Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1956-09-15 / 37. szám

■ Köszöntjük az 50 éves Szhbó ßeldt Ozabó Béla, a csehszlo­^ vákiai magyar iroda­lom jelentős személyisége a jó, kitartó harcos, az örök vidám Béla bátya, 50 éves.... Fellapozzuk verseit, novel­láit, regényeit, jelújítunk éyy-egy régebbi kedves ol­vasmányt — és átvonul előt­tünk egy jélszázad drámá­ja, amelyet mi fiatalok köz­vetlen élményekből nem is­merünk. De a hatás mégis erős, lenyűgöző. Emberek, események elevenednek meg előttünk, éhes seregek gyo- morkorgása üt zajt meren­gésünkbe, •— de a sovány, szennyes, borostásarcú mun­kanélküliek acélos szeme mégis reménykedve tekint az életbe. És látjuk a fiatal nyurga szabóinast, aki a ru­hadarabokat öltögetve, az emberhez méltó életét is varr ja, alkotja — képzelet­ben. Számunkra ez a világ ismeretlen, de beleélni ma­gunkat, nem kaland: a so­rok, a szavak oly őszinték és egyszerűen igazak, hogy még az ifjú, közömbösségre hajlamos elme is itt meg- hököl, felborzad — nem saj­nálat, gyűlölet lobban ben­ne. Számunkra Szabó Béla az élő múlt, az emberi meg­aláztatás és kiszolgáltatott­ság tanulsága, a gyűlölet és a szeretet eleven oka. Miért nem építhettek szü­léink házat, amikor egybe- kerültek, miért nem öltek télen legalább egy méteres disznót, miért gubbasztott apám két éven át tétlenül — a múlt száz miértjére ő felelet és bizonyíték. Böngészem az éhes, fiatat Szabó Béla kötetét és meg­döbbenek. Én még az édes anyatejet sem szoptam, va­lahol áz űrben tudatlan sej­tek kószáltak és készültek nekem életet adni és ó már akkor üres , gyomra kínos zenéjét hallgatva, értem is szenvedett. És mert erős volt, merészkedett elképzel­ni szebb jövőt, tudott benne hinni, feltenni rá életét. — Mert valóban az élet felté­teléről van szó, hisz éhezett, nyomorgott az igazáért. — Hallgassuk csak meg a kül­városi proletár fiú miről álmodik: Csend ... Hall fátok ? Álmom: Kenyér meg tej kopog az ablakomon. Éhezik a fiú „üres gyom­ra tótágast áll", megérik a szegénysége, mint a fán az alma: le kell hullania, ki kell engesztelödnie ennek a társadalmi bűnnek. És ó tudja, ki ejtette rajta ezt a bűnt: „felelősségre vonja a gazdagokat", arra készül, „felordít egyszer az utcán és szemükbeköpi kínját, hogy legyenek még szegé­nyebbek .. De ki ez az ember, mit képzel magáról, hogy így bátran, vakmerőén szembe­száll? Milyen sámsoni erőt sejt izmaiban? Ez több mint ember: költő, szószóló, ezer fájdalomnak zsibbadt vágynak és reménykedés­nek megfogalmazója, Össze­sítője, aki elöl áll, célt mu­tat, lélekhez szól és bíztat: „Biztos lépteink alatt reng a föld, milliók vagyunk Mint az egyiptomi sáska - had." Ez a költészet a tudatos harcos vallomása és hitval­lása. Nen. népbújtogatás, nem üres beszéd, mert eb­ben a korban a néppel mló összeforrottságot kifejezni bátorság, elátkoztatott köl­tői erény volt. Szabó Bélát nem ragadta magával a fi­nomkodó, érzelgő problémát - lan költészet, Képzeletét az éhezés, a nyomor gás, a meg­próbáltatások messze ra­gadták a kávéházak városá­tól, az intelligens emberek­től, a rezignált költőktől, akik virágokról daloltak. Az ó mondanivalója több, ne­hezebb, fájóbb, de igazabb minden hivatalos költő 'iga­zánál. Énje összeolvadott lálkozott a világgal, amely­ért harcolt és szenvedett. Hogy müve hogyan tükröz- teti ezt a találkozást, nem csupán tőle függött. — De azóta már megütötte azt a hangot, amely a hitele­sebb, az igazabb. De meg kell értenünk: ha ő lelke­sül, ha ő mond himnuszt és szenvedélyes szót, más, gyökeresebb, igazabb a szó. Ö élte és meggyűlölte a múltat, számára a jelen nem kápráztató ajándék, mint nekünk fiataloknak. — Neki az új való, eredmény, a külváros egyszerű nyo­morgóiéival. Tele van sűrű, puha asz­faltszaggal A dolgozók szőrös, vi­gasztalan arcával A munkanélküliek éhes csontjaival. Ö, aki maga is a beteg, megállapítja a diagnózist és keresi az orvosolást. Mit neki, hogy: „újjal 1 mutat­nak rá, mint lázadóra, aki nem akarta szolgálni a pénzt“ Ez Szabó Béla, a fiatal, az erős, a bátor, aki nyu­godtan élhetne, szerethetne is, — de éhes. Szinte vér- fagyasztóan hat ránk e né­hány sor: Illene végre, hogy megtudjad ... Szívember sokszor svédül a vérem És sápadt arcom gyakran hervadt napraforgóként lefelé konyul. Ilyenkor nálad is Sokkal fontosabb nekem egy szelet kenyér. Érzed e mai fiatal? Szé­gyellem magam, hogy ' jól­laktam és ezt a néhány sort csupán érteni tudom. Jaj a szívnek, amely a so­rokat kiszenvedte, leírta. És kérdezzük, megnyugo­dott e már a költő, elmúlt e az éhe? Szabó Béla a kér­désre már megadta a vá­laszt. Elsők között üdvözöl­te, köszöntötte az új valót. Évtizedek által megkínzott megpróbáltatott lénye újra fiatal rajongással szövődött bele az új valóba, az új harcok ■ küzdelmeibe. Aid csak elképzelhette, most ta­jóvátétel: fizet a harcos­nak, aki segítette, hogy megszülethessen. Így nézzük mi fiatalok Szabó Bélát: messzebbről jött, messzebbre lát. Irányt adhat lépteinknek, törekvé­seinknek, mint tapasztalt harcos és író. Célunk: a há­laadás, a törlesztés, vá­gyunk: méltó követői lenni azoknak az íróknak, akik a mát kiharcolták. Tisztel­jük öt, de ugyanakkor tiszteljük öt ven év fáradha­tatlan harcosát. Kívánunk neki jó egészsé­get és munakerőt, hogy gaz­dag tapasztalatait müvébe önthesse és gazdagíthassa irodalmunkat. Születő művei legyenek méltó folytatásai egész mun­kásságának, de kiváltképp a Marci csodakapusnak, me­lyet mi fiatalok csak szív­ből tud’ rk üdvözölni. E re­gényre nemcsak az író, de mi is büszkék vagyunk, mert a felszabadulás óta — kivéve Fábry könyveit — legjelentősebb és legszebb írás, s mi jóleső érzéssel és örömmel soroljuk leg­kedvesebb olvasmányaink közé. Aki 50 éves korára ilyet tud írni, attól még jobbat és nagyobbat vá­runk. S hogy ez a várás beteljesül-e? abban nem kételkedünk. Ugy-e Béla bácsi így lesz? Hidd el, mi fiatalok szeretünk és tisztelünk téged mint írót és embert is, mert aki az embertelenségben ember ma­radt, annak csak tisztelet és elismerés jár. Petrik József * Az öregek vigasztalnak IJa már tudom, hogy álmomban amikor szár- nyaira kapott a hírnév és a dicsőség, nem viselkedtem valami szépen, sőt sokban hason­lítottam Gombosra, akinek első és utolsó gond­ja saját bendője, a saját jóléte. A különbség kettőnk között talán csak annyi volt, hogy Gombos, mialatt falta az uzsonnáját, nem gon­dolt még a mamájára sem, én viszont egyetlen pillanatra sem feledkeztem meg édesanyámról. De ha arra gondolok, mennyi gondot, fájdalmat, nyugtalanságot okoztam neki eltűnésemmel, még ezt az egyetlen érvet sem hozhatom fel a magam mentségére. Ballának, a tartaléknak a panasza sem volt teljesen alaptalan. Igazán megérdemelte volna, hogy különb feladatot bízzak rá, mert valóban a legjobb barátom volt. A fiúknak tehát nagy részben igazuk volt, mégsem közeledtem hozzá­juk, mert úgy éreztem, ha akartak volna, könnyen találhattak volna számomra mentő- körülményeket. De nem akartak, ez egyszer biztos, és ezért marcangolta fájdalom a telke­met ... ami viszont már nem álom, hanem va­lóság. Anyám már rég megbocsátotta akkori visel­kedésemet, mert igyekeztem kedvébe járni, edényt törülgettem, ablakot tisztítottam, sőt legutóbb felsúroltam a szobát és a konyhát is, hogy megmutassam, milyen hűséges fia vagyok és mennyire kímélni akarom őt. A kis Bállá azonban nem bocsátott meg nekem. Makacsul tartotta a haragot, igaz, hogy én se próbáltam kibékülni vele. Pedig mit sem használt sze­génynek, hogy nem én védtem a csapat kapu­ját, mert továbbra is csak tartalék maradt. Csöndes, szívós harag dúlt közöttünk. Én nem alázkődhattam meg, mert még mindig az osztály legjobb tanulójának tartottam magam. Igaz ugyan, hogy nekem nincs már semmiféle osztályom, talán nem is lesz soha, de azért szigorúan ragaszkodtam ehhez a ranghoz és nem engedtem abból egy jottányit sem. Nem és nem ... Levertségemben gyakran fojtogatott a sírás, különösen akkor, ha megcsapott a tan­terem ceruza- és tintaszaga. Mert ez a szag gyakran kísértett. Mentem az utcán vagy a kertben jegyezgettem és olvastam, amikor egy­szerre érezni véltem a tanterem szagát és máris magam előtt láttam osztálytársaimat, hallottam őket súgni meg cincogni és végül azt is tisztán hallottam, hogy Chira a nevemet mondja ... Gyakran azon kaptam rajta magam, hogy felelek. Csöndesen mormogom, rágom a szavakat, mint vénasszony az imádságot... Ha az utcán vagy a dunaparton Baliával ta­lálkoztam, azt szokta mondani, hogy „szervusz“. Mennyi minden volt ebben a szócskában! A kö­szöntése most foghegyről hangzott, olyan hiva­talosan, hogy nem volt benne köszönet. A ha­rag előtt is ezzel az egy szóval szokott köszönni, de a két „szervusz” között olyan különbség volt, mint a felhős és a napsütötte táj között. Bállá nem állt meg velem beszél­getni,. mint máskor, nem volt számomra sem fontos, sem sürgős mondanivalója, és így aztán én is szótlanul továbbmentem. Amióta összekülönböztem a fiúkkal, csak ti­tokban közelítettem meg a pályát. Egy ideig vártam, hogy majd hívnak, de ők rám se he­derítettek. Találtak más kapust, aki majdnem egy fejje! magasabb volt nálam és azonkívül olyan szeplős, hogy a szeplőinek számával is túltett rajtam. Neki ikerszeplői voltak, ami annyit jelent, hogy szeplői nem pompáztak kü- lön-külön az arcbőrén, hanem egybefolytak, érintkeztek egy bizonyos ponton, mint a sziámi ikrek. Valósággal gyönyörködtem az arcában, amelyen akár szep'.őkiárusítást is rendezhetett volna, és ezért nem is tudtam rá komolyan neheztelni. Az új kapust Mikinek hívták, egy lakatosnak a fia volt és fogtechnikusnak tanult. Én ugyan nem voltam vele sem köszönő, sem beszélő viszonyban, mert két évvel idősebb volt nálam, de 1944 végén és 1945 elején, amikor a bom­bázók zúgtak városunk felett, együtt szoktunk rohannj a közeli alagútba. Nem tudom, hogy Miki hogyan került a csa­patunkba, és nem is kutattam utána. Annyit azonban el kellett ismernem, hogy elég ügye­sen védett. Egy ízben messziről figyeltem a játékát, persze örültem volna, ha ügyetlenke­dik és potyagóiokat ereszt be, de őszintén megvallva csak azt állapíthattam meg, hogy Miki nagyszerűen vetődik a labdára. Sajnálattal bele kellett tehát törődnöm, hogy nem vagyok nélkülözhetetlen, sőt hiányomat igen könyen sikerült pótolni. Érthető hát. milyen keservesen egyedül érez­tem magam, bár Gyöngyi betartotta a szavát és ő sem járt ki többé a pályára. Különben is úgy veszem észre, hogy Gyöngyit már más dolgok érdeklik, nem a futball. Tegnap például gyöngysort láttam a nyakán, így felcicomázva vigasztalt engem olyan szende nővéri hangon, mint egy apáca, mintha soha életében nem ve­rekedett volna és nem mászott volna fákra meg kerítésekre. Bánom is én, felőlem hadd növérkedjen, ha a kedve tartja. De ettől én még nem kerülök vissza, a csapatba. A fiúk fütyülnek rám, mintha védőtechnikám sosem váltott volna ki csodálatot az elemistákból. Még a Szklinyár is, akivel annyit vesződtem az is­kolában, csak zavartan pislogott, amikor talál­koztunk az utcán, de egyetlen szóval sem mondta, hogy „gyere a pályára”. A Törökről nem is beszélek, az még csak nem is pislogott, hanem egyszerűen rám se hederített Persze, a hűtlen elemisták most a Miki kapuja mögött lebzselnek és neki szurkolnak. Ezek után igazán senki se csodálkozzon rajta, ha végleg lemon­dok a csodakapusi pályafutásról. Több mint egy teljes hétig tartott e magá­nyom, de én úgy éreztem, hogy már évek tel­tek el az emlékezetes felolvasás óta, Ezalatt rengeteget olvastam, amellett volt időm átven­ni a tananyagot és anyámnak is segítettem a takarításnál, meg a mosogatásnál, l/ellett a jó dicsérő szó, amit anyámtól kap- ** tam és kellett a jó könyv, amely benépe­sítette magányomat, különben nem bírtam vol­1*956. szeptember Í5. na elviselni ezt a szerencsétlenséget. Mert szerencsétlenség az, ha valaki a dicsőség csúcs­pontjáról egyszerre a mélybe zuhan. És bizony, ha e napokban arra gondoltam, hogy én vagyok a „csodakapus”, olyan szégyenérzet fogott el, hogy beleszédültem. De hát csak képzeljenek egy ragyogó, arany­színű várost, ahol a Duna is aranyfényben úszik, és a parton mosolygó, jókedvű felnőttek sétál­nak, suhancok meg fiatal lányok tréfálkoznak, gyerekek futkosnak és mindenütt olyan a han­gulat, mintha valami nagy ünnep lenne, és egyszerre csak felhők gyülekeznek a tiszta égre. A felhők eleinte csak foltokként húznak át az égen, úgy tűnik, hogy csak hurcolkodnak, lakást keresnek, mint átutazók egy szállodában és csak később derül ki, hogy mint főbérlők telepednek az égre. A felhők szürke színbe bo­rítják az egész napsütötte várost. A menny­dörgés úgy hallatszik, mintha valahol fent a felhők berendezkednének és súlyos bútordara­bokat tologatnának egyik helyről a másikra, utána aztán megkezdődik a takarítás és nagy­mosás. Esik, zuhog az eső. Napokig tart ez így megszakítás nélkül. A város, a napsütötte utcák átáznak, a szentek meg a szobrok tart­ják a fejüket meg a hátukat, nem mozdulnak, csak azért, mert nem tudnak mozogni, és a házak ereszéről folyton csurog a nedvesség, mintha súlyos náthát kaptak volna. Itt-ott fut egy asszony, egy férfi esernyővel a kezében, egyébként az egykori napsütötte utcákon nyoma sincs a napfénynek. Ilyen ázott volt az én kedvem is. És mindezt titkolnom kellett. Még anyámnak ise mondhattam el, hogy a fiúk elhagytak, mert csak a magam, és nem a csapat dicsőségéről álmodtam. Roppant kellemetlen volt, amikor könyvvel a kezemben, elgondolkozva elmentem diáktársaim mellett, és egyszerre megütötte a fülemet csufondáros szavuk: „Csitt, csendeseb­ben, Marci álmodik!" Mit is válaszolhattam volna? Minden erőmre szükség volt, hogy el­titkoljam, mennyire bánkódom és szenvedek. Meg kellett őriznem a „legjobb tanuló” méltó­ságát, ügy kellett viselkednem az utcán,, mint­ha mi sem történt volna velem. Megtartottam a régi szokásomat is, amire anyám tanított, hogy udvariasan köszöntsek szomszédoknak és ismerősöknek. Az utcánkban azért is szerettek engem az idősebb nénik és bácsik, mert mindegyiknek már messziről előre köszöntem. Ezekben a na­pokban talán még nagyobb gonddal üdvözöltem őket. A világért sem mulasztottam volna egy köszönő alkalmat. Direkt az öregekhez mene­kültem. Kénytelen voltam, ha a fiatalok elhagy­tak. Amikor a szomszédok visszaköszöntek, úgy éreztem, hogy a világ mégsem hagyott el tel­jesen. A szívem ugrándozott örömében, amikor ezek a ráncos arcok felém mosolyogtak a fur­csa geometriai ábrákkal, háromszögekkel meg vonalakkal, amelyeket az évek súlya és a szen­vedés rájuk vésett. Mint a sivatag vándorának a csobogó forrás, olyan volt számomra a Ká­rász Nénivel való találkozás, aki szatyrából mindig lehalászott valami kóstolni vagy harap- nivalót. De nem is az volt a fontos, amit adott, hanem az, ahogyan adott, hogy szóba állt ve­lem és emberszámba vett. így volt ez a többiekkel is. Friss, eleven vér- hullám öntötte el a szívemet, amikor az öreg Baliával találkoztam, és érdeklődött, hogy mi­ért nem' járok hozzájuk. Dadogva válaszoltam, hogy sokat tanulok... vagy valami ehhez ha­sonlót. De közben olyan boldog voltam egy­szerűen azért, mert kiderült, hogy hiányzóm nekik és hogy az öreg nem felejtett el. Az utolsó ké't-három napon egyenesen keres­tem a talákozást az öregekkel, hogy kínzó el- hagyatottságom valamiképp enyhüljön. Akkor jöttem rá, hogy a köszönés a világ legszebb találmánya. Persze, a történelem ilyen aprósá­gokat meg sem említ, mert ai;ról egyáltalán nem tanultam, hogy mikor, melyik évszázadban kezdtek az emberek egymásnak köszöngetni. Bezzeg királyokról, királynőkről meg hasonló szamárságokról egész oldalak voltak a könyv­ben, holott Petőfi is megírta már, hogy „Akasz- szátok fel a királyokat”. De mindez nem szá­mít, továbbra is tanulni kel! róluk, és jaj nekem, ha nem tudom, hogy melyik fejedelem mikor és hol született. Mennyivel hasznosabb lenne, ha arról tanulnánk, hogy' a köszönésnek hányféle válfaja van. Ezekben a napokban nem egyszer arra gondoltam, mily gyönyörű lenne, ha a nemzetek is úgy tudnának egymásnak köszöntgetni, ahogy én üdvözlöm Kárász nénit és ahogy ö fogadja a köszöntésemet. . Az öregek vigasztalnak most. mert amióta ** Balláékkal ilyen feszült viszonyban vagy k. álmodni sem tudok rendesen. De azért egy lépést sem teszek feléjük. Nem, már csak dac- bő' sem. Az álmok azonban fájnak, mert azóta nagyom homályosak és zavarosak, valahogy szét- mállnak. mintha esernyőt kéne felettük tarta­ni. Ez pedig nem az igazi. A futballhoz azonban mindezek ellenére hú maradtam. Ott voltam a vasárnapi ligamérközé- sen is, hála édesanyámnak, aki a kevésből jut­tatott nekem annyit, hogy megfizethettem a belépődíjat. Persze, titokban adta oda a pénzt, nehogy Gyöngyi is kérjen, ilyen kivételt tesz velem az anyám, különösen azóta, hogy felsza­badultunk. * Részlet az 50 éves író „Marci a a csodakapus” regényéből

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom