Marysia azonnal tűzet rak, krumpli is van, akár kötszerre is elég. Milyen jó az Isten!... A szoba is mindjárt barátságosabb lesz. Szegény lány másfél napja nem evett... na, legalább annál nagyobb lesz az öröme ___ Mégis csak jó az Isten! így elmélkedve ment hazafelé, egyik kezében a fát vitte, a másikkal folyton a mellét tapogatta, hogy a burgonya nem hullott-e ki. Nagy kincs volt, amit vitt, fel is emelte szemét az égre és hálásan mormogta: — Már azon voltam, hogy — lopok ----És lám, nem kellett, magától lehullott a szekérről. Koplaltunk eleget, most hát eszünk. Milyen jó az Isten! Hej, hogy felugrik az a lány a szalmáról, ha megtudja, mit hoztam! Mióta Wawrzon elment hazulról, Marysia meg sem moccant a helyén. Rends^rint, ha az öreg reggelenként hozott fát, a leány befűtött a kis kályhába, elment vízért, azután megfőzte és meg is ette, ha ugyan volt rrut, de utána ott maradt és órák hosszat bámult a tűzbe. Régebben ő is járt munka után. Fel is vették egy kifőzésbe mosogató- meg takarítólánynak, de nem értette a szavukat, rosszúl csinálta, amit mondtak, így aztán két nap múlva elkergették. Más munkát nem talált, igaz, hogy nem is keresett... Naphosszat otthon üldögélt, az utcára félt kimenni, mert az írek, meg a részeg matrózok nem hagyták békében s ez a semmittevés még boldogtalanabbá tette. Ügy emésztette a honvágy, mint a rozsda a vasak, ő még szerencsétlenebb volt, mint az apja, mert neki is viselnie kellett minden gondját és bánatát, őt is kínozta, gyötörte az a meggyőződés, hogy számukra már nincs se jótanács, se menekülés, se holnap, se jövő, őt is emésztette a honvágy Lipince után, de nála mindezt még nehezebbé tette, hogy folyton a csikós Jaskora kellett gondolnia. Igaz, esküvel fogadta: „ahová te kerülsz, én is odamegyek“, de akkor ő még úri kisasszonynak készült Amerikába. Uras- kodni akart és lám, mire jutott!.... Jasko béres volt ugyan, de azért apja után volt saját földecskéje is, ő meg most olyan szegény és olyan éhes, akár a lipincei templom egere. Vajon eljön-e? De ha eljönne is, magához ölelné-e, s mondaná-e: „ó, én szegény szerelmesem!“ Vagy azt mondaná talán: „menj dolgodra, te koldus lánya?“ Mert mije van most neki ? Egy pár rongya ... Bizony, Lipincében még a kutya is megugatná! És lám, mégis hogy húzza, hogy vonja minden hazafelé! A lelke is inkább kiszakadna belőle, csak mehetne a könnyű madarakkal, a gyorsszárnyú fecskékkel a tenger habja felett repülhetne haza... ha másért nem, legalább azért, hogy otthon haljon meg. Hiszen ott van ő, az ó Jaskója! Akár emlékszik rá, akár nem, mégis a szerelmese, mégis érte fáj a szíve; csak ő mellette lenne békessége, öröme és vidámsága, a világ minden legénye közül csak ő mellette! Mikor a kis kályhában lobogott a tűz s az éhség még nem kínozta annyira, mint ma, mikor a lángok sziszegtek, s szikra pattogott és minden Lipincéről beszélt neki, visszaemlékezett, hogy valamikor régen a többi lánnyal együtt üldögélt a tűz mellett rokkájával. Jasko néha kinézett a benyílóból s olyan kedvesen mondta: „Marysia gyerünk máf a paphoz, mert * Gyí, gyerünk! (angol) z. igen kedves vagy szívemnek !“ Ő meg azt felelte! „Elhallgass, te mihaszna!“ És milyen jó volt ott neki, hogy örült, bogy újjongott a lelke, amikor Jasko a szoba szegletéből kézenfogva vitte a középre táncba, erősen átkarolta a derekát, ő meg a szemét kezével eltakarva suttogta: „Menj innen, hagyj, szégyenlem magam!" Valahányszor a sziszegő láng és a pattogó szikra ezt eszébe juttatta, könnye végigcsornult az arcán, de most a kályhában nem volt tűz, sem a szemében könnye, mert ami könnye volt, már mind elsírta. Néha úgy érezte, hogy ami könnye még maradt, az befelé folyik és fojtogatja. Nagy fáradtságot és kimerültséget érzett, már arra sem volt ereje, hogy gondolkozzék. Szenvedése alázatos volt, csak maga elé bámult nagy szemével, mint a rémült madárka, ha pajkos gyerek kínozza . . . Most is ott ült a szalmán s éppen így bámult maga elé. Egyszerre meg- zörrent a szoba ajtaja. Azt hitte, apja jön s fel sem nézett, csak akkor emelte fel a fejét, mikor az ajtóban idegen szót hallott: — Look here* A kalyiba tulajdonosa volt, egy vén mulat, piszkos dagadt aeccal. pofazacskója bagótól duzzadt, ruhája rongyos. 0, de megijedt, Egy dollárt kellett fizetniök lakbérre, de ir^pr nem volt egy centjük sem. Úgy gondolta, alázatossággal pótolhatja a hiányt, felállt hát, a gazda térdéhez hajolt és kezet csókolt. — Ide az egy dollár házbért! — szólt a mulatt. A leány a „dollárt“ megértette, tehát megrázta a fejét és szavait kétségbeesett arcjátékkal kísérve, igyekezett megmagyarázni, hogy már nincsen pénzük; két nap óta nem ettek, nagyon éhesek, legyen egy kis irgalommal irántuk. — Az Úristen megfizet a jóságáért — tette hozzá lengyelül, mert már azt sem tudta, mit mondjon és mit tegyen. A mulatt nem értette ugyan a lány szavait, de azt már látta, hogy itt dollárt nem kap. Annyira megértett mindent, hogy egyik kezével felkapkodta WawrzOnék batyuit, a másikkal megragadta a lány karját, könnyedén feltaszította a lépcsőn, kivezette az utcára, ott a földre dobta a bátyúkat, azután ugyanilyen nemtörődömséggel benyitott a szomszéd kocsma ajtaján és bekiáltott: — Hej, Paddy, van már szoba!.... — All right!* — felelte egy hang a lebűj belsejéből. — Éjszakára eljövök. A mulatt eltűnt a sötét folyosón, a lány meg egyedül maradt az utcán. A batyukat elhelyezte a fal egyik beugrójában, hogy a sárban össze ne piszkolódjanak, aztán megállt mellettük és várt alázatosan, szótlanul, mint mindig. Most már a részeg írek sem törődtek vele. A szobában sötét volt, de az utcán még egészen világos s a nappali világításnál a leány arca olyan megkínzottnak, betegnek látszott, mintha valami nagy halálos betegség után lábadoznék. Csak hosszú, lenszőke haja maradt a régi. Ajka el- kékült, szeme mélyen ült a vastag karikák között, pofacsontjai hegyesen kiálltak. Olyan volt, mint egy hervadó virág, vagy mint egy — haldokló lány. A járókelők szánakozva néztek rá. Egy öreg néger asszony kérdezett tőle valamit, de mivel nem kapott választ, sértődötten odébbállt. Ezalatt Wawrzon boldogan sietett hazafelé, olyan érzéssel, amilyen a nagyon szegény emberekben támad akkor, mikor megérzik az Isten irgalmát. Lám, talált burgonyát, milyen jót falatoznak belőle! . .. Arra gondolt, hogy másnap megint elmegy a burgonyás társzekérhez, de hogy holnapután mi lesz, azzal e pillanatban már nem törődött, mert nagyon éhes volt. Egyszerre meglátta Marysiát az utcán. Nagyon elcsodálkozott és gyorsította lépteit. — Hát te mit állsz itt? — A háziúr kidobott! — Kidobott?! A paraszt kezéből kihullott a deszka. Ez már túl sok volt. Kidobták, most, amikor van burgonyájuk és fájuk . . !. Most mi lesz ? Hol sütik meg ? Mit esznek, hová mennek ? A deszka után sapkáját is a sárba vágta. — Jézusom! Jézusom! — kiáltotta s megfordult tengelye körül, tátott szájjal, révetegen bámult a lányra s úgy dadogta: — Kidobott ?... * Nézz ide! (angol) * Rendben van! (angol) Henryk Sienkievicz: Aztán úgy tette, mintha indulna valahová, de egyszerre megfordult. Tompa, érdes, fenyegető hangon szólt: — Miért nem könyörögtél neki, te mafla ? S leány sóhajtott. — Könyörögtem. — — Mért nem csókoltál kezet ? — Kezet csókoltam. Wawrzon megint megfordult tengelye körül, mint a gombostűre szúrt bogár s szeme elsötétült. — Dögölj meg! — kiáltotta. A leány fájdalmasan nézett rá. — De édesapám, mit vétettem ? — Maradj itt, ne mozdulj, elmegyek, megkérem, hogy legalább engedje megsütni a krumplit. Elment. Kis idő múlva a folyosón zaj, topogás, kiabálás hallatszott, aztán Wawrzon kilódult az utcára. Kidobták ! Egy darabig állt, aztán ráförmedt a lányra: — Gyerünk! Marysia lehajolt a batyuért. Bizony, jó nehéz volt az ő erőtlenségéhez képest, de az öreg nem segített, mintha elfelejtkezett volna róla, mintha nem tudná, hogy szegény leány saját vézna testét is alig vonszolja. Elmentek . . . Két ilyen szörnyen kiéhezett, elnyomorodott alak bizonyára felkeltette volna a járókelők figyelmét, ha már régen hozzá nem szoktak volna az ilyen látványhoz. — Hová menjenek? Milyen sötétség, milyen nyomorúság, milyen kín és szenvedés vár még rájuk ? A leány egyre nehezebben, egyre szaggatottabban lélekzett, lába megingott, majd megbotlott, végre könyörögve megszólalt: — Édesapám, segítsen, mert nem bírom. Az öreg, mintha álmából riadt volna fel, ráförmedt: — Ha nem bírod, dobd el! — De hátha szükség lesz rá ? — Nem lesz! S mikor látta, hogy a leány habozik, dühösen nekirontott: — Eldobod, vagy agyonváglak! Marysia ijedten engedelmeskedett és tovább mentek. Wawrzon magában motyogott: „Ha így, hát légyért így!“ — azután elhallgatott, de a szemében megcsillant valami gonosz fény. Egyre sárosabb utcákon jártak, így közeledtek a kikötő széléhez s kijutottak egy cölöpökön nyugvó széles pallóhoz; elhaladtak egy ház előtt, melynek hivatását szembeötlő felirat hirdette: Sailors azilum*, azután ráléptek a pallóra s ott voltak a víz fölött. Üj dokk épült itt, a cölöpök leverésére szolgáló magas állványzat mélyen benyúlt a víz fölé s a deszkák és gerendák között sürögtek-forogtak az építőmunkások. Marysia egy gerendarakáshoz lépett és leült, mert nem bírt tovább menni. Wawrzon szótlanul követte példáját. Délután négy óra volt. A kikötőben zajlott az élet, nagy volt a forgalom. A köd leszállt s a nap derűs sugarai jóleső meleget és világosságot árasztottak a két nyomorult emberre. A tenger felöl élénken, üdén, vidáman áradt a tavasz a szárazföld felé. Köröskörül olyan békesség és annyi világosság töltötte be a természetet, hogy az ember szeme káprázott tőle. A tenger vize a messze távolban szerelmesen ölelkezett az égbolttal. A kék levegőben, a kikötő közepefelé látszottak a magasbanyúló árbócok és kémények, a zászlók szelíden lobogtak a szélben. A láthatáron, a kikötő felé igyekvő hajók mintha hegyre kapaszkodnának, vagy a víz alól bukkanának * Matróz menhely. fel. Kifeszített, duzzadó vitorlák csillogtak a napfényben, mint a felhőfoszlányok s szemkápráztatóan fehérlettek a víz tükre fölött. Más hajók kifelé igyekeztek a nyílt tengerre s hosszú, tajtékos sávot vontak maguk után. Mentek messzire. .. Lipince felé. Oda, ahol ők elvesztett boldogságukat hagyták. Oda, a békesség szép világába. Szegény leány azon tüdödött, mit követhettek el, hogy az irgalmas Isten egyszerre elfordította tőlük ábrázatát s egészen elfeledkezett róluk, egyedül őróluk a rengeteg idegen ember között s kivetette ide, ebbe az ismeretlen világba. Hiszen az ő mindenható kezének elég hatalma volna ahhoz, hogy visszaadja nekik elvesztett boldogságukat. Lám, mennyi hajó indul arrafelé, miért kell nekik mégis itt maradniok ? Szegény Marysia megkínzott szíve még egy sóhajt küldött Lipince és a csikós Jasko felé. Gon- dol-e, emlékszik-e még rá? Fáj-e a szíve utána, mint neki az otthoni tájék és Jasko után? Az ember csak a nagy szerencséjében feledékeny, de balsorsban, ha gondolatai magukra maradnak, úgy körülfonják, ölelgetik a szeretett lényt, mint a komló a karót. De Jasko ? Talán már szégyeli is régi szerelmét, talán már elvetette szerelmesét s más házhoz küldött leánynézöket. De hogy is ne, hiszen szégyen, gyalázat lenne egy ilyen koldus lányra gondolnia, akinek az egy mirtuszkoszorúján kívül semmije sincs ezen a nagy világon. Az ilyenhez legfeljebb a halál kopogtat be háztűznézőbe. Beteg volt, az éhség tehát nem igen kínozta, de a fáradtságtól és gyengeségtől fneglepte az álom, szeme le- koppant s halvány arccal előrebukott. Néha felriadt, tágranyitotta szemét, de aztán újra lehunyta. Azt álmodta, hogy omladék és mély szakadékok felett kóborol, mint a kis Kasia a népmesében s beleesett a „mély Dunajec- be“. Aztán tisztán hallotta a nóta folytatását: Hej, meglátta Jasko Marysiát a mélyben, Lecsúszott a hegyről szép selyem kötélen. Szép selyem kötél volt, mégsem ért a,földre A lány, hogy megtoldja, haját rákötötte. Hirtelen felébredt, mert úgy érezte, hogy már nincsen haja s feneketlen mélységbe zuhant alá. Az álom elröppent. Nem Jasko ült mellette, hanem az apja, az öreg Wawrzon s nem a Dunajec partján voltak, hanem a newyorki kikötőben kőrakások és állványzatok, árbócok és kémények között. Megint hajók futottak a nyílt tengerre, azokon énekeltek. A csendes, meleg tavaszi este már ott piroslott az égen és a vízen. Minden hajó, minden cölöp úgy tükröződött a vízben, mintha saját magának folytatása lenne. Gyönyörű volt itt köröskörül mjn- deh. A levegőben végtelen boldogság és nyugalom lebegett, mintha az egész világ újjongana. Csak ők ketten voltak szerencsétlenek, csak őróluk feledkezett el mindenki... A munkások indultak hazafelé, csak nekik nem volt hová menniök. Wawrzon belsejét az éhség mintha vasmarokkal marcangolta volna. Komoran, borúsan ült a helyén, de vonásain valami borzalmas elhatározás rajzolódott. Aki ránézett, megrémülhetett, mert arca szinte állatias volt az éhségtől, mint egy ragadozó madáré, de emellett olyan kétségbeesetten nyugodt, mint egy halotté. Egész idő alatt egy szót sem szólt, csak mikor beállt az éj és a kikötő elnéptelenedett, szólalt meg különös, idegenszerű hangon: — Gyerünk Marys! — Hová édesapám? — kérdezte á lány álmatagon. — A pallókra, ott a víz fölött. — Lefekszünk a deszkákra és alszunk. Elindultak. A sűrű sötétségben nagyon kellett vigyázniok, hogy be ne essenek a vízbe. A deszkák és gerendák eresztékeit Amerikában úgy illesztik össze, hogy kanyarulatokat és folyosókat alkotnak. Ezeknek a végén volt a híd, mögötte pedig a sulyok, mellyel a cölöpöket verik le. A hidat tető védte az esőtől. Munkaidőben ezen álltak a súlykoló emberek, de most egészen üres volt. Mikor kiértek a víz széléhez, Wawrzon megszólalt: — Itt meghálunk. Marysia inkább lerogyott, mint lefeküdt a deszkákra s bár egyszerre ezernyi moszkitó tört rájuk, azonnal mélyen elaludtak. A leányt Wawrzon hangja riasztotta fel mély álmából: — Marysia, kel’j fel! A hangjában volt valami, amitő! a leány szeméből azonnal kiment az álom. — Mit akar édesapám? Wawrzon hangja tompán és borzalmasan, de nyugodtan csengett az éjszakai csendben és sötétségben. — Édes lányom! Nem hagylak tovább éhezni, nem nézem, hogy elpusztulj. Nem engedlek az emberek ajtaján darab kenyérért kopogtatni, szabad ég alatt hálni. Ha az emberek elhagytak s az Ür is elfordul tőled, ha sorsod ebbe a nyomorúságba vitt, ha már mindenki elhagyott, legalább a halál öleljen magához. Itt jó mély a víz, nem tart sokáig. Marysia szemét kerekre nyitotta, de a sötétben nem látta apját. — Bevetlek ide, én szegény árvám és magam is megyek utánad — folytatta. Nincs menekvés minekünk és nincsen irgalom. Holnap már nem éhezel, holnap jobb dolgod lesz, mint ma van ... Nem! ő nem akar meghalni. Még csak tizennyolc éves, szereti az életet, fél a haláltól, hiszen fiatal. Lelke végigborzong a gondolatra, hogy holnapra vízbenúszó hulla lesz, hogy belezuhan valami sötétségbe, itt fog ázni a vízben, az iszapos fenéken, a halak és mindenféle férgek között. Nem! A világ minden kincséért sem' Rettenetes undor és rémület fogta el s tulajdon édesapja, amint ezeket a szavakat mondta, olyannak látszott, mint valami gonosz szellem. Míg az öreg beszélt, tenyerét a leány sovány vállán tartotta s hangja rettenetesen, irgalmatlanul nyugodt volt. — Ha kiáltanál is, senki meg nem hallja. Csak meglöklek, két Miatyánkig sem tart az egész. — Nem akarom! Édesapám nem akarom! — kiáltotta Marysia. — Nem fél az Istentől ? Édes jó apám, én egyetlen szülém, könyörüljön meg rajtam! Mit vétettem ellene! Sosem panaszkodtam a nyomorúságomért, hiszen magával együtt szenvedtem éhséget, hideget... Édesapám! Az öreg lélekzete meggyorsult, ökle összeszorult, mint a fogó ... s a leány egyre kétség ebeesettebben menekült volna kifelé a halál karmai közül. — Irgalmazzon! Kegyelmezzen! Kegyelmezzen! Hiszen a gyereke vagyok, szegény, beteg leánya, úgy sem sokáig élek már. Nem akarok, félek! Jajveszékelve ragadta meg apja szukmanáját s ajkát lázasan szorította a kézhez, mely tolta, taszította lefelé a mélységbe. Az öreget ez az ellenállás mintha még szilajabbá tette volna. Nyugalma tébolyba csapott át: hörögni, krákogni kezdett. Időnként elcsendesült minden, csak a ziháló, lihegő lélekzés, a huzakodás és a deszkák kopogása hallatszott. Mély, sötét éjszaka volt, ide segítség sehonnan sem jöhetett, mert ez volt a kikötő legkülső széle, ahol a munkásokon kívül még nappal sem fordult meg senki. — Irgalom, kegyelem! — kiáltotta Marysia kétségbeesetten. Az öreg, egyik kezével hirtelen az állvány széléhez rántotta, a másikkal ütni kezdte a fejét, hogy hangját elnyomja, ámbár a kiáltozás úgysem keltett semilyen visszhangot, csak egy kutya vonítása hallatszott messziről. Marysia érezte, hogy gyengül. Végre lába üres térbe ért, már csak a kezével kapaszkodott apjába, de az is kezdett elernyedni. Segélykiáltásai egyre halkultak, végre az öreg szuk- manája engedett, egy darabka ott maradt a leány összeszorítot markában s Marysia érezte, hogy zuhan lefelé a mélységbe. De esés közben ösztönszerüen megkapaszkodott egy kiálló gerendába és azon függött a víz fölött. Wawrzon utána hajolt s borzalmas nyugalommal kezdte újjait lefejteni a gerendáról. (Folytatása következik)
