Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-07-07 / 27. szám
A CSISZ SZLOVÁKIÁI KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA Bratislava, 1956. július 7. Ar» KO fillér IV. évfolyam, 27. szám. (Bl Ip) (Bllfífii líil (Bl r ríi n HU IÜJ n IL „S mégis a szivem másképp moccan, — milyen dús ez az idei nyár, — a szivemben az ifjúság s az elnyert szabadság muzsikál.” Szövetkezeti tagok, parasztok mennek ki a határba s megtekintik az érő gabonatáblákat. Kérges tenyerükben felmorzsolnak egy-két dús kalászt; hozzáértőn méregetik s gyönyörködnek a kövér gabonaszemekben. Az aratás ideje elérkezett, sárgul a kalász s fáradtan borul a földre. Milyen öröm is lesz, ha majd a gépek zakatolása belecsendül a susogó természetbe és a kaszák belevágnak a hullámzó gabonába. A pacsirta könnyedén felröppen a langyos levegőbe s megpendíti az öröm húrjait. Ám, hol vannak a kaszások csillogó pengéjükkel, fémtokkal az oldalukon? Hol vannak a sarlós marokszedők a forrásvízzel megtöltött korsókkal? Bizonyára a pacsirta is elnémul a csodára, mert a hagyományos aratással járó nehéz munka, a megrepedezett kérges tenyér már a múlté. Már csak itt-ott láthat az ember keskeny szalagföldeket, ahol a paraszt redős homlokáról csorog a verejték, ahol sírva peng a kasza és görnyednek a marokszedő asszonyok. A hatalmas búzatáblákon a kombájn, mint csatahajó diadalmaskodik a búza aranyozott hullámai felett. Ilyen az új aratás képe. Emberek és gépek! Az emberek irányítanak és vezetnek a gépek dolgoznak. S az aratás, amikor az emberek a gürcöléstől és megerőltetéstől már alig álltak lábukon, amikor nem a nap volt az órájuk, hanem a földbirtokos parancsolgatott a lovagló korbáccsal — az az aratás már a múlt sötét fátyolban van beburkolva s többé nem kaphat fényt. Nem támasztja és nem éleszti fel senki sem. És nem is kívánja. Kutálková néni a Sobotiste feletti tanyáról sok mindent átélt és látott, s amikor köré csoportosulnak a fiatalok érzékenyen beszél a régi aratásról, azon évekről, melyeket fiatalon átgürcölt. Keserves emlékek ezek s nem egy könnycsepp csillan meg szemében. Szülei egészen Nagyszombat mellé mentek aratni a gazdag földbirtokoshoz. A gazdák a gyerekeket is munkába állították. A munkába gyalog jártak, éjfél után keltek, a kakas még mélyen aludt s ők már a távoli gabonatáblák felé mérték az utat. Kis gyerekekkel 30 kilométert gyalogolni — nagyon fárasztó. De élni és enni kellett. Hisz abban az „okos könyvben” is meg van írva, hogy arcod verejtékével keresd meg kenyered! És megkeresték — keservesen! Nappal dolgoztak, éjjel pedig, amikor pihenniük kellett volna, a gyerekeket ekkor küldték haza élelemért. Bableves, laska és egy csupor tej. Ilyen volt az aratók kosztja. Az aratás végeztével, amikor a gazdát felköszöntötték és átadták neki a búzakoszorút, elindultak hazafelé, néhány zsák gabonával a rozoga szekéren. Királyi jutalom! Aztán ismét számolgatták az ünnepeket; mikor könyörül meg rajtuk a nap sugara, mikor érik ismét a gabona. Isten veled múlt! A parasztok és aratók becsületes munkájából már senki sem fog hízni és gazdagodni. S azért örömteljes a mi aratásunk, mert a tisztességes embereket ajándékozza meg. Az aratás az ifjúság ünnepe. Szabad ifjúságunké. Az ifjúság és a gépek szorosan össze- ' függenek. És a szív, melyben a szeretet tanyázik; halhatatlan szeretet az élet, az emberek és minden iránt, ami létünket szépíti és kellemessé teszi. Az emberek békevágya, a drága föld békés lehelete lebeg a mező felett. S a lágy nyári szellő felrepíti az aratók víg dalát... Harsogjon győzelmeinkről! VERES JÁNOS A folyón túl, akácok között pihen a tó, mély, szelíd. Széplábú lány áll kint a parton a vízbe nagy kannát merít. Most minden fűszál mozdulatlan, ünnepi e halk hangulat. A gyalogúton víg bogarak tisztogatják a csápjukat. Tarka kacsák a kavicsokon totyognak, nyár van, délután. Fehér házfal napoz a csendben. Egy gólya kelepel csupán. A nyárikonyha kéményéből kikönyököl egy füstbodor. A pajtában mekeg a kecske, kínálja húsét a bokor. Este majd szól a lány: Tálaljunk ■— s hívja a fürge nagyanyót, ha hazatérnek mosolyogva a fáradt, barna aratók. =1=1
