Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1956-09-08 / 36. szám

B

^Ü^ltS^L

1956. szeptember 8.

HARASZTI GYULA:

HULLÁMZÓ ELET

a szülőföldjére. Ott akart segíteni. Gondolta, apja is majd belátja egyszer, hogy makacsságával életük jobbrarordulását hátráltatja.

A munkában töltött nyár után azonban elszáguldott az ősz is, de változást még a hosszú téli esték sem hoztak az őszülő Béres gondolkodásában. Zoli ugyan beállhatott volna a szövetkezetbe, de úgy gondolta, apja nélkül neki sincs ott helye. Mert hogy néznek rá a tagok. De apjával erről nem lehetett beszélni. Néha ugyan megpróbálkozott, de nem ment. Apja a beszéd elől mindig kitért, egy-egy haragos „hagyj nekem békét”-tel.

Ma este azonban nem tért ki, hanem kirobbant. Apa és fia ott állnak egymással szemben. Az apa haragosan méri végig az életbenyúló fiát. Pedig szerette gyermekét, csak nem értette.

Zolinak csak fájdalmasan vonagló arca árulja el, mit él át ezekben a percekben. Nem először hallott ugyan durva szavakat az apjától, meg is szokta már. Most mégis úgy égette az utolsó mondat, mint a tűz. Mert miért érdemli ő ezt? Azért, hogy emberibb, szebb életet akar családjuknak? Mert biztos benne, hogy ezt csak a közösben érhetik el? Idejutott, mert jót akart!

Fülében még ott cseng a parancs — elmehetsz. Tudja, hogy apja a következő pillanatban már megbánja amit mondott. Mit tegyen? Meghátráljon, mikor biztosan tudja, hogy az ő igaza győz? Agyában egymást kergetik a gondolatok. Aztán, mint aki nagy súlyt dob le magáról, nagyot szív a szoba forró levegöjébo! és hal&an megszólal:

— Hát jó, — mondja — ezt is meg kellett érnem, pedig jót akartam.

Kezében ott fehéredik a levél. Béres ökle, mintha megbabonázták volna, tehetetlenül hull le. Indulattól tompult agyában is ott kong a levél visszhangja. Aztán mint akit kergetnek, kirohan.

Zoli kinn áll az éjszakában. Arcába jeges havat kerget a szél. Megborzong. Üresnek, tartalmatlannak érzi a sorsát. Hát ilyen az élet? Lábait alig bírja emelgetni a behavazott úton. De csak megy a falu felé. Felzaklatott lelke nyugalomra, megértésre vágyik.

A csonka hold fanyaran bámul a hideg éjszakába. A száguldó felhöfoszlányok árnyai kísértetiesen kúsznak az alvó házak között. A fák kopár koronája nyögve tiltakozik az ágait ci- báló szél ellen. *

Zoli pedig megy, mintha a félvilág gondját cipelné vállain. Összetörtén lép be Molnár Klá- riék szobájába. A lány ijedten ugrik fel a feldúlt arcú fiú láttán. Az öreg Molnár köhint egyet-kettőt, majd a nem szelelő pipájával bajlódva kioldalog a házból. Az asszony egy ideig rémült arccal nézi a fiút, majd neki is dolga akad a konyhában.

Klári szemébe ott tükröződik « rémület. Még nemrég ismerik egymást, most mégis úgy aggódik Zoliért, mintha testvére lenne. Csak egy kicsit másképp. Pedig azóta se gyakran találkoztak, mert a lány tudja, hogy a Zoli apja nem szíveli, ha fia egy volt cseléd lányával áll szóba, aki emellett még' azoknál dolgozik, akik őt kiközösítették. Éppen azért igyekezett csak hivatalos dolgokról tárgyalni Zoiivai. Pedig tetszett neki a fiú.

És mégis távol tartotta Zoli minden közeledését. De most valahogy mégsem tud ilyen lenni. Érzi, hogy Zolinak segítségre, megértésre- /

Jó két kilométerre van a Béres-család portája a falutól. Ügy kellett az elődöknek, hogy távol legyen az emberektől és közel a birtokhoz. Télen ritkán fordul meg náluk idegen, meg ők sem mennek sehová, ha csak Zoli nem. Mégis ritkán van együtt a család. Ma azonban együtt ülnek asztalhoz. Künn zord a tél, mint köztük a hangulat. Még enni is úgy esznek, mintha hajtanák őket. Hajtja is az, hogy minél hamarább megszabaduljanak egymástól. A jóízű vacsora után azonban egy üveg bor is kerül az asztalra. így rendezgeti ezt Sári asz- szony, hogy egyszer utat találjon az apától a fiúig. Mert az apa és fia között ott ágaskodik a múlt és a jelen, egy-egy más világ áthághatatlan határa. Ezen próbálkozik hidat verni az anya és a feleség. Olyat, amilyen az ő lelkierejéből telik. Még borból is szivárványodat. A gazda már a negyedik pohár bornál tart. Mindig borús homloka egy kissé kisimul, mintha kibékült volna a világgal. De a hangulat még mindig fojtó. Csak az asszony szól egykét szót, akkor is panaszkodik. Zoli még hallgat, de egyre határozottabbá érik benne a mondanivaló. Csak nehéz megkezdeni. Mikor azt látja, hogy az apja már nem marad soká, akkor előhozakodik vele.

— Lépjünk be édesapám! Majd meglátja, jobbra fordul minden.

Még folytatná, de apja felugrik helyéről. Öklének súlya alatt szinte megreccsen az asztal. Az üvegek és a poharak vad táncba kezdenek rajta, mint agyában a háborgó gondolatok. Szemében vésztjóslóan vilióznak haragjának villámai. Borostás álla remeg, rázza a düh. S a szobában perzsel az évek alatt felgyülemlett keserűségek forrósága. S mikor az 58 éves emberbői kitört a harag, hangja úgy recsegett, mint a rádió, ha villám hasogatja a léget.

— Hát ennek már soha nem lesz vége? — ordította. — Ezt nem tűröm! Érted?! Te akarsz nekem parancsolni? Hát te neveltél engem? Ha itt nem tetszik, elmehetsz!

A kevés szó embere Béres gazda. Most is csak a düh tette beszédessé, de így is majd megfojtotta már az utolsó mondat. Apjától csak káromkodást hallott, amikor tehetetienül a világot szidta, anyjától meg panaszt. így ö megtanult hallgatni; S hogy tizenhat éves korában apja mesterségére szegődött — szolgának állt —. akkor sem sok alkalma nyílott a beszélgetésre, mert a mások akaratát a parancsszavakból kellett megértenie. És ő megértette, mert a szolgaságban is ember akart maradni. Olyan, akit nincs miért szidni, mert azt nem bírta volna elviselni. Különösen Sárika, a gazda legidősebb és legdolgosabb lánya előtt nem. Mert az mindig olyan jól elkészítette a tarisznyáját, hogy arra soha nem lehetett panasz. És néha olyan szépen nézett rá. ő hát dolgozott. S a beteges gazda mellett munka volt elég.

Hogy meghalt a gazda — bekövetkezett az, amit álmodni is csak olyankor mert, amikor nyaranta a csendes éjszakában a hold ezüstös sugarakkal bekandikált a pajtába, s a friss "széna illata elhódította. — Hozzáadták Sárikát.

Húsz éves volt. Fiatal, erős, még egy kicsit boldog. Jött a háború. Elvitték, hat évre. Mire hazajött, férjhez ment a családból a másik két lány is Szétvitték a földet. Neki 5 hektár maradt a házzal meg egy csomó adóssággal, bajjal. És kezdődött újra a robot. Sokszor találta a mezőn az éjfél, de a hajnal is. Dolgozott az asszony is, s a fillérek helyét is jól megnézte. A sok veríték árán lassan fogyott az adósság, azután meg nőtt a vagyon. Dolgoztak a gyermekért.

Így lett az öt hektár földből tizenegy. Ebben lelte örömét, meg abban, hogy néha el-elszó- rakozott, el-elgyönyörködött gömbölyödő állataiba, haragoszöld vetéseibe. Igaz, azt is csak befelé, szótlanul tette.

Mióta összeszántották a határt és neki minden dűlőben az útszélén mérték ki parcelláját, azóta még szótlanul sem tud örülni semminek. Mert megbélyegezték. És ez úgy bántotta, hogy azóta nincs nyugta. Mert miért érdemelte ó azt? Azért, hogy éjjel nappal dolgozott, földet vett, hogy legyen gyermekének? Hogy nem állt be a szövetkezetbe, mert gyermeke jövőjét féltette? Mert nem bízott, hogy a sok gazda ftiellett is úgy terem majd a föld, mint az ö keze alatt? Hát ez az ő bűne? Ezért sorolták oda a 280 holdas Bánffyékhoz, akik egész életükben egy fűszálat sem mozdítottak a mezőn? Ez fájt neki nagyon. Nem is tudott örülni semminek. Még annak se, hogy Zoli színjeles érettségi bizonyítványt hozott haza a mező- gazdasági iskolából. Mert abba se egyezett bele soha, hogy a fia odament. A vagyonát féltő gazda akkor is legyőzte benne az apát. Ő, a saját földjén akart gazdát a fiából, nem a közösben. De ez a világ felborította minden tervét, s elvette még a fiát is. Mert Zoli odamegy majd közéjük, azok közé, akik öt megbélyegezték.

így nézett ö a közösre. Amikor aztán jöttek a kezdeti nehézségek, akkor a maga igazát látta bebizonyosodni és még jobban elidegenedett. Mert a szövetkezet kezdetben úgy bukdácsolt, mint a járni tanuló gyermek. Ö meg bizony nem hitte, hogy valamikor jobban is megy majd. Mert nem bízott azokban, akik vezetik. S úgy okoskodott, hogy ha meg olyan fiatalok kezébe kerül mint Zoli is, akkor sem mehet jól, mert honnan tudnák még ők, iskolás irka- firkászok, hogyan keli gazdálkodni?

Nyolc hónapja, hogy Zoli hazajött az iskolából. Nagy, merész tervekkel. De apja nyakas- sága megállította.

! Mikor Zoli befejezte az iskolát, kinevezték mezőgazdásznak más faluba. De ő hazavágyott,

Hangjában ott bújkált az egyetlenkébe belenevelt dac, de ott csengett már benne az iskolában magabiztossá vált ifjú határozottsága is. Kiegyenesedett, aztán határozott léptekkel indult az ajtó felé. Átment az elsőszobába — csomagolni.

A Béres-házban olyan fullasztó a levegő, mintha a tető égne. A gazda homlokát kiveri a veríték. Szűk neki a szoba, hát kimegy az istállóba. Zoli pedig ezalatt gyorsan csomagol. Hajtja valami, győzelmeket siettető türelmetlenség. Még papírt vett elő, hogy néhány sorban rávesse szívének keserűségét, de határozatát is.

„Felesleges lenne tovább kínoznunk egymást. Bár fáj, de elmegyek. Szégyenlem, hogy éppen azok nem értettek meg, akiket legjobban szeretek. Nem állok tovább az útatokba, éljetek ahogy akartok — nélkülem. De ha egyszer szükség lesz rám, hívjatok.

Fiatok: ZoK"

Szíve forrón kalapált, amíg összehajtja a cédulát. Aztán elindul. A hátsó szobából a villany fénye éles csíkban szűrődik ki a konyhába. Anyja még ott fekszik az ágyon, zokog. Zoli odahelyezi a levelet az asztalra, ahol jól megvilágítja a fény. Sóhajt egyet és indul.

Béres az istállóban sem tud soká maradni. Befelé indul. Észre veszi az asztalon fehézedő papírt. Félve nyúl utána, s amíg felbontja, úgy remeg a kezében, mint a nyárfalevél. Csak nehezen tudja olvasni a formás betűket, mert a sorok veszedelmes boszorkánytáncot járnak előtte. Az első sorok szúrták, marták a lelkét. De mikor azt olvasta, hogy „ha szükségetek lesz rám, hívjatok” akkor kirobbant belőle apai méltóságának gőgje. Még hogy neki lesz rá szüksége? Hogy hívja? Hát soha! — sziszegi, és olyan dühösen csapja a levelet az asztalra, hogy az asszony ijedten ugrik ki a konyhába. Elkapja a levelet férje kezéből és amint, átfutja a sorokat, arca percről percre változik, majd kitör belőle.

— Gyilkos! Megölte! Elkergette!

János az ajtótól fordul vissza. Eltorzult arccal közeledik az asszony felé.

— Én gyilkos? — sziszegi felindulva és ökölbe szorult keze ütésre emelkedik.

— Gyilkos! Ölj meg már engem is! ölj meg, no! — sikolt az asszony és ő is közelebb lép.

van szüksége. Hozzálép. Gyengéden megfogja karját, hogy a díványhoz vezesse. Zoli mindezt olyan szótlanul és jól eső érzéssel tűri, mintha a lelkén szántott sebeket kötözné a lány. Olyan közel állnak egymáshoz, ahogy még soha. Klárinak az arcába szökik a vére. S ahogy nézi a fiút, szemérmes pillantásán keresztül is any- nyi megértés és melegség sugárzik kék szemeiből, hogy Zolinak melege lesz tőle. Egy pillanattal előbb még megnyugtatni, meggyógyítani akarta a fiút, ..most mégis zavartan süti le a szemét és el íikar lépni. Zoli kemény kézzel fogja át a vállát. Fekete szemében elolthatat- lan fény ég. És úgy szorítja magához a lányt, mintha ezzel is azt akarná a világ tudtára adni, hogy erősnek, győzőnek érzi magát. Szeretne valami nagyot mondani a lánynak, meg mindenkinek. Belekiáltani a világba, hogy az élet szép, élni jó, küzdeni, harcolni érdemes érte. Aztán röviden mégiscsak ennyit mond:

— Kitagadott az apám. Én most elmegyek, de nem sokára visszajövök.

Még többet is gondol, de azt már csak a szemével mondja el.

Klári el volt ugyan készülve valamilyen bajra, de még sem erre. Tágranyílt szemmel bámul a fiúra. Ajka mozog, mintha beszélne, de hang nem hagyja el. Zoli még sohasem látta ilyen szépnek, vonzónak a lányt. Ellenállhatatlanul lobogott fel benne a vágy. S a felszabadult magára talált ember határozottságával hajol föléje és mielőtt szólhatna, vagy tiltakozhatna — megcsókolja.

A konyhában az asszony leejt valamit. Klári ijedten bontakozik ki a fiú karjából. A lány szemében ott villámlik egy kis szemrehányás, de az arcát rózsásra festő érzelmeket ezzel sem tudja palástolni. Valami sértőt szeretne mondani, de a fiú szemében égő, vágyakozó pillantás elfojtja benne a szót. Kirántja kezét a fiú szorításából és az ablakhoz fut.

Zolinak olyan szép így minden. Egy lépéssel közelebb megy a lány felé és halkan, de szíve melegével búcsúzik.

— Viszontlátásra, kedves!

Aztán sietve indul kifelé. Szinte felszakitja az ajtót.

Klári csak ekkor fordul el az ablaktól. Fojtott hangon kiált utána:

— Várj!

A becsapódni készülő ajtó egy pillanatra megáll. S a lány tovább folytatja, de már halkabban:

— Azért nem muszáj elmenni. Nálunk is szükség van a szakemberre.

Mindezt talán csak azért tudta kimondani, mert a fiút eltakarta az ajtó. Zoli nem szólt semmit. Az ajtó lassan becsukódik, s a fiú lelkében pedig lassan kinyílik valami, melyen keresztül egyre világosabban, érthetőbben szűrődik be a lány igazsága.

Ügy megy át a konyhán, hogy észre sem veszi az ott leselkedő mamát. Csak az utcáról néz vissza, mert érzi, hogy egy szempár kíséri. A függöny mögül melegen integet a lány.

Zoliban ott vibrál az este minden izgalma. És mégi6 megszépül, körülötte minden. A hold tátott szájjal nevet az alvó falura. A rohanó felhőfoszlányok széle bodros, mint Klára hullámos, szőke haja. A szél pedig úgy muzsikál a hajlongó fák ágain, mintha már a tavasz küldené zenéjét.

Tízre jár az idő. A szövetkezet irodájának ablakai bőven ontják a fényt a havas utcára.

★

Lassan múlt a tél. Az álmos rügyből bontakozott az élet. A párás föld szaga a nyíló hóvirágok illatával együtt bódítóan hozta a tavasz lehelletét. Üjult a világ. De Béres gazda mindebből nem akart észrevenni semmit. Lelkileg vak és süket volt. Mióta Zoli elment, semmi munka nem állt a kezéhez. Mikor megtudta, hogy fia a faluban agronómus lett és lakást is ott kapott, ez még jobban elvette a kedvét mindentől. Ügy tett-vett mindent, mintha lába alatt inogna a talaj. Valahogy semmi sem ment úgy, ahogy szerette volna. Még egy mezsgyét sem tudott egyenesen végigvágni. Pedig valamikor milyen büszke volt egyenes barázdáira.

Éjszakákat hánykolódott álmatlanul. S félálomban sokszor órákat birkózott a traktorral, amely tüsszögve futott el mellette- és a gép nyergéből fia kacagott felé.

Ilyenkor sokszor gondolt már arra is, hogy nem bírja tovább, változtat az életén. De ha megvirradt, ment minden úgy, mint azelőtt. Ügy távol tartotta magától az álmában már- már leikébe lopakodó gondolatokat, mint az őszi reggel vastag köde az öreg földtől az életet adó napfényt.

Feleségéhez sokszor napokig egy szót sem szólt. S ha az asszony ebéd vagy vacsora közben fel-felhozta, hogy Zoliról ezt vagy azt hallotta, akkor Béres lecsapta a kanalat és kiviharzott a házból. Pedig magában ő is eleget foglalkozott a fiával, meg a szövekezettel. De beszélni nem lehetett róla. Se jót, se rosz- szat.

Annál többet beszélt a falu. Eleinte ugyan olyanok is akadtak, akik bizalmatlanul néztek e magángazda fiára. De mire kizöldültek a tavaszi vetések, akkorra gyökeret vert a bizalom is az emberek szívében. Mert Zoli sok új dolgot vitt a szövetkezetbe. Szigorú rendet, fegyelmet követelt. És elsősorban a vezetőktől. Ez úgy érlelte a bizalmat a szövetkezet tagjaiba, mint a nyár melege a terményt. Hisz éppen azért kételkedtek sokan a szövetkezet jövőjébe, mert egyes vezetők kiskirályoskodása miatt nem érezték magukénak.

Zoli minden problémát megbeszélt az emberekkel. így tudta meg azt is, hogy Kovács csoportvezető igazságtalanul osztja szét a munkát, meg a munkaegységet s. A sógor meg a koma kapja a legkönnyebb munkát, meg a legtöbb munkaegységet. Mikor Zoli maga is meggyőződött erről, - először vezetőségi gyűlésen figyelmeztette Kovács csoportvezetőt, mikor másodszor, meg harmadszor is megtörtént ilyen eset, akkor tagsági gyűlés elé került az ügy. Zoli feltárta a helyzetet s ajánlotta a csoportvezető leváltását.

Az első pillanatban nyomasztó volt a gyűlés hangulata. Azután akadtak bátor vállalkozók, akik kiálltak leleplezett csoportvezetőjük mellett. Hiszen róluk is volt szó.

Zoli újra szót kért. Először halkan, majd egyre hangosabban beszélt. A közös gazdálkodásról, a nagyszerű lehetőségekről, ha egyetértésben dolgoznak. Majd a hibákról, ame'yek mindezt megakadályozzák. A teremben csak az ő szava csengett. Még a szemek sem rebbentek. Azután újra megkérdezte a tagokat: és akkor úgy tört fel az emberekből a mondanivaló, mintha gátat szakit az ár. Majd szavaztak, a csoportvezetőt leváltották.

Egy meleg májusi estén történt ez. A Zoli anyja már hajnalban tudta az esetet, mert nemcsak a faluban, hanem másutt is gyorsan elterjedt a hír.

Azon a reggelen, Béres gazda lóherét kaszálni indult. Befogás előtt mégegyszer meg- simogatta lovait. Az asszony az istállóban volt, fejt. És úgy igazgatta a szót, hogy legalább töredékesen elmondhassa, mi történt az elmúlt este. A beszéd alatt Béres hol a lovakra dfrmögött, hol a kefét, meg a vakarót verte a jószággerendához, mintha mi sem érdekelné az egészből, de azért jól megjegyzett minden szót. Jól esett hallania, hogy a fia igazságos. Bizony így kellene annak lenni. így ám, és akkor...

Már majdnem megszólalt, de csak elnyelte a hangot. A mezőn azonban egész délelőtt ott vibrált benne a gondolat: hej, ha így menne, akkor lassan tálán megoldódna minden. És egyszerre kikívánkozott belőle a mondanivaló, a tenniakarás. Szeretett volna elmondani vala(Folytatás a 8. oldalon)