Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1956-09-15 / 37. szám

M56. szeptember 15. 5 VITA; Irodalmunk helyzetéről Miért küzdenek a dilettánsok ellen? Sági Tóth Tibor elvtárs, az Új Ifjúság irodalmi vita cikké­ben, kiemelve hangsúlyozza az irodalmi pályára tolakodók el­leni védekezést; mintha talán ártalmas férgek lennénk és nem az írási hajlam által útra­indított szerény kezdők, önbí­rálatot gyakorolva, merem hangoztatni, hogy elgondolá­sommal és igyekezetemmel a közösség javáért küzdő szo­cializmus építését támogatom, s minthogy a világ géniuszai sem pottyantak tökéletes mű­vészetükkel az égből, a gondo­latok papirravetését is gyako­rolni kell. Hazánk négy kiforrott ma­gyar íróval büszkélkedik, s va­lamivel több kezdő íróval. Az utóbbiaknál betelt a létszám? Ma, amikor az állam sikeres építő munkát kíván a szocia­lizmus terén, példátlanúl nagy ösztöndíjas tanulási lehetősé­get nyújt az emberiség érde­keit szolgálni kívánóknak. Pe­dig sem orvos, sem vegyész, sem bármely pályát végző nem kerülhet munkájával oly közel a dolgozó néphez, mint az író és éppen erre a pályára haj­lamot érzők előtt elzárják az ön-továbbképzés lehetőségét. Csupán egynéhány jelenkori íré mondanivalójára utalva, végzi! a százezrek új jászé Uemüléséne! munkáját. írói mesterséget kiképző in­tézmény nem létezik, s ha a kezdő, a dilettáns családja körében nem örvend írásttudó tényezőnek, aki szabályszerűen kijavítaná leírt gondolatait, vagy hatásos interveniális hiá­nyában öntudatos kommunista bátorsággal felvértezve beküldi Bátran mondhatjuk, hogy a hosszú száraz viták után nem első ízben indult meg az Új Ifjúság hasábjain olyan értékes vita, amelyet oly őszinte lelke­sedéssel és komoly figyelem­mel kísértek volna valaha ol­vasóink, mint ahogy a csehszlo­vákiai magyar irodalmi vitát kísérik. Nyilvánvaló, ha-a vitázők meg­élső kétszáz oldalos önképző leckéjét, dilettáns megjelölés­sel elutasítják akkor is, ha az rint étékes s a regény felépí- rint értékes s a regény felépí­tése eléri a művészi formát. Mindegy! Az irodalmi kritikusok, a ki­forrott írók felelőssége tuda­tában tesznek így, vagy más esetben figyelmükön kívül ej­tenek minden hozzájuk érkező folyamodványt. Hiszen, ha ha­tározott irányításukkal segíte­nék a kullogó kezdőt, irodal­munkat gazdagítanák. Kívánható egy kezdőnél az első írásának tökéletesre csi- szoltsága, amikor Tóth elvtárs az irodalom Ígéretes utánpót- lóihoz e lap hasábjain bocsát szárnyra irodalmi követelmé­nyeket, többek között művészi színvonalú, érdekfeszítő, ko­moly mondanivalójú írásokat kérve. Elgondolkozik ezek felett a kezdő tollforgató és felveti a kérdést: Vajon a kiforrott íróink első papírravetett gon­dolataik miképen lehettek megírva? Kérem, hasonlítsák össze Önök, s azután mondják e’ az irodalmi pályára tolako­dóknak a véleményüket. Noha bátor tanácsom nélkül is ezt tették, úgy kérem, vegyenek fáradságot és az elutasított írás egy részét kijavítva, küld­jék vissza a szerzőnek, hogy ebből látva képességeinek ala­csony fokúság át, valamint ki­tartó önképzés, s az impulz kényszerítő hatalma hiányában — visszahúzódjék. Tomasek — Dovicovoc Margit találják majd a helyes utat, vagyis azt, hogy nem az irodal­munk múltjáról, hanem jövő­jéről fognak vitázni, (amint azt Lovicsek Béla tette) akkor a vita alapjául szolgálhat majd a kezdő írók, költők érvényesü­lésének, azaz a csehszlovákiai magyar irodalom lényeges ja­vulásának. Most pedig szeretnék dráma- irodalmunk jelenlegi helyzeté­ről szólni. Az a megállapításom, hogy amíg Magyarországon mér- földes lépésekkel halad előre a drámairodalom, addig nálunk gyermek cipőben botorkál. Na­gyon helyesen állapította meg Lovicsek Béla, hogy nálunk Egri Viktoron kívül senki sem fog­lalkozott drámaírással. Valóban ő volt az egyedüli drámaírónk. Mivel pedig maga volt, természetesen a legtöbb babért is ő aratta (megérde­melten, kiváltképp gondolok it­ten a Közös útjára). S itt meg­jegyzem, szeretnénk, ha továb­bi jó színműveket is (ne csak regényeket) olvashatnánk, illet­ve láthatnánk tőle. Tudnunk kell, hogy a dráma­írás nem könnyű dolog, rend­kívül nagy tájékozottsággal, fel- készültséggel kell rendelkeznie, aki drámát akar írni. Ismernie kell mindenekelőtt a színpadot, valamint az emberek lelki életét, jellemét változó tí­pusait. E ismeretek nélkül nem írhat egy író sem komoly drá­mát. Nálunk pedig a kezdő drá­maíró ezekkel nem fegyverkez- heti fel magát, részben az él­mény anyag, a lekötöttség, az anyagi gondok miatt. Meg hát lehetősége is kevés adódik. Ko­moly színdarabok megnézésére. Így kénytelen művek, bírálatok olvasása által megszerezni ma­gának a szükséges tájékozott­ságot, tudnivalót a mű formá­járól, szabályairól és egyéb tud­nivalókról. Természetesen, hogy ezekuitán csak félig készülhet fel az íráshoz. Megírja művét és utána pedig a sarokba vágja, vagy azért mert minden indok nélkül visszautasították, vagy- pedig mert önmaga is belátja, hogy írása rossz és még dol­goznia kell rajta. S talán eszé­be jut Katona Józsefnek egy évszázaddal ezelőtt írt szép mondata: „Ha a madár látja, hogy hasztalan esik fütyülése, élelemről gondoskodik és — el­hallgat”. Adjunk meg hát fia­tal drámaíróinknak — persze minden írónak — minden le­hetőséget ahhoz, hogy komoly színvonalas műveket írhassa* nak. PONGRÄCZ LAJOS Mi lesz a kezdő drámaíróval A SEREGÉLY Jysevegélg, miül a neve is mutatja, társas madár. Kis csapatban tud csak létezni. Egymagában, vagy párosával sohasem látható. Egy-egy csa­pat ötven—száz főből áll. Két­szer akkora, mint egy jól fej­lett hím veréb, kicsit sötétebb barna tollazattal. Igénytelen megjelenésű, de élénk, majd­nem agresszív madár. Itt a szőlőhegy fölött augusz­tus második felében jelennek meg, amikor már érik a szőlő. Ők az átka a hegynek. Elnézem röpiilésüket, mely gyors és egyenletes. Mozdula­taiknak fő jellemzője azonban a hirtelen és szép ívű kanya­rodás. Ez a kanyar úgy hozzá­tartozik lényükhöz, mint az igyekezet... Egy darabig nyílegyenesen szállnak, s aztán minden vezéri parancs nélkül az egész csapattest egyidóben oldalra csuklik, s legalább 90, de néha 100—150 fokos szög­ben megváltoztatja menetirá­nyát, miközben kissé közelebb kerülnek a földhöz. Kanyarjuk suhogó hangot ád, s ilyenkor az ív szélén repülők — rövi- debb útjuk lévén — akaratla­nul is a csapat élére kerülnek. Átrendeződik a sereg, anélkül, hogy elmaradók lehnének, me­lyek megbontanák a menet to­jásalakú egységét. így keringenek, szállnak a szőlők fölött. Lent a szőlős­gazdák, meg a gyerekeik a tő­kék közt állva, lesik a csapa­tok mozdulatait. Közeledtiikre er'yik egy nagy fazék fenekét veri valami vasdarabbal, a má­sik kereplőt teker, a harmadik esetleg huj-huj-t kiáltoz, tor­ka szakadtából. Hangos Ilyenkor i hegy. A madárcsapat azon­ban hidegvérrel röpül a zajok felett, mint egy szárny rákéit rendörkiilönítmény. Nem lát­szik rajtuk, hogy szemlélődnek, sem az, hogy sajátságos ka­nyarodásuk valamelyik fazék zajára történt volna. Ha le­csapnak a szőlőkre, úgy tűnik, hogy az éppoly központi elha­tározás nélkül történik, mint a kanyarodásuk. Nem egyszer éppen a csősz közelében ta­lálják magukat. Ilyenkor azon­ban hamar észbekapnak, s alig­hogy földet ér a lábuk, már nagy surrogás közt — mert szárnyaik a sorvadó szölőleve- leket is érintik — újra ma­gasba emelkednek. A csőszök ilyenkor sok vért kapnak a fe­jükbe, szaladnak a levegőben már rendeződő gomolyog után, gyorsabban szól a kereplőjük, kiáltásaik már-már egy négy­lábú állat eligazítására is sok volna. És mennyi ilyen hiábavaló lecsapását figyelem meg a tor­kosoknak! Nem tágítanak. Ta­lán nincs élményük komoly veszedelemről. Puskát nem le­het használni a hegyben, s így a csőszöket se veszik sokkal komolyabban, mint Pálék szét­hajtott és lengő ezüst papír­szeletekkel díszített kicsi mal­mát, mely ropogásával és fü­tyülésével ugyancsak arra vol­na hivatva, hogy riogassa őket. A seregélynek nyugodt ma­radása a földön még akkor s ics, ha történetesen önzetlen szölötáblára találnak. A nyu­godt kosztolást nem ismerik. Irigyek is lehetnek a rigóra, de minden másfajta madárra is, mely itt a hegyben lakik. Irigyek lehetnek arra a nyu­godt csipegetésre, ahogy a töb­biek a szűnni nem akaró éhsé­güket oltják. Irigyelhetik, ahogy a többiek a fák hintázó ágai között rejtve vannak, s csak időnként — s ezt is inkább fölös óvatosságból — néznek szét maguk körül. Ők, a sere­gélyek, igazi tolvajok. Tudják, hogy lopnak. S e tolva jság szempontjából fajtájuk átka, hogy csak így, csapatban tud­nak élni. Semmi gondjuk nem lenne, kövérre hízhatnának a szőlőtől, ha, mint a többi madár, önállóak volnának. De erre képtelenek. Alig pár méterre ettől a jó kilátású balkántól, ahonnan figyelem őket, lecsapott az imént egy sereg. Elnéztem, ahogy a rögtöni riasztásra a felrebbent csapat legutolsó­nak maradt tagja, a meg vesze­kedett torkosságtól, tátogó szájjal, félig futva, félig röpül­ve követte csapatát. Mujd meghalt, hogy a csőrét bevág­hassa egy fürtbe, s majd meg­szakadt a félelemtől, hogy el­marad a többitől. Hápogott a szomjúságtól és sikított a fé­lelemtől. Kis karmai csak a gö­röngyök tetejét érintették. Igazi tolvajmódra járnak el akkor is, ha sikerül egy-egy lecsapásuk. Forrnak a szűk területen a munkától. Mintha valami munkamegosztás is volna köztük: egyike-músika a für­tök nyakára száll, s onnan kez­di lefelé fötörni karmaival a szőlőszemeket. A földön ál­lók eszeveszetten habzsolnak, s mint a cKirgő verebek forog­nak maguk körül. Másodper­cekig tart az egész roham, s mégha nem is riasztják őket, máris elsisteregtek. Messziről nézve az ilyen felszállásuk úgy hat, mintha egy lobbanásnyi tűz füstje szállna föl a szőlő­tőkék közül. Rozi így is mond­ja néha: — ott füstölögnek ... A napnyugtára, mint minden madár, ók is érzékenyek. Rit­kulnak is a csőszök kiáltásai. Inkább a víz mellett vonulnak a nádas fölött, ahol majd éj­jelre megpihennek. Aztán le­csapnak belé. Ügy hatnak ilyen­kor, mintha valaki magot hin­tene a nádas közé. De ez csak az első próbál­kozásuk. Űjra felrepülnek, mert szívesebben ott ereszked­nek alá, ahol a nád közül már egy másik csapat zsivaja szól. Tengernyi gyűl így össze éjsza­kára. Éktelen csipogásuk mesz- szire haitik. Ha ilyenkor a víz melletti országúton megyünk, olyan érzésünk van, mintha a nádas panaszkodna valami keserves siránkozással a testé­ben bujkáló fájdalomtól. a ilyenkor meglessük őket a nád közt, láthatjuk, ahogy fészkelődnek, egyik szál­ról a másikra ugrálva. Majd egy levél tövében végre elhe­lyezkednek. Erős karmaikat görcsbe kell mer évit eniök, mie­lőtt aludni kezdenek, mert a nád ingó talaj. Erős szél fúj­hat. Nagy hullámok nyaldos­hatják a nyáltenger sip jail s ilyenkor bizony a nádszálak, kis terhükkel, bóbitájukkal, metsző leveleikkel együtt, nagy kavarodásban hajladoznak erre- arM. Bernáth Aur-él Vallomás a Kis-Krivány alatt Csillagok az égen csillagok a földön — Látom már, hogy az estémet csillagok közt töltöm. Mert az alkonyt lesni kiültem a hegyre és a csendben észrevétlen rámhuJlott az este. Fekszem a hazámban, jobbkarom a párnám. Nem mozdulok, mégis mintha kisfalumat járnám. Mert messze kerültem immár megint tőle — Kuszáit az én sorsom, mint a beteg bárány szőre. Tegnap néptanító, ma már diák újra. A karomat napról-napra mégis csákány nyúzza. Inas buldozérok között csetlek-botlok — Ide vágytam, itt vagyok s lám még se vagyok boldog. Mint hörgő eb, láncát, lelkem önvád tépi: Fényre emelt a falum, hogy fáklya legyek néki. S én, mint a rúdugró ki a lécen túlra huppan, ami oda lökte itt marad: a rúd ja. Hányszor kértek, hányszor: maradjak, mi voltam: néptanító. Gondjuk-bajuk én értem legjobban. S én csak elrohantam, mint egy nyakas isten ide — de csak káromkodni, mert nem jó már itt sem. A csillagos éggel nyakig takarózva érzem, hogy nem lehetek csak egy világ lakója. (Megkönnyebülve a vallomás után.) Kis-Krivány, Vág völgye, brigádszállás, hallod ? Gömörország bolygó fia ím, magárói vallott. Turany, 1956 aug. 19, TŐZSÉR ÁRPÁD Köszönöm néked . . ♦ Kedves, az álmos búzavirágok kék arcukat nézd, kitárták a Napnak, s a nyírfák, mint karcsú, szőke lányok merengnek a csendesvízű pataknak lágyan locsogó hullámfodrain, így merengek én is, kebledre hajtva fejem, nézve a távoli kék eget, a domb alatt ringó búzaföldeket, a piroscserepes házak tetejét. Érzem lüktető szived melegét. Köszönöm néked a boldog órát, Kedves, te bájos, egyszerű réti vadvirág, titkokat rejtő csendes, tiszta tó, magányos csillag, féltő, bíztató. OZSVALD ÁRPÁD A CSISZ tagok segítsége Augusztus utolsó vasárnapján az.ipolysági Csemadok szín­játszó köre bemutatta, illetve előadta Huszka Jenő „Szabadság, szerelem“ című háromfelvonásos daljátékát. Az előadás igazán szép és megkapó volt. Mindenkinek tetszett. A közönség el­ismerésképpen hosszantartó tapssal jutalmazta a szereplők színvonalas játékát. Valóban a szereplők és rendezők egyaránt dicséretet érdemelnek, mert a nehéz körülmények ellenére is sikerült bemutatnuk e rendkívül nehéz darabot. Amikor az első próbák megkezdődtek még kevés volt a szereplő, majd a Csemadok vezetősége az Ipolysági 11 éves Magyar Középiskola CSISZ szervezetéhez fordult segítségért. És a lelkes CSISZ tagok segítettek is. Sokan jelentkeztek a tánccsoportba, az énekkarba és egynéhányan szerepet is vál­laltak. így tehát a Szabadság és szerelem szereplői között voltak szépszerével CSISZ tagok is, akik odaadásukkal és kiváló játékukkal járultak hozzá a darab sikeréhez. Talán a legna­gyobb sikert Gábor Ágnes, Illés Ilona szereplők aratták. A kö­zönség az ő játékukkal volt leginkább megelégedve. Ám di­cséretet érdeme! a szereplők többi tagjai is, mindenki, aki csak egy szalmaszálnyit is segített a darab előadásában. S htsz- szük, hogy-ez-a- bemutatkozás «nm-az-Jjtofeó. ZSHzKA TIBOR Az olvasó és a csehszlovákiai magyar irodalom Az irodalmi vitához, mely már hónapok óta folyik, én is szeretnék hozzászólni, de nem mint író, hanem mint egysze­rű olvasó. Bevallom őszintén, a hazai magyar irodalmunkat, amelyről az Üj Ifjúságban már hónapok óta vita folyik, nem nagyon ismerem, pe nemcsak énrólam van szó, mert többszáz és száz olvasótársam is így van ezzel. Sokan pedig nem is tud­ják, hogy létezik. Miért?... Kit lehetne okolni mindezért, ami­kor még az iskolában is csak egy órácskát szentelnek a cseh­szlovákiai magyar irodalom múltjának és jelenének? Már több hozzászólás hang­zott el irodalmunk helyzetéről, s ahogyan konstatáltam, egy hozzászóló sem mulasztotta el megemlíteni az irodalmi lap szükségességét. És ez helyes is. Nagy szükség van az irodal­mi újságra. Azonban ne feled­kezzünk meg arról, hogy az írók, költők, kritikusok nemcsak egymásnak írnak, hanem a nép­nek, vagyis az olvasóknak is. Márpedig ha írásaikat csak az irodalmi lapban közlik majd, úgy vélem, nem lesz teljes a siker. A mi irodalmunkat nem­csak ápolni, fejleszteni kell, ha­nem meg kell ismertetni az itt élő magyarsággal. Ha nem így cselekszünk, előfordulhat, hogy sok jó írás ismeretlen marad az olvasók előtt. Persze, ezzel egyetemben a hazai magyar irodalmunk is. Hogyan lehetne ezen segíte­ni? Ez már nem is kérdés, mivel Lovicsek Béla hozzászó­lásában — szerintem — meg­adta a választ, amikor ezt írta: ,.Az irodalmi lap maradjon meg a toliforgatóknak, a jó írás pe­dig az olvasóknak.” Vagyis, az irodalmi lap mellett a napi vagy a hetilapok is bővebben közöl­jenek irodalmi dolgokat, s ez­zel elérjük azt, hogy tíz- és tízezer Csehszlovákiában élő magyor dolgozó és értelmiségi ismerkedik majd meg az iro­dalommal, melyre azt mondjuk, hogy a mienk. KIS LÁSZLÓ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom