Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-06-09 / 23. szám
8 1956. június 9. Frank Hardy haladó ausztráliai író „Hatalom dicsőség nélkül” című regényéből közlünk rész- letet. A regény nagy sikert aratott és az íróját „rosszakaratú rágalom” címen letartóztatták. A munkások, diákok és a haladó szellemű nyilvánosság megértette, hogy ezt az írót el akarják hallgattatni, mert vádat emelt az uralkodó osztály ellen. Letartóztatása ellen a haladó erők tiltakoztak és sikerült elérni a szabadlábra helyezését. Tinn és John West üzlettársak voltak. Ökölvívó bajnoki vállalatuk egész Ausztráliára és Üj-Zélandra kiterjedt. Mellesleg még „feketén“ alkoholt szállítottak Ausztráliából Amerikába míg a kockázat nem volt túlságosan nagy és a haszon nem zsugorodott össze. Tinn kitűnő ökölvívó bajnok volt, de még jobb kereskedő. Mint apátián, anyátlan gyermek Chicago nyomortanyáján nevelkedett, onnan hozta magával szívós természetét. Vas- akarattal rengeteg nélkülözéssel sikerült neki egy kis vagyonkát összekaparintani. Már egész fiatal korában ökölvívó bajnok lett és hamar rájött arra, hogy az ügynökök és menedzserek zsebelik be a pénzeket, míg a kötelekkel elkerített ringen felállított bábok csak az ütlegeket kapják. Mihelyst jó hírnévre tett szert, ö is ügynök lett és egy egész csapat ökölvívót fogadott fel a ringbe. Azt az elméletet vallotta, hogy az ökölvíváshoz az ért a legjobban, aki a legnagyobb reklámot tudja csapni. A közönséget nem érdekli az ügyesség, egyre csak azt hajtogatta, az emberek csak az erőszakot és a durvaságot szeretik, azt akarják, hogy véres összecsapások szemtanúja legyen és az én feladatom — így gondolta Tinn, — hogy az embereket meggyőzzem arról, hogy mi azt nyújtottuk nekik, ami után vágyakoztak. Amikor Tinn Ausztráliába érkezett, magával hozta az amerikai ökölvívóipar összes csalafintaságát. A legfontosabb az volt, hogy kétféle ökölvívó típust állítson ki egymással szemben: a „jókat" és a „rosszakat“ — gyorsan mozgó, ügyes boxolókat, és durva, faragatlan óriásokat. Előre meghatározta, hogy ki győz, és természetesen mindig csak a pénztári sikert tartotta szem előtt. Amikor egy „jó“ és egy „rossz“ ökölvívó összekerült, akkor a jó keményen harcolt, hogy sportszerű teljesítményével győzedelmeskedjen, míg a „rossz“ a .fülbe harapott,. hüvelykujjával majd kinyomta az ellenfele szemét, az arcába taposott, ledobta a ringről és leírhatatlanul durván viselkedett. Amikor két „rossz“ ökölvívót bocsátott egymásnak, akkor abban versenyeztek egymással, hogy melyik bőszíti fel jobban a közönséget. Ha pedig még vájfozatosabbá akarta tenni a mérkőzést, akkor alkalmilag az egyiknek feltétlenül meg kellett támadni a bírót, letepemi á földre és feltétlenül lerántani az ingét. Emellett a durva boxolás mellett sohase verték ki egymás szemét, nem harapták le egymás fülét és kölcsönösen nem törték össze csontjaikat. Tinn ökölvívó csapata csupa amerikaiból állt, akik egyenként érkeztek Ausztráliába és különböző hangzatos nevet viseltek. Az egyiket elnevezték „az apachok indiánus törzs főnökének“. Tolldíszben és az indiánusok bocskorá- ban .jelent meg a ringen és a közönséget fülsiketítő ordítozással a „törzs harci rivalgásá- val“ üdvözölte. A másik ökölvívó például „a walesi champion" névep szerepelt, holott Ten- nesseebe volt illetőségű és még sohase járt .Walesben. Egy harmadik ökölvívó bajnokot a „brit impérfum bajnokaiként mutattak be. Ä negyedik chicagói születésű volt, de a közönség elé mint az „oroszországi Szokolovszky gróf“ lépett. Az ökölvívók mindig álnév alatt léptek fel. Az egyik szakállt viselt és állítólag morman volt. (Amerikai vallási szekta). Azokat az ökölvívókat, akik nem származtak valami rendkívüli helyről, gúnynevekkel illették, mint „gyilkos“, vagy „gorillakirály“ és azt híresztelték róluk, hogy olyan fogásuk van, hogy kettétörik a legerősebb férfi derekát is. Magát Tinnt mint nehézsúlyú világbajnokot mutatták be, míg egy bizonyos Chapmann, a középsúly világbajnokának gondolta magát. Hogy a mitsem sejtő, gyanútlan ausztráliai közönséget olyan csufondárosan becsaphassa, Ted Tinn felhasználta John West befolyását, melyet a sportlapokra gyakorolt és igénybe vette azt a frfit, aki a stadionban mint rádióriporter a mikrofon előtt állt. Eleinte minden simán ment. Hatalmas tömegek tolongtak a stadion felé. hogy végignézzék a gladiátorok miképpen csonkítják meg kölcsönösen testüket. És ezrek a rádió mellett Izgultak. Csak az egyik újság merte megírni a merő igazságot, mégpedig egy melbournei reggeli lap, ahol Clive Parker, egy fiatal fiú mint sportszerkesztő dolgozott. Parker leleplezte az ökölvívók csalásait, szatírákat írt az álneveikről és gúnyoros csípős híradásokban számolt be benyomásairól. Egyszer szóról-szóra leközölte a véresszájú rádióriporter leadását és a végén a következő megjegyzést fűzte hozzá: „de senki'sem sérült meg!“ „Mi túlságosan kesztyűs kézzé! bántunk el ezzel a csirkefogóval“ — jelentette ki Tinn, mert ha nem tér észhez, akkor a jól bevált chicagói módon elbánok vele. Tinn és a barátja Lamb komoly hibát követett el. John West nagy dühösen befutott reggel a hivatalába és maga elé idézte a két bűnöst. — Ki adott Parkettnek csekket? — ezt akarta tudni. — Sose izgasd magad — én voltam — mondta Lamb magyarázatképpen. Ugyanis azt mondta, hogy arra az elhatározásra jutott, hogy most már velünk akar dolgozni. — Hát maga volt az a jómadár? — frottyant fel John West és Teddy Tinnhez fordult: „Remélem, hogy ezt szívesen fogadta.“ — Hát természetesen Johny természetesen. Vége a gondnak. Egy vagyont gyűjtünk majd össze, ha az a fickó már nem ül a nyakunkon. — Ah, egy vagyont keresünk majd — hehe- he? Ezt a hülyét. És vajon tudjátok-e, hogy Parker azt a csekket minden kertelés nélkül a főszerkesztő asztalára tette? — Az ördögöt belé — kiáltotta Lamb. — Az az átkozott csavargó, abban a fehér mellényben közben talpra ugrott és támadó állásba helyezkedett, mintha azon nyomban nekimenne Parkőrnek. Csodálatos, hogy mennyire felülhetett benneteket, — folytatta John West. Hiszen világos, hogy tőrbe csal benneteket és meglássátok, hogy az egész történetet a csekkel együtt holnap leközli a lapban. — Na, jól nézünk ki, ha ezt nyilvánosságra hozza, akkor aztán máris becsukhatjuk a boltunkat — mondta Tinn. És honnan tudja mindezt? — Legyetek nyugodtak, a dolog nem kerül nyilvánosságra. Én már mindent elrendeztem. De már nincs semmim, amivel Parkért megtéveszthetném. Ezzel a csekkel bebizonyítja a főszerkesztőnek hogy mi a riportereknek rendszeresen pénzt nyomunk a markukba. Belátjátok, hogy a cikkei nem is voltak olyan bosszantók és ártalmasak, de ezentúl egész biztos nem lesz olyan telt házunk, mint eddig volt — csak ha végleg kiütjük a tollat a kezéből. Fiúk, tanuljátok meg, hogy az ellenséget sohase szabad lebecsülni. — Az a nyomorult, azonnal megölöm — ismételte Tinn, és mintegy tigris fel-alá járkált a szobában. Majd hirtelen megállt. Vajon miért gondoltam már erre a múltkor is? Idefigyelj, Ted Tinnek van egy ötlete. Tudod hogy lehetne Mister Parkerrel végezni ? Tegyük fel az ellenfelem kidob a ringből, mégpedig egyenesen Parker elé. aki a sajtó asztala mellett ül. Természetesen különös véletlen volna, ha agyonnyomnám a pofáját, de az ilyesmi előfordulhat. Az Egyesült Államokban már számtalanszor megtettünk ilyesmit. Ez igaz, véletlenül én is tudom, — tűzte hozzá John West. Nagyokat kacagott és megjegyezte: persze én mitsem tudok róla. Clive Parker, mint rendesen a sajtó számára fenntartott helyen a ring mellett ült, amikor Téd Tinn e szezonban először lépett a ringbe. Parker elfintorította arcát, amikor első cikkére gondolt. Néhány ezer torok harsány ordítozása felébresztette őt elmélkedéséből. A tömeg felugrottá helyről, ordítozott, fütyült és pisszegett. Ted Tinn a középbejáraton büszkén belibegett és a ringhez közeledett. Az elmúlt szezon után Tinn elvárta, hogy így fogadják. De gondot nem csinált ebből, a nyilvános szereplések szakembere volt. Egy bizonyos elégtételt jelentett számára, hogy nem állt a sportrajongó közönség begyében. Azok csak azért vették meg a belépőjegyeket, hogy „le vele“ kiáltsanak, és kifejezésre juttassák undorukat. Tudomásul vette a közönség hangulatát, öklével megfenyegette őket. átvetette magát a korláton, miközben Clive •Parker felé bámult, aki mosolyogva maga elé meredt. Tapsoltak és hangosan tetszését nyílvánította a közönség, amikor Tinn ellenfele, egy ismeretlen ökölvívóbajnok, aki magát Willy-nek nevezte, a középbejáratnál megjelent. — Ugylátszik. megint olyan newyorki „angol" jegyezte meg Parker, és odaszólt a mellette ülő riporterhez. — Na, nem mondhatom — felelte az és rágondolt a csekkre, amely a pénztárcája fenekén megbújt és Richard Lamb aláírásával volt ellátva. A közönség soraiban sok nőt is láthattunk. Ötezer ember beszélt, fecsegett, kiáltozott, a sör és cukorkaárusító hangja élesen kivált. Ezek néhány shillinget kerestek, míg a többi hasznot John West zsebelte be. A közönség körében hangosan fogadásokat kötöttek. — 3:1 Tinn javára. '/ — 3:1 Willy javaira. Megszólalt a gong. Willy gyorsan előlépett és ügyes mozdulattal máris leteperte Tinnt. Tinn behúzta a nyakát, fintorgatta arcát, topogott és az ellenfelét sarokba szorította. A tömeg őrjöngött. — Nem fáj neki! — ordította Parker. — Tinn megint a régi fogásokhoz folyamodott. — Na, na, nem tudom, — felelte a riporter kollégája, aki újból a csekkjére gondolt. — Willy jól dolgozik a lábával, azt hallom. A többi riporter kattogott az írógépével és lázasan jegyezgetett a füzetében. Csak Parker ült és gondolkozott. Hát ilyen csellel akarnak tapsot elérni, az „angol“ gyorsan dolgozik a lábával és Tinn olyan helyzetbe került, hogy kénytelen igénye be venni túlsúlyát. Az angol remekül ért a lábfogásokhoz, csak nem volt elég ereje ahhoz, hogy Tinnek fájdalmat okozzon. Tinn újból lebukik, hogy kikerülje a lábfogásokat. Amikor már az utolsó másodperceknél tartottak, Tinn a közönség fütyülése és pisz- szegése közben újból nekilendült, megrág: dta Willyt. A bíró villámgyorsan a két bajnok közé feküdt és számolni kezdett. — Egy, kettő, három1 A tömeg magánkívül volt és tombolt az örömtől. Annak a gyűlölt Tinnek végre megmutatták, hogy mi az ökölviadal. Parker undorral megrázta a fejét. Valóban értett a sporthoz. Bármit is kifogásoltak, Tinn erős, bátor és támadó birkózó volt. Clive Parker tudta, hogy ebből a szorongatott helyzetből könnyen kikerül, hiszen Tinn jól játsza a szerepét. A fogadásoknál Tinn értéke csökkent, már csak azt kiáltották felé 1:1. Na, itt aztán lehetett nyerni. Parker megfigyelte, hogy John West, aki a ring túlsó oldalánál ült, 50 • fontban fogadott Tinnre. Mindenesetre útmutatást jelentett. Öt fontban fogadott Tinnre és odaszólt az egyik riporterhez, de senki se akart vele tartani. Már túl jól ismerték ezt az ipart, nem dőltek be olyan könnyen. Elég kellemetlen feladat volt, hogy erről a mérkőzésről riportot kellett írni, hát még pénzt is veszítsen? A birkózók a második körhöz fogtak, a tömeg felugrott és Willyt ünnepelte. Clive Parker térdre bukott. Tinn biztos mindjárt egyenlít, gondolta magában és aztán még néhány körön keresztül magával vonszolja ezt az ifjoncot. mielőtt végeznek az egész mókával. A rádióriporter úgy ordított, hogy szinte beleőrült. — Willy már szorítja is Tinnt. Nem tud tőle szabadulni. Borzasztóan szenved, teljes erejével nyomja, gyötri. De nem szabadul, nem. Viktória államban az emberek a rádió mellett csak azt várták, hogy vajon „kiszabadul-e“. Azok, akik csak hallgatták a mérkőzést és nem látták, meg voltak róla győződve, hogy Tinn borzasztó veszélyben forog. — Ez a kis fürge angol ma jobban szorítja a világbajnokot, mint különben — folytatta a rádióbemondó. — Tinn odakényszerítette a kötélhez .A tömeg örjöng. Nem tetszik neki Tinn taktikája. Most igyekszik kibújni a kötél alól. De nem jut ki. Willyt akarja átdobni a kötélen. De nem tud kijutni. Most Willyt kicipelik, eltöri a korlátot. Mindketten a sajtó asztalára zuhannak. # Clive Parker félreugrott, a két test közvetlenül melléje zuhant. Tinn arca egész közel , feküdt hozzá. A verejték csak úgy csurgóit róla. A száját alig mozgatta és halkan, de mégis nyersen, durván odasziszegte: — Fáid meg, te disznó! És Teddy Tinn hatalmas ökle belevágott Clive Parker arcába! Pokoli lárma keletkezett. A tömeg fellázadt. Willy a sajtó asztalán állt és ordítozva a bíró ellen tiltakozott, aki felszólította a birkózókat hogy lépjenek a ringbe. Clive Parker a csillagokat látta, aztán minden összefolyt a szemei előtt. Elsötétedett a világ. Csak azt érezte, hogy valahová vonszolják és a földön ráncigálják, miközben egy nehéz test ránehezedett. A jegyszedők, a rendezők, akik különben mindig ott termettek, ahol összecsoportosultak az emberek és lármáztak, most mintha eltűntek volna. Tinn az emelvény felé vonszo’ta Parker eszméletlen testét és halálsápadt arcát a földhöz vágta. John West részvét nélkül ott állt mellette. Mindez egy pillanat alatt történt. A sajtó emberei és a jegyszedők tolongtak. Tinn felmászott az emelvényre. Clive Parker pedig ott feküdt eszméletlenül. A félhomályból kivilágított krétafehér arca és vér folyt á szájából.
