Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-09-08 / 36. szám
1956. szeptember 8. 5 A VÁDLOTT VÁDOL Irta; PETRÜCI BÁLINT A vihar utáni csend nyomasztó és nyug- talanító. Ezt érezte Gyula, amikor a Pet- ;chek-palotában átélt borzalmak után 'Németországba, a bautzeni börtönbe hurcolták. Nyár volt — 1943 nyara. Hetekkel ezelőtt, a Pankrácon ezt irta a naplójába: „Az én játékom is közeledik befejezése felé. Ezt már nem írtam meg. Ezt már nem ismerem. Ez már nem játék. Ez az élet.“ Lehet-e egy cellában élet, remény a szabadulásra, amikor az ember tudta, hogy a halál vár rá? 1Gyula megtalálta a reményt. Ezrek és milliók szerte a világon ugyanezt érezték a fegyházakban és a frontokon — feltámadt reményük versenyt futott a háborúval, haláluk a fasizmus halálával. Csak azon múlott, vajon túlélik-e az életet pusztító fasiszták bukását. Gyula szerette az életet, az embereket, és ezért lett harcos. Bár kezdettől fogva számolt a halállal, még az utolsó napokban is terveket szőtt, mert tudta, hogy a felgyújtott fény tovább világít és elárasztja a földkerekséget. Megtett mindent, ami erejéből telt. Csak egy dolog fájdította nagyon a szívét: érezte, hogy nem barikádozhatja többé körül magát könyvekkel és nem írhatja meg mindazt, ami huszonöt éve érlelődik benne. Nyár volt, tele napsugárral és reménnyel. A derűs fény nap nap után enyhítette magányát. Egymaga volt a cellában és gombokat készített. — Napbarnított arcbőre már rég meghalványodott, de szeme most is úgy csillogott, mint amikor kedveseivel, testvéreivel és feleségével, kéz a kézben járták a haza tájait. Most csak gondolataival társalgott. — Elképzelte, hogy a föld, amelybe magot szórt, a gazda már kasza alá érlelte a gabonát. A gyümölcsfák ágai roskadoznak, a pirosló almák, a hamvas szilvák súlya alatt. Elképzelte a napfelkeltét is. Mily megejtően szép ilyenkor a reggel. A felébredt, bíbor színű nap sugaraival lágyan cirógatja a tájat. Csöppnyi része hozzá, a cellába is beköszöntött. Az élet üdvözletét látta benne. Ereztem, hogy az elillanó hajnali homály dalt csal ki a korán kelő emberekből. Megszokott, ismert kép ez, úgy belc- vésődött az ember leikébe, hogy minduntalan kívánja ismétlődését. Az énekszót, a napfényt, az asszonyt, a gyermeket, a nyugodt, békés életet. Gyula dalokat dúdolva készítette a gombokat. Tágra nyílt szemmel nézte asztalán a kövér agyagkorsót, és tréfálkozott magában, jobb volna, ha víz helyett borral töltenék meg. Nézte a szürke falat. A sarokban egy kis pók buzgón dolgozott hálója szövésén. Az ablakkal szemben meg nemrég egy cinkepár rakott fészket. Közelről hallotta csipogásukat, s elmosolyodott, amikor civakodtak egymással és szüntelenül hajtogatták: kicsi szűr, kicsi szűr ... Jóesően emlékezett vissza chotimefi házukra. Evekkel ezelőtt kerti asztaluk nap- ernyötartó tányérjában ugyancsak cinegék raktak fészket. Milyen boldogan ugrándoztak akkor körül az asztalt, nevetgéltek és pillanatig sem bánták, hogy a forró napsugarak ellen nem tűzhették az asztal fölé a széles ernyőt. A napi félórás udvari séták alkalmával mindig felhevült a szíve. Kicsi volt a fogházudvar, mégis mennyire éreztette velük, hogy igenis van élet és lesz élet. Az udvari magas kőfal választotta el a. szomszédos nagy kerttől, fölötte szép, terebélyes öreg fák méltóságteljes koronáit láthatták. A kis udvarban kertecske is volt. Az üdén zöldellő fűszálak között temérdek apró virág mosolygott. Gyula velük is el tudott beszélgetni. Örömet ébresztettek benne. Teleszívta magát a napfényízű levegővel, hogy belefeszült a melle. Séta közben, amikor a fogházőr mögé került, gyakran kitárta karját, mintha szálló madarat utánozna, s utána reménytelenül leejtette kezét, lehajtotta fejét. Fogolytársai látták ezt, s ajkukra mosoly lopakodott. Megértőn bólogattak —■ már bukik a sas ... * Gyorsan repült az idő. Rövidek voltak a napok, hetek. Júniusban hozták ide Gyulát, és a nyár azóta augusztusba torkolt. Gondolataiban otthon járt, a szüleinél, és Prágában. — Levelet várt hazulról, hírt szeretteitől. Ehelyett augusztus 23-án idézést kapott Berlinbe, bírósági tárgyalásra. Ez volt az érem egyik oldala. A másikon furcsa kép formálódott ki. Már recsegett-ropogott a fasiszta háborús gépezet. Keleten szorult a hurok a horogkeresztes rablólovagok nyaka körül. Már érezte bukásukat. A patkány a veszélyben vinnyog a legjobban, s ők is ezt tették. A fasiszta propaganda telebömbölte a világot, hogy leszámoltak már a kommunizmussal. Nőbei birodalmi ügyészt megbízták, bizonyítsa be a bíróság előtt, hogy Eucsíkék elfogatásával Csehszlovákiában is megszűntek létezni a kommunisták és nem akad már ember, aki rokonszenvezve a Szovjetunióval s harcolna érte. Komédiát akartak rendezni, nem bírósági tárgyalást. Az előre megszövegezett ítéletbe azt is odaírták, hogy Fucsíkot örök időkre meg kell fosztani becsületétől. Gyula, mintha ezt is megérezte volna, a börtönből azt írta Augusztánakl „Az életet elve- hetik tőlünk, Gusztám, de a becsületünket, a szerelmünket soha.“ Augusztus 29-éré tűzték ki a tárgyalás napját. A tárgyalás előtti napot Gyula a közép- berlini Moabit fogházban töltötte. Ott volt Mirek is. Miroszlav Klecan. Magas, karcsú, világos hajú férfi. Egykor gerinces ember volt. Spanyolországban is harcolt, kiállotta a francia gyűjtőtábor kegyetlenségeit, a gesfapósok mégis megtörték. Megkínozták és többet mondott el a kelleténél. Nemcsak Fucsíkról, hanem másokról is, és elárulta szerelmét, Lidát, aki Gyula összekötője volt az illegalitásban. Mirek hiába volt gyáva: árulásával sem menthette meg az életéti Sőt, annál még sokkal többet is veszített: A fogságban lépten-nyomon érezhette társai megvetését, és ez fájdalmasabb volt mindennél. Délelőtt, amikor beléptek a fogház felvételi irodájába, szürke kabátos, sportcipös, hosszú fonott hajú, alacsony fiatal lányt láttak maguk előtt. Azonnal felismerték: Lida Plachú volt. Öt Drezdából hozták Berlinbe a tárgyalásra. A fogház-szabályzat még azt is tiltotta, hogy az ismerősök szemmel üdvözöljék egymást — de emelhet-e valaki gátat az óhajtva várt találkozás öröme elé? Mint a gyermekek, úgy Jutottak eaymáshoz, és összeölelkeztek. Reszkettek a felindulástól, annyi mondanivalójuk akadt egyszerre, de egy szó sem hagyta el ajkukat, csak a tekintetük beszélt. A huszonegy éves Lida most. is eleven, mozgékony volt, pedig öl í$ 6laposan megviselte a börtön. A toronyórák kilencet ütöttek. Ebben a pillanatban, mintegy parancsszóra, beléptek a vörös talárba bújtatott bírák. Magasrangú tisztek is voltak köztük. A nagy horogkereszt előtt hangosan, felemelt újjal esküdtek. Milyen nevetséges: valamikor kis keresztek, imakönyvek fölött tettek esküt az emberek, mégsem volt igazság a földön — s itt még annyi sincs. Megkezdődött a tárgyalás. Már az első percben látszott, hogy valóban csak komédiáról van szó. A bíróságnak bizonyítania kellene, de nem tud. A vádirat arról szólt, hogy Fucsík szerette a Szovjetuniót, a népet, a szabadságot... — és ez bűn? Az ö szemükben igen, hiszen az emberek legszentebb érzéseit igyekeztek eltiporni. — Mondja, miért ment illegalitásba, amikor tudhatta, hogy úgysem történik bántódása? — kérdezte Fucsíktól nyersen Freister tanácselnök. A bírák előtt kihajtott gallérú ingben álló sötétszürke ruhába öltözött Fucsík elnevette magát és kérdéssel válaszolt: — Barátaim közül többen, akiket a megszállás utáni napokban lefogtak, miért nem Tizenhárom esztendővel ezélőtt végezték ki Hitler bérencei Berlinben Július Fucsíkot, a harcos kommunistát, ifjúságunk példaképét. Képünk Július Fucsíkot az illegalitásban ábrázolja. Csak Mirek maradt szomorú. Kék szeme fátyolos volt. Látszott rajta, nagyon megbánta gyávaságát. Lidához fordult és így szólt hozzá: — A párt előtt majd számot adok tetteimért! / Pillanatokig hallgattak, aztán Gyula megszólalt: — A kommunisták végig helytállnak a harcban! ásnap korán reggel a „Zöld Antal" -nak nevezett rab szállító-autóval, szűk cellákban elkülönítve, Gyuláékat a bíróság épületébe szállították. A tárgyalás kezdetéig a pincében berendezett házifogdában tartózkodtak. Nyolc óra után egyenként szólították őket. Gyula és Mirek a folyosón várakoztak Lidára, de a lány még nem jött. A fegyör utánament. Lida a cella betonfalánál állt s az apró kusza betűkkel írott feljegyzéseket, utolsó üdvözleteket olvasta. Amikor a fegyör meglátta öt, meghökölt. — Mit keres maga itt ? Az első szenátus nem ítélkezik gyermekek fölött ... — Tévedés, uram — lépett hozzája Gyula — ő hozzánk tartozik. .. Látja, még fölötte is ítélkeznek. Felvezették őket a tágas, hosszúkás tárgyalóterembe. Milyen ünnepi volt itt minden. Milyen úri pompa vette őket körül! A padlót tiszta vörös szőnyegek borították, baloldalt a nagy gótikus ablakok üvegeire tábornokok kepeit festették, a mennyezet közepéről súlyos csillár függött. Hátul padok sorakoztak. .lobb- felől vagy kétszáz tiszt és katona ült, a másik oldalon egy asszony terpeszkedett. Ezek voltak a hallgatók. A szemközti falon nagy fekete horogkereszt díszelgett, két oldalán sasokkal. A bírák hosszú asztala még üres volt. Gyuláékat a bal oldalon elhelyezett vádlottak padjára ültették. Csakhamar megjelentek az ügyvédek. Először látták őket. Csak most vették kézbe irataikat. Szemközt velük Nobel, a kövérkés, bulldogképű ügyész vetette magát a karosszékbe. élnek már? Hisz abban az időben a birodalom ellen még nem tehettek semmit! A bírák válasza elmaradt. — Mondja, miért dolgozott a birodalom ellen, amikor a történelem bebizonyította, hogy Cseh- és Morvaország mindig a Nagy német Birodalom része volt. Erre az újabb kérdésre Fucsík végigsimított az álián; jókedvében mindig ezt tette, amikor csattanós dolgot mondott vagy hallott. — Uraim, — válaszolta németül — hisz maguk is tudják, hogy ez hazugság, szemen- szedett hazugság! Ügy írják a történelmet, ahogy maguknak erre éppen szükségük vári. J*fira csak süket csend következeit. Nehéz megemészteni az igazságot. De könnyű túltenni magukat a szavakon, amikor ezrek meggyilkolásától sem riadtak vissza. — Fucsík vádlott! — hangzott fel újra az elnök szava. — Beismeri-e a birodalom elleni cselszövéseit? Hogy fegyveres felkelést és felforgatást készített elő ? Fucsík felemelte a fejét. Keményen, határozottan csattant a hangja. — Beismerem! Mert nem ismerem el hazánkban a maguk kormányát és nem fogadhatom el illetékesnek az önök bíróságát. Maguk itt jogtalanul ítélkeznek! Az elnök elvörösödve szólt rá: — Az egész cseh nép akart bennünket, Ivánt a a protektorátust! — A harmincnyolcas mozgósítás megmutatta, ■irak, milyen elszántan készült fel önök ellen : cseh nép! — Mit akar? Megvan a kormányuk! — Ki választotta? Nem a nép! Önök vásárolták meg! A bírák mozgolódtak. Az elnök most már kiabált: — Megtiltom, hogy itt beszédet tartson! Feleljen röviden! Beismeri, hogy telteivel a birodalom ellenségeit, a bolsevista Oroszországot segítette? — Igen! Segítettem a Szovjetuniót, segítettem a Vörös Hadsereget! Es ez a legszebb, amit életemben, negyven éven keresztül, eddig tettem ... — Hallgasson! — üvöltötte közbe a bulldogé képű ügyész. Fucsík harcosan folytatta, mintha a prüszJ kóló ellenvetést nem is hallotta volna. — Több mint két évet éltem a Szovjetunióban és megszerettem azt az életet. Es az ember csak azt szereti rrieg, amiben örömét leli és ami lehetővé teszi, hogy nőjön. Ott az ember boldogsága épül. Ott a szemem előtt nőtt ki az, amiért mi harcolunk, amit mi csak elképzelünk. A szemem előtt nőtt ki az osztály nélküli társadalom. A vérből és húsból való szocializmus. .. . Önök ezt a háborút elvesztették! Önöké a halál, miénk az élet! Az elnök vadul rázta a csengőt: — Csend! — Elhallgasson! — ordítozták a bírák, az ügyész s hátul d katonák. Toporzékoltak valamennyien, lábukkal verték a padlót, de hiába. Fucsík nem hallgatott el. Fucsík vádolt. — A Csehszlovák Köztársaságban azért voltam kommunista, mert nem tudtam és nem akartam megbékülni a kapitalista renddel. Meg vagyok győződve arról, hogy a háború után új korszak kezdődik! A bírák őrjöngtek, de a bábeli zűrzavarhoz hasonló zajt is túlharsogta Fucsík hangja: — önök most felolvassák az ítéletet. — Tudom, így hangzik: Halál az embernek! . . . Az én ítéletem önök felett már rég elhangzott. Ebben a világ minden becsületes népének Vérével ez van írva: Halál a fasizmusra, halál n kapitalista rabszolgaságra! Eletet az embernek! Jövőt a kommunizmusnak! Csak délben ért véget a tárgyalás. Minden a várakozás szerint történt. Fucsíkot halálra ítélték. Mirekre is ezt szabták ki. Elfogatása után hiába vallott. Lida megmenekült. Fiatal volt és szerintük nem volt tudatában tette jelentőségének. Visszafelé megint autóval szállították őket a Moabit -fogházba. Most azonban már együtt ülhettek. Elítélt német elvtársak is voltak köztük. Hallgatagok voltak mind. — Nem a szomorúság, a közeli halál nyomasztotta lelkűket. Gyula már kezdettől fogva felkészült a halálra, de a búcsúra nem gondolt soha. Mindig azt mondotta: „Mi egyszer még találkozunk. Lida, ez a nagy szemű, bátor lány, most elcsüggedve nézte Gyulát. — Neki köszönheti, hogy a harcban igaz emberré acélozódott, hogy a tiizpróbát kiállta. Hogy is tudna most Gyulának búcsút mondani?! — Beszélni akart hozzá, de nem jött szó az ajkára. Eszébe jutott, hogy tegnap két szelet kenyeret tett félre neki. Kivette a zsebéből és feléje nyújtotta. Gyula különös tekintettel nézett rá. — Lida megrezzent. — Megsértette talán9 — Nem, Gyula felemelte a kezét, bilincs volt rajta. Erről Lida teljesen megfeledkezett. Gyula elmosolyodott. — Nem gondolod, — mondotta, hogy ez már rossz befektetés? — és rögtön vidáman hozzátette: — Ha visszatérsz, üdvözöld Gusztinál! Es ne legyetek szomorúak, mint az özvegyek, hiszen tudjátok miért történik mindez! Ha megélitek a szabadságot, élvezzétek!.... De elég a szóból, énekelj nekünk! Lidának eszébe jutott a közelmúlt, amikor testvérének lakásán, ahol Gyula hosszú ideig rejtőzködött, oly sokat énekeltek együtt. Most egyszerre felcsillant őrszeme és Gyula kedvenc dalába kezdett: Rongyosok vagyunk ma s éhesek elindulunk és jelt adunk, holnap zúgják óceánok diadalmas új dalunk ... A dal véget ért. Es Lida újba kezdett. Most már Gyula is énekelt. Tele szívvel, lélekkel és szenvedéllyel. Drága föld, szülőházamnak földje, drágákönél drágább kincset ad, nincs a földön gazdagabb, szebb ország — minden ember érzi, hogy szabad... » S könnyes lett valamennyiük szeme. — Milyen boldogok is lesznek azok, — szólalt meg halkan Gyula — akik megélik, amiért harcoltunk ... Tierlin utcáin dübörgőn velük az autó. 1 * Sütött a nap . .. Egyszer ide is kitűzik majd a vörös lobogót! Eljön, biztosan az a nap!... Es mélyen, szívből csengett fel ajkukról a dal: Fel, fel, ti rabjai a földnek. .. Ezt már a német elvtársak is velük énekelték. Gyula dallal ment a halál elébe. Erezte, tudta, hogy az elvetett mag egyszer kikel. — Tudjuk, hogy miért halunk meg. Nem hiábavaló a halálunk. Jót hoz .. . S amikor a Moabit -fogházban végül mégiscsak sor került a búcsúra, Gyula megölelte Lidát, megcsókolta: Lida, tarts ki! Üdvözöld az clvtársakat! Fucsík az élet szépségéért esett el. Hűségesen és mindig a jövőért, a szebb jövőért küzdött. Örökké élni fognák bennünk szavai: ,,Szerettelek benneteket, emberek... Legyetek éberek!“ *) A szerzőnek ezt az írását az ez évben megjelenő PIROS VIRÁG c. új elbeszélés köte-. léből vettült.
